Látogatók száma: 0305688
» Irások » Versek » Vélemények » Beszámolók





-Emeljük föl szívünket!
-Fölemeltük az Úrhoz!
 
Az egyetemes liturgia e sokat ismételt, néha már át sem gondolt, pap és hívek által történő dialógusában megfogalmazódik egy szándék, amely, ha valósággá érne, valóban az egekig röpíthetné a világot. Egy kijelentés, amely mélységből táplálkozik, hiszen ezt az ígéretet közvetlen módon maga az Úr kérhetné tőlünk számon .....joggal kérhetné......
 
Advent első szombatja télbe pillant. Megnézi magát a törékenyen szürke, halovány fény tükrében.
Látszólag minden rendben, mintha tökéletes csendben és szeretetben készülődne a világ. Látszólag csillogó fényű hóval hintett a pázsit, csillogó fényű háztetők alatt csillogó fényű lelkek győzik le a hétköznapok álnok trükkjeit, látszólag nincs magány, nincs szeretetlenség, háború, elidegenedés, tékozlás, gyűlölet. Látszólag minden csupa szív.
 
Látszólag. Mert minden látszólagosság mögött ott húzódik valami ki nem mondott, várakozásba vegyülő, ideges félelem, aggódás. Mert bár igen, akarjuk a jót, a vágyakozás szintjén megtorpanó érzelem, nem elég ahhoz, hogy megteremje magában a változás lánglelkű valóságát.
Mert a világ, amelyről mindig is azt hittük, létébe pillantva megérthetjük, szétszórta magából a lelkét. A világ amelyről azt hittük, felénk is fordul, távolodóban van. A világ, amelyről úgy hittük, kinyújtja értünk a kezét, leeresztett karokkal áll, tanácstalanabb mint jómagunk, nem érti, mit várunk tőle. A világ, amelyről elhittük, néhanapján ránk emeli tekintetét, elfordul, hogy ne kelljen többé a szemébe néznünk. Mert a világ mi magunk vagyunk.
 
A látszólagos csillogás és magamutogatás mögül elfogyott a lélek. A világ világosság helyett sötétséget lopott a szívek helyére. Mintha eltűnt volna a gondolatok mögül, már sajnálkozni sem képes, részvétet nem érez, elszegődött igaz cselekedetek mellől. A szív, amelyről mindig is azt hittük itt van bennünk, mintha már nem is létezne. Talán ezért a sok fénylő áldíszvilágítóeszközkacifántcsodaváró kirakat, zsibvásáros hangulat. Nem más ez mint vészjel, egy, a maga módján, életképtelen közösség, kékfénybe vegyülő szirénája, segítség utáni kiáltása....
 
Vegyük észre a belső fényt, emeljük ki magunkat a sötétség világából, merjünk levenni a csillogás álarcát, merjünk belenézni a megpróbáltatások szemébe. Merjük kimondani a félelmet. Helyezzük vissza a szívet a saját méltóságába. Merjük végre valóban fölemelni és odanyújtani az Úrnak. Hogy ne csak kimondott szó legyen az ígéret.
 
2015 ádventjén
 
 
 
 
 
 
 

                                                                     hiány

 Thomas Brill-Abstrakt


 
Fázó sebeink a futó időben
fedetlenül várják a gyógyulást.
Álmaink éberek,
magukba lélegzik a félelmet,
titkokban szülnek ráadást.
Reményünk igyekezete ingatag,
hanyag mozdulatokban leli kedvét.
Földi életünk vakvágányra kerül, 
nincs láng, nincs több kiérdemelt béke,
nincs tét. Utazásunk ismeretlen 
végzet felé sodor.
Nem értjük egymást,
mitől fáj egyre jobban a lázadás.
Lélekvonatunkra nem vár senki,
nem fut be velünk a szándék,
ha nincs több fény, 
nincs több látomás....

Schultheis Éva
2015 adventje.




Jules Supervielle: A jászol szamara meg az ökre

 

A betlehemi országúton József vezette a csacsit, azon meg Mária ült, keveset nyomott, mivel csak a jövőre gondolt a bensőjében.

Az ökör meg ment utánuk, egymagában.

Mikor e szegény utasok a városba érkeztek, egy elhagyott istállóban ütötték fel a tanyájukat, s József mindjárt munkához látott.

– Hiába – tűnődött az ökör mégiscsak csodálatosak az emberek. Mi mindenre nem képesek a kezükkel meg a karjaikkal. Bizony többre is mennek velük, mint mi a patánkkal meg a csüdünkkel. S a gazdánknak nincsen párja a munkában meg a javítgatásban, ami görbe, azt kiegyenesíti, ami egyenes, elgörbíti, s amit kell, azt jókedvvel és szívesen végzi el.

József kimegy, aztán visszajön: szalmát cipel a hátán, de milyen szalmát, oly elevent, oly napfényeset, hogy ez már maga is kis csoda.

– Mi készül itt? – gondolkozott a szamár. – Mintha kis gyerekágyat csinálnának.

– Talán szükség lesz rátok az éjjel – mondta a Szűz a szamárnak meg az ökörnek.

A két állat hosszan nézi egymást: próbálják megérteni, miről van szó, azután mégiscsak lefeküsznek.

Nemsokára könnyű hang keltegeti őket az álmukból, oly hang, amely még imént az egész eget betöltötte.

Az ökör felkel, s a jászolban egy meztelen, alvó kisdedet lát, akit melegíteni kezd a párájával, lassan, módjával, mit se felejtve.

Mária meg is köszöni a mosolygó tekintetével.

Az istállóban szárnyas lények járnak s úgy tesznek, mintha észre se vennék, oly könnyen szelik át a falakat.

József pólyával jön vissza, amit egy szomszédasszony kölcsönzött.

– Csodálatos – szól Máriának, az ő ácsmesteri hangján, amely mintha túlságosan erős lenne e pillanatban. – Éjfél van, és mégis nappal. S az égen három nap látszik, nem egy. De mintha el akarnák érni egymást.

Hajnalban az ökör felkel, s vigyázva rakosgatja a patáit: fél, hogy felkelti a kicsit, rálép egy égi virágra, vagy kárt tesz egy angyalban. Milyen nehéz is lett minden, milyen csodálatosan nehéz.

Szomszédok jönnek látogatóba Jézushoz és Máriához. Mind szegények, s nem hoznak mást, csak a ragyogó arcukat. Aztán jönnek mások is, ki dióval, ki egy kis fuvolával.

Az ökör meg a szamár félreállnak, hogy utat engedjenek a látogatóknak, s magukban azon gondolkodnak, mit szól majd hozzájuk a kisded, mert eddig még nem látta őket. Éppen most kezd ébredezni.

– Végre is nem vagyunk szörnyetegek – mondta hangosan a szamár.

– Igen, de a mi ábrázatunk mégsem olyan, mint az övé, olyan se, mint a szüleié, és még megijedhetne tőlünk.

– A jászol, az istálló, meg a tető a gerendákkal szintén nem olyan, mint az ő arca, és ugye, mégsem ijedt meg tőlük?

De az ökröt nehéz meggyőzni. Egyre a két szarvára gondolt, és így kérődzött:

„Milyen kínos, milyen kellemetlen, hogy olyan ijesztő a közelségem – még annak is, akit pedig a legjobban szeretek. Mindig úgy kell ügyelnem arra, hogy meg ne sértsek valakit, pedig hát nem olyan a vérem, hogy komolyabb ok nélkül belekössek a dolgokba vagy az emberekbe. Nem vagyok én se méregzsák, sem pedig valami gonosztevő. De hát akárhová megyek, mindenhol ott van ez a két szarvam, és velük is ébredek, s még ha csupa álom is vagyok s mindent valami nagy-nagy ködben látok, ez a két hegy, ez a két keménység sose feledkezik meg rólam. S még éjjel is érzem őket az álmaim leghegyén.”

Az ökröt nagy félelem fogta most el: hátha nagyon is közel jött a kisdedhez, hogy melengesse. S hátha valahogy, akaratlan, meg is öklelné a szarvával!

– Ne menj olyan közel hozzá – suttogta néki a szamár, aki mindjárt kitalálta, mi mozog a pajtása elméjében. – Gondolnod sem szabad erre, hiszen mindjárt megsebeznéd. És aztán a nyáladból is ráhullathatnál egy keveset, mert sohase tartod vissza, s ez nem lenne valami tiszta dolog. Különben is mit nyálzol folyton, valahányszor boldog vagy? Tartsd meg magadnak. Mi szükség rá, hogy mindenki észrevegye?

(Az ökör hallgat.)

– De én, majd mindjárt meglátod, odakínálom neki a két fülemet. Mozognak minden irányban, nincs bennük csont, s meg lehet fogni őket. Van bennük valami ijesztő és megnyugtató is egyszersmind. Szóval olyasvalami, ami mulattatja a kis gyermeket s amellett tanulságos is az ő korában.

– Jó, jó, értelek, ne magyarázz, sose mondtam, hogy nem így van. Nem vagyok én olyan buta.

De mivel a szamárnak nagyon is öntelt volt az ábrázata, az ökör még így folytatta:

– De aztán te se ordíts ám az arcába, mert akkor mindjárt megölnéd!

– Paraszt! – felelte a szamár.

A szamár a jászoltól balra, az ökör meg jobbra foglal helyet, mint abban a pillanatban, mikor Jézus megszületett, s az ökör, aki nagy barátja az illemnek meg a formaságnak, mindig is így szeretne maradni. Így is állnak óra hosszat, alázatosan és mozdulatlan, mintha mintául szolgálnának valami láthatatlan festőnek.

A Gyermek lecsukja a szempilláit. Siet megint elaludni. Egy fényes angyal máris várja pár lépéssel az álma mögött, talán azért, hogy mondjon néki, talán hogy kérjen tőle valamit.

Az angyal azon elevenen lép ki Jézus álmából, s megjelenik az istállóban. Előbb meghajol az előtt, aki épp most született, aztán szép, tiszta glóriát fest az alvó feje fölé. És egy másikat Máriának, egy harmadikat Józsefnek. Aztán el is távozik, vakító toll- és szárnysuhogás között, aminek a folyton mozgó és újuló fehérsége olyan, mint a tengerár.

– Nekünk nem jutott glória – állapítja meg az ökör. – Az angyal biztosan tudja, hogy miért. Mi ketten, a szamár meg én, nem sokat nyomhatunk a latban. És aztán mit is cselekedtünk, hogy megérdemeljük ezt a fénykoronát?

– Te semmit. Az az egy már biztos. De arra, ugye, nem gondolsz, hogy én hoztam ide Máriát.

Az ökör magában arra gondol:

– Hogyan, hogy ez a szép, könnyű Szűz ezt a szép kisdedet hordozhatta?

De talán hangosan gondolkozott, s a szamár mindjárt felelt is néki:

– Vannak ám, fiam, olyan dolgok, amikhez te nem érthetsz.

– Mért mondod mindig, hogy nem értem. Végre is többet éltem, mint te. Dolgoztam már fönn a hegyen, a síkon meg a tenger mellett.

– Ugyan, nem erről van szó! – válaszolta a szamár. Azután meg:

– Nemcsak glória van rajta. Látod, ökör, biztos vagyok abban, hogy eddig még észre se vetted azt a csodálatos port, amiben a Gyermek fürdik. Mit beszélek? Nem is por, hanem valami finomabb.

– Igen – felelte az ökör –, valami könnyebb, mint a por, olyan, mint a fényesség. Aranyos pára, ami az ő kicsi testéből sugárzik.

– Igen, igen, ezt csak azért mondod, hogy elhiggyem, hogy te is láttad.

– Micsoda, hogy én nem láttam?

Az ökör maga után vonja a szamarat az egyik zugba, ahol imádat jeléül egy kis ágat helyezett el szalmaszálakkal körülrakva: ezek a szálak jelképezik az isteni test kisugárzását. Ez itt az első kápolna. A szalmát kívülről hozta be. Nem mert hozzányúlni a jászoléhoz: mivel igen jó íze volt, babonásan félt tőle.

Az ökör a szamárral egész estig legelészett otthon. Bár a kövek legtöbbnyire igen nehezen értenek, odakinn, a mezőkön, már sok olyan volt, amelyik tudta. Még egy kavicsot is láttak, ami a formája meg a színe változásával jelezte, hogy ő is tudja, mi történt az éjjel.

A mezei virágok is tudták, ezeket is kímélni kellett. Így aztán egész munka volt ma a mezőn való legelés, nehogy még szentségtörőknek számítsanak. Az ökör nem is volt éhes. Különben is az evést mindinkább haszontalannak tartotta. Jóllakott a boldogsággal.

Mielőtt ivott, szintén megkérdezte:

– És ez a víz tudja-e?

A kétségben nem ivott, s elment valamivel messzebb, egy zavaros tócsához, amin nyilvánvaló volt, hogy nem tudott semmiről.

Olykor végtelen édesség szaladt le a torkán a vízzel: ha másról nem, erről is tudhatta volna.

– Már késő – gondolta az ökör – nem kellett volna innom belőle.

Lélegzeni is alig mert, mivel még a levegőt is szentnek és tudónak tartotta. Félt, hogy ha nagyot lélegzik, esetleg felszívhat egy angyalt.

Az ökör szégyellte magát, hogy nem volt mindig olyan tiszta, mint ahogy szerette volna:

– Akkor hát ezentúl tisztább leszek. Majd vigyázok mindig arra, hová teszem a lábamat.

A szamár jól érezte magát.

A nap beáradt az istállóba, s a két állat azon a tisztességen veszekedett, hogy melyikük árnyéka fedezze a kisdedet.

– Bár ugyan – gondolta az ökör – egy kis napfény se ártana, de hát a szamár még azt mondaná, hogy ehhez se értek semmit.

A Gyermek szunnyadozott tovább és olykor, az álmában, eltűnődött és felvonta a szemöldökét.

Egyszer a szamár az orrával gyöngéden félrefordította a kisdedet, mialatt az édesanyja kinn, a küszöbön felelgetett a jövendő keresztények kérdéseire.

Mikor Mária visszajött, megijedt, ahogy a fiát nézte: ott kereste most is az arcát, ahol azelőtt hagyta:

Amikor megtudta, mi történt, megértette a szamárral, hogy nem illik a kisdedhez nyúlni. Az ökör csendben helyeselt, de ennek a csendjének kivételes értelme volt. Mert ő ennek a hallgatásnak ritmust, pontozást, árnyalatot adott. A hidegebb napokon könnyen lehetett követni a gondolatát, éspedig annak a gőzoszlopnak a hosszáról meg a formájáról, ami az orrlyukaiból ömlött.

Az ökör úgy vélekedett, hogy csak közvetve szolgálhatja Jézust, így például magához csalta az istálló legyeit (reggel egy-egy vadmézköpűbe szokta dörzsölni a hátát), vagy pedig falhoz lapította az alkalmatlan bogarakat.

A szamár meg állandóan figyelt a kívülről jövő zajra, s ha valami gyanúsnak látszott, elállta az istálló bejáratát. Az ökör pedig mögéje állt, hogy így jobban ellenállhassanak. Ilyenkor oly súlyosak lettek, amennyire csak tőlük tellett: mindaddig, míg a veszély tartott, fejük s hasuk ólommal meg gránittal rakódott tele. De a szemük vigyázóbban ragyogott, mint valaha.

Az ökör csodálkozva látta, hogy Mária meg tudja mosolyogtatni a kisdedet. József, ámbár szakálla volt, ugyancsak képes volt erre, akár a puszta jelenlétével, akár meg azzal, hogy fuvolázott. Az ökör is szeretett volna játszani a kisdednek. Végre is nem olyan nehéz, csak bele kell fújni a fuvolába: – Nem akarom megszólni a gazdám, de hát azért mégse hinném, hogy ő, az ő leheletével, melegíteni tudta volna Jézust. Ami a fuvolát illeti, csak egyszer legyek egyedül, idehaza, a kisdeddel, olyankor nem félek úgy tőle. Olyankor csak egy kisgyerek, akinek szüksége van védelemre. És egy ökör, hiába, mégiscsak tudja, hogy erős.

Amikor együtt legeltek odakinn a mezőkön, nemegyszer megtörtént, hogy az ökör magára hagyta a szamarat:

– Hová mégy?

– Mingyárt visszajövök.

– De hát hová mégy? – dühöngött a szamár.

– Megnézem, nincs-e szüksége valamire. Az ember sose tudhatja.

– No de mért nem hagyod békén?

Az ökör mégiscsak elment. Az istálló falában volt egy kémlelőlyukféle, amit később, éppen ezért, ökörszemnek neveztek el franciául, s amin az ökör könnyen beleshetett.

Egyszer az ökör észrevette, hogy József és Mária nincsenek az istállóban. Megtalálta a fuvolát egy padon, a kisded mellett, s úgy, hogy ő is elérhette kényelmesen a szájával.

– Hej, most mit is játszhatnék néki – mondta magában az ökör, aki csak ezzel a hangszerrel mert Jézus közelébe férkőzni. – Talán egy szántóvető dalt? Vagy a bátor kisbika indulóját? Vagy talán az elvarázsolt üszőnek az énekét?

Sokszor az ökrök úgy tesznek, minthogyha csak kérődznének, pedig a lelkük énekel.

Az ökör gyöngén belefújt a fuvolába, s az is lehet, hogy egy angyal segített néki a muzsikában. A kisded kissé felemelkedett, fejével is, vállával is, hogy jobban lásson. De azért a fuvolás nem volt megelégedve az eredménnyel. Viszont biztosra vette, hogy senki se hallotta ott kinn. De hát ebben csalódott.

Mindjárt el is menekült, mivel félt, hogy valaki s főképp a szamár még bejöhetne s ott lepné meg a fuvola mellett.

– Gyere már, nézd meg! – mondta egy nap Mária az ökörnek. – Mért nem jössz sose közelebb a gyermekemhez?

Az ökör nekibátorodott s odaállt közel Jézushoz, aki, hogy még bátrabbá tegye, megsimogatta a száját. Az ökör visszafogta a lélegzetét, mert hisz most úgyse volt rá szükség. A kis Jézus mosolygott. Az ökör boldogsága hangtalan volt. Ez a boldogság felöltötte az ő testi formáját s megtöltötte egészen a szarvai hegyéig.

A kisded felváltva nézegette a szamarat meg az ökröt, a szamarat, aki talán nagyon is biztos volt a dolgában és az ökröt, aki meg oly sötétnek érezte magát e mellett a belülről világító kis arc mellett, mint mikor egy lámpa járna könnyű fehér függönyök mögött, egy kicsi és távoli lakás szobáiban.

Mikor a kisded észrevette, milyen homályló is az ökör, hangosan nevetni kezdett.

Szegény állat, nem látott tisztán ebben a gyermeki nevetésben, s egyre azon tűnődött, nem csúfolja-e ki a kisded, Talán ha tartózkodóbb lenne? Vagy talán egészen eltávozna?

Akkor a kisded megint nevetett, de oly ragyogó, oly gyermeki nevetéssel, hogy az ökör megértette: bátran ott maradhat a közelében.

Mária és a gyermeke gyakran közelről nézték egymást. S mintha versenyeztek volna, melyikük büszkébb a másikára.

– Azt hiszem – gondolta az ökör – hogy állandó örömben élhetnének. Hisz sose volt tisztább anya és szebb gyermek ezen a földön. S mégis néha milyen komoly mind a kettőnek az arca.

Egyszer az ökör meg a szamár épp készültek betérni az istállóba. Mikor aztán jól szétnéztek, mint akik félnek, hogy tévedhetnek:

– Nézd csak azt a csillagot, amelyik ott jön felénk az égen, milyen szép, szinte meleg a szívem tőle – mondotta társáriak az ökör.

– Hagyd csak békén a szívedet. Úgy sincs annak semmi köze ezekhez a nagy dolgokhoz, amiknek tanúi vagyunk egy idő óta.

– Már bizony, akármit is mondasz, ez a csillag mifelénk jön. Nézd csak, milyen mélyen jár az égen. Mintha csak épp az istálló felé jönne. És alatta, látod-e, három ember jön, csupa drágakővel.

Amikor a két állat az istálló küszöbéhez ért:

– Mit gondolsz, ökör, mi fog történni?

– Sokat kérdesz tőlem, szamár, elég nekem az, amit látok. Sőt sokszor már az is sok.

– Énnekem van egy ötletem.

– Félre, félre, menjetek már – szólott nékik József az ajtóból. – Nem látjátok, hogy elálljátok az utat s nem hagyjátok bejönni az idegeneket.

Az állatok félreálltak, hogy beeresszék a napkeleti királyokat.

Hárman voltak, és az egyik tetőtől talpig fekete: ez magát Afrikát jelképezte. Eleinte az ökör tapintattal, de állandóan vigyázott rá. Látni akarta ugyanis, hogy a néger valóban jó szándékkal jött-e a kisdedhez.

Mikor a fekete király arca, aki rövidlátó is lehetett, odahajolt a kis Jézus fölé, a kisded képét oly szépen visszatükrözte, olyan tisztán, olyan simán, akkora nagy alázattal és oly teljes önfeledtséggel, hogy az ökörnek a szívét nagy édesség járta át tőle.

– Ez valami igen nagy úr lehet – gondolta most magában –, a másik kettő bizonyosan nem tudná ezt megtenni! – S pár perc múlva hozzáfűzte: – S ő lehet hármójuk közt a legjobb.

Az ökör ugyanis megfigyelte, hogy a fehér királyok egy-egy szál szalmát csentek a jászolból, amit aztán nagy vigyázva beledugtak a málhájukba. De a fekete király nem vitt el az istállóból semmit.

Egymás mellett, rögtönzött ágyon, amit a szomszédok kölcsönöztek, a három király ott aludt az istállóban.

– Milyen furcsa – gondolta az ökör –, álmukban is fejükön van a koronájuk. Pedig ez a kemény dolog még rosszabb lehet, mint az én két szarvam. S aztán ez a sok ragyogó kő nem is engedheti, hogy aludjanak.

Pedig aludtak, olyan bölcsen, mint a szobrok a sírokon. S a csillagjuk ott ragyogott a jászol fölött.

Hajnal előtt mind a hárman felkeltek, egyszerre, egy mozdulattal. Álmukban az éjszaka mindhárman ugyanazt az angyalt látták, aki tanácsolta nékik, hogy azonnal távozzanak, ne menjenek Heródeshez, s ne mondják meg a zsarnoknak, hogy látták a Kisdedet.

Elmentek, de a csillagot ott hagyták a jászol fölött, hadd tudja mindenki, hogy itten történt.

 

Az ökör imája

Mennyei Gyermek, ne ítélj meg az én ijedt és értelmetlen képem után. Eljön-e vajon az a nap, mikor nem leszek hasonló egy kis mozgó sziklához?

És aztán tudd meg, hogy ez a két szarv semmi más, mint egy kis fejdísz. Sőt még azt is megvallom néked, hogy sohasem használtam őket.

Kis Jézus, vess egy kis világot ebbe a bennem sötétlő zavarba és szegénységbe. Adj valamit nékem is ebből a te finomságodból, Te, akinek apró kezed-lábad oly gondosan tapad a testedhez. Megmondod-e majd, kis Uram, mért láthattalak egyszer, egy nap, amikor csak félre kellett fordítani a fejemet? Ha tudnád, te csodálatos Gyermek, milyen hálás vagyok Néked, hogy most itten térdelhetek a te kegyelmes színed előtt s egy családban élhetek az angyalokkal meg a csillagokkal! Néha azt kérdem magamban, nem tévesztettek-e meg téged, s hogy valóban énnekem kell-e itt lenni Temelletted: mert hisz talán nem vetted észre, hogy egy nagy var van a hátamon s hogy az egyik oldalamról lekopott egy csomó szőr, ami bizony eléggé csúnya. Még ha meg is maradtál volna ebben az én családomban, bizonyosan találhatnál szebbet is, jobbat is, mint én, a bátyámat például, vagy valamelyik unokatestvéremet. És az oroszlán vagy a sas nem feleltek volna-e meg jobban?

– Hallgass már – mondta a szamár –, mit sóhajtozol annyira, nem látod, nem tud aludni a te örökös kérődzésedtől?

– Igaza van – szólt magában az ökör – hallgatni is kell tudni, hogyha eljön az ideje, még akkor is, ha oly nagy a boldogságunk, hogy nem tudjuk hová tenni.

De a szamár is imádkozott, mégpedig a következőképpen:

 

A szamár imája

Nyerges szamarak, terhes szamarak, meglássátok, szép lesz az élet, s a kis csacsik víg legelőkön várhatják az új dolgokat. Hála néked, kis fiatalember, a kövek most már a maguk helyén, az útszélen maradhatnak, s nem potyognak ezentúl, mint eddig, a szamarakra. Még valamit. Tulajdonképp mért olyan vesződséges az utunk, minek az a sok lejtő meg az az örökös hegymászás? Nem volna-e jobb mindenkinek, ha minden út sík volna? S hogy van, hogy ez az ökör itten, amelyik sokkal erősebb nálam, sose hordoz a hátán senkit? Mért oly hosszú a két fülem, mért olyan csupasz a farkam, mért oly kicsik a patáim, mért olyan szűk a szügyem, és a hangom mért hasonlít a rossz idő színéhez? De, ugye, mindez nem végleges s van remény a változásra?

A következő éjszakákon mindig más-más csillag őrködött. Némelykor egész csillagkép. Hogy az ég titkát senki meg ne lássa, mindig egy-egy felhő volt a távol levő csillagok helyén. S milyen szép is volt esténként, mikor ezek a távoli és végtelen csillagok kicsik, egészen kicsik lettek, hogy a jászol fölé férjenek, s magukban tartották a fényük, a nagyságuk és a melegük túlságát, annyit árasztva belőlük, hogy éppen csak megmelegítsék s megvilágítsák az istállót, s ne ijesszék meg a kisdedet. Ilyenek voltak a kereszténység legeslegelső éjszakái: Mária, József, a Kisded, az ökör és a szamár is, akkor csodálatosképpen és egészen önmaguk voltak. A tulajdon hasonlatosságuk, ami nappal szétszóródott s széjjelfoszlott a látogatók között, napnyugta után káprázatos erővel és biztonsággal fénylett.

Az ökör és a szamár útján több más állat is könyörgött, hogy megismerhesse a Kisdedet. S valóban, egy szép napon az ökör, József beleegyezésével, ki is jelölt egy gyors és derék lovat, hogy összehívja mindazokat, akik el akarnak jönni másnapra.

A szamár is, az ökör is eleinte aggodalmaskodtak, hogy vajon beengedhetik-e a félelmes vadállatokat, az elefántot, az egypúpú meg a kétpúpú tevét, vagyis az oly állatokat, amiket némileg gyanússá tett a púpjuk, az ormányuk s egyéb hús- és csontfölöslegük.

Ugyancsak ezért idegenkedtek az oly félelmes rovaroktól, mint például a skorpióktól, tarantelláktól, óriáspókoktól, azután a viperáktól s mindazoktól a teremtményektől, amiknek a mirigyei mérget választanak ki, nemcsak éjjel, hanem nappal, sőt még a hajnali órákban is, amikor még minden tiszta.

De Mária nem habozott:

– Mindannyian bejöhetnek. Az én gyermekem éppen olyan biztonságban van a jászolában, mint hogyha odafenn lenne, a legeslegmagasabb égben.

– De egyenként – tette hozzá József, szinte katonás hangon. – Nem engedem, hogy egyszerre két állat lépje át a küszöböt, mert akkor nagy lenne a zűrzavar.

Előbb a mérges állatok jöttek, mindegyik azzal az érzéssel, hogy bizony ezt a jóvátételt nem lehet tőlük megtagadni. Mindannyian észrevették a kígyók tapintatosságát: nem mertek ránézni Máriára, s iparkodtak minél messzebb elhúzódni a személyétől. S éppen olyan nyugodtan és méltósággal távoztak, mint hogyha csak galambok vagy házőrző kutyák lettek volna.

Voltak aztán a többiek közt olyan apróka állatok is, hogy szinte nem lehetett tudni, benn vannak-e, vagy ott kinn várnak. Az atomok egy teljes órát kaptak, hogy egyenkint bemutatkozzanak és hogy körüljárják a jászolt. Amikor az óra letelt, József érezte ugyan a bőrén, hogy valami csipkedi, vagyis hogy nem ment még el valamennyi, de azért máris elrendelte, hogy jöjjenek a többiek.

A kutyák nagyon csodálkoztak: nem értették, mért nem maradhatnak állandóan az istállóban, akárcsak az ökör meg a szamár. Senki se tudta, mit feleljen nekik, ezért csak megsimogatták őket. Akkor aztán eltávoztak, látható hálával a szívükben.

Mégis, mikor a szagáról megérezték, hogy jön az oroszlán, a szamár is, az ökör is erősen nyugtalankodni kezdett. Nem szólva arról, hogy ez a szag áthatolt a tömjénen, a mirhán s minden más olyan illatszeren, amit a háromkirályok hagytak itten.

Az ökör nagyra becsülte József és Mária nagylelkűségét. Mégis, gondolta, ott szabad-e hagyni egy gyermeket, e gyönge kis lámpást, egy állat mellett, akinek a lehelete egyszerre elolthatja a fényét…

Az ökör s a szamár aggodalma még azért is növekedett, mert úgy látták, hogy illendő lesz megmerevedniük az oroszlán előtt. Arra, hogy meg is támadják, éppoly kevéssé gondolhattak, mint hogy nekimenjenek a villámnak vagy a mennydörgésnek. Különben az ökröt már úgyis elgyöngítette a böjtölés, s valahogy inkább légiesnek, mint harciasnak érezte magát.

Eljött hát az oroszlán is, szélfésülte sörényével, s oly szomorú tekintettel, mintha csak azt mondta volna: – Én vagyok az oroszlán, de hát mit tehetek róla, én csak az állatok királya vagyok.

Látszott rajta, nincsen nagyobb gondja, mint hogy minél kisebb helyet foglaljon el az istállóban, ami pedig nem volt könnyű dolog, hogy a lélegzetével ne bántson semmit maga körül, s hogy felejtse, amíg itt van, behúzható karmait s hatalmas izmú állkapcsait. Lesütött szemmel jött előre, úgy rejtve remek fogait, akárcsak egy szégyenteljes betegséget, s amellett oly szerényen, mint ahhoz az oroszlánfajhoz illik, amelyik majd egy eljövendő napon nem fogja felfalni Szent Blandinát. A Szűz megkönyörült rajta, s oly mosollyal próbálta megnyugtatni, aminőt csak a kisdednek tartogatott. De az oroszlán nem nézett se jobbra, se balra, csak maga elé, mint hogyha csak azt mondaná, de most már sokkal keserűbben, mint az előbb:

– Mit tehetek én arról, hogy olyan nagy és olyan erős vagyok? Hisz tudjátok, sose ettem máskor, csak ha arra ösztönzött a szabad levegő meg az éhség. És aztán, ugye megértitek, hogy kis kölykeim is vannak. Hányszor próbáltuk már mi is, hogy csak fűevők legyünk. De hiába, a fű nem nekem való. Sose bírtam lenyelni.

Akkor aztán meghajtotta azt az ormótlan nagy fejét, ami szinte olyan volt, mint egy szétrobbanó szőrrengeteg, s lefeküdt bánatosan a kemény földre. A farka végén a kis sörte éppolyan szomorúnak látszott, mint a feje, s ez a nagy csönd hirtelen mindnyájuknak rosszulesett.

Mikor a tigrisre jött a sor, úgy terült el az istálló földjén, hogy a sok böjt és sanyarúság után szinte igazi szőnyegnek, ágy előtti szőnyegnek látszott a jászol előtt. Aztán néhány pillanat múlva megint eleven tigris lett, pontos, ruganyos, mint egy gép, s utána szó nélkül távozott.

A zsiráf csak a patáit mutatta meg egy percre az ajtónyílásban, s mindenki úgy vélekedett, hogy ez éppannyinak számít, mint hogyha körüljárta volna a jászolt. Így csinált az elefánt is: ő meg csak épp hogy letérdelt az istálló küszöbénél, s az ormányát úgy mozgatta, mint egy igazi tömjénszórót, ami mindenkinek tetszett.

Egy hosszú-hosszú gyapjas bárány azt akarta, hogy nyírják meg, de mindjárt: de hát szépen megköszönték, s nem nyúltak a gyapjához.

A kenguru mindenáron egy kicsinyét akarta Jézusnak adni: erősködött, hogy szívesen adja, hogy nem fog hiányozni néki, merthogy még sok kölyke van odahaza. De József ezt sem fogadta el, s a kenguru visszavitte a gyermekét.

A strucc már szerencsésebb volt: felhasználta az alkalmat, mikor senki se figyelt rá, megtojta a tojását az istálló sarkában, s aztán csöndben távozott. Ezt az emléket csak másnap vették észre. A szamár látta meg először. Sose látott még tojásban ilyen nagyot és keményet, s azt hitte, csodában van része. De József felvilágosította, ahogy tudta: a tojásból rántottát csinált.

A halak nem jöhettek el, mivelhogy a vízen kívül igen siralmasan lélegzenek, ezért hát a sirályt küldték maguk helyett, követnek.

A madarak éneküket, a galambok a szerelmüket, a majmok a tréfáikat, a macskák a tekintetüket hagyták hátra, a vadgalambok meg a torkuk szelídségét és kedvességét.

Más állatok is akartak jönni, azok, akik még ismeretlenek, s várják, hogy nevet adjanak nékik, a tenger vagy a föld mélyében, ahol örök éjszakában élnek, csillag nélkül, hold nélkül s az évszakok változása nélkül.

A levegőben érezni lehetett azoknak a lényeknek a lelkét, akik vagy nem jöhettek el, vagy pedig elmaradtak az úton, olyanokét, akik messze, a föld másik végén laknak, de azért mégis elindultak kicsike bogárlábaikon, s akik egy egész óra alatt legfeljebb egy métert tehetnek meg, viszont az életük oly rövid, hogy egy fél métert se remélhetnek, azt is csak, ha különös a szerencséjük.

Persze csodák is történtek: a teknősbéka sietett, az iguán próbált lassabban járni, a víziló kecsesen hajtogatta a térdeit, s a papagájok hallgattak.

Napnyugta előtt pár perccel kínos baleset is történt. József, aki már elfáradt abban, hogy egész nap étlen-szomjan igazgatta a menetet, egy szórakozott pillanatban eltaposott egy mérges pókot, holott ez is csak azért jött, hogy tisztelegjen a kisded előtt. A szent feldúlt és fájdalmas arca egy jó percre mindnyájukat megdöbbentette.

Más állatok meg, akiktől több tapintatot vártak, egyszerűen tovább is ott maradtak az istállóban: az ökör volt kénytelen eltávolítani a nyestet, a mókust, a borzot s még pár állatot, akik nem akartak elmenni.

Maradt ott pár esti pillangó is, mivel a színük hasonló a tető gerendájához, és így az egész éjszakát ott tölthették a jászol fölött. De az első napsugár azonnal leleplezte őket másnap, s mivel József nem engedte, hogy bárkinek is kedvezzenek, azonnal elhajszolta valamennyit.

Ugyancsak a legyeket is felszólították a távozásra. De ezek a makacsságukkal adták József értésére, hogy mindig is itt voltak, Józsefnek nem volt hát mit szólnia.

Azok a mennyei jelenségek, amik az ökröt körülfogták, nemegyszer megakasztották a lélegzését. Mivel lassanként megszokta, hogy mint az ázsiai aszkéták, ő is visszatartsa a leheletét, éppolyan látó lett, mint azok, s jóllehet jobban érezte magát az alázatban, mint a magasztosságban, csakhamar látomásokban volt része. De még e látomásokban is valami aggály vezérelte, s angyalokat vagy szenteket sohase mert elképzelni. Csakis akkor látta őket, ha valóban ott voltak a közelében.

– Szegény fejem – gondolta az ökör, akit mindjobban rémítettek ezek a gyanús jelenségek szegény fejem, hát kell ez nékem, aki csak nyomorult állat vagyok, vagy talán maga a démon! Mért is van ez a két szarvam, mint néki, holott sose tettem rosszat? Hátha valami varázsló vagyok!

József hamar észrevette az ökör nyugtalankodását, aki szemmel láthatólag soványodott.

– Mért nem mégy legelni? – mondta néki. – Itt ténferegsz egész nap köztünk, s nemsokára csont meg bőr leszel.

Az ökör kiment a szamárral.

– Igaza van, lesoványodtál – mondta néki a szamár. – A csontjaid oly hegyesek, hogy az egész testeden majd szarvak nőnek.

– Csak a szarvamról ne beszélj!

És az ökör így szólt magához:

– A szamárnak igaza van! Igen, csakugyan élni kell. Nézz oda, mért nem harapsz bele ebbe a szép zöld fűcsomóba. Azt hiszed talán, hogy megárt? Vagy ebbe a másikba. Azt képzeled talán, hogy mérges? Nem, nem, de hát nem vagyok éhes. Milyen szép is ez a kisded! S azok a fényes alakok, akik csak jönnek meg elmennek, s mintha csak a remegő szárnyaikkal lélegzenének. Milyen szép ez a mennyei nép, még csak be se szennyezi magát a mi egyszerű istállónkban. Egyél, ökör, ne törődj te ezzel! És aztán ne hagyd, hogy felébresszen ez a mennyei boldogság, mikor az éjszaka mélyén hirtelen meghúzza a füledet, s ne maradj mindig olyan soká a jászolnál egy térden, mert hisz már úgyis fáj a lábad. A bőröd, pedig ökörbőr, már egészen feltört az ízületnél, s ha még jobban feltörik, a legyek is rászállnak.

Egy éjszaka a Bika csillagképe őrködött a jászol fölött, egy nagy darab sötét ég közepén. Aldebaran piros szeme ragyogón s gyönyörűen lángolt, egész közel. S a Bika szarvain és lágyékain roppant drágakövek díszelegtek. Az ökör igen büszke volt rá, hogy ilyen jól vigyáznak a kisdedre. Mindenki nyugodtan aludt, a szamár is, lekonyuló s bizakodó füleivel. Csak az ökör volt nyugtalan és gyönge, jóllehet örült e rokoni és baráti csillagkép jelenlétének. Eltűnődött mindazon, amit a Kisdednek áldozott, haszontalan virrasztásain, nevetséges védelmén.

– Vajon – gondolta magában – lát-e engem a Bika csillagképe? Ez a csillagos, piros szem, ami úgy ragyog, hogy szinte félek, tudja-e, hogy én itt vagyok? Ez a sok csillag olyan messze, olyan nagyon magasan van, hogy az ember azt se tudja, merre néznek.

Hirtelen József, aki már pár perce hánykolódott a fekvőhelyén, felkelt, égnek emelve a karját. Ő, aki eddig oly nyugodt volt minden mozdulatában és szavában, most, az éjszaka közepén, felébreszt mindenkit, a Kisdedet is!

– Láttam álmomban az Urat. Indulnunk kell, késedelem nélkül. Heródes miatt, igen, őmiatta, mert haragszik Jézusra.

Mária felkarolja a fiát, mintha a zsidók királya máris itt lenne az ajtónyílásban, kezében egy nagy hentesbárddal.

Már a szamár is talpon van.

– Hát ez? – mondja József a Szűznek, s rámutat az ökörre.

– Félek, nagyon gyönge szegény. Nemigen tudna velünk jönni.

Az ökör szeretné megmutatni, hogy nem úgy van. Rettentő erőfeszítést tesz, hogy talpára állhasson, de még sose érezte magát ennyire földhöz kötöttnek. Akkor, mintegy segélykérőn, felnéz a Bika csillagképére. Már csak egyedül Őrá számít, hogy ereje legyen az induláshoz. Az égi Bika meg se mozdul, a szeme éppoly lángoló és piros s most is oldalvást néz az ökörre.

– Napok óta nem eszik – mondja a Szűz Józsefnek.

– Ó, hisz értem, persze hogy értem, hogy itt hagynak – gondolja az ökör. – Nagyon is szép volt, nem tarthatott soká. Különben is mi lennék az úton. Csontos és késlekedő kísértet. A bordáimnak a bőröm is nehéz, s már csak az az egy kívánságuk, hogy megnyugodjanak az ég alatt.

A szamár most feléje megy, s hozzádörgöli az orrát, amivel azt akarja az ökör tudtára adni, hogy Mária egy szomszédasszony gondjára bízta, és hogy meglesz mindene, ha már ők nem lesznek is itten. De az ökör, félig behunyt szemmel, már-már szinte halottnak látszik.

Mária simogatja, és így szól hozzá:

– De hisz nem megyünk nagy útra. Csak azért mondtuk, hogy megijesszünk!

– Hát persze, hamar visszajövünk – mondja József – hogyan is mennénk most messze, ebben a nagy éjszakában!

– Szép csillagos éjjel van – szólal meg újra Mária –, kivisszük a Kisdedet a levegőre, úgyis olyan sápadt mostanában.

– Hát persze, csak ezért – mondja a Szent.

De ez csak kegyes hazugság. Jól tudja ezt szegény ökör, és mivel a távozókat nem akarja feszélyezni, úgy tesz, mintha mély álomba hullna. Ez meg az ő hazugsága.

– Elaludt – mondja Mária. – Tegyük a jászol szalmáját ide, egészen melléje, hogy mindene meglegyen, ha fölébred. Hagyjuk itt a fuvolát is – mondja még igen-igen halkan –, egészen közel a leheletéhez, szeret vele játszani, amikor egészen egyedül van.

Már mennek is, az istálló ajtaja megcsikordul. – Be kellett volna olajoznom – gondolja magában József, mert fél, hogy még fölébreszti az ökröt, de ez még mostan is úgy tesz, mintha mélyen aludna.

Szép csöndesen beteszik az istálló ajtaját.

S amíg a jászol szamara átváltozik lassanként az Egyiptomi Menekülés szamarává, az ökör az istállóban marad és csak nézi azt a szalmát, amin előbb a Kisded nyugodott.

Jól tudja, hogy sose nyúl már hozzá, sem ahhoz, sem a fuvolához.

Az égi Bika csillagképe fellendül a zenitre, és egyetlen ökleléssel arra a helyre rögződik az égen, amit most már sose fog odahagyni.

Amikor kevéssel hajnal után a szomszédasszony benyitott az istállóba, az ökör már abbahagyta a kérődzését.

 

Jules Supervielle (1884-1960)

Fordította: Gyergyai Albert

Ünneplőben

Schultheis Éva


 
 
egy fagyos világban -vanguard-photo.hu
 
 
Van ezekben a lágy, téli reggelekben valami összegző, kétségtelenül is égi színjáték. Mintha minden évszak felsorakozna egy kis bemutatóra. A kelet felől beszűrődő halovány, reggeli fény, a pillanatnyi szürkeséget, talán hófellegeket bontogató ég, a kert néhol zúzmarás fehérsége, az itt röptető levelek, a mágikus kontraszt nehezen dönti el bennem, mi az amit látni szeretnék. Minden napnak, minden látványnak, minden gondolatnak meg van a helye és az ideje. Mint utólag kiderül, nem biztos, hogy a látvány azzá lesz, aminek az első pillanatban mutatja magát, az is megtörténhet, hogy hóesés helyett, szitáló esővel, enyhüléssel, pillanatokat alatt történő jegesedéssel számolhat az útnak induló.
 
Karácsony közeledtével félreérthetetlenül ugyanazok a kérdések merülnek fel. Mégis nehezen döntöm el, mi az, ami az utolsó pillanatig ellenáll, mi az, ami megmozdul bennem, a vágyakozás, a fogadkozás vagy a csalódás, merthogy olyan távolinak tűnik még az ünnep. A lélekben való ráhangolódás szinte lehetetlen vállalkozás idén. Az ünnep hangjai megkérdőjelezik bennem az ünneplés módjának mikéntjét is. Számomra talán a felülmúlhatatlanság, normális esetben, egy boldog, euforikus, ideiglenes állapot a döntő, amelyben az ember hangot ad annak az érzésnek, hogy az adott, jelentős nap olyan mélységgel bír az életében, hogy azt nem szokványos módon, nem hétköznapiasan, hanem a rendet elhagyva, egyfajta talán a szó jó értelmében vett, pátosszal, szépséggel megtelt lelki, testi harmóniában szeretné eltölteni. 
 
Mennyire lételemünk az ünneplésre való hajlam még? Mennyire ivódik bele a normális hétköznapi életbe? Merőben más az ünnep, és másak a hétközi napok. Az ünnepre való berendezkedés még nagyobb erőfeszítést kíván tőlünk mint a rossz szokásokhoz minden áron való ragaszkodás.  Szokványos és ünnepi ruhát, arcot, modort cserélhetünk az adott helyzetnek megfelelően. Sokszor azonban a hétköznapi arc túlontúl komor ahhoz, hogy problémamentesen válthasson a másikra. Minél nagyobb a kontraszt, a távolság, annál nehezebb az átállás, a csere. Minél több a probléma, külső és belső diszharmónia, betegség, érzelmi válság,  túlterheltség, emberi gyengeségeink ezer arcot öltő nyavalyája, annál képtelenebb ötletnek tűnhet a vigadozás.
 
Békés zökkenőmentes átmenet. Megvalósítható? Az ünnepre való felkészülés egyik legjelentősebb időszaka a karácsony előtti várakozás folyama, ahol lépésről lépésre módunkban áll beszállni, szándékosan oda közelíteni, oda összepontosítani, ahová legkésőbb szenteste felemelt arccal és lélekkel illendő lenne valóban meg is érkezni. A legszebb és legmeghittebb emberi létformába, a szeretet közelségének, a megváltó ige testetöltésének fogadására....Ez az az ünnep, amely olyan óriási jelentőséggel bír, olyan várakozás előzi meg, és annyi szeretetelmélet-kifejezés tapad hozzá, ahány kimondatlan vágy, emberi akarat létezik, bármilyen világnézethez is tartozzék. A felkészülés időt igényel. Nem véletlen tehát, hogy lehetőséget kapunk ehhez az óriási mércéhez igazodva beleidomulni az ünnep valós értékébe, kicsit olyanná is válni, ezen belül magunkra kérdezni, miért, vagy hogyan változtak a dolgok tavaly óta. Változtak-e egyáltalán? Jobbak lettünk, vagy nem sokkal az ünnep megélése után visszakerültünk a hétköznapok kijózanító peremére? Érik-e bennünk a kívánság, a befogadni tudás? Ilyenkor jön elő ugyanis legerősebben a harmóniára a szépségre és a jóságra való törekvés, holott magától értetődő, naponkénti penzum lenne életünk minden napjának ilyen fokú megélése. Sokkal zökkenőmentesebb, letisztultabb lenne az átmenet és a ráhangolódás, ha a takaros, ünnepi köntös minden üzenetével nem csak ideiglenes álca, de tartós viselet volna.
 
Mert a viseltes hétköznapok minden szeszélye ellen védelmet nyújtó puha, lágy kelme, az igazi ünnepi arc örök és hű gazdája csakis egyet szeretne. Ne vessük le-el meggondolatlanul, már az első adandó alkalommal. Ha felöltöttük, legyünk méltók adományozójához....

Sławomir Mrożek: Az őrangyal

                                                             

Halk, liliomos gyerekszoba. Az ágyacskában épp jóízű álomba merül egy fiúcska, elmulasztva esti imáját. A szoba sarkában röstelkedve, tenyerébe temetve szégyenpírban égő arcát, tanácstalanul áll az őrangyal.

 

A fiúcska megint bűnt bűnre halmozott egész nap: torkoskodott a befőttesüvegekből, görnyedten járt, nem figyelt, és futkározott. Az angyal hasztalan vette körül szárnyainak könyörgő fuvallatával, hasztalan suttogott fülébe útmutatásokat a tiszta és erényes életről. Görnyedésből görnyedésbe, futkározásból futkározásba, térdfelverésből ruhaszaggatásba bukdácsolt újra meg újra a kis szerencsétlen. Semmi nem tarthatta vissza. Nem hatott a figyelmeztetés, hogy apus soha nem tesz ilyet, sem a hivatkozás Piotrus Pokrowskira, a kis hősre, sem szelíd énekek dúdolása – sőt, a kerületben közismert púpos varga szakadékba taszítása sem, aminek meg kellett volna szabadítania a fiúcskát a rossz példa befolyásától.

 

Ott állt az angyal tehetetlenül. Íme, az őrangyalok megengedett eszközei mind csődöt mondtak. A jóság, nyájasság, szelíd rábeszélés, csillapítás... mind hiába. Íme, itt fekszik, megmakacsolva magát vétkeiben és kevélységében – nem imádkozott, süket a jó szóra, s álomba szenderülve bizonyára azon töri a fejét, hogyan fog holnap újra görnyedten járni.

 

Hírtelen túláradt az angyal szívében a keserűség. Hogyhogy? Vajon a Törvény a maga nemes fenségében nem ér semmit egyetlen poronty akaratával szemben? Hirtelen fölcsapott benne a Törvény iránti rajongás hulláma, s megindította a rossz iránti undor egyenletes hullámát. Eljött ama pillanat, mikor a szolga kicsiny szíve forróbb szeretettel dobbant meg az Ügy iránt, mint az Ügy nagy szíve maga. A Törvény iránti szeretetből megszegni a Törvényt! Ez az igazi önfeláldozás.

 

Elrántotta homlokáról a kezét, halkan odalépett az ágyacskához, s a fiúcskát teljes erejéből fültövön vágta.

 

Az ijedten pattant fel; az ütés hatására gyorsan ledarálta az imát, majd érthetetlen mormolás közepette lefeküdt újra, és elaludt.

 

Az angyal remegve és boldogan, hosszan, mozdulatlanul bámult az éjszakába.

 

Üdítő, friss reggel virradt fel másnap. Az álom eltörölte a fiúcskában az előző este emlékét. Behozták a reggelijét. Megint nem akarta meginni a tejet. Mindig rosszul lett tőle. De hirtelen célirányos rúgást érzett. Megértette. Szótlanul kiitta a tejet.

 

Elbúcsúzott anyuskájától, s elindult az iskolába. Szép rendesen ment végig az utcákon, nem ácsorgott, nem nézelődött közben. Résen volt. De még nem volt egészen biztos a dolgában. Mikor az üres fasorba ért, körülnézett, s villámgyorsan összegörnyedt. Egy erős kupán vágás nyomban rendre utasította. Nem lehetett kétsége: az őrangyal verte fejbe.

 

A jó szellem rájött az új módszer ízére: kápráztató könnyedséggel tudta elérni mindazt, ami azelőtt rengeteg jóakarattal és türelemmel is elérhetetlen volt. Csakhamar fölfedezte, hogy módszerét tovább tökéletesítheti : különféle ütésfajtákat dolgozhat ki, differenciálhatja őket, s ez olyasféle élvezetet nyújt, mint amit egy ájtatos kántor érezhet, ha ügyesen nyomogatja az orgona különféle billentyűit. Tehát: az ebéd végig-nem-evéséért farba rúgás, görnyedt járásért kupán vágás, imamulasztásért nyakleves, futkározásért és izzadásért horogütés, pocsolyába lépésért csavart horogütés, lármázásért apus munkája közben fültövön vágás, és a többi.

 

Ez a módszer szemmel láthatólag nagyszerű eredményre vezetett. Már nem kergette esténként a megaláztatás érzése sarokba az őrangyalt, hogy ott arcát tenyerébe rejtve szégyenkezzék. Épp ellenkezőleg: kényelmesen letelepedett, s jobb kezét dörzsölgetve, vagy ujjaival dobolva az asztallapon, elégedetten felügyelt az ima szófogadó, folyamatos elmondására. Sőt néha már-már el is unta magát, s ilyenkor kettőzött éberséggel ügyelt a fiú minden rebbenésére, égve a vágytól, hogy egyetlen, mesterien irányított ütéssel figyelmeztethesse: a jó uralkodik a rossz felett.

 

Sőt az is előfordult egynéhányszor, hogy amikor a fiúcska nem adott rá semmi okot, akkor is le-lecsapott rá a fenyítő kéz. Vagyis az angyal már csak úgy, a biztonság okáért is verte, hogy ki ne jöjjön a gyakorlatból.

 

A fiúcska nagyon megjavult. Nem futkározott, nem járt görnyedten, nem lármázott, rendszeresen imádkozott, mindent szépen megevett. Külsőleg is megváltozott: minthogy mindig végigette az ebédet, s rengeteg tejet ivott – a szülők ugyanis, látva, hogy mindig kiissza az egész pohárral azt hitték, hogy megszerette a tejet, s újra meg újra utánatöltöttek –, nagyon meghízott és megsápadt. Miután valamennyi szokásos gyerekbűnről lemondott, tömérdek szabad ideje maradt, s megtanulta, hogy a belső életre összpontosítsa erőit. Megkomolyodott. Figyelni kezdte környezetét. Érdeklődése azután a vegytan felé fordult.

 

Mikor kint ült a parkban egy padon, kövéren és nyugodtan, rejtélyesen magába zárkózva (meg se próbált futkározni, mert tudta, hogy nyomban lesújt rá az őrangyal ökle), míg más gyerekek vidáman kergetőztek a gyepen, ő többnyire a tankönyve fölé hajolt, s a molekulák titokzatos világába merült. Egy makacs, melyen rejlő gondolat szántotta fel gyermeki homlokát.

 

Már kezdett csodagyerek híre lenni, s nagyon örült mindenki. Ő pedig kitartóan dolgozott. Apuskája kis műhelyt rendezett be neki, s szerény anyagi eszközöket is biztosított számára.

 

Telt-múlt az idő. Egyszer egy éjszaka hatalmas tűzoszlop lövellt a város fölé, s fülsiketítő robbanás rázkódtatta meg az épületeket. A fiúcska szülőháza repült levegőbe – egy háztartási trotilból amatőr eszközökkel, de csodálatra méltó tehetséggel előállított akna robbantotta fel. A fiúcska a mezőkön át, sietve távozott a tett színhelyéről. Hátán előre összecsomagolt hátizsák, némi élelemmel és pénzzel, zsebében hajójegy Dél-Amerikába.

 

Az őrangyal loholt utána árkon-bokron át, hogy legalább egy horogütéssel büntesse.

Fordította: Kerényi Grácia

(Versek)

 


Anyák napja után

 

1990-ben ismertem meg a német katolikus egyház menekülteket segítő csoportjának tagjaként. Úgy gondolta, ha őt a Jóisten egészséges gyerekekkel áldotta meg, kell valamit tegyen azokért, akik szükséget szenvednek.

 

Ezért rendszeresen segítette a menekültek gyerekeit a tanulásban, a szülőknek, irataik intézésében. Az egyház keretén belül meghívott bennünket oroszországi és lengyelországi német származású menekültekkel együtt, hogy beszélgessünk, mondjuk el, miért hagytuk el szülőhazánkat, mit éltünk ott át, segített beilleszkedni az új hazában.

 

A Nachbarschaftshilfe (szomszédsegítő program) keretén belül egyedül élő idős embereken segít és intézi hivatalos ügyeiket. Ebben férje is nagy segítségére van, aki ugyancsak önkéntesként sok jót tesz.

 

Később egyháztanácsos lett, így még többet segíthetett.

 

Csodálom, hogy időt tud szakítani és elvisz idős embereket orvoshoz, vásárolni, cukrászdába, fodrászhoz.

 

Az elmúlt évben egy Nigériából áldott állapotban menekült nőt karolt fel, aki hajóutasként Lampedusa szigetén kötött ki, majd Stuttgartba került és szeptemberben megszületett a kisfia. Elvitte az édesanyát német közösségbe, nem sokat értett a szentmiséből, mégis érdeklődéssel követte. Egy idő után azzal a kéréssel fordult segítőjéhez, hogy szeretné felvenni a keresztséget gyermekével együtt és őt és férjét választotta keresztszülőnek. Húsvét szombatján több kisgyermekkel együtt őt is megkeresztelték, így lett a katolikus egyház 2 kereszténnyel gazdagabb.

 

Sok ilyen önkéntesként dolgozó édesanya és édesapa él közöttünk is!

 

Dávid Melinda   


Hogy az elhagyatottság érzése soha ne kerítsen hatalmába...

 

 

 St. Gilles, dombormű (Provence)

 

 

"..Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? ..."

 

Ezzel a fájdalomba markoló mondattal veszi kezdetét a nagyhét liturgiája. A tökéletes tavaszban egy óriási, mindent magával ragadó sóhaj, tökéletlenül vérző párbeszéd, vagy inkább monológ, amelyet olyan Valaki szájából hallunk, Akitől teljességgel idegen a félelem. Bár most, a halálba indulva, mintha az emberi lét utolsó erejével is belecsimpaszkodna, mintha Benne is megingatná az isteni lét örök bizonyságát. Monológ, mert választ abban a pillanatban nem kap a Kérdező és nem is remélheti, hogy ez a tragédiába induló történet feloldható lenne egyetlen kiejtett mondat erejétől.

"Ettől a pillanattól kezdve minden szó fölösleges...", így véli a lelkipásztor is, mielőtt útra indítaná híveit. Mitől válhat mégis egy ilyen intés minden nem elhangzott szón túl is érzékelhető, döbbenetes értéssé. Mitől lesz a szenvedés hete azzá, olyanná, amelyet alig hét nap alatt átgyúr, emberi küszködésből fényesre formál, felülmúlhatatlan örömmé ír ez a kezdetbeni égbekiáltó sóhaj, az elhagyatottság érzése.

Nehéz ráeszmélni. Nehéz értelmezni. Ebben a pár napban talán valóban a csend lehet egyedüli és méltó útitársunk. Pálmaágakkal integető és sajnos elsősorban túlságosan is saját hiúságunkat legyezgető önmagunk elhallgattatása. Külső látásból a befelénézés. Belső felismerésből a már többdimenzióssá tágult kifelétekintés. Csodával határos világunk határok nélküli megismerése.

Hiszen erre vágyunk leginkább. Végtelen, korlátok nélküli létezésre abban az egyetlenegy megnyugvásban, hogy az Első, előttünk járó, kiejtett, felsóhajtott, megszenvedett, elvérzett mondatában válaszra találjon mindegyikünk egyéni fájdalma, kérdése, csüggedése, méltó és méltatlan cselekedete, bizakodása....

Mert a Csend, amely hidat épít a túlvilágba, amely elmozdítja a sír bejárata előtti követ, nem hagyja egyedül sem az Elsőt, sem az utolsót, a Kérdezőt és annak követőit sem.

 

Hogy az elhagyatottság érzése soha ne kerítsen hatalmába....

 

  Schultheis Éva

 

Szakonyi Károly: Ecce video

 

A havernál láttunk egy tök jó horrort, először azt hittük pite, mert nem volt semmi, csak jött, ment a csóró, egy olyan szakállas, nagy hajú meg minden, egy olyan izében, lepelben vagy hogyhívják, olyan hippisen, de egy tök nyomi csávó, semmit se csinált, csak dumált, az igaz, hogy irtó jó dumája volt, hogy a szeretet meg minden, na, végre aztán bepörögtek rá, mert az izék, a górék azt hitték, hogy fel akar törni, szóval, hogy menő akar lenni ezzel a dumával, és irtóra féltékenykedtek rá, mert folyton hőzöngött, hogy ő az atyaúristen jobbkeze, vagy direkt a fia! pláne! naná, majd azt éppen neki hiszi el valaki! De mégis sokan bedőltek, tökre odavoltak tőle, mert olyat tett, hogy ráment a vízre, az szuper jó sztori volt, csak úgy simán ráment, de frankón, nem süllyedt el, valami ügyes trükkje lehetett, persze videón pite, rákopírozás vagy más technikás dolog, de tökre bírtam! Aztán volt egy olyan, hogy vittek hozzá egy izét, egy olyan félholt hapit, egy olyan bénát, de állati bénát, úgy képzeld, baromi bénát, ő meg föléje tette a kezét, hogy na, kelj csak fel szépen csórikám, de pattanj, ne tedd itt magad, hát persze, hogy ugrott az ürge, szóval ilyenek voltak, meg bazi sok szendvicset varázsolt elő egy kosárból, halas szendvicset, mind bezabálták, dőltünk a röhögéstől, mint maci a moziban, mert a sok flamós rádobálta magát a kajára, tudod hogyan van, mint egy fogadáson, ingyen-zaba van, a faterom mesélte, persze égés! Na, de ez mind pite! Hanem aztán jött a frankó rész, a szadi! Akkor már úgy volt, hogy le fogják kapni, mert a jard nem nézte jó szemmel, ez ottan egy izé volt, egy megszállt rész, szóval helytartóval meg minden, na, szóval tartomány! – és majd kiesett a szemük, ahogy kukkoltak, hogy ki mit csinál, mert rögtön bezsongtak, ha valaki mást pofázott, mint amit kellett, szóval érted, nem? És gyülekezés nuku, na, de a csávó körül mindig sokan nyüzsögtek, erre aztán a jard felkapta a vizet, hogy mit dumál ez a hapi a szeretetről? Pláne, hogy az ott almás, az csak egy másik országban létezik, de az kellene, hogy elterjedjen, képzelheted, mennyire bepörögtek rá, hogy miféle másik ország? Meg mi terjedjen el?! Meg ki az az Atya?! – be akarták húzni a csőbe, hogy külföldi kapcsolatok, szóval, hogy ügynök, szóval, hogy ennek az Atya nevű hapinak a zsoldjában áll, na, persze, mert a haverok elkezdték terjeszteni, hogy a csávó a King, ő a King meg izé, hát haverok voltak, mi van abban, dumálták és kész! – tizenketten voltak, tizenkét krapekból állt az együttese, azokkal járt, azok mindenütt hirdették, hogy micsoda tök jó csávó, úgyhogy állatira gyanús lett a jardnak.

 

Volt egy bazi nagy vacsora, ott ültek mind, az egész együttes, szerettek volna egy kicsit dizsizni, de a csávó le volt törve, mert érezte, hogy valaki beköpi a haverok közül, mért kell beköpni, senki se tudta, de neki volt egy spurija, hogy így lesz, meg is mondta nekik, azok meg tagadták, mind majrézott, hogy talán őrá gondol a főnök, szóval, a King, de az nem árulta el, hogy ki az, tök nyugi volt, és ilyet szólt: jól van, haver, ha köpni akarsz, hát köpj, te tudod, a sztori nem állhat meg. Hát nem is állt meg. Irtóra keveset ettek, csak egy kis kenyeret, meg bort ittak, de már ott kezdődött a horror, mert a csávó, szegény hapsikám azt mondta, hogy majd a testét fogják enni, a vérét fogják inni, és jobb, ha tőle tudják, ezt kell nekik majd tenni, hogy emlékezzenek rá . Persze csak nézte mind, és ivott, amikor felemelte az izét, a kupát vagy mit, úgy csinált, mintha máris vért inna, a saját vérét, hát képzelheted! szóval ciki volt! Aztán az volt, hogy vacsora után kimentek egy kertbe, egy hegyre, késő este, ott kempingeztek a fák alatt, csakhogy ő nem tudott szunyálni, ott szlalomozott köztük, mert tudta, hogy lesi a jard. Hogy kommandósokat küld rájuk a jard. Jöttek is. És ráadásul tényleg az egyik haver árulta el! Lesmárolta az a mocsok, így jelezte a jardnak, szóval a kommandósoknak, kit kell elcsípni. Na, rácsaptak, könnygáz, meg gumibot, amit akarsz, onnantól aztán elkezdték puhítani, szadizni, faggatták, hogy miféle külföldi szervezettel van kapcsolata, igaz-e, hogy ő a King, meg ki az az Atya, köpje csak be szépen, kik akarják itt a balhét, mért nem tetszik a rendszer, meg minden. Szóval tök szar volt, de ő csak tűrte, nézte őket, azt marhára bírtam, ahogy csak úgy nézte őket, szóval még ő sajnálkozott. Szegény csávó! Az biztos, hogy én nem hagytam volna magam, jó, hogy meg volt kötözve a csuklója, de akkor is, mit tudom én, haraptam volna, vagy szembeköpöm azt a sok szadizót, megmondtam volna, hogy kivel szórakozzanak, de az csak állt ott, tisztára nyomi volt, mintha élvezte volna a szenvedést, hiába szadizták a kommandósok, pedig tök rászálltak, tettek a fejére egy töviskoronát, az arca csupa vér lett, ostorral verték, szeges korbáccsal, majdnem eldobtam magam, közelről mutatták a sebeket, bazi közel hozta a kamera, kifordult a hús, színesben, képzelheted! de a csávó meg se mukkant, ez aztán nagy égés volt a jardnak. És az is nagy égés volt a sok rohadt szadizójának, hogy nem köpte be az országot, nem köpte be az Atyát, tökre keményen viselkedett, erre aztán elhatározták, hogy kinyírják. Annyira begurultak, meg már annyira benne voltak a szadizásban. Marhára szadi módon nyírták ki. Keresztre feszítették, átverték a kezét meg a lábát, de frankón! És élve! Persze csak film, de akkor is, mutatta a kamera közelről, recsegett a csont, az izület, meztelenül volt szegény hapikám, a fején az a töviskorona, a keze-lába átszögelve! na, és amikor már fenn volt a kereszten, egy marhára állati-szaki militer még át is döfte az oldalát, hogy onnan is dőljön a vér! Én még ilyen szadi videót nem láttam! Két másik hapi is volt a szomszédos két keresztfán, de azok csak statisztáltak, szóval nem voltak sztárok, csak olyan ko-sztárok, de ez szegény!... Nem mondom, a kemény sztoriért járunk videózni a haverhoz, hogy ilyet lássunk, nem lávsztorikat, na néha azok is kellenek, azok is jók, ha van bennük egy kis szexiszadi, de az az igazi, menő kazetta, ahol kinyírják a csávót, hát ezt kinyírták! A végén persze van egy heppiend, az mindig kell, hogy el lehessen adni a sztorit szériában, a végén az van, hogy feltámad a csávó, lézertechnika, semmi más, szóval olyan sci-fi jelenet, száll fel a csávó a kozmoszba, csakúgy, semmi rakéta, nuku Challenger, nuku Szajuz, de az már nem érdekes, addig igazi, amíg a kommandósok szadizzák.

Marhára szadizós horror. Nem volt szinkronizálva, mert a haver papája hozta be kintről, a szöveget nem értettük, de a képek tök jók voltak. Nem tudom, látunk-e még a havernál ilyet?


(A Központi Sajtószolgálat 1987. évi pályázatának II.díjas alkotása novella-kategóriában.)

 




"KENETEID ILLATA UTÁN SIETÜNK" – NAGYBÖJT

Mária ünnepei: Gyertyaszentelő, Lourdes-i Szűzanya, akinek karján érkezik Templomába, világunkba az Úr, mintegy nyitánya a nagyböjtnek. A nagyböjt pedig minden keresztény élet szívéhez, a Kereszt misztériumához vezet. De csak akkor tudjuk követni Jézust, aki azt mondja: "aki utánam, akar jönni, vegye fel keresztjét", ha edzünk rá, mégpedig a fegyelemben és figyelemben. A test és lélek fegyelmét-figyelmét nevezzük aszkézisnek, amennyiben ez az Úr iránti szeretetből történik.

A nagyböjt nem tisztítókúra különböző levekkel, diétákkal, nem is fogyókúra, hanem fegyelem és figyelem az „egy szükségesre".

Alkalmassá és képessé szeretnénk válni arra, hogy oda állhassunk Máriával a Megfeszített Krisztus mellé, alkalmassá és képessé szeretnénk válni arra, hogy rátalálhassunk Húsvét hajnalán Magdolnával, és érinthessük sebeit Tamással. Alkalmassá és képessé szeretnénk válni az Úr személyes irgalmára.

 

Ennek alapvetően fontos eszköze a bűnbocsátás szentségének vétele, a felkészülés egy jó szentgyónásra. De emberségem akkor készül fel, képes az Úrtól kapott megújult életben megmaradni, ha begyakorolja, legalább az egyházi év rendkívüli, készületi idején a test és lélek fegyelmezettségét. Újra fel kell fedeznünk a fogyasztói társadalom szótárából hiányzó fogalmat: az önmegtagadás.

Kinek-kinek személyes felelőssége az aszkézis/önmegtagadás vállalása. Azt és annyit és úgy, ami megfelel az ő személyiségének, egészségének, életkorának, stb. De az önmegtagadás nem hagyható el a keresztény életből, mert ezen keresztül tanulunk meghalni önmagunknak, és élni - az Úrnak, de életünket adni testvéreinkért is. Az önmegtagadás, a pillanatnyi ötleteim, a feltámadó indulataim, türelmetlenségem, éhségem, stb. fegyelmezése segít abban, hogy megmaradjunk az Ő szeretetében. De, Jakab apostol kemény szavai szerint, hazudik, aki azt mondja, hogy szereti az Istent, akit nem lát, de nem szereti testvérét, akit lát.

Ki az, aki engem "idegesít", akit mindig kiigazítok, akivel szemben mindig igazam van? Ki az, aki mellett mindig háttérbe szorítva érzem magam? Akinek a hibázásait mindig észreveszem? Ki az, akit elkerülök, nehogy belém gázoljon, nehogy belegázoljak?

Testvér, ő az Úr angyala számodra, aki tükröt tart, hogy felismerd a "szálka-gerenda" hasonlat igazságát az életedben, és emberséged igen védett területeit is átadd az Úrnak, ne "csak" a szolgálatodat.

Legyen konkrét nagyböjti jófeltételünk, és legyen ember-központú, testvér-központú! Határozzuk el, hogy aktív döntéseinkkel akarunk nem csak megmaradni, hanem egyre beljebb kerülni a Szeretetben, kerül, amibe kerül.

Az idei év a Deus Caritashoz való megtérésre hív, a szeretet aszkézisére. Mindannyian megtapasztaltuk már, hogy még szeretetre sem vagyunk képesek, azt is Istentől kell kérnünk, és Őtőle kérjük azt is, hogy képesek legyünk befogadni az Ő Szeretetét, melyet kiárasztott, mellyel szereti azt is, akit nekünk nem könnyű szeretni. Akkor lesz a világ szegényeiért, üldözötteiért való imám hiteles, ha engedek a testvéremnek, ha rámosolygok arra, akivel mindennap találkozom. De ez nehéz? Hát ez a búzamag halála, s a kicsiny búzaszem hátán a népi látás látja a kereszt jelét. Az ilyen búzaszemnyi kis meghalások készíthetnek fel életem nagyobb, teljesebb áldozataira, és a végső Áldozatra.

 

Az okos szűz

Uram, olaj nélkül,

láng nélkül,

fény nélkül,

Uram, Tieid miatt, Magad miatt,

Engedj magadhoz engemet,

gyújts lángra engemet.

 

Ágnes testvér

 

Forrás: A Szociális Testvérek Társaságának honlapja.


A kulcs...

 

 


  ...történetét Csilla indította el bennem, azzal, hogy leírta ezt a verset:

 

KULCSFONTOSSÁG

 

Már megint.
Állok az ajtó előtt, és keresem a kulcsomat.
Óvatosan rázogatom a táskám, túrom, forgatom
a felgyülemlett lim-lomot. Pedig hallom, hogy itt-ott megcsörren,
de beleveszett a sok nemfontos közé.


Hát, valahogy ilyen az élet is.
Hiába, időről időre rendet kell rakni, mint valami retikülben, abban is.
Mert a sok számla, fecnik, mittudommik között egyszercsak elvész a kulcs.

Legkésőbb a bezárt ajtó fog rádöbbenteni -

 

 

- Mahle Csilla -

 

Kizárt, hogy Csilla az én táskámba látott volna bele, de szinte biztos, hogy minden nő lim-lommal megrakott szatyra ugyanígy néz ki. Gondolom, mielőtt mélyre túrnék a sajátomban, hogy előhalásszam Eszter kulcsát. Nyaralnak, rám bízták a teknőst, meg kell  öntöznöm a virágokat is. Kulcsos történeteim egyike itt ér tetten a bejárati ajtó előtt. Idegenül kotorászok, míg betalálok a zárba. Kizárt, hogy ilyen ügyetlen legyek. Nem először vagyok itt. Nagy sokára elfordítom. Végre kinyílik.

Kizárt. Teljességgel ki van zárva. Szoktuk mondani, ha valamivel nem értünk egyet, vagy nem vagyunk hajlandók megtenni. Legtöbbször végig sem hallgatjuk a kérést, már megszokásból skandáljuk, minden lehetőség  kizárásával nyomatékosítunk. Kizárt viszont, hogy a múltamra ne emlékeznék. Kulcsfontosságú. Íme egy epizód, amelyre ma már nem feltétlenül vagyok büszke. Sőt!

Sohasem voltam kulcsos gyerek. Csavarogtam és csellengtem eleget, de szerencsére  nem kullogtam vele nyakba akasztott árvaságom jelképeként. Pedig testvér híján sokszor éreztem magam egyedül a felnőttek világában. Két nagyanyám kulcsra zárt tekintetétől  szöktem folytonosan. Persze fittyet hánytam a tilalmi szabályokra, verbálisan börtönöző, folytonos zsörtölődéseikre. Velük azt tettem, amit akartam. Nem zártam kulcsra az érzelmeimet. Ami a szívemen, az volt a számon is. Rögtön nemet mondtam mindenre. Utóbb mégis megtettem, amire kértek. Csakhogy akkor már késő volt. 

- Hogy milyen rossz ez a lány, várj csak, megmondlak anyádnak - sziszegte anyai nagyanyám tehetetlen elkeseredésében, valahányszor kisziporkáztam a nemeket magamból. Mára egyértelművé vált a viselkedése. Az is, hogy végül soha nem árult el. Mint ahogy én sem zárkóztam el a kérés teljesítésétől.

Régen otthon a pincébe való bejutáshoz egy hatalmas, igazi kulcsformájú kulcs szolgált. A tornác oszlopán lógott egy szegen. Nem értem fel adáig, de felnőttként bárki könnyűszerrel nyithatta. A kulcsformát azért hangsúlyozom, mert manapság az ilyen jellegű tárgyak kimentek a divatból. A zárak biztonságosabbak lettek. Valamivel.  De ez nem azt jelenti, hogy a tolvaj előtt bármiféle akadály is létezik. Ha valaki valahová be akar jutni, meg is teszi. Ajtóstul, kulccsal vagy anélkül, egyre megy.

A kérdés csak az, hogy hová igyekszünk? Milyen bejutásokat szorgalmazunk, milyen zárakat feszegetünk életünk folyamán?  Kell-e kulcs, s ha igen, akkor minek és hová? Bejutunk vagy kizárunk? Elzárunk vagy kitárunk vele, mást és magunkat? Nyitunk vagy csukunk? Biztosan ott kötünk ki, ahol szeretnénk?  Készülünk mi még egyáltalán valahová, vagy csak egy helyben toporgunk, miközben azt hisszük, haladunk?  

Kizárt, hogy érteném, mit akarok. Belegabalyodtam a célzásokba és a kulcsom keresésébe. Feltört zárak, hivalkodó, tárt ajtók előtt állok. Kell tehát a kulcs, vagy nem kell? Szükségünk van rá, vagy sem? 

Az attól függ. Hirtelen képzeletem részévé válik a kulcs. Akaratommá a bejutás. Már csak az kell eldöntenem, mit szeretnék nyitni vele.

Keresztény vagyok. Egyetlen, nagy lehetőségem kulcsra fordított szimbolikája a hit. Hitem ajtajánál Krisztus áll őrt. Ő maga az ajtó. A Szentlélek kulcsával nyitok felé. Sarkig tárom vele az üdvösség kapuját. Az atya házába érkezem......

Egyszerű okfejtésnek tűnhet mindez. És mégis olyan bonyolultan fogok hozzá. Ha egyáltalán hozzáfogok. Mert sajnos sokunktól idegen ez a bizonyos kulcs. Hiányzik a hit. Ismeretlenként pedig érthető, hogy nem akarjuk átlépni idegen ajtók, idegen bejáratok küszöbét. Szerencsétlen helyzet. 

De a szerencsésebbek sem dicsekedhetnek nagyobb sikerrel. Tegyük fel, hogy meg van a kulcs, de hosszú ideje nem nyitottuk vele azt a bizonyos ajtót. Valahová elkeveredett, már nem is emlékszünk rá. Alkalomadtán a kezünkbe kerül. Rácsodálkozunk, de minél több idő telik el, annál nagyobb a félelem, annál erősebb a kétség, berozsdásodhatott a zár, talán el sem fordítja. Hitünk kulcsa erőtlen félelmünkbe törik bele. Mi van, ha az ajtó mögött senkit sem vár ránk ?  Ha nincs mögötte az a valaki, akit ott remélünk. Igyekezetünket a bizonytalanság tartja fogva. Hozzáállásunk azt sugallja, jobb, ha meg sem próbáljuk.

Pedig aki mer, az nyer. A cél szentesíti az eszközt. Aki keres, az talál is. Aki zörget, annak ajtót nyitnak. Keresni az Istent tehát azt jelenti, hogy kezembe veszem hitem kulcsát, élek a sors adta lehetőséggel. Nyitok Felé. Sokszor és meg többször. Ahányszor kell.  

Létünk ismételt, soha meg nem unt nyitogatások sorozata. Nem segít itt sem betörés, sem ablakon,  hátsó bejáratokon való bejutás, kerülgetés. Itt nincs kiskapu. Sem álkulcs. Csakis főbejárat létezik. Az egyetlen. Tiszta, emelt fővel való bejutások. Próbatételeink helyes értelmezése. Megszámlálhatatlan keresése az Egyetlenegynek. Életünk nagy utazótáskájában csukott szemmel is biztosan rálelni, előkotorni helyzet adta lehetőségeink legfontosabbikát

 

Hogy soha ne kelljen bezárt ajtók előtt toporognunk.

Schultheis Éva


Az advent és karácsony misztériuma az irodalomban

1. „Harmatozzatok egek!”

Advent első vasárnapjával megkezdődik az egyházi év, a karácsonyi ünnepkör, a megtestesülés misztériumának bevezetése. A magyar nyelv Úrjövetnek is nevezi ezt az időt. Történelmileg jellemző rá, hogy az advent is csak azután keletkezett, amikor az egyházban az 5. századtól kezdve általánossá lett a karácsony megünneplése. VII. Gergely pápa szabályozta azt oly módon, hogy négy vasárnapon, a karácsonyt megelőző négy hétben határozta meg az adventi időszakot. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy Szent András apostol ünnepéhez (november 30-hoz) legközelebb eső vasárnap az advent első vasárnapja. Ekkor a templomokban és a vallásos családokban meggyújtják az adventi koszorú első gyertyáját.
Az ünnepek sorában – kétségtelenül – a karácsony a legbensőségesebb, legcsaládiasabb ünnep. Nem véletlen, hogy a művészeteknek: a zenének, irodalomnak, képzőművészetnek egyik ihletője karácsony misztériuma. Az irodalom különleges érzékenységgel énekli az angyali üdvözletet csakúgy, mint karácsony éjszakájának csodáját: József aggódó buzgólkodását, Mária könnyes örömét, a pásztorok naív jámborságát, a napkeleti bölcsek  illő ajándékait.
Nem mindenki tudja, hogy az adventi időben a hajnali misék, a roraték különleges hangulatot kölcsönöznek a decemberi virradatoknak. (A rorate: a mise kezdőszava: harmatozzatok) Gárdonyi Géza tanítóskodása idejéből származik a novella, amely a falusi emberek, gyerekek korareggeli buzgóságát idézi. A novella első részéből megtudjuk, hogy még sötét van, amikor a roratéra harangoznak. Fekete árnyak mozognak a templom felé. Közben jönnek a gyerekek is az iskolába, s egy-egy darab fát hoznak magukkal, amivel aznap fűteni fogják a tantermüket. Aztán őszinte elragadtatással írja le az éneklő, imádkozó hívek tiszta szép áhitatát.
Juhász Gyula Roratéja a líra hangján kölcsönzi az előbbi hangulatot. Mindöszsze néhány sorban, rövid négy versszakban ott van a hajnal derengése, a mise áhitata és a boldog betlehemi gyönyörű gyerekség kereső vágyakozása:
„A kéklő félhomályban / Az örök mécs ragyog, / Mosolygón álmodoznak a barokk angyalok… / Hideg kövön anyókák / Térdelnek. Ifjú pap / Magasba felmutatja / Szelíden az Urat. / Derűs hit tűnt malasztját / Könnyezve keresem. / Ó gyönyörű gyerekség, / Ó boldog Betlehem.”
A várakozás öröme szólal meg Juhász Gyula másik ilyen témájú művében, a Karácsony felé című versében. Szeretné általánossá és egyetemessé tenni a decemberi igézetet:
„Szép tündérország támad föl szívemben / Ilyenkor decemberben. / A szeretetnek csillagára nézek, / Megszáll egy titkos gyönyörű igézet, / Ilyenkor decemberben… / Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen, / S ne csak így decemberben.”

2. „Ó, boldog Betlehem”

A karácsonyi öröm a középkori himnuszokban szólal meg először elemi erővel. Szentviktori Ádám a 12. század egyik himnuszköltője Karácsonyi himnuszában Krisztus születését nemzetekre áradó fénynek nevezi. Az öröm szavaival indul a vers:
„Vigadozz szegény világ, / Mert a szűz ma kisfiát / Számotokra szülte meg.”
Az Ember-Isten felsegíti a bűnösöket, vállalva emberségünk nyomorát. Mindenki örvend, ujjong és csodálja ezt a nagy kegyelmet. E csodálatos titok késztet mindnyájunkat hálaadásra, mert
„Föl nem fejti kényes elme, / Amit itt az Úr kegyelme / Kötött nekünk a bogot. / Megáll eszem a hogyannál…”
A himnusz további soraiban Mária dícséretét zengi a költő, és közbenjárását kéri:
„Mária, tenger csillagfénye, / Hajótöröttek reménye Isten után egymagad, / Nézz le hozzánk, kérünk téged, / Nézd az álnok ellenséget, / Mely dühével ránk szakad.”
Az utolsó versszak még erőteljesebben fogalmazza meg az odahagyatkozás érzését:
„Te adsz erőt, te töröd meg / Kevélységét az ördögnek Fiad által jó Anya.”
Juhász Gyulának két Betlehem című verse van. Az egyik a születés csodáját idézi: Betlehemben, a jászol szegénységében megszületett az „édes bambinó”. Aztán arra emlékeztet, hogy már a komor „Sibillák” és a „szelíd Vergilius” is megígérték, megjövendölték eljövetelét a szegény rab népnek szabadítójának; és elmúltak a nagy birodalmak, de a „jászol szelíd világa mindent túlragyog”, mert Ő mindenkihez jött: rómaiakhoz, barbárokhoz, zsidókhoz.
„A kerek föld mindegyik gyermekéhez / Egy üzenettel jött: Szeressetek!”
Ez az üzenet „Ezerkilencszázhuszon-hároméves távolságból is szívünkbe zeng.”
A másik Betlehem című verse nem a bibliai történetről tudósít, hanem a kilátástalan helyzetű világ egyetlen reményét mutatja fel:
„A kocsma ajtaját kitárják, / S hozzák subában a telet. / Az istállóban ott a jászol, / A jászolban a szeretet… / Kántálnak a háromkirályok, / S velük a jámbor pásztorok, / A söntés mélyén egy elázott, / Elbúsult zsöllér tántorog. / Könnyes szemmel bámulja báván, / A betlehemi csillagot, / A jó reményt, mit körülállnak / Szegények, árvák, magyarok!”
Garai Gábor Betlehemi pásztor fohásza a vajúdó Máriához című verse a kétely szokatlan hangvételével, de annál nagyobb ragaszkodással és tisztelettel szólal meg:
„… ki hajnalra világra jön, / az a Te gyermeked, / s ím, pálma-zsuppos kínpadod előtt letérdelek. / Majd hideg verejték ha ver, / ez a szelíd barom / leheljen rád, s kezem legyen / kezednek oltalom, / mikor belülről fölhasít / a gyilkos fájdalom.”
A csoda már akkor megtörtént, amikor „rám emelted szemed, / tudtam, olajfaligetek / békéje van veled, / s árnyat lel a pusztában is, / aki téged szeret.”
Az Írás a megváltót ígérte, ezért
„Méltán szökött föl üstökös / az ég ormaira: / hús-vér öröklétben remél / pásztorod, Mária, / ha már arra ítéltetett, hogy meg kell halnia.”

3. „Fel nagy örömre, ma született”

Teljes az örömünk, hiszen gyermek született nekünk… Gyermek, akinek születését a betlehemi csillag jelezte, és az angyalok vitték hírül a környéken nyájaikat legeltető pásztoroknak, hogy megszületett a megváltó. Megvalósult a csoda, kézzelfogható közelségbe került mindaz, amire várakoztunk, minden, ami után vágyakoztunk. Kétezer éve a decemberi éjszakán erre a csodára emlékezik a keresztény világ. Ilyenkor a családokban melegebbek lesznek a szívek, szeretetteljesebbek a szavak, türelmesebbek a gesztusok, s a kisgyermekek kipirult arcú izgalma átragad a szülőkre és nagyszülőkre is. Megértőbbek, elnézőbbek leszünk tágabb környezetünkben is, most sikerül szeretnünk azokat is, akiket egyébként gyűlölettel emlegetünk. Béke lesz a háborúzók között, s ha csak napokra is, elhallgatnak a fegyverek. Megszületett, aki után a föld epedett. Nem véletlen, hogy az irodalom szavai is örömet sugároznak:
Dsida Jenő Itt van a szép karácsony című verse a gyermeki öröm naívan szép kifejezése:
„Itt van a szép víg karácson, / Élünk dión, friss kalácson: mennyi finom / csemege… / Karácsonyfa drága ága, csillog-villog: csupa drága, / Szép mennyei üzenet, / Kis Jézuska született.”
A vers további szakaszaiban tanúi lehetünk a gyermeki örömnek, az aranymesés áhitatnak, a pásztorjátékot előadók, kántálva ünnepet köszöntők énekének:
„Tiszta öröm tüze átég / a szemeken, a harangjáték / szól, éjféli üzenet: Kis Jézuska született.”
Bódás János A karácsonyi Jézushoz című verse a mindenki által követhető, az ember számára természetes és hétköznapi Jézust keresi:
„Jézus, te is születtél, / Milyen fiú lehettél? / Verekedni szerettél? / Hát mosdani?... / Vagy jobb voltál minden földi gyereknél? / Hát zöld egrest ettél-e egészséged vesztére? / Fáról sokszor estél-e? / Kék foltokkal rakva hányszor / értél haza estére?”
Azután még egy versszak azt tudakolja, vajon volt-e rád panasz valaha, szakítottad-e el a ruhádat játék közben, összetörtél-e valamit akaratlanul, s mindezért vajon „kiporolt-e jó anyád?” Milyen megnyugtató lenne mindezt tudni, hiszen akkor semmi akadálya nincs annak, hogy én is kövesselek:
„Ó, te égi, tiszta fény, / követni mernélek én, / szakadékok peremén, / ha tudnám: te is így kezdted, / gyermeként, akárcsak én.”
Juhász Gyula Karácsonyi köszöntése 1915-ből való, a háborús időket idézi. A betlehemi csillag fénye és békességet, boldogságot éneklő angyalok hangja a harcos katonákhoz is eljut, akik
„Fölnéznek az égre, / S rágondolnak álmodozva / A testvériségre… / Fáradt katonák, ti / Pihenjetek szépen / Karácsonyfák lángja körül / A mi szentesténken. / Gondoljatok hittel / Zsolozsmát dalolva / Eljövendő boldogságos / Szent karányonyokra.”
A megváltó nagy békesség – őszintén reméli – győzelmes örömmé válik.
Ady Endre számos verse őriz karácsonyi hangulatot. A Kis karácsonyi énekben gyermekhittel, bátran szeretné az Istent nagyosan dícsérni. Ady számára a karácsony csakúgy otthoni emlék, mint a jóra térés nagy fogadkozásának az alkalma, a világgal kibékülni szándékozó akarat.

4. „Dicsőség Istennek, békesség az embernek”

„Harang csendül, / Ének zendül, / Messze zsong a hálaének, / Az én kedves kis falumban / Karácsonykor / Magába száll minden lélek” – ezekkel a szavakkal kezdi Ady Endre Karácsony című versét. Számára a karácsony az otthont, a családot, a szülőföldet, a múltba visszarévedést, a boldogító visszaemlékezést jelenti. Aztán arról ír, hogy ezen az ünnepen mindenki szeretettel „borul földre imádkozni”, hálát ad a magasság Istenének:
„A templomba / Hosszú sorba / Indulnak el ifjak, vének, … / Az én kedves, kis falumban / Minden szívben / Csak szeretet lakik máma.”
A vers második részében arról olvasunk, hogy bántja lelkét a „nagy város durva zaja”. Szeretne odahaza ünnepelni, átérezni a nyugodt boldogságot. Jó volna ismét játszadozó gyermekké válni.
„Igaz hittel, gyermek szívvel / A világgal / Kibékülni, / Szeretetben üdvözülni.”
A világ is akkor lenne boldog,
„Ha ez a szép rege / Igaz hitté válna.”
Milyen jó lenne, ha az emberi életnek nem volnának Golgotái, és csak egy hit lenne:
„Imádni az Istent / és egymást szeretni.”
Ez hozná el az igazi boldogságot a világra.
Ady Endérnek van egy másik Karácsony című verse is. Ez – ha lehet – még erősebben fogalmazza meg, hogy a szeretet és a karácsony egymástól elválaszthatatlan.
„Ma úgy kén, hogy egymást öleljék / Szívükre mind az emberek.”
A három versszakos költemény viszszatérő refrénje:
„Beteg a világ: nagy beteg.”
Ez a világ várja újra és újra az új Messiást, a megváltót. Hiszen „Ember, ember ellen csatázik, … / Tanítása, erkölcse veszve,” de az sem lehet, hogy akinek lelke van, az állattá süllyedjen.
„Hatalmas Ég, új Messiást küldj…” – sóhajt, kiált a költő.
Babits Mihály elindulna a betlehemi Csillag után úgy, mint egykor a „három királyok a betlehemi éjszakán! / Gépkocsin, vagy teveháton – / olyan mindegy, hogy hogyan. / Aranyat, tömjént és mirhát / vinnék, vinnék boldogan.”
De lehet – így tovább a költemény – hogy útját állná a vám: sem aranyat sem tömjént nem lehetne átvinni a határon.
„Százszor megállítanának, / – örülnék, ha átcsúszom: / arany nélkül tömjén nélkül / érnék hozzád, Jézusom: / Jaj és mire odaérnék, / …te már függnél a kereszten, / …s ahelyett, hogy bölcsőd köré / szórjak tömjént, aranyat, / megmaradt szegény mirhámmal / …kenném véres lábadat.”

Csermely Tibor

 

Ádventi várakozás

 

Családunkban 1965-ben kezdődött el a kivándorlás. Csendes lázadás volt ez a diktatúra ellen...

 

Anyukám legidősebb nővére, aki 1970-ben hagyta el Erdélyt, rendszeresen levélben írta meg az új hazában átélt élményeit. Ezeket a leveleket azóta is őrzőm és néha elolvasom. Egyik levelében beszámolt nekünk arról, hogy Ádvent idején nem csak a templomokban, hanem a legtöbb keresztény házban is egy barkácsolt vagy vásárolt ádventi koszorú áll.

 

Kérésemre apukám fából készített nekem egy kör alakú négylábú koszorútartót, amelybe négy nyílást fúrt a gyertyáknak. A koszorútartót apró fenyőágakkal fontam be, amit zöld cérnával erősítettem meg és a nyílásokba piros gyertyákat tűztem. A mai sok giccses koszorúval felvehette volna a versenyt.

 

Gyerekkorom óta az egyik legszebb időszaknak tartom az ádventi várakozást majd a karácsony eljövetelét.

 

Olvastam az ádventi koszorú jelentőségéről, amit nagyon érdekesnek találtam: a körforma Isten végtelenségét jelképezi, a fenyőágak zöld színe az új és halhatatlan életet, a gyertyák Krisztusra emlékeztetnek, az eljövendő fényre, akinek a születésére várunk, a négy gyertya a négy égtájat képviseli, mivel Isten megszületendő fia az egész világ megváltója lesz. Minden gyertya szimbolizál egy fogalmat: hit, remény, öröm és szeretet. A katolikus egyházban a gyertyák a miseruha színét követik, tehát három lila gyertya diszíti a koszorút, de a harmadik vasárnapon rózsaszínű, gaudete = örüljetek a jelentése, Szűz Máriára emlékeztett, aki megszülte a Fiút.

 

A mai pénzre alapuló világ nem tud várakozni, mert azt diktálja, hogy kívánságaidat rögtön teljesítheted, de ebben az időszakban jössz rá arra, hogy pénzzel nem lehet mindent megvenni...

 

Szép utolsó ádventet kívánok!

 

Dávid Melinda

 

2013.12.19.

 

 

 

 

Márai Sándor: A boldogságról

 

 

 

Boldogság természetesen nincsen abban a lepárolható, csomagolható, címkézhető értelemben, mint ahogy a legtöbb ember elképzeli. Mintha csak be kellene menni egy gyógyszertárba, ahol adnak, három hatvanért, egy gyógyszert, s aztán nem fáj többé semmi. Mintha élne valahol egy nő számára egy férfi, vagy egy férfi számára egy nő, s ha egyszer találkoznak, nincs többé félreértés, sem önzés, sem harag, csak örök derű, állandó elégültség, jókedv és egészség. Mintha a boldogság más is lenne, mint vágy az elérhetetlen után!

 

Legtöbb ember egy életet tölt el azzal, hogy módszeresen, izzadva, szorgalmasan és ernyedetlenül készül a boldogságra. Terveket dolgoznak ki, hogy boldogok legyenek, utaznak és munkálkodnak e célból, gyűjtik a boldogság kellékeit – a hangya szorgalmával és a tigris ragadozó mohóságával. S mikor eltelt az élet, megtudják, hogy nem elég megszerezni a boldogság összes kellékeit. Boldognak is kell lenni, közben. S erről megfeledkeztek.

 

Márai Sándor: Füveskönyv

Hajlék

 

 Bozen: Ferencestemplom, kerengő, falfestményrészlet (Giotto-iskola)

 

 

 

Uram, nem vagyok méltó......

 

Hajlék. Ritka szépségű szó. Hajlékony és kecses, mély és méltóságos, patetikus és puha. Lágy és komoly. Magasztos és tiszta. Hívogató és marasztaló. Tiszta és őszinte. Lakható. Nem önmagáért fontos, mást kényeztet, megmelengetni gazdáját, feltölteni élettel, megnyugtatni melegséggel, felvértezni erővel, ez az amiért megvalósul.

 

Hajlék. Hol találom? Ahol az otthonom. Kint és bent. Magamban és a világban. Térben és lélekben. Barátaim közvetlen közelében. Fennkölt pillanatokban, örömben és bánatban, ha magamba nézek és nem rettenek el attól, amit látok. Ha másba látok, s jóleső érzéssel nyugtázhatom, az ő hajlékába is bátran beléphetek.

 

Hajlék. Hogyan jön létre, mit kell tennem érte? Hajlékot másnak, hajlékot magamnak? Kinek építhetek mentsvárakat, kitől vonom meg? Megvalósulhat-e olyan belső és külső kegyelem, amely mindannyiunk javát szolgálja?

 

Hajlék. Elemi szükséglet. Kényelem. Lakások és otthonok sorakoznak szerte a világban. Megpecsételődött, boldog életútnak tekinthetjük, ha valaki otthonára büszkén tekint, abban kétkezi munkájának beteljesedést tudja. Az én házam, az én váram! Közszájon forgó szólásunk csak a birtoklási vágyat nyomatékosítja, holott az ember ritkán lesz csupán attól boldog, ha tető van a feje fölött.

 

Saját magunk köré emelt mesterséges falaink elég védelmet nyújtanak e törékeny emberi lét óvására, vagy csak testi biztonságunkat szavatolják?  Mitől óvom meg igazán magamat?  Hol keressem azt a belső lelki hajlékot, amelynek csendjéből már kifelé is töltekezhetek? Mennyre tiszta ez a hajlék, mennyire őszinte? Hogyan ápolom? Kit eresztek be? Kinek tárom ki belső lelki szobám ajtaját? Tetteimbe beleszőhetem-e belső hajlékom hozadékát?

 

Hajlék. Belső hajlék. Egy szó, amely lelki világokról mesél. Bánatról és békéről, örömről és csendről,  tisztaságról és fájdalomról, vágyról és keresésről. Hívogatásról......

 

Hogy méltó legyek Ahhoz, Aki gyógyító szándékkal betérne hajlékomba...

Schultheis Éva

A Startlapon: http://www.nagel.hu/tus-rajz/szalay-lajos-miskolc-notre-dame-templom-1337776266-big.jpg

A MAGYAR SZENT KORONÁRA VÁRVA…

 

1970-ben kérvényezték szüleim a végleges kitelepedést Erdélyből Németországba. Ekkor megvonták tölünk a szabad utazás jogát, tehát egyfajta rabságban éltünk, mert nem hagyhattuk el az országot, a környező KGST-államait se látogathattuk meg, megfigyelés alatt álltunk, jobban kellett vigyázzunk mit mondunk, a hatalom osztályellenségnek tekintett és 3-szor visszautasította a rendőrség a kitelepedési kérvényünket.

 

Erdély szívében, Kolozs megyében, abban az időben nem lehetett a magyar TV programjait nézni, de a TV hiányát a Kossuth rádió pótolta.

 

1978 január 5. és 6. nagy élményben volt részünk: a Szabad Európa rádióból megtudtuk, hogy Amerika 27 év után visszaszolgáltatja Magyarországnak a Szent Koronát a koronázási jelvényekkel együtt.

 

A Kossuth rádió közvetítette és mi körbeültük apukám Orion-rádióját és hallgattuk, hogy a „politikai enyhülés” miatt, Jimmy Carter elnöksége alatt ismét hazai földre került a Szent Korona és a koronázási jelvények. A következő napon pedig újból élő adásban közvetítette a rádió, amikor a Parlamentben Cyrus Vance amerikai külügyminiszter kis ünnepség keretén belül átadta ezeket a magyar nép meghívott képviselőinek. Akkor nem is mertem volna arra gondolni, hogy évek múlva személyesen megcsodálhatom ezeket a nemzeti értékeket a Parlamentben és nemsokára Stuttgart-ban is...

 

Mi, akik az elszakadt részeken nöttünk fel és minden nap meg kellett küzdjünk a hovatartozásunkért, az anyanyelvért, talán más szemmel látjuk nemzeti értékeinket. Gyerekkoromban otthon a magyar új évet ünnepeltük, egy órával később volt mint a hazai, de élményszámba ment egyszer egy évben a rádióban a himnuszt hallani. Felejthetetlen marad számomra az 1985-ös év, amikor apukámmal találkoztunk Budapesten, mi Erdélyből, ő pedig Stuttgart-ból jött és vasárnap Budán a Koronázó Templomban szentmisén vettünk részt. Apukámat akkor láttam először könnyezni, amikor a mise végén felcsendültek a himnusz hangjai.

 

Ezért várok én a Magyar Szent Korona érkezésére!

 

Dávid Melinda

 

2013.05.12.

 

„Uram, ha vét ellenem embertársam, hányszor kell neki megbocsátanom? Talán hétszer?“ „Mondom neked - felelte Jézus -, nem hétszer, hanem hetvenhétszer.” (Máté 18,21-22)

 

Nagy eseménynek számít egy díjkiosztás, csalódást csak akkor okoz, ha például Putint jelölik a Károly-díjra (Karlspreis) és a tömeges felzúdulás hatására - hála Istennek  - visszavonják vagy Daniel Cohn-Bendit (sajnos) megkapta a napokban a Theodot-Heuss-díjat.

 

A megbocsátás jelének számít viszont a Helmut Schmidt volt német kancellárnak odaítélt Hanns-Martin-Schleyer-díj. Pénteken, április 26-án, Stuttgartban került sor az ünnepélyes díjkiosztásra.

 

1977-ben, Helmut Schmidt kancellársága idején, a Vörös Hadsereg Frakció tagjai (RAF) túszul ejtik Hanns Martin Schleyert, a munkaadók szervezetének elnökét és szabadulásáért cserébe 2 terrorista társuk börtönből való kiengedését követelik a kormánytól. A kancellár szem előtt tartva a jogállamiság elveit mindvégig következetes maradt. Ennek ára volt Schleyer halála, akit a terroristák 6 heti fogság után kivégeztek. 4 már felnőtt fiú maradt félárván.

 

Amíg Schleyer felesége élete során nem tudott megbocsájtani a kancellárnak, mert véleménye szerint államérdekből feláldozta férje életét, addig legidősebb fia, Hanns Eberhard, aki a Hanns Martin Schleyer alapítvány egyik tagja, a család megbocsátásának jeleként javasolta a volt kancellárt a díjazásra.

 

Példamutató jel, nehéz elképzelni, hogy megölik apámat és évek múlva meg tudok bocsájtani sőt díjkiosztásra is javasolom. Egy gesztus, cselekedet, amiből sokan tanulhatnának: népek, akik évek óta harcolnak egymás ellen, családtagok, barátok, szomszédok, akik nem tudnak megbocsájtani...

 

A volt kancellár meghatódva vette át a díjat és köszönő beszédében kifejtette: 36 év távlatában se tagadhatja le bűnrészességét Schleyer halála miatt, ami sok lelki küzdelmet jelentett életében, de mélyen meghajlik az áldozat családja előtt, akik ezzel a megbocsájtó gesztussal igazolják, hogy helyesen cselekedett.

 

Dávid Melinda

 

2013.04.30.

 

Barsi Balázs: Reménységre újáteremtve

Amikor a hét első napján beesteledett...

Jézus tanítványai szemében ekkor még a szombat a hetente visszatérő ünnepnap; ezért a hét első napjának nincs külön neve. A hétnek ezt az első munkanapját az teszi a régi szombatnál is nagyobb ünneppé; hogy ezen a napon támadt föl halottaiból Jézus, és mutatta meg magát megdicsőült testében az apostoloknak.

Átélted-e valaha is, hogy a vasárnapot ez, és egyedül csak ez teszi vasárnappá? Hogy a szentmisében a föltámadt, de mégis mintegy áldozatként jelen lévő Isten Fiát veszed magadhoz. Lesznek-e a mostani vasárnapon is csendes óráid, amikor az estébe hajló tavaszi napon kezedbe veszed újra az evangélium ezen sorait? Olvasd, addig olvasd, amíg a világosság meg nem jelenik a szívedben, amíg a múlhatatlan és csalhatatlan reménység vigasztalása be nem borítja a szívedet, az életedet, az egész emberi történelmet és a kozmoszt: hiszen Urunk Jézus testében a te tested, emberi természeted jutott be Isten örökkévalóságába - romolhatatlanul és ragyogva. Idő, csönd és lehet, hogy egy tavaszodó kert magánya kell ahhoz, hogy újra és újra olvasva e sorokat a lelked mélyén a keresztség óta előtörni készülő forrás felszakadjon, hogy értelmeden is eláradjék annak tudása, amiről Szent Péter ír első levelében, hogy Isten - Jézus Krisztusnak a halálból való föltámadása által - élő reménységre teremtett újjá minket; hogy a mennyben romolhatatlan, szeplőtelen és el nem hervadó örökség várjon ránk, és hogy ezért már most örülhetünk, még ha egy kicsit szomorkodnunk is kell a különféle kísértések miatt

(l. 1Pét 1,3-9).

Ez az első nap a teremtés első napjának a beteljesedése; amikor Isten elválasztotta a világosságot a sötétségtől. A teremtményi létezést a nemlétezéstől. Tudjuk, hogy "Krisztusban teremtett mindent". (Kol 1,16) Ő a világ világossága, akit a halálból való föltámadás által most végleg elválasztott a sötétségben és a halál országában ülőktől. De ő mégsem távozott el tőlünk.

Már esteledik: a tavaszi délután hűvösödik. Fonott székedet beviszed a szobádba. A televízió néma tömb, a rádió hallgat. Becsukod az ajtót, mert feltámadt a szél.

Ők is "zárva tartották az ajtót, de ő belépett, és így szólt hozzájuk: Békesség nektek". Jézus számára nincs többé zárt ajtó. Föltámadott teste szabad ettől a még meg nem dicsőült anyagtól.

Úgy jött el egykor a Szűz méhébe (zárt ajtók mellett) az örökkévalóságból, ahogy most távozott e világból: érintetlenül hagyva a sírlepleket. A Szűz méhében történt fogantatásának értelme a feltámadás fényében lesz áttetsző valóság: ott is és itt is az Atya a Szentlélekben teremtette és teremtette újjá testét az Örök Igének, miközben így szólt : "Az én fiam vagy te, én ma szültelek téged".

"Belépett, és így szólt hozzájuk: -Békesség nektek! -Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát." - A Megfeszítettre, a szobám falán lévő feszületre nézek. A Szent Sebek látása a húsvéti fényben az irgalmasság megrendítő kinyilatkoztatása.

Uram Jézus, add meg nekem Szent Sebeid láttán a megrendülés kegyelmét, amint megadtad Tamásnak, hogy vele kiálthassam: "Én Uram, én Istenem!"

Ez a megrendültség egyszerre foglal magában valami soha nem érzett félelmet, amelyben az értelem is részesül annak felismerése folytán, hogy a teremtő Isten előtt állok. Az előtt, aki az univerzumot a nemlétezés sötétségéből hozta elő, és tartja létben. Az előtt, aki az ember teremtője, de megváltója is. Erre a roppant méretű félelemre ráboltozódik egy kristálytisztán kéklő égboltozat, mert ez az Isten maga a Szeretet és Irgalmasság.

Miért mondják sokan keresztények, hogy könnyű neked, Istenem? Hogy távol vagy, és neked nincsenek sebeid? Egyáltalán hisznek Benned azok, akik ilyeneket mondanak?

Éppen ott vagy, ahol embert igaztalanul gyötörnek testében-lelkében, és Te vagy az az ember.

A békesség, amely mint egy folyam árasztja el a lelkemet, a sebeidből forrásozik, Jézusom.

Vannak-e nekem is olyan sebeim, mint a tieid? Mert hasonlóvá akarok lenni hozzád. A megsértett önérzet karcolásai nem ilyen sebek. A bűneim következményei okozta vágások sem. Az emberi élet nehézségei és kudarcai sem.

Mik ezek a sebek a te kezeidnek közepén?

Azok okozták, akiket szerettem.

Csak azok a sebek hasonlóak a tiedhez, amelyeket azok ütöttek rajtam, akiket szeretek - de csak akkor maradnak hasonlóak, ha tovább szeretem őket. Mert sebeidet nem azért mutatod meg Tamásnak és nekem, hogy vádolj, hanem hogy irgalmasságodat közöljed.

Csak személyed felismerése tesz megrendültté, és indít követésedre. Személyed pedig, az Örök Fiúisten személye láthatatlan, mint ahogy egyetlen ember személyét sem láthatom. Csak megbízhatok benne hittel, és az ő szeretetére építhetem az életemet. Ezért mondod: "Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek."

Hiszek Tebenned, Uram Jézus!

Csendben beteljesedik ez a vasárnap, lassan besötétedik: Szent János evangéliuma is a végéhez ér: "Jézus még sok más csodajelet is művelt tanítványai szeme láttára, de azok nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezeket viszont megírták, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne."

Végbement az én újjáteremtésem. Leheletét adta belém Krisztus, vagyis a Szentlelket: most már nemcsak porból vagyok, hanem Szentlélekből is.

Nincs halál! Csak átmenet van ebből a világból az eljövendőbe. Romolhatatlan élet birtokosa vagyok. Ezzel a tudással és húsvéti örömmel kezdem holnap a hétköznapokat, s kezdem újra olvasni János evangéliumát, mely mindig, elejétől a végéig erről az Életről beszél.

Barsi Balázs OFM

(Új Ember 2002.)

 

 

Virágvasárnap


Kollázs: Bázelben, Bozenben, Limone-ban és Bad Schussenriedben készült fotók alapján 

Virágvasárnap. Mi köze a virágoknak a mai naphoz? Mi köze ennek a fagyos és lombtalan, jóformán még télszagú tavasznak az ünnephez? Valami különös sziromillatú, tarka rét jut az eszembe. A csend és a béke oázisát látom. A nyugalomét. A tisztánlátásét. Amikor önkéntelenül is, magam teljesen átadva, két megmérettetés között, (mert valahol unos-untalan megpróbáltatások és feladatok között járunk) megélem és lélegzem a fényt, és a szabadságot ....

A templom előtti téren jeges szél fúj át a vékonyka kabátokon, az arcokon. De a külső dermedés csak látszat, mert az élénk tekintetek másról beszélnek. Szívünk kékre festett ege zöldellő pázsitról álmodik,  "bárcsak" gondolatokat sóhajt. Annyira szeretném elhinni, hogy végre Valaki közeleg...

Virágvasárnap. A Hozsannák vasárnapja. A kikelet, a lelkesedés, az önfeláldozás, az ujjongó érkezés napja. Egy valahová nagyon is igyekvő, a várakozások előterébe iparkodó, sőt berobogni látszó, utolsó messiási gesztus története, azé a történeté, amely beleírja magát a lélekbe....

Fényből, dicsőségből, ünneplésből szerencsére cseppet sem esik nehezünkre rész vállalni. Ma még minden az élet napos oldaláról szól. Ma még Üdvözítőjét várja és éljenzi a nép. Dicsőséges bevonulás ez, amelyet szenvedés követ majd. Szenvedés, amelynek nemsokára hátat fordítanak ezek a boldog órák, a pálmaágakat lengető tömeg, és valljuk be, mi magunk is...

Virágvasárnap. A Belé vetett remények, a kívánságok, az elvárások napja. Mire tanít az ünnep? Hol az én? Lehet-e mindenütt ott lenni? Együtt vigadni, együtt szomorkodni? Együtt szenvedni, együtt dicsőülni? A mindennapok számát kihívásaival együtt is gyarapítani? Igen. Ottmaradni a szenvedéstörténetben, a lét árnyékos oldalán. Meglátni az élet mostohán gunyoros arculcsapásaiban és pofonjaiban az ünnepek, a fény utáni korszak jelentőségét. Felfedezni a szenvedés finomra formált, tisztán lélegző vonásait, amelyet maga Krisztus tár elénk az elkövetkező napok kibontakozni készülő passiójában. Mert bátran elfogadni, önként odatartani a legnehezebb...

Áldva áldott légyen, Ki az Úr nevében jön közénk....

Stuttgart, 2013. 03. 24.

Schultheis Éva

 

 


Fekete vasárnap

 

 

 Barfüsser-Kirche Basel - a történelmi múzeum egyik kiállított darabja

 

 

 

A sötétség vasárnapja ez a mai. A tudatos bűnretekintésé. Régi egyházi szokás szerint Krisztus alakja a kereszten minden törékenységével, magasztosságával elfedett. A legsötétebb színt ölti magára. Szándékosan feketébe burkolja, eltakarja a belőle sugárzó fényt és reményt. A szenvedést elrejtve tudatosan odairányítja a figyelmet. Nagyböjt elérkezik lényegi mélységhez. A bűn forrásába kíván betekinteni. Az ember, aki maga is bűnben él, kénytelen leszállni ebbe a mélységbe, ha ki akar törni rabságából. Ha valóban őszinte ez a mélyrelátás, innen már csak felfelé vezethet út.... Az evangélium a házasságtörő asszony és vádlói történetében a némán porba írogató Krisztus alakját emeli ki....

Innehalten, hangzik a pap szájából az üzenet. A német fogalom többet sejtet, hiszen nemcsak egyszerű megállást, pihenést nyomatékosít, hanem a legbensőbb lényeg áttekintését, annak szándékát feltételezi, hogy a legsötétebb és legfélelmesebb gondolatokkal szembe merünk nézni és szállni. 

Magamba nézek, bűnre látok. Az énkép keresésére indulok. Be kell ismernem, mindaz, ami másban zavar, azért van, mert saját hibáimat tükrözi vissza. Addig ugyanis, amíg kritikus szemmel látszólag mással vagyok elfoglalva, nem kell a saját nyomorommal törődnöm.

A nyugalom pillanatában felismert bűn azt jelenti, hogy végre megértem, a másoktól számonkért, vétekként felrótt tetteket, a feketébe zárt Krisztusalakot egyedül a részvét vetkőztetheti tisztára bennem. Mások irányában egyedül a könyörület hangja képes lebontani az ellenérzések fekete leplét, amely eddig abban is megakadályozott, hogy saját gyarlóságomat észrevegyem. 

Szándékosan elfedve, a megszokott látvány a lepel eltávolítása után új perspektívákra irányítja a figyelmet. Mi lenne, ha a bűn fogalmát átértelmezném és nem keresnék örökké bűnbakokat?

Mitleid haben. Mondja ismét a pap. Elgondolkodom. A bűn és a szenvedés, ha úgy tetszik megosztható, sőt ebben a formájában már könyörületté válik, mert nemcsak elnézem, de részt kérek-veszek-vállalok, vádaskodás, ítélkezés helyett együtt cipekedem a sors, a békétlenség, saját nyugtalanságunk okán betetőzőtt szennyek, gyászos leplek, mindennemű nehézség eltávolításában......

 

....hogy a mennyei porba Írogató bölcs együttérzéssel legyen irántunk mindenkor.

BÚCSÚ BENEDEK PÁPÁTÓL

 

 

Szeretném kifejezni az érzéseimet amit Benedek pápánk eltávozásakor éreztem.

Nem akarok írni a munkásságáról, arról sem, hogy miért lépett vissza, hagyom a sok „szakemberre“, akik ízekre szedték az egész „sztorit“.

Engem nagyon megdöbbentett a február 11.-i bejelentés, hogy a pápa visszalép. Ez az elhatározása a Szent Atyának nagy meglepetést szerzett az egész világon. Valahogy nem jött, hogy higyjem, azt hittem, hogy vicc, vagy esetleg egy álom. Sajnos meg kellett győződjem, hogy valóság és a Szent Atya komolyan gondolja a visszalépését.

 

Az én szememben kezdettől fogva Benedek pápa egy nagy tudású, tudós ember, az intelligenciája felülmúlja a megszokott nagy egyéniségiekét.

Ö megmutatta a NAGYSÁGÁT, a JELLEMÉT, nem tudta elképzelni, hogy fél munkát végezzen, alázatosan visszalépett amig ő maga tudott dönteni, tiszta szellemi frissességgel.

 

Sok szép kép elevenedik fel az emlékezetemben a majdnem 8 évi pápasaga idejéből, csak egy párat említsek: behúnyom a szemem és látom ahogy odanyújtják neki a PAPA MOBIL –ba a

kis ártatlan gyerekeket, az arca ragyog, mosolyogva gyöngéden áldja meg őket, mintha mondaná: „Engedjétek hozzám jönni a kisdedeket.”

A másik felejthetetlen kép az Ausschwitz-i látogatása alkalmával , a SZIVÁRVÁNY megjelenése az égen, ami a bibliában a MEGBOCSÁJTÁS jelképe.

Az utolsó, szinte a csodának is beillő VIlLÁMCSAPÁS a Szent Péter Bazilikába, aznap, amikor bejelentette a lemondását.

A február 27-én tartott AUDENCIÁJA annyira meghatott, hogy nem bírtam ki sírás nélkül,

majd február 28-án végig azon gondolkoztam, hogy tudott olyan CSENDESEN, SZERÉNYEN elmenni? Otthagyott minden pompát, hírnevet, le tudott mondani arról, hogy tovább NE Ő legyen a világ legnagyobb URALKODÓJA . Bezárták utána az „ajtót” ami nekem nagyon fájt, összeszorult a szívem.

Az élet megy tovább, azt szokták mondani mindenki pótolható, de az én számomra Ö volt a LEGNAGYOBB, megőrzöm a szívemben, amig élek tisztelettel és szeretettel. Kívánok neki nyugodt, békés öregséget. Lehet, hogy az elkövetkező időben a TISZTELETBELI RÓMAI PÜSPÖK titulusát fogja viselni, és sokat fog sétálgatni a fehér ruhájában és a barna cipőjében.

 

ISTEN TARTSON MÉG SOKÁIG EGÈSZSÉGBEN,  DRÁGA   BENEDETTO!

 

Stuttgart, 2013 március 5.

 

Benedikt Erika

 

 

 

Gyertyaszentelő Boldogasszony napja

 

Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe Mária tisztulásának napja – görögül hypapanté, vagyis találkozás. Arra emlékezünk, amikor Szűz Mária, negyven nappal Jézus születését követően, bemutatta gyermekét a jeruzsálemi templomban. A mózesi törvény szerint előírt áldozat fölajánlásakor jelen volt Anna és az agg Simeon is, aki a nemzeteket megvilágosító világosságnak nevezte Jézust. A világ világosságával való találkozás szimbólumaként alakult ki a gyertyaszentelés szokása.

Ma Gyertyaszentelő van, Mária,
és azt a Krisztust,
aki bennem él, aki növekszik,
s még olyan kicsi
mutasd be, kérlek,
az Atyának. 

Ma Gyertyaszentelő van, Mária,
és azt a szívet, mely alig remél,
csak tépelődik,
s a felét hiszi,
tedd ki a Fénynek
a Gyógyulásnak.

(Szent-Gály Kata)

Az Úr Jézus bemutatását – Praesentatio Domini – Jeruzsálemben már a IV. században megünnepelték: Aetheria elbeszélése szerint 385. február 14-én ünnepi körmenetet tartottak. Minthogy karácsonyt január 6-án ülték, a negyvenedik nap február 14-ére esett. Attól kezdve, hogy Jézus születésének ünnepnapja december 25-ére került, Jézus bemutatását február 2-án kezdték ünnepelni.

Róma a VII. században fogadta el e liturgikus napot, a Simeon és a kisded Jézus találkozására utaló Hypapante (találkozás) néven. A X. századtól a nyugati egyház liturgikus könyvei egyre inkább Mária tisztulását emelik ki, és erről nevezik el az ünnepet – Purificatio. A keleti egyház hagyományával teljes összhangban 1960 óta ismét az Úr ünnepeként, Urunk bemutatásaként tartjuk számon.

A Müncheni kódexben (1466) Szűz Mária tisztulatta, az Érdy-kódexben (1527) Asszonyunk Mária tisztulatja, Mária tisztulásának napja (purificatio Beatae Mariae Virginis) néven szerepel. Az 1092-es szabolcsi zsinat a kötelező ünnepek közé sorozta, a XX. század elejétől tanácsolt ünnep.

Az 1494. évi királyi számadáskönyv szerint Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén királyaink a szentmisén megjelent főpapok és országnagyok között gyertyát osztottak szét.

Negyven nappal Jézus születése után, a mózesi törvény szerint előírt áldozat fölajánlásakor a jeruzsálemi templomban jelen volt az agg Simeon is, aki a nemzeteket megvilágosító világosságnak nevezte Jézust. A világ világosságával való találkozás szimbólumaként alakult ki a gyertyaszentelés szokása.

„A gyertya Krisztus, kinek testét a viasz, lelkét a cérna, s istenségét a világosság ábrázolja” – írja Tőkés István. A szentelt gyertya mint Jézus Krisztus jelképe egyike a legrégibb szentelményeknek; már az ókeresztény korban Krisztus jelképévé vált: magát fölemészti, hogy másoknak szolgálhasson. A Pray-kódex tanúsága szerint a magyar középkorban ezen az ünnepnapon először a tüzet áldották meg, majd ennél a szentelt tűznél gyújtották meg a gyertyákat. Az ünnep már a magyarországi miseliturgia legősibb forrásában, a XI. századbeli Hahóti-kódexben is előfordul – olvasható Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumában.

A magyar paraszti hagyományban a szentelt gyertya a bölcsőtől a koporsóig elkísérte az embert: keresztelésig az újszülött mellett világított; amikor a fiatal anya először ment templomba, szintén gyertyát vitt a kezében; gyertyát égettek a súlyos beteg mellett, szentelt gyertyát adtak a haldokló kezébe. A szentelt gyertyát a sublótban, ládafiában tartották, vagy szalaggal átkötve a falra helyezték.

E naphoz időjárás- és termésjósló hiedelmek is kapcsolódnak. Közismert hiedelem szerint, ha gyertyaszentelőkor jó idő van, a medve a napsütésben meglátja az árnyékát, és megijedvén visszabújik barlangjába, elnyúlik a tél; de ha nem, korai tavaszra számíthatunk. Claude Gaignebet feltevése szerint ez a babona a naptárrendszer félreértéséből született – írja Jankovics Marcell a Jelkép-kalendáriumban: a francia tudós szerint a medvének éjjel kellene megnéznie az árnyékát, kiderítendő, telihold van-e, vagy sem. Az időjóslásnak, legalábbis naptári vonatkozásban, csak így van értelme. Ha ugyanis gyertyaszentelőkor telihold van, messze esik a húsvét; ha azonban, újhold lévén, az orráig sem lát a mackó, hamarost itt van, a csillagászati tavasz beköszöntekor. Őseink a medvében a legfőbb a vegetációs ciklus, illetve a holdváltozások urát tisztelték; téli álmából való február eleji ébredése, valamint azt, hogy ekkor hozza világra bocsait, a természet föltámadásának, a tavasz eljövetelének jelképévé vált. A medvekultusz európai nyomai a jégkorszak elejéig követhetők a múltban – tudhatjuk meg a Jelkép-kalendáriumból.

Magyar Kurír

(gj)

Forrás: Katolikus Lexikon, Jankovics Marcell – Jelkép-kalendárium; Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium.

 

Paul Claudel: Vízkereszti ének

A vadonatúj esztendő e hajnalán, mikor talpunk alatt ropogott a hó akár a kristály
S ékes menyasszonyként keresztségi ruhát ölt az egész táj,
Jézus, ősi Vágy gyümölcse, hogy decembernek vége most lett,
Jelenti magát fénykörében a beköszöntő Vízkeresztnek.
A várakozás hosszú volt ugyan, de a másik kettő meg Boldizsár
S a démon Ázsián vágott át, arról lekésve már,
Hogy érkezésük idejét kivárja a Karácsony.
Addigra újév hatodnapja lett immáron!
Amott a veszteg álló csillag és Mária, karján Istenével, ünnepel!
(Lekéstek arról, hogy megismerkedjenek a sötétség mélyeivel!)
Nincs más hátra, csak nézni, tágra nyitva a szemet,
Mert Isten Fia köztünk! Már tizenketted-napja született.
Gáspár, Menyhért s a harmadik átadják ajándékukat, mit magukkal hoztak.
Mi pedig velük nézzük Jézus Krisztust, ki háromszorosan nyilvánult meg aznap.

Az első titok tárgya: a Királyok, kik egyben Bölcsek.
Ami a szegényeket illeti, a dolog egyszerű: a jászol táján kivehetőleg
Úgyszólván csak juhot látni s jámbor asszonyt, no meg pásztort.
Ezek a legcsekélyebb kétely nélkül egyenként vallják meg a Megváltót.
Szegénységük a jó Istennek nemigen új dolog,
És Fia megszületvén, köztük azonnal otthonos.
A tudósoké s királyoké egészen más eset!
Hogy ilyen három is akadjon, tűvé kellett tenni érte messzi földrészeket.
S még így sem a legkiválóbbak s -előkelőbbek közül valók:
Afféle tarka-barka mágusok és kis, gyarmati uralkodók.
Elindítójuk nem holmi idézet volt, könyvbeli:
Az expedíciót valódi égi csillag vezeti.
Ez elsőül kezd sétálni, rendkívül sértő módon fittyet hányva
Az asztronómiai törvényeknek, s nagy munkát róva az apológiára.
Ha pedig egy csillag, mely világ kezdetétől veszteg állt, elindul,
Nem csoda, ha egy király, sőt - Uram bocsá' - egy tudós miatta felindul.
Így hát egy reggel József és Mária arra ébred, megjött Gáspár, Menyhért és Boldizsár,
A hosszú úthoz képest jókor, tizenkét napi késéssel habár.
Isten Anyja, fogadd szívesen e tisztes személyek hódolatát:
Semmi kétségük sincs afelől, kit látnak távcsövükön át.
S miket néked Perzsia vagy Abesszínia mélyéről hoznak fáradságot nem kímélve,
Igen jelentős és nagybecsű ajándékok utóvégre.
Az arany (manapság őrlés és ciánozás tisztogatja)
Jószerivel a hamisítatlan és csorbítatlan Hit jelképes ércalapja;

A mirha - annyi gondot igénylő pusztai cserjécske -:
Keserű, síri illatával a Szeretet jelképe:
S annyi máglya halhatatlan hamvának elcsent egy csipetje
- Szemernyi tömjén -: a Remény. Lábad elé Menyhért tette,
Ezer szekéren hozva s kétszáznyolcvan teve ringó hasán.
E tevék mind úgy bújtak át egy tű fokán.

Miurunk második megnyilvánulása: Jordán-beli keresztsége napja.
Szentséggé lesz a víz, jutván az Ige erejével kapcsolatba:
A mezítelen Isten belép a mély habok kútjába. Ez sírunk helye,
S ahogy Őt mivélünk egyesíti, éppígy egyesít bennünket Ővele.
A sivatag utolsó kútjáig, az úton képződött kis tócsás gödörig
Nem lelni többé olyan csepp vizet, mely kereszténnyé ne tehetne valakit,
S mely legélőbb s legtisztább valónkig lehatva,
Belsőképp jövendő csillaggá ne avatna.
Mivel már nem találtatott oly áthidalhatatlan szakadék,
Mely hajdan, az Írás első versei szerint, eget a földtől választotta szét,
Krisztus, férfikora teljében, az Emberiség családjába lép,
Mint tikkadt utazó, kinek szomját tengernyi víz sem oltja.
Egy cseppje sincs az óceánnak, melybe leszállni szüksége ne volna.
Viderunt te Aquae, Domine - így a zsoltár. Megismertünk, Istenem,
S hogy közülünk ismét felszínre jössz mámorosan és meztelen,
Végső sóvárgásod, mielőtt végképp távozol,
Végső kiáltásod a kereszten is az, hogy még mindig szomjazol!

A galileai lakodalomról szól a harmadik titok.
Először ugyanis nem mint vendéglátó mutatkoztál, hanem mint meghívott,
Mikor is Édesanyád halk szavára borrá változtattad
A tíz korsó vizet, melyet titokban félreraktak.
Szegény a vőlegény; lesüti szemét kínos szégyenében:
Ciszterna-víz lakodalomhoz nem illik semmiképpen!
Kivált így augusztusban, mikor a víztárolók apadnak,
S gyülőhelyei szennynek s undok ázalagnak.
(Mintha "Szent Nagy Károly" ünnepén pezsgő helyett
Fiolában cseppfolyósított Ernest Havet-t nyakalna az elbúsult diákgyerek !)
Istennek egyetlen szava elég e rejtekben való szüretre,
Hogy poshadó vizünk borrá változzék át, tökéletesre.
A bor, mely előbb lőre volt, a végén java bor lett.

Helyes. Hamarosan viszonozzuk, mit nyújtottál, a kelyhet.
Te vagy megmondhatója, végére tartogattuk néked a legkülönbet:
A nektárt egy epével s ecettel átitatott spongyán,
Mellyel egy rendőrtiszt kínál meg buzgólkodván.

A nappal Epifániája elmúlt, marad nekünk az éjjelé;
A gyermekeknek megmutatjuk, mint vonulnak a mágusok honuk felé
Eltérő utakon, nagy kerülővel mindhárman, óvakodva.
A téli tág égbolt meztelen: csupa csillag és csillagocska.
Oly ég ez, fehér a feketén, milyen Észak-Kína és Szibéria felett ragyog,
Hatmillió csillaggal, mind óriás, és ereje teljében villog, táviratoz.
Ennyi Nap közül vaj melyik az, melyet egy angyal csóvaként találomra kiragadott,
Hogy világítson, amerre a három agg vonul amott?
Nem tudni. Az éj újra az lett, ami volt: minden szikrázik szótalan.
Az égnek titkos könyve szembeszökő hitellel sarkig tárva van.
Üdv, Hitnek tágas Éje, csillagok csalhatatlan Városa!
A katolikusnak hazája nem a köd, hanem az Éjszaka.
A köd vakká tesz s fojtogat; behatol szájon, szemen, érzékeken,
Benne jár, nem tudva hol, a közömbös és az istentelen;
A vak s a közömbös a ködben nem tudja, hol jár, sem hogy maga kicsoda:
Afféle félresikerült lény, Igen-re, Nem-re nincs szava!
Lám az éj, napnál különb, útunkon igazít el,
Jellel, ha kell, s megannyi végérvényes csillagképpel.
Ím, vadonatúj év indul, és szerte millió szemmel néz sarkpontjára ma,
Székhelyedre az Ég terében, Tengernek Csillaga!

Fordította: Szedő Dénes

A Start-oldalon látható kép lelőhelye: http://glitterylove.com/images/hu/boldog-uj-evet-03.gif

Wass Albert: Magyar karácsony az égben

Aki még nem tudott róla, ám tudja meg, hogy amikor lent a földön megszólalnak a karácsonyesti harangok, odafönt a Mennyeknek Országában a legeslegfiatalabb angyalka megráz egy fényes aranycsengőt. Erre a jelre a mennyei palota nagy szárnyas kapui maguktól megnyílnak, s a mennyország összes népe illő sorban betódul a hatalmas kupolaterembe, ahol várja már őket Jézus Király karácsonyfája. Mikor mindenki együtt van már, akkor az Úr Jézus megadja a jelt, s a kiválasztott szentek sorjában meggyújtják a mennyezetig érő karácsonyfán az emlékezés gyertyáit.

Nagy tiszteltetés ám a gyertyagyújtók sorába kerülni s fontos hivatal. Mert ezen múlik, hogy kikről emlékezik meg a mennyország népe azon a karácsonyon. Mikor aztán a gyertyák már mind égnek, akkor az Úr Jézus intésére sorra járulnak az ég lakói a karácsonyfához, s ki-ki ráaggatja a maga imádságát. Ezeket az imádságokat aztán az Úr Jézus megáldja, s szorgos angyalok nyomban aláindulnak velük a földre, hogy szétosszák azok között, akiknek szólnak. Ezek a soha nem hiábavaló, de mindig beteljesülő imádságok a mennyek lakóinak ajándékai a földi emberek számára. Így ünnepelnek odafönt karácsonyt azok, akik közülünk eltávoztak, tudja azt mindenki.

De ebben az esztendőben szokatlan dolog történt odafönt az égben. Már egy héttel karácsony előtt hírvivő angyalok járták sorra a mennyország lakóit s tudatták velük, hogy Jézus Úr parancsára ebben az évben magyar karácsony lesz odafönt.

Ilyesmi még nem történt amióta világ a világ, hogy egyetlen nép javára tartsák az ünnepet s méghozzá egy olyan kicsike, maroknyi nemzetet tiszteljenek meg ezzel, mint a magyar. De Jézus Úr így látta illőnek s helyesnek, s így is történt.

Mikor aztán megszólaltak odalent a földön ma este a karácsonyi harangok, egy szeplős arcú, vézna kis angyalka, aki még egészen új volt odafönt, rendelkezés szerint kezébe vette a fényes aranycsengőt, hogy megadja vele a jelt. Azonban olyan ijedt és elfogódott volt szegényke a nagy megtiszteltetéstől, hogy nyomban el is ejtette a csengőt, amiből aztán egy kis bonyodalom származott. Padlót érve a csengő ugyanis élesen felcsengett egyszer, amitől a szárnyas kapuk nyomban nyílani is kezdtek. Mivel azonban a csengő nyomban el is hallgatott, a kapuk is abbahagyták a nyílást, és a kint várakozók számára csupán egy szűk kis rést hagytak, melyen keresztül csak a soványabbja tudott beférni, a kövérebbje nem. Az újdonsült kis angyalka pedig úgy megszeppent a maga ügyetlenségétől, hogy szégyenében nyomban elszaladt, s elrejtőzött a karácsonyfa lehajló ágai alá.

Az Úr Jézus, látva a bonyodalmat, maga vette föl a csengőt s megrázta jó erősen, amitől nyomban szélesre tárultak a kapuk, s a nép betódulhatott az égi kupolaterembe. Jézus parancsára széles kört hagytak szabadon a karácsonyfa körül az égi magyarok számára, akik utolsónak vonultak be, ünnepélyes elfogódottsággal, hogy elfoglalják a megtisztelő helyet. Mikor aztán mindenki együtt volt, az Úr Jézus megadja a jelt: gyúljanak hát ki az emlékezésnek lángjai a magyar karácsonyfán!

Elsőnek az ősz István király lépett a fához s néma méltósággal gyújtotta rajta az első gyertyát. Sorra követték az Árpád-ház tagjai, Hunyadiak, Zrínyiek, Rákócziak s a többiek mind, hosszú, hosszú sorban. „Pro libertate”, suttogta a nagyságos fejedelem, s Petőfi Sándor keze reszketett, amikor kinyúlt a márciusi ifjak emlékének gyertyája felé. S rendbe kigyúlt az egész magyar történelem, s ott ragyogott pazar fényben a mennyei palota közepén, egész világ csodálatára. S mikor már minden gyertya égett a karácsonyfán, előlépett öreg Csikay Gyuri, esett vállú hajdani kolozsvári cigányprímás, állához emelte kopott hegedűjét, s felsírt a húrokon a magyar „Mennyből az angyal…” De olyan szépen, olyan szívfájdítóan, hogy még az Úr Jézusnak is megkönnyesedett tőle a szeme, s ártatlan kicsi angyalkák a háttérben csupa gyönggyel sírták tele a padlót.

Majd az Úr Jézus jelt adott megint, s rangsor szerint István király lépett oda elsőnek a fához, hogy felaggassa rá a maga ajándékát, földi magyaroknak. Aranytekercsre írott áldásos imádság volt, súlya majd földig húzta le a gyönge ágat. Szent László vitézi erejét, Zrínyi Miklós bölcs megfontoltságát, Rákóczi Ferenc lelkes hitét s Petőfi Sándor lángoló szívét aggatta fára. Úgy megtelt rendre minden ág magyaroknak szóló magyar imádsággal, hogy mire a más nemzetségből valók sorra kerülhettek, már csak úgy roskadozott a fa a tehertől.

Sok-sok időbe került, míg a mennyeknek minden lakója odajárulhatott a karácsonyfa elé a maga ajándékával. Nemzet még ennyi imádságot nem kapott, amióta világ a világ! Mikor aztán az utolsó imádság is rajta csüngött a fán, az Úr Jézus megáldotta valamenynyit, s míg a sok nép vonulni kezdett újra kifelé a szárnyas kapukon, szorgos kis angyalok nyomban hozzáfogtak, hogy batyuba kössék a sok égi kincset, s alászálljanak vele kicsi Magyarhonba.

Végül aztán már csak az égi magyarok álltak ott még mindig a magyar karácsonyfa körül, imába mélyülten. Az angyalok elhordták már az utolsó ajándékot is, s a gyertyák is kezdtek csonkig égni, amikor az Úr Jézus szeme hirtelen megakadt valami fehéren, a roppant karácsonyfa alsó ágai között. Jobban odanézett s hát bizony egy kis angyalka köntösének a csücske volt az. Az újdonsült szeplős kis angyalka, aki elejtette az aranycsengőt, kuksolt ott még mindig nagy ijedten. Az Úr Jézus félrehajtotta az ágakat, s kézen fogva elővezette onnan a szeplős kis angyalt. „Hát te minek bújtál oda?” – kérdezte tőle mosolyogva. „Restellem magamat” – vallotta be a szeplős. – „Elfelejtettem volt azt a csengőt, lássa.” „Oh, hát te voltál az!” – nevetett az Úr. „Ne búsulj semmit, megtörténik az ilyesmi mással is. De téged még nem láttalak itt eddig. Mi a neved? Honnan jöttél s mikor?” „Katika a nevem s Budapestről jöttem – felelte a vézna, szeplős kicsi angyal – november negyedikén, Uram.

Néhány pillanatig mély-mély csönd volt a nagy kupolateremben. Az égi magyarok mind a vézna kicsi angyalkát nézték, s valamennyinek könnyes volt a szeme. Aztán Jézus szelíd hangja törte meg a csendet. „Isten hozott, Katika” – mondta jóságosan, s keze gyöngéden megsimogatta a kis szöszke fejet. „Aztán küldtél-e te is ajándékot Budapestre a tieidnek?” „Küldtem, Uram” – felelte Katika, s elpirult a szeplői alatt. „Aztán mit küldtél?” – kíváncsiskodott az Úr Jézus. „Szép ünnepi imádságot szüleidnek, kis testvérkéidnek?” A kicsi angyal képe még pirosabbra gyúlt. „Nem imádságot küldtem” – vallotta be szégyenkezve. Az Úr Jézus igen nagyon elcsodálkozott. „Nem-e? Hát mi egyebet lehet küldeni innen?” „Kenyeret” – felelte szepegve Katika. „Szép fehér égi kenyeret. Minden nap félretettem, amit nekem adtak itt. Hiszen én kapok még máskor is” – tette hozzá bizalmasan. „S ha nem, hát az se baj. De odalent Budapesten nincsen fehér kenyér, régóta már…”

Mély, döbbent csönd volt, szentek, angyalok pisszenni se mertek. Hiszen ilyesmi még nem történt emlékezet óta, hogy valaki kegyes imádság helyett kenyeret küldött volna alá a mennyországból.

Aztán az Úr Jézus lehajolt s homlokon csókolta a kislányt. „Jól tetted, Katika”, mondta halkan s lopva kitörölt egy tolakodó könnycseppet a szeméből, „sokszor a kenyér a legszebb imádság. Én is azt adtam egyszer az én népemnek, amikor lent jártam a Földön. Kenyeret.”

Valahol a meghatottan álló magyarok sorában egy öreg nagymamából kitört az elfojtott zokogás. Katika kitépte magát az Úr Jézus karjaiból, odafutott az öregasszonyhoz és két vézna karjával átölelte. „Ne sírj, nagymama!” – kiáltotta hangos, csengő angyalka-hangon, mely egyszeribe betöltötte az egész mennyországot – „Apuék nem éheznek többet odalent! A mennyei kenyér, amit küldtem, meglásd, eltart sokáig!”

Az Úr Jézus mosolygott. S mosolyától, bizony, akár hiszik, akár nem: kisütött a nap Magyarország fölött!


A HIT ÉVE



 
Idén, Szentatyánk, XVI. Benedek pápa meghirdette a hit évét, amely 2012. október 11-től 2013. november 24-ig, Krisztus Király ünnepéig tart.

 

Miért választotta a pápa október 11-ét? 50 évvel ezelőtt, 1962 október 11-én nyitotta meg Boldog XXIII. János pápa a II. Vatikáni Zsinatot és ugyanezen a napon Boldog II. János Pál pápa 20 évvel ezelőtt adta ki a „Katolikus Egyház Katekizmusát”.

 

Miért „A HIT ÉVE”? Az egyik ok, hogy sokan a kereszténységben már csak egy szép szokást látnak és az egyházi ünnepeket, amelyeket állami ünnepekké nyilvánítottak, nem ismerik. A hagyományosan keresztény országokban is sokan egyáltalán nem tudnak semmit Jézus Krisztusról illetve nyiltan mondják, hogy ők hitetlenek.

 

A Szentatya október 4-én Loretóban tartott homiliájában arra emlékeztetett, hogy: „Isten nélkül az önzés győz a szolidaritás, a szeretet felett, az anyagi dolgok az értékek felett és a birtoklás a létezés felett.”

 

A keresztény hit szerinti életre tanítanak szentjeink és boldogaink. A Stuttgart-i egyházközség zarándokutjain, János atya, István atya és Imre atya vezetésével  több szent és boldog életével ismerkedtünk meg.

 

2011. október 8-án összmagyar zarándoklaton vettünk részt a bajorországi Scheyern-ben, amelynek várában 996-ban Szent István mennyegzőjét tartották Boldog Gizellával. A zarándokút előtt olvastam el újból Szent István király intelmeit fiához Szent Imre herceghez. Örök érvényű intelmeiből „A vendégek befogadásáról és gyámolításáról” sok államférfi és idegengyülőlő tanulhatna. Idézek példaértékű intelmeiből: „... amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli ... Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő.”

 

2007-ben ünnepeltük Árpádházi Szent Erzsébet születésének 800. évfordulóját. Az egyházközség által szervezett zarándokúton Wartburg várát is meglátogattuk Imre atyával, ahol Erzsébet 4 éves kora óta élt. Felejthetetlen marad számomra a várban tett látogatás, az idegenvezető hölgy meleg, szeretetteljes szavai Erzsébetről, arról a szentről, aki életében kórházakat, menedékhelyeket alapított, önzetlenül ápolta a betegeket, öregeket és amikor éhinség és járvány pusztított az országban kinyitatta Wartburg éléstárait a szegények számára. Erzsébet tisztelete nagyon gyorsan elterjedt egész Európában. Egymás után alakultak a Szent Erszébetről elnevezett templomok, iskolák, kórházak. Egyházközségünk Barátságklubja is Szent Erzsébet nevét viseli.

 

2003. március 23-án Gyurás István atya szervezésében részt vettünk Batthyány-Strattmann László, a szegények orvosa, boldoggá avatásán Rómában. Annak ellenére, hogy II. János Pál pápa ugyanakkor 4 más nemzetiségűt is boldoggá avatott, magyar szótól és énektől volt hangos a Szent Péter tér és Róma utcáin is sok magyar honfitársunkkal találkoztunk, mivel több magyar zarándokbusz is indult Szombathely és környékéről.

 

A boldoggá avatott ezt vallotta magáról: „Életem egyik fő feladatának tűztem ki, hogy orvosi működésemmel a szenvedő emberiségnek szolgálatot tegyek és ezáltal a jó Istennek tetsző dolgokat cselekedjem.”

 

A kiváló szemorvos ingyen gyógyította a szegényeket. Mint operáló orvos gyakran mondta: „Én megoperáltam a beteget, Isten meggyógyította.” Betegeinek nemcsak a testét gyógyította meg, hanem lelki életükkel is törődött; ezért írt számukra egy kis hittankönyvet „Nyísd fel szemeidet, és láss” - Kalauz a keresztény életre. Vagyonának nagy részét kórházaira és betegeire költötte. Az Istenbe vetett hit sokszor emberfeletti erőt biztosít a próbatételek idején: orvos létére legidősebb fiát, Ödönt, nem tudta megmenteni, vakbélgyulladásban, 21 éves korában meghalt és az apa végső elkeseredés helyett arra kérte családtagjait: „Most pedig menjünk a kápolnába, és köszönjük meg a jó Istennek, hogy Ödön eddig a miénk lehetett.”

 

Egyházközségünk irodájában vásároltam meg P. Temesi József S. J. atya „Tanúságtétel liliommal, vérrel” egy gyári munkáslány élete és vértanúsága cimű könyvét Bódi Mária Magdolnáról, akinek boldoggá avatása még folyamatban van. Magdi sajnos nem léphetett szerzetesi pályára, mert egyházjogilag törvénytelen származása volt. Szülei uradalmi cselédek voltak, édesapja iratok hiányában nem köthetett szentségi de még polgári házasságot sem. Ezért lett Magdi munkáslány egy üzemben. Vallásos nevelést otthon nem kapott és mégis gyermekkora óta vonzotta őt Jézus, sokat imádkozott, foglalkozott a fiatalok vallási nevelésével. Munkában első, soha sem válogatott tiszta és szennyes munka között. Példaképként tisztelték munkatársai, jelenlétében nem hangzott el se kétértelmű beszéd, se káromkodás. 24 évesen tisztaságát mentve vértanú halált halt orosz katonák golyói által.

 

A Szentatya soraival fejezem be írásomat, aki arra buzdít, hogy: „Újra fel kell fedeznünk a hit útját, hogy egyre világosabban meg tudjuk mutatni a Krisztussal való találkozás örömét és mindig megújuló életerejét.”

 

Dávid Melinda

 

2012.10.27.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Augusztus, az új kenyér ünnepe.

 

Augusztus 20-án Magyarország nemcsak nemzetalapító királyunkra Szent Istvánra emlékezik , de ekkor  ünnepeljük  az új  kenyeret is, amelyet  az ünnepségek  és rendezvények alkalmából, közszemlére pirosra sült szép cipóként piros-fehér zöld szalaggal körbevéve kitették a főhelyre.  Ez  a nap hála adás napja azért, hogy a  mindennapi kenyér eljut asztalunkra. Irásom egy kicsit annak az országosan megrendezett kenyérünnepnek folytatása akar lenni, amely arra világít rá, hogy a kenyér kenyérkultúrában milyen szimbolumrendszert jelenít meg.

 

A búzamag, amiből ősidők óta kenyerünket állítják elő, a születésünk - halálunk - újjászületésünk mély misztikája. Jézus megdicsőülése előtt ezt mondta a tanítványainak: “ Elérkezett az óra, amikor megdicsőül az Emberfia. Bizony, bizony, mondom nektek : ha a búzaszem nem húl a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz” (vö. Jn. 12,23-25). Jelen esetben Jézus maga  a búzamag, és minket , akik keresztségünk által bele temetkeztünk halálába, így kapcsolódunk  bele a keresztény élet dinamikájába, vagyis a születés, meghalás, és legvégül a tökéletes kiteljesedés, az újjászületés  véget nem érő áramlatába. Az aratáskor halálra ítélt mag szerepe kettős: egy része adja mindennapi táplálékunkat, a másik része a vetőmag rész, amelyből ismételten új élet származik. Mt. 13,1-23-nál a mag mint Isten igéje szerepel, amely ha jó földbe jut akár százszoros termést is hozhat.

A búzamag a meghaló és feltámadó Jézus jelképe, és ezért is nevezik sok helyen a búzát életnek, és úgy tudják, hogy minden búzaszemen Jézus arca látható. Nem véletlen ez a gondolattársítás, hisz ez földi testének előképe, mivel a Szentostya a “Szentkenyér” búzából készül. A mindennapi kenyerünk is az életet, a bőséget, a jólétet szimbolizálja, és jelenti úgy a testi, mint a szellemi táplálékot is. A zsidóság kovásztalan kenyerének – mely az önfeláldozás és a tisztaság jelképe volt, a katolikusok Ostyája az utóda. Maga a kovász a spirituális átalakulás szimboluma, ám Jézus a farizeusok tanitásait is kovásznak nevezi Mt. 16,8-12 amikor a tanitványok tanakodtak “Jézus észrevette, s így  szólt:”Kishitüek, mit tanakodtok magatok közt, hogy nincs kenyeretek? Még most sem értitek? Nem jut eszetekbe az ötezer embernek adott öt kenyér. s hogy hány kosarat szedtek tele? Sem a négyezer embernek adott hét kenyér, meg akkor is hány kosárral szedtetek össze? Hát nem értitek, hogy nem a kenyérről beszéltem nektek: Óvakodjatok a farizeusok és szadduceusok kovászától?” Akkor megértették, hogy nem a kenyér kovászától óvta őket, hanem a fariezusok tanitásától.

 

Az Ószövetségben a Teremtéskönyve 28,19 ahol Jákob megáldotta a követ, Béthel, azaz” Kenyérháza” névre hallgat. A hagyományok szerint ennek a helynek az utóda Betlehem, ahonnan az “Isteni kenyér” Jézus származott, mint tudjuk Jézus önmagát sokszor nevezte kenyérnek: én vagyok az Igaz kenyér, én vagyok az “Élő kenyér” én vagyok az ”élet kenyere” én vagyok a “mennyből alászállott kenyér stb. és az Oltáriszentség kinyilatkoztatásakor Jézus kenyérnek nevezi önnön testét, amelyet föláldoz az emberekért.

A szineváltozott Jézust a tanítványok nem ismerik addig fel, ameddig nem kerül sor a kenyértörésre, addig idegennek vélték.  “Amikor az asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és odanyújtotta nekik. Ekkor megnyilt a szemük“ (vö. Lk 30-31).

 

A Magyar népszokásokban is jelentős szerepe van a kenyérnek. A sütéskor a kemencébe elsőnek bevetett kenyérre keresztet rajzoltak. A kenyér becsben tartása még a 20. században is elevenen élt, s így van ez még ma is. Isten áldásaként emlegették, nem volt szabad rálépni, eldobni, ha leesett a földre meg kellett csókolni, (de legalább is ráfújni). A kenyér megszegését és fogyasztását szabályozó előirások  és tilalmak is részben e tiszteletet tükrözik: a megszegés előtt az  ún. “veknire” háromszorosan keresztet kellett rajzolni, a megkezdett karéjt végig kellett enni stb.

A szlávoknál, ha vendég érkezik a házhoz, kennyérrel és sóval kinálják, ezzel azt dokumentálják, hogy te fontos vagy a számomra, ezért minden bajtól, rossztól és szerencsétlenségtől meg akarlak őrizni. Ha kenyér van a háznál, akkor az életben tart, ezért  a folytonosságot, az öröklétet jelenti.

Magyarországon, mert a kenyér mindenfajta kezdetnek is szimboluma, az újra kezdéstvagy az  új életszakaszt is karakterizálja, ezért az új-  lakásba vagy házba költözésnél az új otthonba vitt kenyér és a bőséget jelenti, és a család bőségét, gazdagságát, termékenységét szimbolizálja ez a létfontosságú eledel. Valószínű, hogy ugyanebből eredő szokás az is, hogy az esküvőkön is kenyérrel  és sóval kinálják meg az ifjú párt, ebben az esetben azt is jelenti, hogy az egykenyér összeköt egy életen át, osztozzanak az élet  édes vagy keserű  falatján  is, amit ezentúl közösen tesznek le a közös asztalra.

Halottak napján sok helyen,  mivel úgy tartják, hogy a halottak hazalátogatnak, megterítenek az  elhúnyt hozzátartozóknak, és kenyeret,  sót és vizet tesznek az asztalra számukra.

 

A búza a termékenységet jelképezi, hiszen mint a belőle elkészített mindennapi kenyér  az ember  legfontosabb tápláléka, amelyhez a létfenntartása érdekében szüksége van. A búzamag életereje – itt már a krisztusi értelemben használva - túl mutat a földi életen, ezért a kenyér és kalácsfélék, az örökélet szimbólumai lettek.

 

A kenyérnek és az ostyának gonosz- és betegségűző szerepe is lehet, mivel a karácsonyi morzsát több vidéken az állatok táplálékába szórták, hogy óvja meg azokat a betegségtől. A népi hiedelem szerint a karácsonyi asztalon hagyott morzsa táplálékul szolgálhat az arra tévedő lelkeknek.

 

Egy szép egyházi szokásként élt, és sok helyen még ma is él a határjárás. Ezekre a vallásos szertartásokra már a korábbi századoktól vannak adataink. A határ szentelt helyeihez, keresztekhez és kápolnákhoz körmenetszerűen kereszttel  és templomi zászlókkal imádkozva és énekelve kivonultak minden tavasz kezdetén, és kérték az aratás Úrát, hogy elegendő esőt és napfényt küldjön a vetésre, hogy bőven jusson kenyér és gyümölcs minden ház asztalára.

 

Mi,  akik tudjuk,  hogy a széles nagyvilágban hány asztalra nem jut el  mindennapiból  egyetlen  falat sem, és számos helyén  a földkerekségnek nem betegség, hanem  éhhalál írt ki ember milliókat, gondoljunk többet  hálával arra a szerencsére, hogy  nem  saját érdemünk, hogy mi erre a pontjára születhettünk a világnak, és a Teremtö megadja nékünk azt a szerencsét, hogy minden nap bövelkedünk ételben, s italban.

 

Szabó Lőrinc: Kenyér

(részlet)

Beléd haraptam, áldott kenyér,
és elborzadtam – Habfehér
tested kisértete oszlani
kezdett, zöldülni s foszlani,

s köröttem az eltünt szobák
falain, az utcán, a városon át
őt láttam mindenütt, csak őt,
a milliárdlelkű mezőt,

ahogy szétcsapott, ringva, – már
tenger volt, végtelen határ,
zöld végtelen, aztán rőt-arany.
Hány kalász élt ott, boldogan,

hány külön-külön kis akarat,
s minden kalászban mennyi mag,
és minden magban mennyi mult
s mennyi jövendő párosult!

 

Stuttgart, 2012-08-24.

Zeitler Barbara




Egyházközségünk 65. jubileumi ünnepségének margójára

 

Mi, a Stuttgarti Szent Gellért Katolikus Egyházközség hívei egy olyan egyházközségnek vagyunk a tagjai, amelynek gyökerei a távol múltra nyúlnak vissza. Mindaz, hogy ma országhatárunkon kívül anyanyelvünkön dicsérhetjük templomainkban az Úrat, és a legszentebb imát, a Miatyánkot, úgy imádkozhatjuk el, ahogy azt egykor édesanyánk tanitotta nekünk, és föleg az,  hogy az oltár zsámolyánál fölcsendülhetnek csodaszép ősi énekeink, nem egy magától érthetődő dolog. Ezt annak köszönhetjük, hogy a XX. század derekán volt egy nagyon mély érzésű pápánk, nevezetesen XII. Piusz, aki beleérzett a második világháború után szétszórodott, s földönfutóvá vált, hazátlan nemzetek sorsába. Nemcsak hogy átérezte, de lelki gyötrelmeiket azonosítani tudta azokkal az érzésekkel, amelyek egykor Szentcsalád életét is megkeserítették egyiptomi menekülésük alkalmával. Hiszen nekik is ugyanazokkal a nehézségekkel kellett megbirkózniuk:  küzdve a mindennapi betevő falatért és közben fáradozva azon, hogy szeretett gyermekük, a kis Jézus, az  idegen lelki- és nyelvi kulturközegben az új világban jó hazafivá váljon. A II. világháború migrántjai,- mondhatni hogy majd kétezer évvel késöbb-, a Szentcsaláddal vállaltak sorsközösséget . XII Piusz belévetítette a Szüz Anyáék sorsában, a mi sorsunkat is, hogy milyen lelki gyötrelmeken megy keresztül egy hazátlanná vált ember, és tudta, hogy ebben számüzetésben leginkább az ima vigaszára van szükségünk, -és mert imádkozni a legjobban az anyanyelvünkön tudunk-, erre is megtalálta a legjobb megoldást. 1952-ben kiadta az "Exul Familia" című konstúticióját (pápai döntését) amelyet még ma is mintegy az egyházi gondolkodás "magna chartájának" az (emberi szabadság jogok foglalatának) tekintenek. Ez a döntés kihangsúlyozta a püspökök felelősségét a területükön élő migránsok sorsáért. normativákat is tartalmazott, és igy egyfajta zsinormértéket adott a befogadó országok püspökségei számára, hogy miként cselekedjenek a területükön élő idegen ajkú katolikusok lelki gondozása érdekében. Ennek a pápai konstituciónak a tükrében valósulhatott meg a Rottenburgi Egyházmegye területén létesített pasztorációs gondozás, (legelőször az olaszok részére) majd ezt követően a többi idegen ajkú katolikus részére is létrehozott misszió: a horvát, a litván, a lengyel, a portugál, a szlovák, a szlovén, a spanyol, a cseh, ukrán, valamint a magyar is.

 

Az 1952 -ben íródott pápai döntést, egy újabb, német kiadvány is követte, az "Neuregelung der Ausländerseelsorge aufgrund der "Instructio de Pastorali Migratorum Cura" vom 22. August 1969 n 33 § 2,  amely a rottenburgi egyházmegyében a " Missio cum cura animarum" néven (misszós lelkigondozás) részletes mikéntjének tekinthető.

 

De mit is ünnepeltünk 2012. május 20-án?

 

Talán nem mindenki számára ismert, hogy templomainknak is, ugyanúgy mint nekünk embereknek van névnapjuk és születésnapjuk is. Névnapjukat búcsúünnepnek szoktuk nevezni, és egybeesik a védőszentjük névünnepével. A templomaink születésnapját pedig felszentelésük napján szoktuk megtartani. Most ezek közül egyiket sem ünnepeltük. Most a Stuttgarti Magyar Misszió 65. születésnapját tartottuk, azt a napot, amelyen 1947-ben a rottenburgi megyés püspök egy magyar papot megbízott a területén élő magyarok lelki gondozásával. Ez a misszók születése idején nem szűkült be a tisztán pasztorális feladatok ellátására. Az akkori papok úgy mond lelki mindenesek voltak, mindenhol ott voltak, ahol az Isten rájuk bizott nyájának szüksége volt rájuk, hol tolmácsként, hol fordítóként, hol egy egy hívő érdekében hivataloknál kilincselő személyként. Ezért is lehet az, hogy mivel a jelenlegi Stuttgart- környéki Szent Gellért Egyházközség ilyen úttörő óriások vállán áll, sikerült neki minden egyházi és történelmi vihart átvészelni, és egy rövid megtorpanás után újra felébrednie csipkerózsika álmából,  és ma újra megújulni és megerősödni látszik.

 

Ezért a megújuló Szent Gellért Egyházközségünkért, és az elmúlt 65 évért gyűltünk össze vasárnap hálát adni. Megköszöntük a Jóistennek, hogy nem jutottunk azon németországi missziók sorsára, akik eltűntek az egyházi történelem süllyesztőjében. Erre a hálaadásra buzdított minket prédikációjában a mise főcelebránsa a hozzánk látogató váci segédpüspök, Dr. Varga Lajos, aki negyedmagával mondta a szentmisét, nevezetesen Dr.Mattheus Karrer rottenburgi kanonokkal -, és plébánosainkkal Dr. Tempfli Imrével, valamint Pilis Györggyel. A mise fényét emelte, Kocsis Jutka szép orgonajátéka és kisérete, amellyel Horváth Ottó szép szakszofon Bach szólóját festette alá, valamint a kisszámú, de lelkes énekkar éneke. A mise végén köszöntők hangzottak el, először plébánosunk, köszöntötte a hozzánk látogató vendégeket, és átadta nekik Egyházközségünk 65 évéről szóló frissen megjelent könyvét. Ezt Dr. Karrer kanonok viszonozta egy nagyon szép gyertyával, és elmondta az ajándék-gyertya történetét, vagyis azt, hogy a gyertyát részünkre hozta a weingarteni "Szent Vér lovaglásról”, és hogy a gyertyán látható kép, a Szent Vér Ereklyét ábrázolja. Beszédében kifejezte reményét, hogy ez a gyertya tovább erősíti egyházközségünk hitét. Dr. Gémes István a Baden-Württembergi Protestáns Gyülekezet lelkésze is viszonozta Dr. Tempfli Imre ajándéká,t és átnyújtotta saját kiadványukat, amelynek a címe: 1980-2011-ig stuttgarti március 15-i ünnepségek. Legvégül Egyházközségünk világi elnöke, dr. Kovács László Johannes Niess lelkipásztori kisegítőnek is átnyújtotta egyházközségünk legújabb könyvét.

 

Az ünnepség fehérasztal mellett zárult. Miután a testi szükségleteinket kielégítettük, szellemi étvégyunkat sem hagyhattuk tovább éhezni. Csodás műsorok gyönyörködtettek bennünket a délután során, először a saját nevelésű ifjusági Csöbörcsök együttes tánckara, majd Imre atya könyvbemutatója, amelynek témája legújabb könyve volt , amely egyházközségünk elmúlt 65 évét foglalja össze. A könyvbemutatás kérdez-felelek módon történt, amelyben a riporteri szerepet Schulteis Éva vállalta magára. A műsor másik fénypontja a meghívott előadóművészek maradandó élményt nyújtó előadása volt:

Bálint Natália szoprán énekesnő éneke, Albert Miklós orgonajátéka , és a harmadik művész Vecsey Gyula, bariton éneke, aki szólót és duettet is énekelt.


Gyönyörűen zárult ez a jubileumi nap, bár egy pici gomolyfelhőt ez a délután is hátra hagyott. Éspedig azt, hogy a következő kerekszámú jubileumra még kerek öt évet várnunk kell, de ezzel a ténnyel sajnos számolnunk kell!

 

Zeitler Barbara

 

 

Hány arca van az igazságnak?

Egy biblikör témájának margójára

 

Az az igazság, hogy ezidáig nem kérdeztem rá a mibenlétére. A mindenkori szemlélő és hallgató örök bölcsességével kerültem a témát.  Leginkább magamat provokálom és vonom felelőségre, még akkor is ha tisztában vagyok vele, a valódi igazságnak nincs arca, nem simogathatom, nem is dicsérhetem, ha nem hazudtolt meg mások előtt. 

Tapasztalataimat, hozzá fűzött érzéseimet, hitemet, igényeimet, csalódottságomat magam öntöm képmásokba, általa formázom hétköznapjaimat, válok elégedetté, boldoggá vagy haragossá, esetleg reményvesztetté. Egy életen át tartó játszma.


Az igazságot  érezni számomra annyi, mint saját ítélőképességem tudatában a legjobb feltétellel annak szándékával nem csak gondolkodni, de cselekedni is. A kérdés csak az, ki ítéli meg az én ítélőképességemet, ki írja felül, kinek tartozom vele számadással?

 „Szelíd győzelem a célom“, mondja a polgármesterjelölt. "Nekem nincsenek ellenségeim, csak ellenfeleim, akik más nézeteket vallanak. Egy a feladatom, hogy szelíd győzelmet arassak felettük úgy, hogy az én igazságom az ő igazságukkal legyen teljes.“ Olvasom egy választási kampány jelszavát. 


Igaz. Igazad van. Röpke szavak. Semmi sem egyértelműbb. Sokszor kezdjük így mondandónkat. Igazad van. Aztán megtorpanunk. Igaz, hogy… igazad lehet, de….és ettől a ponttól kezdve, már feltételekhez kötjük.

Lehet, szabade-e feltételekhez kötni? Így vagy úgy ítélkezni fölötte?  Igaz és mégis. Igaz és mégsem. Élni és élni hagyni. Mit súgnak az érzéseim, hol keressem? Az az igazság, hogy …és újra megtorpanok, a mondatot szándékosan nyitva hagyom, mert mindenkinek igaza lehet. Vagy mégsem?  Hogyan ítéljek? Kívülállóként hajlamos vagyok mindig annak igazat adni, akit panaszával, megsértett igazában beszélni hallok. De saját igazamat is nehéz, olykor lehetetlen érvényre juttatnom. Még akkor is, ha kétség sem fér hozzá. Még akkor is, ha nagyon akarom. Más, érezni, sőt tudni biztosan, hogy az a helyes, aztán mégsem azt tenni. Miért? Gyávaság ez? Ki mint él,  úgy ítél, tartja mondás. Lehet-e mégis mindenkinek igaza függetlenül attól, hogy miben hisz, milyen elvek, vezérfonalak alapján mondja ki az általa helyesnek tartott igazságot?


Talán itt kellene keresgélni, mert az általunk  helyesnek tartott vezérfonal már valamiről árulkodik. Igazságképünk szálait világrajövetlünk óta szövögetjük, sőt történelmi léptékkel mérve azóta, hogy a gondolatiság, a szellemiség utat nyitott számunkra magasabb értékrendek felé. Joggal kérdezhetjük tehát, mi volt előbb a tyúk vagy a tojás? Velünk született, a teremtés óta bennünk élő ösztönösség, vagy mi erőszakoltuk ki, mert egyedül akartuk dűlőre vinni, saját bőrünkön megtapasztalni a jó és a rossz tudás igazságának terhét? Letéptük az a bizonyos első tiltott gyümölcsöt, hogy saját szenvedésünk árán megérezzük, hadd ismerje csak meg a lelkünk minden jó és helytelen cselekedetünk utórezgését, hadd önelégüljön, ha megérdemli, s hadd furdalja, ha hibás a döntésünk következménye.


Időközben terebélyes palettát gyűjtöttünk be igazságelméletekből, beszélünk erkölcsi, teológiai, etikai igazságokról, filozofálunk, tudományágakat szülünk, a társadalmi rendszereknek se szeri se száma. Együttélési modellekkel szabályozzuk emberközi kapcsolatainkat. Régieket rúgunk fel újabbakért, esküszünk rájuk. Tesszük mindezt jószándékkal, egyre élhetetlenebbé és bonyolultabbá.


Az igazságosság jegyében sebezhetetlenségre törekszünk,  védelmi vonalakat építünk, harcolunk, törvényt, szabályt alkotunk, saját kézbe vesszük, szolgáltatjuk, aztán megkérdőjelezzük. Élünk és végül visszaélünk vele, áthágjuk. Kiszolgáltatjuk saját kényünknek, kedvünknek.

De sokunk egyöntetű igazában, igazságérzetében sincs egyetértés? Egyívású, egyirányú, azonos nézetű világképek, szemléletek, vélemények hajba kapnak, gondolatok mennek ölre saját igazukért. Elég egyetlen szócska, egy apró kötőszó, máris félreérthető, másképp magyarázható ugyanaz. Még mindig az igazságról beszélek, de ha gyakorlatiasabb, merészebb, provokatívabb lennék, akkor azt is kérdezhetném, hány féle képen értelmezhető ugyanaz a kereszténység, ugyanaz az üdvösség, akit valójában mindenki a magáénak tekint?


Mennyi tolerancia, együttérzés szükséges ahhoz, hogy bárkit el tudjak fogadni a maga igazával, érzésével? Megengedi-e a saját fene nagy igazságérzetem, hogy igaza legyen a másiknak is? Hiszen alapjában véve ő sem akar mást mint én, csak emberségesen élni. Megengedi- e a saját fene nagy igazságérzetem, hogy olykor-olykor lenyeljem a keserű békát, hogy ne ne akarjak akkurátusan, lehetetlenül tündökölni a sajátommal, hogy bosszú, harag, megtorlás, intrika nélkül békében elmenjek mellette? Megengedi-e a fene nagy igazságérzetem, hogy barrikádra lépjek, félelem nélkül kimondjam, helyre tegyem a feltétlen igazságtalanságokat? Nem is feszegetem. Sőt! Szándékosan kerülöm az egyenesség, a becsületesség, az emberbaráti szeretet fogalmát, mert abból indulok ki, hogy ezen normák szerint éljük mindennapjainkat. Ha pedig így van, akkor nem is értem, miről beszélek...Ha pedig  így van, joggal kérdezhetném, miért működik minden másként a gyakorlatban?


Schultheis Éva


Lemondás

 

Hamvazószerda. Tavaszi séta, az első  napsugaras ég alatt. Időbeni összefüggés, szerencsés véletlen, vagy gondviselés? Mitől más ez a nap? Belső korlátok és külső határtalanság. Látszólagos ellentétpár. Belső visszafogottság az évszakkal felzárkózni kívánó természet égisze alatt.

S mitől olyan mégis ez a nap mint a többi? Talán attól, hogy nem teszek különbséget az egyik és a másik között, nem vagyok hajlandó tudomásul venni olyan körülményeket, amelyek számomra kellemetlenek. Talán attól, hogy balgaságomban elhiszem, én biztonságban vagyok. Lacipecsenyés sült csirke illatát érzem az orromban, az árus az utcasarkon áll, fittyet hányva hamvazószerdára.

Húshagyó keddet elhagyva döbbenek rá, a szó maga bármely emberi gyengeséggel behelyetesíthető. A hús jelkép, a jólét és a dúskálás szimbolikája, ikonja mindannak, amiről nehezen vagy egyáltalán nem tudok lemondani.

Kicsinyes dolgokhoz körömszakadtáig ragaszkodunk. Létszükségletnek kiáltjuk ki  a konzumot, a luxust, az illatos habfürdőt, a vichi-arckrémet, a gyors autót, az utazást, a szezonnak kijáró virágokat, de igazán fontos célokért már nem vagyunk képesek küzdeni. Könnyedén odadobjuk a barátságot, a szeretetet, lemondunk emberekről, társról, lemondunk az álmainkról, sokszor még az életről is. Végérvényesen érvényt szerzünk a végnek. Olyan végnek, amely után nincs gyümölcsöző kezdet, csak lemondó legyintés.

Az igazi Kezdet ismét elindul, nem siettet, nélkülöz minden fölösleget, lelki éhségből táplálja újjá a tavaszt. Álomból és hallásból, keresésből és megszólíthatóságból szövi maga köré a szépet. Nem szégyelli felebarátjától megkérdezni a hitet. Átváltozik fülben és átváltozik a szívben. A lemondásért cserébe.

Schultheis Éva

 

 

 


Magyar Kurir Uj Katolikusok DRS.de Vatikani Radio