Látogatók száma: 0304498
» Csapatunk » Programelőzetes » Legátusok » Projektjeink » Tanácsülési jegyzökönyvek
» Egyháztanács » Imre atya rovata » Programunk » Történetünk » Az Élet Könyvéből




Adventi kulcsok...

 

Olyan szépek, ahogyan itt ülnek előttem és fogják egymás kezét. Még nem tudják, mi vár rájuk, mit fogok nekik mondani vagy mit fogok tőlük kérdezni, csak annyit tudnak, hogy ha házasságot akarnak kötni, akkor szükségük van jegyesoktatásra... És a végén a legtöbbjük sajnálja, hogy véget értek ezek a meghitt beszélgetések, amelyekben összefoglalom nekik hitünk tanítását a házasságról és az őszinte, jézusi szerelemről...

Szóval olyan szépek így együtt. Lerí róluk az, amit Antoine de Saint Exupéry így fejez ki: „...Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.” Ők megszelidítették egymást és felelősek egymásért...

 

Egy idő óta nekem egy másik hasonlat is eszembe jut a szerelmesekkel kapcsolatban. Azt szoktam mondogatni, hogy „megtalálták egymás szívéhez a kulcsot.” Nem kis dolog! A kulcs jelentőségét csak akkor érted meg, ha ott állsz lakásod vagy házad bezárt ajtaja előtt, és nem találod zsebedben a kulcsot...

 

Elárulok hát Neked egy titkot: Mindenkihez szükséged van egy kulcsra!

 

Sőt, kiegészítem ezzel: Mindenhez szükséged van egy kulcsra!

 

Ahhoz, hogy az emberek és a dolgok titkát megértsd és fölfedezd, szükséged van egy megfelelő kulcsra! Ha nincs ilyen kulcsod, az emberek, a dolgok örökre bezárulnak előtted. Látod ugyan őket, de nem érted meg soha a titkukat.

 

És, ha nem érted meg az emberek és a dolgok titkát, akkor csak felszínesen élsz és szegény maradsz!

 

Igy van ez hitünk titkaival is!

 

Ha meg akarod érteni például, hogy mi a közelgő Karácsony titka, akkor nem elegendő, ha csak a karácsonyi meséket és történeteket olvasod. Szükséged van egy pár kulcsra, hogy a Karácsony titkát valóban megértsd.

 

Az első ilyen kulcs: a csend kulcsa.

Minduntalan keresned kell egy csendes zúgot, sarkot, ahol a Karácsonykor történteket szívedben forgathatod. Csak a szívével – hadd idézzem ismét Exupéryt – lát jól az ember! Amit a szíveddel megértettél, azt soha nem felejted el!

 

A második kulcs: a szívvel való hallás kulcsa.

Nem elég füleddel hallanod a karácsonyi történeteket, szíveddel kell meghallanod őket. Ugyanis Karácsonykor Isten szívével hallgatta meg az emberek sóhaját.

És mert „...a hit hallásból ered” (vö. Róm 10,17sk) – mondja Szent Pál is.

 

A harmadik kulcs: a felkerekedés kulcsa.

Nem elég, ha az ünnepek alatt csak otthon ülsz vagy másutt bolyongsz... El kell menned Betlehembe, amint a pásztorok és a bölcsek is felkerekedtek és elmentek s ott rátaláltak Isten Fiára.

Isten szeret bujócskázni... Isten azt akarja, hogy keressük és megtaláljuk Őt.

 

Végül a negyedik kulcs: az imádás és a csodálkozás kulcsa.

Az ember addig marad fiatal, míg csodálkozni tud!

Nem elég pár nap után napirendre térned a karácsonyi dolgok fölött. Le kell térdelned az isteni Gyermek előtt, és csodálnod kell az Ő ember-szeretetét. Csak így érted meg Karácsony igazi titkár!

 

Ezt a négy kulcsot kívánom Neked most, adventre!

Ezek fogják megnyitni számodra a Karácsony titkához vezető nagy kaput!

 

Szeretettel

Imre atya.

 

Stuttgart, 2015. december 4.


Ne tagadd meg gyökereidet!

 

 

Noha siettem, mégis meghallottam, hogy magyarul beszélnek. Azon a nyelven, amelynek olyan elütő, olyan érdekesen csengő és olyan összetéveszthetetlenül más a zöngéje.

 

Széles mosollyal rájuk köszöntem. Kissé meglepődtek, de amikor pár szóban elmondtam nekik, mennyire örvendek, hogy találkozom velük, s ha akarják, van itt, Stuttgartban egy jó kis közösség, oda bármikor eljöhetnek, egyikük, a magasabb és fiatalabb, ezekkel a szavakkal hárította el a meghívásomat: „Nem azért jöttünk ki, hogy itt is magyarokkal keressük a kapcsolatot. Nem akarjuk, hogy tudják, honnan jöttünk!”

 

Mikor látta, hogy mennyire mellbevág, amit mond, igyekezett kissé enyhíteni az erős szavakon: „Lehet, hogy egyszer elmegyünk Önökhöz.”

 

Aztán szétváltak útjaink...

 

Nem, nem akarom őket meg- vagy elítélni. Hisz mindenki a maga boldogságának a kovácsa. És lehet, hogy most nekik az tűnik a fontosabbnak, hogy más nyelvű és kultúrájú emberekkel keressék a kapcsolatot, mert az nekik, legalább is így hiszik, kifizetődőbb... De a gondolataimnak nem tudtam parancsolni. Egyre dörömböltek a halántékomon, és azt mondogatták:

 

Ne tagadd meg a gyökereidet. Mindenkinek vannak gyökerei. Hogy vastagok vagy vékonyak, hosszúak vagy rövidek, de vannak. Neked is. És addig fognak létezni, amíg Te létezel. Ha lenézel a lábad alá, most, miközben ülsz vagy állsz, lábad alatt megtalálod vagy újra felfedezed őket...

 

Bele vagy gyökerezve egy családba, egy család-fába, amelynek életed végéig része, ága, maradsz, még akkor is, ha a törzs vagy a többi ágak távol élnek Tőled. És ez a család-fa belőled egy rész marad akkor is, ha azt hiszed, hogy elszakadhatsz, elszaladhatsz tőle.

 

Bárki is vagy és bárhol is élsz, soha ne tagadd meg gyökereidet, soha ne szégyelld eredetedet, származásodat! Ereidben elődeid vére csordogál: a szeretet és a boldogság, az áldás és a termékenység, az álmok és a valóság, az öröm és a bánat hírnöke, amely nemzedékről nemzedékre gazdagítani és megajándékozni akarja a világot mindazzal, ami benned szunnyad.

 

Ha gyökereid betegek, imádkozz gyógyulásért!

Ha gyökereid betegek, addig ne nyugodj, míg meg nem gyógyítod őket!

 

Ha viszont egészségesek, akkor engedd, hogy kibontakozzanak és gyümölcsöt hozzanak rajtad!

 

Ne akarj megválni a gyökereidtől.

Mert ha megválsz tőlük, akkor magadat sebezed meg a legjobban.

Sőt, az is lehet, hogy egy egész életen át gyümölcstelen leszel...

 

Ezért azt mondom Neked: Ne tagadd meg gyökereidet!

Ne szégyelld eredetedet és származásodat!

 

Azokból – és csak azokból – fakad benned élet!

Igazi, sajátos, összetéveszthetetlen, egyedi, boldog élet.

 

Olyan, mint az anyanyelved!

 

Ezt kívánja Neked szeretettel

 

Imre atya

Stuttgart, 2015. november 21.

 

„Ne félj ..., mert veled vagyok, és megoltalmazlak...”

 

Tegnap ismét eljöttél. Hosszú napod volt, mondod, és újabban - félsz. Szemeden is látom... Nem is csoda, hisz ez a menekült-áradat valahol mélyen mindenkiben félelmet kelt, másrészt Te nyakig benne vagy, hisz munkád épp velük (is) kapcsolatos... Mesélem is Neked, hogy nem Te vagy az egyetlen, aki fél, annyi és annyi ember keres, kérdez engem is... Mindegyikük szavában ott bujkál az aggódás, az ijesztő félelem: Mi lesz velük? Mi lesz velünk?

 

Aztán, mondod tovább, a mindennapok szokásos szorongása is benned vacog: Mi lesz velem?...

 

Nem csoda, hogy félsz... Mostanság még én is félek, csak nem vallom be...

 

Ehelyett a Szentírást idézem Neked (és magamnak is). Amikor megszülettél, Isten válladra tette a kezét, és azt mondta Neked: „Ne félj ..., mert veled vagyok, és megoltalmazlak – az Úr mondja ezt neked.” (Jeremiás Könyve 1,8)

 

Ha néha ilyen nagy egzisztenciális félelmeid vannak, mint most is, akkor meríts erőt ezekből a szavakból: „Ne félj ..., mert veled vagyok, és megoltalmazlak...”

 

Ha sötétség borul rád és bizonytalanná válik a következő lépés, akkor is gondolj erre: „Ne félj ..., mert veled vagyok, és megoltalmazlak...”

 

Ha hirtelen köd vesz körül és elveszíted az irányt, akkor is kapaszkodj ebbe a mondatba: „Ne félj ..., mert veled vagyok, és megoltalmazlak...”

 

Ha néha eltévedsz az élet útján, vagy zsákutcába kerülsz, akkor jusson eszedbe: „Ne félj ..., mert veled vagyok, és megoltalmazlak...”

 

Ha barátaid cserben hagynak, akkor ebből a mondatból meríts erőt: „Ne félj ..., mert veled vagyok, és megoltalmazlak...”

 

Ha az az érzésed, hogy benned és körülötted a semmi tátong, akkor is érvényes az Úr szava: „Ne félj ..., mert veled vagyok, és megoltalmazlak...”

 

Ha kétely merülne fel benned, hogy van-e még rokon-lélek, együttérző barát, vagy embertárs, akkor is erre gondolj: „Ne félj ..., mert veled vagyok, és megoltalmazlak...”

 

 

Életed útján soha nem vagy egyedül. Isten mindig veled tart! Csak néha időre lenne szükséged, hogy ezt az ima csendjében tudatosítsd magadban.

 

Amit az Úr Neked ígért valamikor 18, 35, 42 vagy 70 évvel ezelőtt, az ma is érvényes, sőt holnap is az: „Ne félj ..., mert veled vagyok, és megoltalmazlak – az Úr mondja ezt neked.” (Jeremiás Könyve 1,8)

 

Menj hát bátran az élet útján!

 

Ezt ajánlja Neked szeretettel

 

Imre atya

 

Stuttgart, 2015-10-24.

 

 


Lelki tekintély és világító fáklya...

Hetek óta a menekültekkel kapcsolatos híreket bújom. Aggódom a hazájukat vesztettekért, félek a soraikban megbújó terroristáktól, együttérzek azokkal, akiket őszinte szándék vezet egy új otthon  megteremtésében. És közben azon töprengek: Miért mutogatnak a politikusaink folyton csak egymásra? Miért szükséges az államok között egyetlen egy bűnbak, amelyik pedig csak józanul a bennünket rég túlnövő menekült-áradatot akarja szabályos mederbe terelni? És legfőképp: Miért tilos más véleménye legyen országoknak, szervezeteknek és egyéneknek, mint a médiák által nap, mint nap belénk sújkolt „hivatalos“ vélemény?

A problémát természetesen én sem tudom megoldani. Nekem is csak az ima valamint a helyes kezdeményezések erkölcsi, lelki és anyagi támogatása marad.

Illetve még valami: az a hivatásomból fakadó jogom és kötelességem, hogy ebből az egész dologból egy számomra fontos lelki tanúlságot levonjak...

Olyan társadalomban élsz, amely arra törekszik, hogy az embereket „birtokba vegye”, „magáévá tegye”. Ez a társadalom jobban szereti „a jó” és alkalmazkodó polgárokat, semmint a kritikusokat, a saját fejükkel gondolkodókat. Miért? Mert a „jókat” és „fejbólogatókat” jobban tudja manipulálni, rájuk jobban rá tudja erőltetni saját véleményét, őket jobban tudja befolyásolni, mint az önállókat.

Ha nem vagy eléggé elővigyázatos, akkor ez a társadalom Téged is lenyel, és ezáltal elveszíted egyéniségedet, arcodat, szívedet és lelkedet!

És akkor csatlósa leszel, cinkosává válsz. Olyanná, aki a többség véleményét szajkózza, ahhoz idomul, mert könnyebb és veszélytelenebb azt mondani, amit a többség üvölt, semmint saját egyéni véleményünket megmondani és azért bátran és rendületlenül kiállni.

Ha életed útját méltóságteljesen akarod járni, anélkül, hogy jellemedet eladnád, nem kerülheted meg azt, hogy naponként megmutasd: ki vagy Te valójában?

Ha életed útját tisztességesen akarod járni, anélkül, hogy szívedet áruba bocsátanád, nem kerülheted meg azt, hogy megvalld: mi számodra a szent és mi nem az?

Ha életed útját felemelt fővel akarod járni, anélkül, hogy lelkedet elárulnád, nem kerülheted meg azt, hogy megvalld: hol állsz és mit képviselsz?

Lehet, hogy emiatt egyesek kirekesztenek.
Lehet, hogy mások megszakítják Veled a kapcsolatot.
Lehet, hogy olyanok is lesznek bőven, akik ujjal mutogatnak rád, mebélyegeznek, beskatulyáznak, szájukra vesznek.
Ez fájdalmas ugyan, de hidd el nekem: megéri!

Miért?

Mert azok az emberek, akiknek profiljuk van, előbb-utóbb lelki tekintéllyé növik ki magukat.

Mert azok az emberek, akik szépen, kultúráltan, kitartóan képviselni merik saját, jól megalapozott véleményüket, megtörik a társadalmi manipuláció bűvkörét.

Mert azok az emberek, akiknek megvesztegethetetlen a jellemük, hamarosan világító fáklyák lesznek ennek az irányát vesztett világnak a sötétségében.

Neked is azt a küldetést szánta Isten, hogy lelki tekintély, önállóan gondolkodó, elveiért bátran kiálló  EMBER, és világító fáklya légy ebben a mostani megbolydult világban!

Ne félj, hanem ezzel a tudattal járd az utadat!

Stuttgart, 2015-09-28.

Imre atya





Megérkeztem!


 

Szeretettel és barátsággal köszöntelek benneteket, az ismerősöket és a számomra most még kevésbé ismerteket. Köszönöm azt a nagy szeretetet és bizalmat, amelyben fogadtatok.

Köszönöm Imre atya biztató szavait, amelyek bátorítanak és köteleznek is egyben:

Így legyen közöttünk is az elkövetkező időben: keressük egymást, fogjuk meg egymás kezét, és kulcsoljuk össze őket. Csak így lehet együtt menni az úton, csak így lehet együtt dolgozni a közösségért - és Istenért!

Holnaptól eggyel többen leszünk: Merlás Tibor atya is velünk tart az úton, hogy - a püspökség jóvoltából - együttlétünk még gyümölcsözőbb legyen! Fogadjátok szeretettel őt is!

Köszönjük az Úrnak azokat is, akiket majd hozzánk vezet! Kérjük, hogy legyünk nekik is jó utitársaik!”

 

Szeptember 1-jén érkeztem meg Ulmba, ahol nagy szeretettel várt Imre atya és egy kis csapat. Felemelő érzés volt megtapasztalni, látni és érezni azt, hogy milyen is az, amikor segítő kezet nyújtunk egymásnak. A mikrobuszt, amellyel költözködtem, pillanatok alatt kipakoltuk. Édua szorgoskodó kezecskéi mellett ott voltak a felnőttek bizalmat és erőt sugárzó karjai. Köszönet értük.

Mindannyian úton vagyunk!

 

Magamról csupán annyit szeretnék elmondani, hogy 55 éve járom a magam személyes és egyéni útját. A Gondviselés nagy ajándékának tartom, hogy az elkövetkező időben közösen járhatunk az úton. Elkísér ebben mindaz, amit magammal hozok tapasztalatban, sikerben, kudarcban egyaránt.

Mit jelent úton lenni? Jelenti az elindulást, az út megtétele során várakozások, kihívások, sikerek és kudarcok sokaságát. Minden megtett lépésben pedig ott van az a felismerés és bizonyosság, hogy közelebb vagyok célomhoz. Én is így indultam el Hozzátok.

Beppó, az utcaseprő tanácsát megfogadva, mindig a következő lépés fontos. Arra kell összpontosítani. Én is ezt teszem.

 

Wass Albert – Előhang című írásának gondolatait kölcsönzöm biztatásként és bátorításként:

 

Volt egyszer egy ember, az ő háza udvarán oszlopot épített az ő Istenének.

De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette, hanem ezer meg ezer apró csillámló homokszemcséből, és a homokszemcséket köddel kötötte össze.

És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt mondták: bolond.

De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel a szívében építette az ő Istenének.

És amikor az oszlop készen állott, az emberek még mindig nevettek és azt mondták: majd a legelső szél összedönti.

És jött az első szél: és nem döntötte össze.

És jött a második szél: és az sem döntötte össze.

És akárhány szél jött, egyik sem döntötte össze, hanem mindegyik szépen kikerülte az oszlopot, amely hittel épült.

És az emberek, akik ezt látták, csodálkozva összesúgtak és azt mondták: varázsló. És egy napon berohantak az udvarára, és ledöntötték az ő oszlopát.

És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az ő udvarára és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az ő Istenének.

És az oszlopot most sem faragta márványból, sem nem építette kőből, hanem megint sok-sok apró homokszemcséből, és a homokszemcséket köddel kötötte össze.”

 

Úgy gondolom, hogy ezek a gondolatok ma különösen is időszerűek. Megfogva egymás kezét, mi, akik úton vagyunk, hittel a szívünkben a sok-sok homokszemcséből építsünk oszlopot a mi Istenünknek. Csak így érdemes!

 

Köszönöm a kitüntető és megtisztelő bizalmat: Tibor atya


Isten hozott Benneteket!

Már nagyon vártam a találkozást! Ha nem tudtam volna, hogy mindannyiótoknak szüksége van a pihenésre és a kikapcsolódásra, nem is beszélve a rokonaitokkal és barátaitokkal való találkozásra, akkor türelmetlenebb lettem volna!

Így azonban türelmesen vártam arra, hogy ismét találkozzunk!

A képen két kéz látható, amint keresi egymást, hogy összeérjen, összekulcsolódjék...

Így legyen közöttünk is az elkövetkező időben: keressük egymást, fogjuk meg egymás kezét, és kulcsoljuk össze őket. Csak így lehet együtt menni az úton, csak így lehet együtt dolgozni a közösségért - és Istenért!

Holnaptól eggyel többen leszünk: Merlás Tibor atya is velünk tart az úton, hogy - a püspökség jóvoltából - együttlétünk még gyümölcsözőbb legyen! Fogadjátok szeretettel őt is!

Köszönjük az Úrnak azokat is, akiket majd hozzánk vezet! Kérjük, hogy legyünk nekik is jó utitársaik!

XVI. Benedek (volt) pápánk mondta: "Zarándok-egyház vagyunk" ! Nem véletlenül választottuk szeptember első vasárnapját a Zarándokok Találkozója Vasárnapjának!

Együtt akarunk vándorolni ebben a félévben is.

Kézen fogva!


Ezt kívánom minden kedves Hívemnek,
zarándoktársi szeretettel

Imre atya

Te szakíts magadra időt...

 

 

„Az apostolok visszatértek Jézushoz, és beszámoltak róla, mi mindent tettek és tanítottak. Ő pedig így szólt hozzájuk: ’Gyertek velem külön valamilyen csendes helyre, és pihenjetek egy kicsit!’” (Vö. Mk 6,30-31)

 

 

Vannak emberek, akik soha nem fordítanak elég időt a pihenésre, mert azt gondolják: folyton dolgozniuk kell, a pihenés pusztán ellopott idő. Önértékelésük, öntudatuk csak akkor elég nagy, ha dolgoznak, ha folyton mozognak...

Meg sem fordul a fejükben, hogy a testnek is szüksége van a szabad időre!

Ezek elkopnak, meghalnak anélkül, hogy éltek volna...

 

Aztán vannak olyan emberek, akik azért nem fordítanak elég időt a pihenésre, mert nem tudják, mit kell kezdeni a szabad idővel? Mire jó az? Ha nincs mit tenniük, türelmetlenekké és kiállhatatlanokká válnak, s unatkoznak, mert nem fogják fel a szabad perc értelmét...

Eszükbe sem jut, hogy az milyen fontos a léleknek!

Ezek elsekélyesednek, alig képesek mélyebb érzelemre...

 

Végül vannak olyan emberek, akik soha nem fordítanak elég időt a pihenésre, mert egyre többet akarnak szerezni. Azt hiszik, hogy az összegyűjtött anyagiak teszik őket boldoggá...

Meg sem gondolják azt, hogy a szellemüknek is szüksége van szabad időre, hogy növekedjék, gazdagodjék és nemesedjék...

Ezek öreg korukra tompa, „élvezhetetlen” emberekké válnak...

 

Te tarts néha egy kis szünetet. Kapcsolódj ki. Pihenj is. Fordíts elég szabad időt tested, lelked és szellemed számára. Menj el pár napra, ha szabad időd van...

 

Miért?

 

Hogy belehallgatózz önmagadba, figyeld meg apróra, mit mond a tested mielőtt újabb terheket raknál rá...

Hogy életed szakaszán pontosan behatárolhasd azt a helyet, ahol most éppen állasz, mielőtt esetleg más irányba mennél...

Hogy lelked megtisztulhasson attól a sok kacattól és szeméttől, ami óhatatlanul rárakódik. A folyó akkor tisztul, ha tovább folyik. Te is, ha „tovább mész”...

Hogy eltávolodj kissé azoktól a problémáktól, amelyek az utolsó időben annyira foglalkoztattak, és észrevedd: talán nem is olyan nagyok, mint gondoltad, talán nem is olyan fontosak, mint vélted, talán nem is olyan megoldhatatlanok, mint feltornyosulva előtted, veled el akarták hitetni...

Hogy felfedezd: más szépség is van annál, mint ami nap mint nap körülvesz, de már nem képes hatni rád...

Hogy rádöbbenj: a boldogság nem csak a folytonos lázas munkában rejlik, hanem az önfeledt  pihenésben is, mikor egyedül maradsz önmagaddal... A boldogság benned lakozik, csak meg kellene keresd...

Hogy Istennek lehetőséget adj arra: új arcokban, új természeti szépségekben mutatkozzék meg előtted...

Hogy Te is megmutathasd másoknak az Ő arcát, miközben szóbaállsz velük, és barátukká válsz...

Hogy az új környezet új gondolatokra, új ötletekre, új álmokra inspiráljon, és hozzá szárnyakat adjon...

Hogy az otthontól távol jobban megbecsüld annak igazi melegét...

Hogy lélekben és testben majd kipihenve jöjj haza, és új erővel láss neki életed feladatainak...

 

Vannak emberek, akik nem fordítanak elég időt a pihenésre. Ezért testük elkopottá, lelkük sekélyessé, szellemük pedig tompává válik.

 

Te ne légy ilyen!

 

Te tarts néha egy kis szünetet!

Kapcsolódj ki!

Pihenj is!

Fordíts elég szabad időt testedre, lelkedre és szellemedre!

 

Meglátod, kiegyensúlyozottabb és boldogabb leszel.

 

Ezt kívánja Neked, minden kedves Hívének és Olvasójának szeretettel

 

Imre atya

 

Stuttgart, 2015-07-20.

 

 

A kép lelőhelye: http://www.jesus.ch/sites/default/files/media/248904-Im-Gras-liegen.jpg



 

Kik is vagyunk?

 

Ahogyan így visszanézek az első félévi programokra, hát bizony mozgalmas időszak volt. Egyeseknek talán még túl mozgalmas is. Szinte minden vasárnap találkoztunk a templomban. Kezdődött januárban Vízkeresztkor, aztán következett a Gyertyaszentelő, majd a Stuttgarti Csendes Napok, aztán Húsvét, Jótékonysági Bazár, Anyák Napi koncert, Magyar Összefogás Vasárnapja, Családi Nap, Nagy- és Kis-zarándoklat, és még sorolhatnám napestig. Nem is beszélve arról, hogy péntek esténként rózsafűzérájtatosság, Pénteki Egyetem, Ima- és Bibliakör, Barátság- és Sportklub...

 

Megvallom őszintén, nekem a vasárnapi találkozások tetszenek a legjobban. Nemcsak azért, mert rengeteg ismerőssel találkozhatom és beszélgethetek újra, de azért is, mert ezek a szentmisék és utána az ágápék egyre mélyebben tudatosítják bennem: együvé tartozunk!

Mi vagyunk a Szent Gellért Katolikus Magyar Egyházközség tagjai. Közösségünk öregből és fiatalból, férfiból és nőből, felnőttből és gyermekből, elkötelezettből és távolságtartóból, laikusból és papokból áll. Odahaza egy plébánia (pl. egy budapesti vagy egy csíkszeredai) többszörösen meghaladja a számunkat. De mégis: mi is része vagyunk a világegyháznak. Ha csak egy apró kis kövecske vagyunk a nagy mozaikképben, ha csak egy jelentéktelen kis színfolt a gyönyörű szőnyegen, ha csak egy apró kis ágacska a Világegyház nagy fáján, de mégis annak alkotó része vagyunk!

 

Igen, ebben a kis, apró, elenyésző részben jelen van a nagy Egész. Itt, köztünk, bennünk jelen van a nagy Egyház. Itt, köztünk jelen van Isten Szava, itt is megtöretik Jézus Teste, itt is egymásnak nyújtjuk Vérének Kelyhét. Itt, köztünk és általunk folytatja Jézus üdvösségszerző és megszentelő művét. Mi vagyunk a helyi Egyház! Mi vagyunk a Stuttgarti Magyar Katolikus Egyház!

 

De lássuk, hogy mi is az Egyház? Most nem a nagy teológiai és dogmatikai meghatározásokra gondolok, hanem azokra a válaszokra, amelyeket az evangéliumban találunk. Helyesebben nem is annyira szavakra, mint inkább képekre, amelyek egymást kölcsönösen kiegészítik. Most három jut eszembe, lássuk ezeket!

 

1. Az Egyház – mondja az evangélium – Isten szántóföldje. Ebben kell teremjen a föld termést. Lelki termést. Szent Pál apostol fel is sorolja őket: szeretet, öröm, béke, türelem, jóság, alázat, remény, hit, igazságosság. Ilyen termések nem teremnek maguktól! A szántóföldet tehát jól elő kell készíteni, a gyomoktól meg kell tisztítani, mert ezek – veszekedés, izgágaság, önfejűség, pletyka, intrika – nagyon hamar terjednek...

 

Aztán a vetőmag nagyon érzékeny az időjárásra. Kétségtelen, hogy a jelenlegi szellemi, kultúrális és társadalmi klima nagyon árt a hit magva növekedésének. Más testvéreinknek más országban vagy kontinensen talán könnyebb dolguk van. Mi azonban nem kereshetjük ki magunknak a kort és a helyet, hogy hol szülessünk és hol éljünk, Isten ide állított bennünket, itt kell hát állnunk, itt kell termést hozzunk. Vagy ahogyan Sík Sándor olyan szépen írja: „Küldetéssel jöttél a földre, hogy azt a kört, ahova állított az Isten, fényeddel tündököld be!”

Isten minket ide és erre hívott meg...

 

Ha – Isten segítségével – mindannyian elkezdenénk életünk szántóföldjét megművelni, hogy Isten Szavának vetőmagja kikeljen, akkor már nagyon sokat tennénk környezetünkért, sőt az egész Világegyházért! Gyerünk hát!

 

2. Az Egyház – olvasható több helyt is az evangéliumokban – Krisztus Teste. Ezt már gyakran hallottátok, tudom, de vajon tudjátok-e, mit jelent konkrétan? Azt jelenti, hogy Jézus Krisztus véghetetlenül több, mint egy történelmi személyiség, akit jól vagy rosszul megismerhetünk régi könyvek és pergamenek lapjairól.

 

Az Egyház Krisztus Teste! És ez azt jelenti, hogy Jézus él benne, Jézus velünk maradt a világ végezetéig, ahogyan megígérte, és hogy Egyházában folytatja művét. Mi vagyunk az Ő kezei, amelyek az embereket gondozzák és megáldják. Mi vagyunk az Ő szája, amely az embereknek a mennyei Atyáról beszél. Mi vagyunk az Ő szemei, amelyek nem zárulnak be az emberek szenvedései és örömei előtt. Mi vagyunk az Ő szíve, amely minden megterheltnek és megfáradottnak nyitva áll. Mi vagyunk az Ő lábai, amelyek a világ útjain járnak és hirdetik minden embernek az örömhírt. Az Egyház – Jézus Krisztus működésének tovább folytatása – általunk. Vagy ahogyan egy régi imádság olyan szépen mondja:

 

Krisztusnak nincs más keze, csak a miénk,

   hogy művét végrehajtsa.

Krisztusnak nincs más lába, csak a miénk,

   hogy az embereket Isten útján vezesse.

Krisztusnak nincs más ajka, csak a miénk,

   hogy az embereknek Istenről beszéljen.

Nincs más segítsége, csak a miénk,

   mely az embereket Istenhez segíti.

Mi vagyunk az egyetlen Biblia,

   melyet az emberiség még olvas.

Mi vagyunk Isten végső üzenete

   szóval és tettekkel írva.

És ha az írás hamis

   vagy olvashatatlan?

Ha kezünk mással foglalkozik,

   mint az Ő dolgaival?

Ha lábunk oda visz,

   ahová a gonosz vonz,

ha ajkunk arról szól,

   amit Ő elvetne?

Azt hisszük, szolgálhatunk neki

   anélkül, hogy követnénk Őt?

 

3. Van még egy harmadik kép: az Egyház olyan, mint Szűz Mária, vagyis Anya. És ez nagyon sokat mondó.

 

Az Egyház Anya – azaz nem hivatal, amelyben tisztviselők a hitet osztogatják, kezelik, és a polgároknak sorba kell állni a kiszolgáló pult előtt. Ha az Egyház hivatallá alacsonyodna, akkor  Krisztus elítélné őt...

 

Az Egyház Anya – azaz nem üzem, amelyben mindennek zökkenőmentesen működnie kell, és amelyben az egyén csak kis kerekecske a nagy gépezetben. Ha az Egyház önmagát üzemként fogná fel, akkor  Krisztus elítélné őt...

 

Az Egyház Anya – azaz nem üzlet, amelyben az elárusítók, mint piaci kofák dicsérik portékájukat, és a gazdasági konjunktúra szerint hol felviszik, hol meg leengedik az árakat. Ha az Egyház ilyen akarna lenni, akkor  Krisztus elítélné őt...

 

Az Egyház Anya, aki gondoskodik gyermekeiről. És hogyan gondoskodik egy anya a gyermekeiről? Világra hozza, táplálja, tisztán járatja, óvja és védi, neveli, dicséri és korholja, vigasztalja őket, és beszél neki az Atyáról, ünnepel velük, és így tovább.

 

Egy anyának, aki így gondoskodik gyermekeiről, kevés idő jut magára. Nem jár a legújabb divat szerint és néha ósdinak tűnik. És ha a gyermekek már saját lábukra álltak, nem egyszer szégyellik magukat anyjuk „kinézete” és a „fatengelyes világból ittmaradt” véleménye miatt. De mi ez? Én nem ismerek mélyebb jelentésű képet mint ez, és nem is tudok a mi egyházközségünknek jobbat elképzelni, mint ezt az „anya-képet”.

 

Adja Isten, hogy a mi kis Egyházközségünknek egyre inkább sikerüljön Isten szántóföldjévé, Krisztus Testévé és Anyává válnia. Ehhez adja nekünk Isten a segítségét!

 

Szeretettel

 

Imre atya

 

Stuttgart, 2015-07-17.

 

A kép lelőhelye: http://2.bp.blogspot.com/-v-8ErAqqR5s/UJLQnqnJ5qI/AAAAAAAABUo/G2skteUxCck/s1600/1c-Christus+ohne+Arme.jpg

 

 

A közös utazás szépsége…

 

 

Amikor nyolc évvel ezelőtt ide jöttem, az egyik esti szentmise után megkérdezte valaki tőlem:

„Atya, gyakran beszélsz a közös utazásról. Miért és hova akarsz velünk utazni?”

Azt válaszoltam neki: „Szeretném, ha kis közösségünk az emberségesség lábnyomát hagyná maga után!”

 

Először nem értette: „Miért van erre szükség?”

Így válaszoltam neki: „Hogy mások is felfedezzék nyomainkat, s elinduljanak rajtuk, mert meg vagyok győződve arról, hogy ezek a nyomok egy jobb világhoz vezetnek.”

 

Láttam, hogy felfogta. Sőt, most már érdekli is a dolog: „Nem lesz túl göröngyös ez az út mások számára?” – kérdezte kiváncsian.

Mivel láttam, hogy most már érdekli a dolog, ezt mondtam neki: „Ami életünket örömmel és boldogsággal tölti el, azt nem szabad elrejtenünk mások elől. Engednünk kell, hogy jöjjenek utánunk, és ők is részesüljenek a közös utazás örömeiben.”

 

Ma, nyolc év után, már nem kérdez a barátom.

 

Boldogan utazunk - együtt.

 

Az egész családja itt van...

Sőt, a barátait is ide hozta...

Azok pedig a barátaik barátait...

 

És öröm látni, hogy hány és hány ember lett kiváncsi a mi lábnyomainkra...

 

Te miért nem hiszel abban, hogy a közös utazás szépsége és boldogsága olyan örömteli?

 

Stuttgart, 2015-06-27.

Imre atya

 

 

Látó szem és mélyen érző szív...

 

Hála Istennek, újra itthon vagyunk. Megjöttünk a spanyolországi zarándoklatunkról. Hogy milyen benyomással, azt elmondhattad a Frankfurttól Stuttgartig tartó, visszafelé vezető felejthetetlen úton. Szinte mindannyian ugyanazt mondtátok: „...Előbb az emlékeknek le kell ülepedniük...” „...Most azt sem tudom, mit emeljek ki a sok látvány közül...” „...Még nagyon frissek az események...”

 

Jómagam is csak ilyesmiket ismételgettem: „Nagyszerű volt... Felemelő... Fönséges...”

 

Most, egy nappal mindeneknek túlján (vagy elején?) már mélyebbre látok!

 

Ami engem megkapott, az a sok boldog arc és csillogó szem volt, amelyeknek tükrében jó egy hétig magam is sütkérezhettem...

 

Figyeltelek, s tanúja vagyok: boldog voltál egy pár napra!

 

Nem, nem kell lelkiismeretfurdalásod legyen azért, mert jól megy sorod, mert örömöd telik az életben. Nem azért kaptad Istentől ajándékba az életed, hogy ezt a földi létet valahogy „túléld”, „megúszd”, „átvészeld”. Szabad Neked élned, szabad neked boldognak lenned, szabad örülnöd, szabad keresned azt, hogy életednek minőséget adj!

 

Tudnod kell viszont: ahhoz, hogy boldog légy, nem szükséges egy luxus autó. Elég egy egyszerű autóbusz is, mint a mienk volt, amely egyszer-egyszer makrancoskodott is...

Ahhoz, hogy igazán boldog légy, még csak az sem szükséges, hogy pénzedet a világ legdrágább városaiban add ki... Elég egy mára jelentéktelen kisvárossá süllyedt kis Trujillo, ahonnan valamikor a hódítók kiindultak, vagy az ismeretlen – Toledóhoz közel eső – Torrijos, ahol esti sétánkon úgy megvert az eső...

Ahhoz, hogy boldog légy, nincs szükséged udvaroncok seregére. Elég egy maroknyi jóbarát, akivel együtt beszélgethetsz, nevethetsz, imádkozhatsz, énekelhetsz, és – akiknek figyelmességét és szeretetét élvezheted...

Ahhoz, hogy boldog légy, még csak különleges, érdekfeszítő, izgalmas nagy kalandokra sincs szükséged. Elég egy egyszerű esti séta, mint Sevillában, ahol este fél tizenegykor az Úrnapi körmenetre készülődő fiatal fúvósok csodálatos és lelkes zenéje a bőröd alá bújt... Vagy az a csend és meghittség, ami az avilai és a guadalupei székesegyházban percekig illetve órákig körülölelt...

 

Emlékszel?

 

Istenem, látszólag micsoda semmiségek!

 

De ha mélyen eltöprengsz, akkor magad is rájösz, hogy életed éppen ilyen Istentől kapott rózsaszírom-apróságokból áll! Halkuló kis sziromcsodákból... De mindegyiken keresztül Isten szól hozzád, hogy: „Jövök!”

Ha mélyen eltöprengsz, akkor magad is rájösz, hogy néha a szeretetből ajándékba kapott kis  apróságok sokkal boldogabbá tesznek, mint egy hatos a lottón...

Ha mélyen eltöprengsz, akkor magad is rájösz, hogy néha (néha? sokszor!) egy partner, egy barát vagy ismerős hálás, csillogó szeme többet ad Neked, mint egy páncélszekrényben őrzött bankkontó vagy csillogó ékszer...

 

Vagy nem?

 

Ne feledd hát: Isten azt akarja, hogy életutadon boldog légy!

Ne feledd hát: Isten azt akarja, hogy „útközben” (zarándokolva) találd meg a boldogságot!

Ne feledd hát: a boldogság sokszor olyan közel van hozzád, mint ... egy autóbusz székei... vagy a toledói és a cordobai szűk utcák kis házai...

 

Csak szem kell hozzá, hogy észrevedd őket, és olyan szív, amely szépségük titkát megfejti...

 

Ilyen szemet és szívet kíván Neked – és minden Olvasójának, (zarándoktársi) szeretettel

 

Imre atya

Stuttgart, 2015-06-04.

 

Égni kell annak, aki gyújtani akar...

 

Legutóbbi konferenciánk után ismét a gyalogos zónán kellett keresztül mennem a stuttgarti belvárosban. Az egyik épület sarkán gyertyatengerre lettem figyelmes. Valakik valaminek a kapcsán vagy emlékére rengeteg különböző nagyságú gyertyát rakosgattak a földre. Hogy miért, nem kérdeztem. Talán így akartak protestálni a készülő stuttgarti ultramodern főpályaudvar ellen...

 

Nekem azonban azonnal valami más jutott eszembe.

 

A gyertyák egy része azokra a szülőkre – köztük az enyéimre – emlékeztetett, akik magukat egészen a gyermekekért és a családért áldozták fel. Egy egész életen át égtek értük, adtak nekik meleget és fényt. Valamikor kialszik ugyan életük lángja, de tudom, soha nem fogják megbánni, hogy a családért égtek el!

 

Más gyertyák azokra az emberekre emlékeztettek, akik egész életükön át másokat tanítottak és neveltek. Ez volt élethivatásuk. Szépen ég a lángjuk, messzire világít fényük, de életük gyertyája hamar elfogy. Csodálom őket, hogy mindezek tudatában is képesek arra, hogy életüket áldozzák – másokért!

 

Ismét más gyertyák azokra az emberekre emlékeztettek, akik munkájukat hivatásként végzik. Ahol csak dolgoznak, ott az odaadás szellemében teszik, világítanak és ragyognak, így lesz általuk melegebb a világ. Őket is éri rossz idő, szél és vihar, néha ők is vágynak egy kis pihenésre. Megkísérti talán az a gondolat is, hogy legjobb lenne nem égni már... De a másik pillanatban tudják, hogy akkor ez már nem az ő életük lenne!

 

Este, amikor hazaérkeztem, s a gyertyák emléke még elevenen égett bennem, azt olvastam a Szentírásban: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért.” (vö. Jn 15,13) Azóta még jobban megértettem Isten és az Ő barátainak a titkát...

 

Ma pedig éppen azt olvasom: „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti, aki azonban értem elveszíti, az megtalálja.” (vö. Mt 16,25)

 

És ismét a gyertyákra gondolok, amelyek – miközben vidáman égnek – önmagukat elemésztik, de nem bánják, mert így találnak önmagukra, életük értelmére.

 

Milyen nagy szükség lenne közösségeinkben ilyen gyertyákra!

 

Imre atya

 

Stuttgart, 2015-05-09.

 

 


 

„S mennyei Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz.”

 

Tegnap ismét jöttél „napozni”, ahogyan nevezni szoktad. A munka után nem sietsz haza, hanem jösz a pénteki szentmisére, s előtte elbeszélgetünk. Mikor miről. Ilyenkor lelkedet kiteszed a „napra”, azaz kimondod belőle mindazt, ami hétközben összegyűlt. És sok minden van, hisz a sok stressztől – mint mondod – még arra sincs időd, hogy összeszedd a gondolataidat.

 

Ezúttal arról kérdeztél, hogy érdemes-e jónak lenni, segíteni, emberek dolgainak utánajárni, értük másoknál kilincselni, nem egyszer a hivatalos szerveknél is erőszakosnak lenni, hogy segítsenek... Ha utána, amikor mindent kiharcoltál számukra, még meg sem köszönik? Néha legszívesebben úgy tennél, mint a többi német kollega, akik minden nehezebb ügyet leráznak magukról, csak annyit tesznek, ami elő van írva, s közben nem engednek magukhoz semmiféle emberi érzelmet... Kinek teszed? Minek teszed?

 

Azt válaszoltam Neked, hogy régebben olvastam egy érdekes gondolatsort, amely mintha éppen a Te helyzeteddel, helyesebben kételyeiddel kapcsolatosan íródott volna.

 

Egy szegény koldusnak alamizsnát adtál,

és senki nem látta...

Egy magányos embert meghallgattál,

és senki nem vette észre...

Egy sírónak odanyújtottad papirzsebkendődet,

és senki nem köszönte meg neked...

Sétálás közben szívedben imádkoztál,

és senki nem hallotta meg...

Egyik beteg szomszédodat elkísérted az orvoshoz,

és senkit nem érdekelt...

Legyőzted benső haragodat, haragodban inkább hallgattál, mintsem

valami nem odaillőt mondj,

és senkinek nem tűnt fel...

Öreg, magányos szomszédodat egy kis csomaggal Karácsonyra

megajándékoztad,

és senki nem szerzett tudomást róla...

A bevásárló központban előreengedtél a kasszához valakit,

mert sietett,

és senki nem értette meg...

Halld ma Isten Szavát:

„S mennyei Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz.”

(Máté evangéliuma 6,6)

 

Isten szereti a kicsit és a szerényet, a csendest és az elrejtettet. Soha nem (csak) a kézre tekint, hisz nincs is mindenkinek keze.

Isten mindig a szívet nézi.

És mindazt, amit Érte, Neki vagy bárkinek szeretetből teszel, meg fogja neked jutalmazni.

 

Miközben idéztem a sorokat, végig mosolyogtál. S én tudtam, hogy lelked gondjaira ismét ráragyogott a napsugár...

 

Stuttgart, 2015-04-25.

 

Imre atya




 

 

Miért ne a vonaton is?

 

 

Még Németországba való érkezésem idején történt. A frankfurti magyar paptestvérem szokásos húsvéthétfői meglátogatására indultam Königsteinból. Kisvonat vitt be a metropolisba. Mivel szabadnap volt, rengetegen voltunk rajta. Figyelmemet egy nagymama, helyesebben az ölében ülő kisunokája keltette fel. Ugyanis a fiú hirtelen csengő hangon egy húsvéti énekbe kezdett: „Dicsőség Néked, Istenünk, Fiadhoz is imát küldünk...” Minden jel arra vallott, hogy a templomban többször is hallhatta ezt a szép éneket, s mivel nagyon megtetszhetett neki, most kikivánkozott belőle.

 

A nagymama egyre nyugtalanabb lett. Attól félt, hogy a húsvéti ének zavarni fogja az utasokat. Kínos lett neki a gyermekhang... „Hallgass már, Timo!” - szólt rá szelíden, „énekelj valami mást...” A gyermeknek azonban nem akaródzott más ének, inkább ezt fújta csengő hangján hanem annál hangosabban: „...Ki tűrt és szenvedett értünk...”

Erre más a halkan beszélgető utasok is felkapták a fejüket. Egyesek elhallgattak, hogy tekintetükkel megkeressék a hang forrását, s miután megtalálták, kissé rosszallóan csóválták a fejüket... Mások tűntetően kinéztek az ablakon, mintha még a bomló, fakadó természetre is mérgesek lennének... „...Álleluja, álleluja...” – csengett csilingelően továbbra is a gyermekhang...

 

A nagymama pedig szemmel láthatóan szenvedett... Egészen addig, míg a vele szemben ülő joviális, középkorú nő azt nem mondta neki: „Hagyja csak, asszonyom, hadd énekelje! Biztosan vannak itt olyanok, akik ezt az örömhírt még nem hallották!” És miközben rákacsintott, a kisfiúra is bátorítóan rámosolygott... Az pedig Frankfurtig álellujázott...

 

Sokszor jut eszembe ez a történet, ha néhanapján vonattal utazom, s az az érzésem, hogy halottaskocsin vagyok, mert az utasok alig váltanak egymással szót, igyekeznek másokat „kultúráltan” nem zavarni...

 

Lehet, hogy a kisfiú is, aki időközben férfivá cseperedett, szégyenli akkori éneklését... Mégis azt kérdezem: Miért lenne kínos énekelni a vonaton, a kocsiban, vagy társaságban... Ha azt énekelte volna, hogy „Tavaszi szél vizet áraszt...”, vagy azt, hogy: „Egy, kettő, három, négy, te kis nyuszi, hová mégy?”... akkor minden rendben lett volna. Biztosan még azt is hozzáfűzték volna: „Milyen csodálatosan szép hangja van!” Minden esetre senki nem találta volna kínosnak... Ő azonban azt énekelte a templomban és odahaza is: „Dicsőség Néked, Istenünk, Fiadhoz is imát küldünk, Ki tűrt és szenvedett értünk: Álleluja, álleluja, álleluja!”

Miért ne énekelhette volna hát a vonaton is?

 

Csakugyan: Miért ne énekelhetnénk a vonaton, a kocsiban, a szabadban, a társaságunkban azt, amit odahaza vagy a templomban éneklünk?

 

Különösen ezekben a napokban, amikor szívünk-lelkünk ezzel az örömhírrel van tele: „Krisztus feltámadt! Mi is fel fogunk támadni!”

 

Ezekkel a gondolatokkal kíván minden kedves Hívének és Olvasójának kellemes és kegyelemteljes Hívéti ünnepeket!

 

Állelujás szeretettel

 

Imre atya

 

Stuttgart, 2015. Húsvétján.



NAGYSZOMBATON az Egyház, Stuttgartban is

Krisztus szenvedéséről és haláláról elmélkedik a szentsír előtt időzve. Az esti vigília-szertartással veszi kezdetét a katolikus egyház legfontosabb ünnepe, a Húsvét.

 

Húsvét ünnepe a kereszténység legnagyobb örömhírét hirdeti: Jézus feltámadt a halálból, s ezzel minden embert megváltott bűneitől és mindenkit meghív az örök életre.

A szertartás négy, jól elkülönülő lényegi részből áll: a fény liturgiájából, az igeliturgiából, a vízszentelésből és az áldozati liturgiából.

A szertartás a tűzszenteléssel kezdődik: egyedül a parázsló szén világít, s az arról vett tűzzel a pap meggyújtja a húsvéti gyertyát. A húsvéti gyertya fénye maga is a feltámadt Jézus Krisztust jelzi, aki új reményt ad az embernek.

A húsvéti örömének, az Exsultet elhangzása után kezdődik az igeliturgia, mely végigvezet minket az üdvösségtörténet nagy állomásain, majd felhangzik a Glória, Isten dicsőítése és „visszatérnek a harangok”, felszólítva a hívőket Krisztus győzelmének ünneplésére. A szentleckét követően az ünnepélyes alleluja Isten népének ujjongó örömét fejezi ki. Jézus feltámadásának evangéliumi felolvasása után ünnepélyes szentbeszéd hangzik el.

Ezután a keresztkútnál vizet szentel a pap, közben a mindenszentek litániáját imádkozza a hívekkel. Mivel egy keresztelendőnk is van, az ekkor részesül a beavató szentségekben, ahogy az már az ősegyházban is gyakorlat volt. Az egész hívő közösség is megújítja keresztségi fogadalmait: hitet tesz Isten mellett és ellene mond a sátán kísértésének. A vigília ünnepét az Eucharisztia ünnepélyes bemutatása koronázza meg.

A húsvéti vigilia szertartása 20.00 órakor kezdődik a Bruder Klaus templomban.

Mindenkit szeretettel várunk!

 

Imre atya

Stuttgart, 2015-04-04.

 

Fotó: Thewonderoftruth.wordpress.com

Nagypénteken STUTTGARTBAN is, Krisztus kereszthalálára emlékezünk

Az egyházi év legcsendesebb napján, az egyház nem mutat be szentmiseáldozatot, az úgynevezett csonka mise szertartásával fejezzük ki a Krisztus halála felett érzett gyászt.
A szertartás három részből áll: az igeliturgiából olvasmányokkal és egyetemes könyörgésekkel, a kereszt előtti hódolatból, valamint a szentáldozás szertartásából.

Az igeliturgia részeként az erre a célra kiválasztott szereplők felovassák a szenvedéstörténetet, a passiót ily drámai módon idézve fel Krisztus szenvedését, az Isten irántunk való szeretetének titkát. A szentírási olvasmányok utáni könyörgések az egyház tagjaiért és az egész világért szólnak: minden hívőért, a keresztségre készülőkért, a kereszténység egységéért, az Ószövetség népéért, a nem hívőkért, valamint a világ vezetőiért – és különösen a szenvedőkért.

Ezután a pap a virágvasárnapon letakart feszületről leveszi a leplet és kezdetét veszi a kereszt előtti hódolat: a hívek csókkal illetik, és térdet hajtanak a feszület előtt, amelyen ott az Üdvözítő, aki értünk szenvedett.

A szertartás a Miatyánk elimádkozása után az áldozással fejeződik be.
Az egyház nagypénteken szigorú böjt megtartását kéri a hívektől. A 18 és 60 év közötti hívek háromszor étkezhetnek és egyszer lakhatnak jól, valamint 14 éves kortól a húsételek fogyasztásától is tartózkodni kell.

A nagypénteki szertartásunk 18.00 órakor kezdődik a Bruder Klaus templomban.
Minden Hívünket szeretettel várunk!

Imre atya
Stuttgart, 2015-04-03.


Nagycsütörtökön az utolsó vacsorára emlékezünk

2015. április 2. csütörtök 06:00

Nagycsütörtök (idén április 2.) estével megkezdődik a nagyböjti időszak végét jelentő szent háromnap a katolikus egyházban. Az Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Sajtószolgálatának összeállítása.

 

Ifj. Frans Pourbus: Az utolsó vacsora (1618), Louvre, Párizs

Délelőtt az egyházmegyék székesegyházában gyűlnek össze a papság és a hívek, hogy a püspökkel közösen ünnepeljenek. Ezen a szentmisén a főpásztorok megszentelik a keresztelendők és a betegek olaját, valamint a bérmálás szentségének kiszolgáltatásakor használt krizmát. Krisztus az utolsó vacsorán alapította meg az Oltáriszentséget, valamint az egyházi rendet, ezért az olajszentelési mise keretében a papok közösen újítják meg a szentelésükkor tett ígéreteket.

Az esti liturgia az utolsó vacsora felidézésével kezdődik, amikor Jézus maga köré gyűjtötte tanítványait. A szentírási olvasmányok felidézik az egyiptomi kivonulás éjszakáját, amikor az angyal megkímélte az izraeliták házait, mert a bárány vérével megjelölték az ajtófélfákat. A húsvéti lakoma áldozati báránya Krisztus előképe: saját testét adja értünk, vére pedig megszabadít a bűntől, az örök haláltól. Nagycsütörtöknek éppen ezért ünnepélyes és örömteljes hangulata van.

Nagycsütörtök este a szentmise elején Krisztust dicsőítik a hívek. Az orgona, a templomok csengői és harangjai ekkor szólnak utoljára: legközelebb a nagyszombati szertartáson hallhatjuk őket. A néphagyomány úgy tartja, „a harangok Rómába mennek”. A nagycsütörtöki szentmise különösen is megindító része a Krisztus tettére való emlékezés: az utolsó vacsorán, szeretetének jeléül megmosta tizenkét tanítványának lábát. A miséző pap sok helyen követi Jézusnak ezt a tettét.

Az oltár Krisztust jelképezi, és így a szentmise végén az oltárfosztás – amikor eltávolítanak az oltárról minden díszt – Krisztus ruháitól való megfosztására utal a keresztre feszítés előtt. Ezt követően pedig az Oltáriszentséget a pap egy külön az őrzésére kialakított mellékoltárhoz viszi. A mise végén a hívek csendben, elbocsátás nélkül távoznak a templomból, kezdetét veszi a Krisztus szenvedésére való emlékezés. Ettől kezdve húsvétig az Egyház nem mutat be szentmisét.

Magyar Kurír


Az idő szeretet...

 

Egyesek azt mondják: „Az idő pénz”. Azt hiszik, azért születtek csak, hogy pénzt szerezzenek. Ha olykor egy jó szót kérsz tőlük, vagy azt szeretnéd, hogy meghallgassanak, azt mondják Neked: „Zavarsz”. Sőt, ha nincs szerencséd, akkor még egy számlát is kiállítanak majd Neked, amin az áll, mennyi pénzt kereshettek volna az alatt az idő alatt, amíg veled foglalkoztak...

 

Én megértem, ha nem tudsz mit kezdeni velük.

 

Mások azt mondják: „Az idő haladás”. Egész életük abból áll, hogy a világegyetem dolgaival törődnek és tekintetük folyton a csillagos eget pásztázza. Közben azonban teljesen megfeledkeznek a földről, ahol élnek. Ha tőlük kérsz segítséget, ők is azt éreztetik veled, hogy zavarod őket. Idejüket ugyanis arra akarják fordítani, hogy az emberiségnek egy szebb jövőt építsenek. Tekintetük azonban vakká vált a jelen pillanat számára...

 

Én megértem, ha ezekkel sem tudsz mit kezdeni.

 

Ismét mások azt mondják: „Az idő élvezet”. Egész életük abban telik, hogy a jelen pillanatot kiélvezzék. Minden virágot leszakítanak, mindenből csak a nektárt akarják kiszürcsölni. Ami érdekli őket, az evés, ivás, ruházat, kényelmes élet. És miközben csak magukkal törődnek, elfeledkeznek arról, hogy Isten az igazi boldogság kulcsát nem véges, behatárolt, önző önmagukban,  hanem mások szívében rejtette el...

 

Én megértelek, ha Te velük sem tudsz mit kezdeni.

 

Ha Te azt mondod: „Az idő szeretet”, akkor legtöbb kortársad Téged nem fog megérteni. Úgy viselkedik majd, mint süket a táncosok között: látja ugyan a táncoló alakokat, de mivel nem hallja a zenét, azt hiszi, hogy mindenki megbolondult. Esetleg még megkérdeznek, hogy lehet-e ebből a szeretetből „élni”?

 

Én megértem, ha nem tudsz és nem is akarsz nekik válaszolni.

 

De hidd el, nem is fontos!

 

Fontosabb az, hogy egyszer mindannyian elmegyünk.

Egyszer mindnyájunk élete véget ér.

Egyszer az élet nagy folyójából valamennyien kilépünk.

 

És akkor minden pénz elenyészik.

Minden haladásba vetett hit porrá válik.

Minden élvezet elmúlik.

 

Mert minden mulandó!

 

Ami viszont egyedül majd mégis megmarad, az a szeretet, mert csak a szeretet örök.

 

És Te tovább fogsz majd élni, mert idődet a szeretetbe fektetted.

 

Valóban a szeretetbe fekteted?

 

 

Stuttgart, 2015-03-14.

 

Imre atya


Jobban élni…

 

Ki ne akarna „jobban” élni? Nehezen dolgozók éppúgy, mint munkanélküliek, alkoholisták épp úgy, mint a fölösleges kilóikkal küszködők, fiatalok és öregek, férfiak és nők, klerikusok és laikusok… Amint azonban konkrét lépésekre kerülne a sor, hogyan érhető el ez a „jobb élet“, akkor válik nehézzé az egész. Kívánságaink és óhajaink ugyanis nem egyszer homlokegyenest más irányba húznak, mint jobbik énünk. Csapongó vágyaink sokszor erősebbek, mint az értelem józan szava, vagy a lelkiismeret halk nógatása.

A Grimm-mesék között van egy, amely nagyon képszerűen tárja szemünk elé a „jobb élet” utáni rendetlen vágyat, és annak két megteremtési lehetőségét. Jobban, mint bármilyen hosszú beszéd vagy eszmefuttatás. Íme „A halász és a felesége”...

 

Élt egyszer valaha régen egy halász. Egy szerény kis kunyhóban lakott a tenger partján a feleségével. Minden áldott nap kiment halászni, kivetette a horgot, s várta, várta a halat. Egy szép napon megint ott horgászott a parton, bámult a szép tiszta vízbe, üldögélt a botja mellett, és türelmesen várt, egyre csak várt. Egyszerre csak megrándult a zsineg, lemerült a horog a mélybe, s ahogy a halász fölhúzta, egy nagy csuka tátogott rajta.

- Hallod-e, te halász - szólalt meg -, kérlek, hagyd meg az életemet, nem igazi csuka vagyok én, hanem elvarázsolt herceg. Mit használ neked, ha megölsz? Inkább dobj vissza a vízbe, hadd lubickoljak tovább.

- Menj csak az utadra - felelte a halász -, hogyan is bántanék egy csukát, amelyik beszélni tud?

Azzal vissza csusszantotta a halat a szép tiszta vízbe, fölszedelőzködött, és hazament a kunyhóba a feleségéhez.

- Mi az, ember, ma semmit nem fogtál? - kérdezte az asszony.

- Nem fogtam - felelte a halász -, csak egy csukát. Azt mondta elvarázsolt herceg, hát visszaengedtem a vízbe.

- És nem kívántál érte semmit tőle?

- Nem. Mit is kívántam volna?

- Ó, te szerencsétlen - korholta az asszony, - Nem látod, milyen utálatos mindig ebben a nyomorúságos kis kunyhóban lakni, büdös is, mocskos is: kívánhattál volna magadnak egy szép kis házat. Menj csak vissza a partra, hívd ki a vízből a csukát, mondd meg neki, szeretnénk egy szép kis házat; biztosan megadja.

Az embernek nem nagyon akaródzott elmenni, de az asszonnyal sem volt kedve civakodni, hát kiballagott szép lassan a partra.

Hát csak kidugja a fejét a csuka a vízből, s kérdi:

- No, mit akarsz?

- A feleségem azért rágja a fülemet - felelte a halász -, hogy ha egyszer megfogtalak miért nem kértem tőled valamit az életed fejében. Nem akar megmaradni a kunyhóban, mindenáron egy kis házat szeretne.

- No, csak menj haza, máris megvan - mondta a csuka.

Az ember hazament, s már nem a régi szegényes viskóban találta a feleségét. Szép kis ház állt a kunyhó helyén, a kapu mellett kispad, azon üldögélt az asszony. S ahogy meglátta az urát, elébe ment, kézen fogta, azt mondta:

- Gyere csak be, nézz körül, mennyivel szebb most már nálunk!

- No, tetszik? - kérdezte az asszony.

- Tetszik bizony - mondta az ember -, sose kívánnék szebbet magunknak!

Hanem az asszony fölemelte a mutatóujját, úgy mondta:

- Majd ezen még gondolkodunk!

Azzal jóízűen megvacsoráztak, utána pedig lefeküdtek, és aludtak egyfolytában reggelig.

Így ment ez egy-két hétig békességben. Hanem akkor egyszer csak azt mondta az asszony:

- Hallod-e, ember! Nagyon szűk nekünk ez a ház. Az udvar is kicsiny, a kert is aprócska. Szeretnék szép, tágas kőkastélyban lakni. Menj, keresd meg a csukát, kérd meg, ajándékozzon nekünk egy kastélyt.

- Asszony, asszony - korholta a halász -, épp elég nagy ez a ház, minek laknánk mi kastélyban?

De az asszony ráripakodott:

- Ne okvetetlenkedjél itt nekem; hanem eredj, ha mondom!

A halásznak nehéz lett a szíve, csak nem akart menni, s váltig azt hajtogatta magában: "Nincs ez rendjén" - de azért mégiscsak kiballagott.

- No, mit akar hát? - kérdezte a csuka.

- Haj - felelte a halász -, nagy kőkastélyban akar lakni!

- No, csak menj haza szépen, ott vár már az asszony a kastély kapujában.

A halász elindult, s egyszerre csak mit látott? Nagy kőpalota büszkélkedett a kis házuk helyén, a felesége meg fönn állt a lépcső tetején, és éppen be akart nyitni. Amint az urát meglátta, vidáman integetni kezdett neki, aztán kézen fogta, és azt mondta:

- Gyere csak, nézzük meg az új otthonunkat!

Hatalmas márványburkolatos csarnokba léptek. Szolgák serege várta ott őket; mélyen meghajoltak a gazdáik előtt, és kitárták az ajtókat. Gyönyörűen tapétázott sima falak ragyogtak feléjük, a szobákban csupa aranyszék meg aranyasztal, és a mennyezetről sokágú kristálycsillárok függtek. Minden szobában, minden kamrában süppedős szőnyegek; az asztalok meg csak úgy roskadoztak a legfinomabb ételektől, legzamatosabb boroktól. A palota mögött tágas udvar húzódott, benne lóistálló, tehénistálló, pompás hintókkal rakott kocsiszín, az udvaron túl pedig fölséges kert a világ legszebb virágaival és legízesebb gyümölcseivel. Aztán csodálatos park, csak a hossza vagy fél mérföld, pázsitján, csalitosaiban őzek, szarvasok, nyulak szökelltek; egyszóval együtt volt itt minden, amit csak ember kívánhat.

- No, látod, hát nem szép ez? - kérdezte az asszony.

- Bizony, gyönyörű szép - felelte a férje -, most aztán már igazán nem kívánhatunk szebbet magunknak.

- Majd ezen még gondolkodunk - mondta a felesége. Előbb alszunk rá egyet.

Azzal lefeküdtek.

És az asszony előbb királynő, majd császárnő, azután pápa akart lenni. És a csuka minden kívánságát teljesítette. Végül az asszony azt óhajtotta, hogy ő legyen az Úristen...

Szegény halász fölrántotta a nadrágját, s futott a tengerhez, mint akit hét ördög kerget.

- No, mit akar megint? - kérdezte a csuka.

- Jaj - nyögte a halász - ő akar lenni az Úristen!

- Hát akkor menj csak haza szépen, ott ül megint az asszony a halászkunyhóban.

Azóta is ott ülnek.

 

1. Ádám és Éva óta, amióta ember él a földön, úgy vagyunk az élettel, mint ez a halász és a felesége. Ritkán vagyunk elégedettek azzal, amink van, mint ahogyan azzal sem, amik vagyunk. Azt hisszük, hogy boldogabbak lennénk, ha „több” vagy „nagyobb” dolgot birtokolnánk: előbb egy bicikli „kell”, aztán egy robogó, majd egy régi VW, végül egy sportkocsi, és mindenképp több lóerővel, mint a kollegánké. – Előbb egy kis szoba, nekem, magamnak, majd egy lakás, végül egy nagy ház, és lehetőleg egy kis hétvégi házacskával is.

Mindig másokkal hasonlítjuk magunkat, és olyanokkal, akik szerintünk, többre vitték, mint mi.

Mindig mások akarunk lenni, mint vagyunk: fiatalabbak, szebbek, sikeresebbek, híresebbek.

Manapság nem akarunk ugyan „király, császár vagy pápa” lenni, de mindig többről álmodunk:

Ha majd egyszer bevégzem az iskolát, az egyetemet, akkor majd felnéznek rám és tisztelni fognak...

Ha majd egyszer dolgozni fogok, akkor majd sok pénzem lesz...

Ha majd egyszer osztályvezetőnek neveznek ki, akkor majd én fogok parancsolni másnak...

Ha majd egyszer nyugdíjas leszek, akkor csak utazom és fényűzően élek...

 

A mesebeli halász feleségének meg kell tapasztalnia, amit egyébként mindenkinek, hogy a „több” az nem föltétlenül „jobb” is. Hogy a több birtok, a több tekintély, a mások fölötti több hatalom távolról sem jelenti azt, hogy boldogabb leszek.

 

És épp ez az, amit Jézus Urunk az eszünkbe és a szívünkbe akar vésni mikor azt mondja: „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? Vagy mit adhat az ember váltságdíjul a lelkéért?” (vö. Mt 16,26)

 

A „jobban élet”, amire Jézus Urunk hív bennünket, soha nem a mennyiséget célozza meg, hanem mindig a minőséget. „Ne arra törekedj, hogy többed legyen, hanem arra, hogy jobb legyél! Ne arra törekedj, hogy „palotád” legyen, hanem arra, hogy a „kunyhóban” is jobb legyen a szíved, lelked, jellemed!

 

2. Aki azonban „jobban” akar élni, annak a mesében nem csak a halász feleségére, hanem magára a halászra is oda kell figyelnie. Mert míg a feleség egyre többet és többet akar, a férj nem tud neki nemet mondani. „Nem tudni nemet mondani” a gyenge jellemű emberek számára épp olyan veszélyt rejt magában, mint „az egyre többet akarás”. És ezért, a mese és az élet tapasztalata is ezt sugallja: épp olyan zsákutca, mint ez...

 

„Nem tudni nemet mondani”, minduntalan engedni a divatnak, a reklámoknak, a partner becsvágyának vagy emberi gyengeségének, önmagunk emberi gyengeségeinek, a tömegnek, a baráti körnek vagy az ismerősöknek, a különböző csoportoknak, azt tenni mindig, amit a többség tesz, nehogy kilógjunk a sorból, és közben önmagunkhoz hűtlenek leszünk - épp úgy nem vezet boldogsághoz, mint az egyre többre való vágyakozás. A végén épp úgy a viskóban végezzük majd, mint a halász felesége...

 

Nem tudom, hogy ki mit fogad fel majd nagyböjtre. Személye válogatja. Magam a szokásosat szoktam felfogadni: semmi alkohol, kevesebb étel, kevesebb TV, kevesebb beszéd, több csend, több olvasás, több önmagamba-nézés, több mások felé fordulás...

 

A fenti mese után azonban még két más nagyböjti gondolatot is találtam.

Ezeket ajánlom most minden kedves Olvasóm figyelmébe...

 

Ha „jobb életet” akarsz magadnak, akkor ne engedd vágyaidat és óhajaidat az égig nőni, hanem ebben vagy abban a pontban időben (kezdd most nagyböjtben!) szabj nekik – ésszerűen – határt, mielőtt elszállnának veled a lovak!  A beteljesületlen, túlzott vágyak elégedetlenné és boldogtalanná tesznek!

 

Ha pedig úgy érzed, hogy kívülről irányítanak, hogy nem önmagad éled az életet, hanem más vagy mások, akkor mondj (kezdd most nagyböjtben!) határozottan nemet a divatnak, a reklámnak, a tömegnek. Próbálj meg önmagad lenni! Aki önmaga, az a kunyhóban is elégedett és boldog!

 

Meg vagyok győződve arról, hogy a két kísértés között, aminek a halász felesége (mindig többet akarni) és a halász (nem tudni nemet mondani) nem tudott ellenállni, ezért elesett, található az az út, amely a „jobb élet” felé vezet, és amely, Testvér, előtted és előttem is nyitva áll...

 

Ezt megkeresni és megtalálni – ez lesz nekem most a nagyböjti feltételem...

 

Próbáld meg Te is!

 

Ezt kívánja Neked, minden Kedves Hívének és Olvasójának, szeretettel

 

Imre atya

 

Stuttgart, 2015-02-23.

 

 

Gyerünk, evezz a mélyre!

 

Nézem a csónakot: ott ring csendesen a vizen.

Ki van kötve, nehogy a nagy hullámok vagy a heves szél tönkretegye illetve elsodorja.

 

Vajon örvend neki? - kérdem magamban. Hosszú időn át béklyóban vesztegelni...

 

A csónak nem arra van teremtve, hogy a kikötőben heverjen, még akkor sem, ha ott számára – látszólag – biztonságosabb.

 

A csónak a tengerre van teremtve, még akkor is, ha ott egyedül küzd a hullámokkal.

A csónak arra van teremtve, hogy a tenger tágságát felkutassa, és egy másik partot érjen.

A csónak arra van teremtve,

hogy szembeszálljon a széllel,

hogy dacoljon a viharral,

hogy megküzdjön a hullámokkal.

 

És nem is akarja ezt másképp, hisz erre van teremtve, ez a hivatása!

 

Előtted is két lehetőség nyílik: vagy vesztegelsz a kényelmesség kikötőjében, vagy útra kelsz a széllel szemben is.

 

Ha veszteg maradsz, akkor soha nem ismered meg képességeidet, talentumaidat és emberi korlátaidat!

Ha veszteg maradsz, akkor soha nem fedezel fel új partokat,

Nem ismersz meg új világokat, új embereket,

és soha nem tudod meg, hogy álmaid valósággá válhatnak-e vagy sem?

 

Ez nem lehet a Te élethivatásod! Vagy?

 

Kelj hát útra!

 

Evezz a mélyre, hogy megismerd az életet!

Lovagold meg a hullámokat, hogy bátorságra kapj!

Szállj szembe az élet viharaival, hogy legyőzd magadban a félelmet!

Vágj neki a sötétnek, hogy majd megtapasztald: Isten ott is Veled van!

 

Légy életed csónakjának kapitánya, ne pedig közönséges matróza!

 

Bízz Istenben – és önmagadban!

 

Gyerünk, evezz ki a mélyre!

 

Stuttgart, 2015. 01. 17.

 

Imre atya


Újévi jófeltételeink...

 

Egy idős indián az életről mesélt az unokájának. "Küzdelem zajlik a bensőmben," mondta a fiúnak. "Rettentő harc ez, egy farkas és egy angyal vívja egymással.

A farkas gonosz - ő a harag, irigység, bánat, mohóság, arrogancia, önsajnálat, bűntudat, sértődöttség, kisebbrendűség, hazugságok, önteltség, felsőbbrendűség és ego.

Az angyal jó - ő az öröm, béke, szeretet, remény, derűs nyugalom, alázat, kedvesség, jóakarat, empátia, nagylelkűség, igazság, együttérzés és hit.

Ugyanez a harc benned is zajlik - és mindenki másban is.

Az unoka elgondolkozott egy percre majd megkérdezte a nagyapját: "Ki fog győzni?”

"Amelyiket táplálod." - válaszolta az idős indián.

 

Az új esztendő első napjaiban több interjúműsorban láttam, hogy a riporterek által megkérdezettek nagy többsége különböző fogadalmakat tett: egészségesebben fog élni, többet fog  sportolni, kerülni fogja a stresszt.

Példájukra bennem is megfogalmazódott egy sereg jófeltétel, noha arra is emlékeztem, hogy ezekből a jófeltételekből pár nap múlva alig marad valami...

 

Erre hirtelen belém nyilallott a gondolat: Meg tudja-e önmagát változtatni az ember?

Ijedten kellett beismernem, hogy: nem. Alapstruktúráját senki nem tudja megváltoztatni.

Hogyan is tudná önmagát megváltoztatni egy olyan lény, aki nem önmagának, hanem másnak köszönheti létét?

Aki csak elfogadta az életet...

Aki csak ajándékba kapta tehetségét...

Akinek a természete ősei génjeiből szövődött össze...

Aki behatároltságát is gyakran csak elszenvedi...

 

Természetét senki nem tudja önmaga erejéből megváltoztatni!

 

De igenis meg tudja változtatni beállítottságát, viselkedését, magatartását.

Istenhez, másokhoz, önmagához és az élethez való viszonyulásán képes változtatni!

Fontos dolgoknak utánajárni...

Lényegesebbekre több időt szentelni...

Az életbevágókra jobban odafigyelni...

 

Mi tehát boldogság szempontjából az új esztendőben a fontos?

 

Szerintem, hogy először is megismerd a benned élő „farkasokat”.

Nevén kell nevezned őket, különben önmagadnak és másoknak is fájdalmat okoznak.

El kell zárnod őket... Nem szabad eloldanod láncaikról a haragot, irigységet, mohóságot, arroganciát, önsajnálatot, bűntudatot, sértődöttséget, kisebbrendűséget, hazugságot, önteltséget, felsőbbrendűséget!

És ne tápláld ezeket a „farkasokat”!

 

Ugyanakkor meg kell ismerned a lelkedben lévő „angyalokat”.

Ajtót kell nyitnod az örömnek, békének, szeretetnek, reménynek, derűs nyugalomnak, alázatnak, kedvességnek, jóakaratnak, együttérzésnek, nagylelkűségnek, igazságnak és hitnek.

És ezeket az „angyalokat” minden nap táplálnod kell!

 

Akkor, ha jófeltételeinkből nem is tudunk mindent megvalósítani, boldogabbak leszünk!

 

Érdemes megpróbálni!

 

Ezt kívánja minden Hívének és Olvasójának a 2015-ös esztendőre

 

Imre atya

 

Stuttgart, 2015-01-08.

 

A kép lelőhelye:

http://suzymama.bloglap.hu/galeria/33784.gif

 


Örömteli Karácsonyt!

 

Valamikor, réges-régen azt mondogatták az emberek: „Istennek jól megy dolga. Nagyon jól megy a dolga. Isten az égben lakik, messze távol mindattól, amivel mi nap mint nap küszködünk.

Istennek nem kell mindent lenyelni ahhoz, hogy munkahelyét megtartsa;

Isten nem ismeri a hajtást és a stresszt;

Isten nem ismeri azt a szorongó érzést reggelente, mely szerint a munka menetébe nem szabad hibának becsúsznia, jóllehet a szív, a gondolat és a figyelem haza-haza szálldos, ahol a gyermek betegen fekszik;

Isten nem érez fájdalmat, betegséget, nem fél a felsüléstől;

Isten nem tudja, mit jelent forgalmi dugóban rostokolni, vagy az ABC-áruház kasszája előtti hosszú sorban ácsingálni, pedig annyira sietne haza az ember;

Isten nem érzi át a szülők aggodalmát, ha látják, hogy gyermekük élete elcsúszott;

Isten nem érzi át a fiatalokat fojtogató érzést, amikor hivatást és élettársat kell választani;

Isten egyáltalán nem tudja mit jelent: megöregedni, és egyre magányosabban, erőtlenebbül és másokra rászorulva élni!“

 

Ezt gondolták az emberek.

Egyik részük még azt is mondta: ez így van jól, mert Isten, az Örök, csak így tud mindent a kezében tartani és irányítani.

Más részük azonban tovább elégedetlenkedett és morgott, hangoskodóan felpanaszolva, hogy Isten így mindenből kihúzza magát.

Olyanok is voltak, nem kevesen, akik ezért egyenesen elfordultak Istentől, mert ők ilyen Istennel – úgymond – nem tudnak mit kezdeni.

 

Hihetetlen, de igaz: Isten meghallgatta az embereket. Megértette, hogy magukra hagyatottaknak érzik magukat. Úgy vélik, hogy még Ő is elhagyta őket. Elhatározta hát, hogy segít a dolgon.

Eldöntötte, hogy emberi testet vesz magára. Egy egészen normális, halandó, érző emberré válik.

 

Élete legnagyobb kalandjába bocsátkozott.

Egy fiatal szűz nő, Mária, méhében testet öltött és növekedni kezdett.

Már a terhesség ideje sem volt egyszerű. Mária kissé túlságosan is fiatal volt, a férje, József pedig egy kicsit túl öreg. Viszont mindketten igyekeztek jó szülőkké válni, pedig nagyon nehéz körülmények között éltek.

Már a mindennapiért  való küzdelem is kemény munka volt, hozzá jött az a bizonyos népszámlálás, amely miatt Názáretből Betlehembe kellett gyalogolniuk hosszú heteken át.

József csak azért reszketett, nehogy Mária is elveszítse gyermekét, mint az egyes barátnőivel már meg is történt…

 

Isten megtapasztalta a terhes anyák gondját, baját, félelmét és minden rossz tapasztalat ellenére való reménykedését – és Isten ezt soha nem fogja elfelejteni!

 

És Isten emberré lett, világra született, ordított és sírt, mert mint annyi embert itt a földön, Őt sem fogadták szívesen: idegenben jött a világra, nem volt saját ágya, szegénységben született, mint annyi és megannyi gyermek ezen a világon. Anyja, Mária, szalmára fektette, és betakarta.

Egy pár nap múlva a Jézus nevet adták neki. Nem volt valami különleges vagy ritka név. Sokan viselték ezt a nevet kortársai közül.

 

És Isten kezdett megismerkedni az emberi élettel. Mária és József nagyon szerették Őt, sokszor megölelték, megcsókolták, sokszor mosolyogtak rá. Jézus nagyon jól érezte magát közöttük, a karjaikban. Noha szegények voltak, de ölelésük meleg volt, biztonságot és szeretetet adott.

 

Isten megtapasztalta a családi meleg szeretetet – és ezt az érzést soha nem fogja elfelejteni!

 

És aztán emberek jöttek hozzájuk. Köszöntötték őket. Emberek, akik Istennel addig nem sokat törődtek. Bejöttek az istállóba, Isten Házába, hisz akkor az volt, mindenre rácsodálkoztak, mindent megbámultak. Különösen az nem fért a fejükbe, hogy Isten Fia jászolban fekszik.

És gügyögtek neki, beszéltek hozzá, hangjukban sok vágyakozással, melegséggel, reménységgel, lelkesedéssel. És mert olyan közel érezték magukhoz Istent, mint soha azelőtt, ez szíven ütötte őket.

Későbben királyok is jöttek, akik valamit megsejtettek Isten bölcsességéből, és hálából ajándékokat hoztak neki: aranyat, tömjént és mirhát.

 

Ezek voltak ám a csillagórák!

 

Hamarosan azonban Istent is megérintette az élet árnyékos oldala: üldözni kezdték, mert attól féltek a hatalmasok, hogy elveszi a hatalmukat. Sőt, egyenesen életére törtek! Egy hajszálon múlott, hogy megmenekült!

Mária és József külföldre menekítették, ott tartózkodási engedélyért folyamodtak, mert érezték, hogy élete veszélyben forog. Idegenben szorgalommal és becsülettel új egzisztenciát teremtettek maguknak, pedig folyton éreztették velük, hogy jövevények…

 

Isten saját testén tapasztalta meg a kivetettséget, az idegenséget, a kirekesztettséget. És Isten ezt sem fogja soha elfelejteni!

 

És Isten nőtt, növekedett, mint a többi gyermek. Iskolába járt és tanult, társaival játszott és vitatkozott, élvezte az életet a falun.

Majd egyre jobban megemberesedett, kiserkent a szakálla, mesterséget tanult, közben élt és szeretett, sírt és kacagott, szórakozott és imádkozott – épp úgy, mint a többiek.

Majd elkezdte gyógyítani és vigasztalni az embereket. Visszaadta nekik az egészségüket, a látásukat, a hallásukat, sőt egyeseket életre is támasztott. Együtt sírt a sírókkal, együtt örvendett az örvendezőkkel. Egyszóval úgy élt emberként közöttünk, mint annyi és megannyi ember.

 

Isten ezt a tapasztalatát sem fogja soha elfelejteni!

 

Aztán végül az emberi élet mélységeit is meg kellett, hogy tapasztalja, Megrágalmazták, jótetteit és szavait félremagyarázták, barátai magára hagyták, végül ellenségei kegyetlenül megkínozták és megölték.

 

A Világosság, amely a világba jött, kihunyt a nap kellős közepén.

De csak pár pillanatig. Harmadnap feltámadt a sírból, visszament a mennybe, és fénye még ma is világít, és világítani fog, amíg csak egyetlen egy ember is él a földön.

 

Mióta Isten az Ő Fiában, Jézus Krisztusban emberré lett és közöttünk élt, amióta örömeinket és bánatainkat megosztotta, azóta nincs messze tőlünk!

Isten az Ő Fiában, Jézus Krisztusban egészen közel jött hozzánk.

Isten épp úgy velünk van, ha örülünk, mint ha szenvedünk.

Isten épp úgy velünk van ha magányosnak és elhagyatottnak érezzük magunkat, mint ha sütkérezünk a szeretetben.

Isten épp úgy velünk van, ha gyengék és tehetetlenek vagyunk, mint ha tele vagyunk életenergiával és jókedvvel.

 

Ezt ünnepeljük – hálával – Karácsonykor. Velünk az Isten!

 

Örömteli Karácsonyt hát minden embernek!

 

Szeretettel

 

Imre atya

 

Stuttgart, 2014 Karácsonyán

A kép lelőhelye: http://1.bp.blogspot.com/_5bg7tqHEAhE/TPuUHZTtlAI/AAAAAAAACUo/bFcxinvuSVc/s1600/kar_csony_401.gif


 

„Üres” a karácsonyfa

 

 

A napokban hallottam az RTL-híradóban, hogy a kínaiak is felfedezték a Karácsonyt. Helyesebben, hogy a bemondót szószerint idézzem: „a kereskedők is felfedezték a kínaiak érdeklődését e csillogó, giccses nyugati ünnep iránt”. És miközben a szöveg ment, mintha egy nyugati nagyváros sétáló utcáján jártam volna: mindenütt lámpafűzér, télapók, mikulások – és karácsonyfák. „Még a Buddha-templom előtt is karácsonyfa áll” – mondta a bemondó, „mert minden magára valamit adó kínai árus nyereséget remél a Karácsonytól.”

 

Hogy mi a Karácsony lényege, azt természetesen egyik megkérdezett sem tudta. Az egyik keleti szépség azonban nem járt messze a helyes választól – bár ő is olyan messze volt tőle, mint Makó Jeruzsálemtől – amikor visszakérdezett: „Nem akkor halt meg az a Jézus?”

 

Istenem, mi lett a Karácsonyból? Hova lett az Értelme? Ki érti ma még gazdag és gyönyörű szimbolikáját, jelképes ábrázolását és értelmét? Például ott van a „karácsonyfa”. Nemcsak a Szent Péter téren állítják fel ilyenkor, és nem is csak keresztény templomokban illetve házakban. Hanem ott áll a Wall Streeten épp úgy, mint a Vörös téren, Moszkvában, vagy a Trafalgar téren, Londonban, illetve – bevezető történetünknél maradva – a kommunista Kína vásárterein, vagy a Buddha-templomok bejáratánál... De nálunk, a fejlett nyugati társadalmakban is az a veszély fenyegeti, hogy egy „ártatlan”, jelentőség nélküli díszítő elemmé degradálódik, hogy az év végi ünnepkört elsekélyesítse, annak vallásos mondanivalóját elkendőzze. Sőt, az sem új már, hogy maguk a keresztény családok is elfelejtik a karácsonyfa igazi jelentését. Számukra épp úgy (és olyan semmitmondóan) hozzátartozik az Ünnephez, mint az (sokszor kötelező és idegesítő) ajándékozás vagy a mézeskalács.

 

Pedig már a neve is utal arra, hogy eredetileg Krisztushoz kapcsolódó szokásról és hagyományról van szó. Az angol Christmas-tree szó épp úgy Krisztus nevére utal, mint a német Christbaum. A latin arbor Natalis (Krisztus születésének fája) szóból ered a francia arbre de Noel, az olasz albero di Natale és a spanyol arbol de Navidad szavak mindegyike. Azaz: szinte minden európai nyelvben „Krisztus-fának” hívják az Ünnep egyik fő tartozékát. A magyar karácsony szó ez alól – sajnos – kivétel, mert szláv eredetű, őse a régi szláv nyelvben szereplő korcsun szó, amely lépőt, átlépőt jelentett. A szó jelentése nem Krisztusra, hanem az új esztendőbe való átlépésre utal csakúgy, mint a lengyel kolenda vagy az orosz koljáda, ami karácsonyi éneket jelent.

 

1. A legkorábbi írásos utalások a „Krisztus-fára” Elzászból származnak. A strasbourgi humanista Sebastian Brant jegyzi fel 1494-ből: a Felső-Rajna vidékén az a szokás, hogy újév tájékán a lakásokat fenyőfaágakkal diszítik fel. Karácsonyfaként azonban csak 1600-tól kezdték el használni. Ekkor már szokásban volt, hogy Karácsonykor a házakban, a szoba közepén egy fenyőfát állítottak fel, amelyet alul mohákkal raktak körül. Azt volt hivatott érzékeltetni, hogy a fa egy körülkerített kert közepén nő. És nem is akármilyen kert volt ez, hanem a bibliai Paradicsomkert (Éden), amelynek közepére Isten az Élet Fáját ültette (vö. Ter 2,9) Miután azonban az első emberpár bűnbe esett, nem volt szabad többé ehhez a fához közelednie. Az Élet Fájának a képe a Szentírás utolsó könyvében, a Jelenések Könyvében is megtalálható, amelyben Krisztus így szól a mellette hűségesen kitartó híveihez: A győztesnek az élet fájáról adok enni, amely az Isten paradicsomában van." (Jel 2,7)

 

A karácsonyfa eredeti jelentése tehát erre a Paradicsomkerti Élet Fájára utal. Ezt a fát jelképezték a rajta található első díszek: az alma és a (nagy) ostyák. Az alma a bűnbeesésre emlékeztette a ház lakóit, az ostya pedig arra a Kenyérre, amelyet Krisztus osztogat majd Isten Országában a mellette kitartóknak. Erről a kenyérről azt írja János apostol: „Aki ebből a kenyérből eszik, az örökké él.” (Jn 6,51) Az emberben mindig is megvolt a vágy, hogy olyan életet birtokoljon, amelyet nem tesz tönkre betegség vagy halál. És ez a vágya beteljesült Krisztusban, hisz Ő örök életet ad azoknak, akik benne hisznek és Őt követik.

 

Időközben sok egyéb dísz került a karácsonyfára. A keresztény találékonyság mindnek mélyebb értelmet is adott. Hogy mi mit jelent, ezzel kapcsolatban egy érdekes oldalra bukkantam a világhálón. Ha valaki kiváncsi rá, itt a fellelhetőség címe: http://esemenyhorizont.uw.hu/2002/karacson.html

 

 

2. A karácsonyfa nem csak az Élet Fáját jelképezi, hanem már a kezdetektől a Fényt Hozó Krisztust. Az Egyház nem véletlenül helyezte már a 4. században Karácsonyt december 24-re, azaz a téli napforduló idejére. Jézus Krisztus születésében ugyanis a világon épp úgy, mint minden ember életében „felragyogott az Igazság Napja, amelynek sugarai üdvösséget fognak árasztani.” (vö. Malakiás 3,20) Ezt a hitet mélyiti el a Karácsonyi Ünnepi Mise evangéliuma: „Benne az Élet volt, s az Élet volt az emberek Világossága. A Világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel.” (Jn 1,4-5)

 

Az első – fényekkel diszített – karácsonyfáról 1621-ben tudunk. Dél-Tirolban, a Brixen melletti Neustift nevű ágostonos kolostorban állt ez a fa Karácsony éjszakáján, az oltár mellett. Innen terjedt el először a templomokban, aztán – 1734-től, Wittenbergből, evangélikus családoktól – a házakban.

 

Minden ellenkező vélemény dacára nem kell attól félnünk, hogy a fenyőfacsemeték tömeges kivágásával fenyőerdőink eltűnnek. Azok nem emiatt pusztulnak... Félnünk kell azonban attól, hogy ha nem történik valami, akkor a karácsonyfa eredeti, keresztény értelme és tartalma kivész a fejekből és a szívekből. Ha mi, keresztények nem teszünk ellene semmit, akkor előbb-utóbb gyermekeink és unokáink számára is majd csak annyit mond „ez a csillogó, giccses nyugati ünnep”, mint a kínaiak számára.

 

Az lenne az igazi szegénység!

 

Ettől mentsen meg bennünket az Élet és a Világosság Ura, a mi Urunk Jézus Krisztus!

 

Ezt kívánja minden egyes Hívének és Olvasójának

 

Imre atya

 

Stuttgart, 2014-12-15.

 

 

 

 

 

 

 


Adventi várakozásunk…

 

Soha nem láttam azelőtt. Magam sem tudom, miért szólítottam meg a pályaudvaron. Talán azért, mert – Köln felé indulva – még volt elég időm a vonat indulásáig.

Vagy inkább azért, mert vak volt, s láttam, hogy nem tudja, merre kell mennie a nagy tumultusban. Fehér botját ide-oda lengette a földön, nehogy valamibe belebotoljon, és lépése bizonytalan volt. Megkérdeztem hát, hogy hova akar menni? Azt válaszolta, hogy Mannheimba menne, de nem tudja, merre van a menetjegyiroda...

 

Félreállítottam egy védett sarokba. Elkértem tőle a pénzt, és elmentem, hogy vegyek neki egy jegyet, és megkérdezzem a vonat indulásának pontos idejét.

 

Visszajövet szemem csak őt fürkészte a rohanó, tolakodó tömegben.

Már messziről megláttam, amint ott állt nagy nyugalommal a védett sarokban, miközben az emberek tovaigyekeztek mellette...

Egy gyermek odaállt elé és megbámulta...

Egy csomaghordó nagy ívben kikerülte...

Egy újságárus figyelmetlenül neki is felajánlott egy képes magazint, majd mikor észrevette, hogy vak, röstellkedve továbbállt...

 

Ő viszont csak csendesen állott.

 

Nekem is meg kellett állnom, annyira megfogott a kép. Tekintetem minduntalan az arcára siklott. Szívemet valami belül egyre szorongatta. Istenem, mit érezhet odabent?

 

És egyszerre megértettem őt.

Ő vár.

Valakit vár.

Valakit, akit azelőtt soha nem „látott”.

Valakit, akit nem ismer.

A lépések zaja körülötte, az ismeretlen hangok kavalkádja, a forgalom sietős, ijesztő zaja számára mind jelentéktelenné töpörödik.

Mert ő vár.

 

Várása türelmes, bizakodó és összeszedett várás volt.

Arcán nyoma sem volt a kételynek, hogy nem jövök vissza.

Ugyanakkor a várakozás örömének fátyla is belebegte vonásait.

Tudta, hogy egyszer csak majd megfogom a kezét...

 

Várása mély benyomást tett rám. Alig tudtam elszakadni a látványtól.

 

És akkor belém villant: ilyennek kellene lennie a mi adventi várakozásunknak is!

Csendesnek, türelmesnek, befelé fordulónak, összeszedettnek, örömteljesnek és bizakodónak.

 

Bár csak ilyen lenne!

 

Ezt kívánja minden kedves Olvasójának

 

Imre atya

 

Stuttgart, 2014. 12. 02.

 

 

Égned és világítanod kell…

 

Micsoda ellentétek feszültek bennünk és körülöttünk!

 

A gyönyörű idő hegyet mászni, erdőt lépni, messzibe bámulni csalogatott, - mi viszont a temetőt jártuk...

Körülöttünk és bennünk minden az élet után kiáltott, - mi pedig halottainkra és az elmúlásra gondoltunk...

Vakító napsugár hullajtotta ránk szívmelengető sugarait, - mi ehelyett pislákoló gyertyák fényébe merengtünk...

 

Amerre csak néztem, mindenütt gyertyafény a sírokon...

 

Az egyik épp előttem...

Lángja elbűvölt, fénye símogatta a lelkemet.

 

Egy idő után megsajnáltam, mert láthatóan egyre csak fogyott és fogyott.

Így szóltam hozzá: „Még egy szempillantás, és egészen elégsz. Ne oltsam ki lángodat, hogy tovább tartson az életed?”

 

Láthatóan összerezzent, majd önérzetesen így válaszolt: „Ha nem égethetem fényemet, akkor életemnek semmi értelme! Életfeladatom az, hogy égjek és világítsak, nem pedig, hogy egy fiókban, kartondobozban töltsem napjaimat, még akkor is, ha így meghosszabbíthatnám életemet. Kérlek, hagyj égni és világítani!”

 

Szavai mély benyomást tettek rám...

Imbolygó fényébe csodálkoztam...

 

Mielőtt végleg kihunyt volna lángja, még azt suttogta nekem: „Engedd, hogy képességeid, Istentől kapott ajándékaid felfényledjenek. Ha így teszel, akkor életed minőséget is nyer!”

 

Aztán kialudt...

 

Azóta minden vasárnap gyertyát gyújtok, bármilyen kevés időt töltök is szobámban. Gyönyörködve nézem lángját, mert – az emlékezésen és a kellemes érzésen túl –

képességeimre, talentumaimra, Istentől kapott ajándékaimra emlékeztet engem.

Ezeknek ugyanis, mint a gyertya fényének, a mások és magam javára kell égniük és világítaniuk.

 

Ugyanis csak így van értelme életemnek!

 

A Tiedének is!

 

Stuttgart, 2014-11-09.

 

Imre atya

 

 


Állj fel!...

 

Amire, sajnos, ritkán jut időm, azt most megtehettem. Elnéztem konferenciánk időpontját, és egy fél órával hamarabb érkeztem a Stuttgarti Katolikus Házba. Mivel azonban vakítóan napos volt az idő, ezúttal nem a székesegyházba mentem be, hanem a kastélykertbe. Leültem egy padra, és néztem a sok embert, akik a fűre telepedve beszélgettek, nevetgéltek…

 

Elgondolkoztam eddigi életemen…

 

Sikeres akartam lenni, és sorozatosan kudarcot vallottam...

Mindenben győzni akartam, de sokszor voltam vesztes...

Az élet minden területén erősnek akartam látszani, de be kellett ismernem, hogy nem egyszer gyenge voltam...

 

Hirtelen úgy éreztem, hogy csalódott vagyok önmagamtól, mert látszólag nem jutok előre.

 

Ekkor egy gyermeket pillantottam meg, aki éppen járni tanult. Minduntalan elesett. Anyja ott volt mellette, de nem segítette fel. Már én akartam odamenni, hogy felállítsam, de még mielőtt megtehettem volna, a gyermek feltápászkodott. Majd újra elesett, de újra felállt.

És ez így ment egy jó ideig...

 

Ekkor belém villant egy gondolat, amibe belekapaszkodhattam.

 

Noha a gyermek egy szót sem szólt hozzám, igazából még beszélni sem tudott, mégis megtanított arra:

hogy a növekedéshez hozzátartozik az esés,

az emberré levéshez hozzátartozik a kudarc,

a felnőtté váláshoz hozzátartozik a kis lépésekhez való bátorság,

az érett ember bölcsességéhez pedig hozzátartozik önmagunk gyengeségeinek elfogadása.

 

Azóta nem szisszenek oda minden sikertelenséghez,

nem taglóz le, ha néha vereséget szenvedek,

nem nyomaszt emberfelettien, ha gyenge vagyok,

és, talán ami a legfontosabb, nem adom fel.

 

Mert tudom, hogy amit nagy lépésekben nem sikerül elérnem, azt kisebb lépésekkel próbálom.

A lényeg, hogy előre menjek!

A lényeg, hogy építsek!

A lényeg, hogy növekedjem!

A lényeg, hogy nap, mint nap érettebbé váljak!

A lényeg, hogy mindig felálljak!

 

Stuttgart, 2014-09-27.

 

Imre atya


A kép lelőhelye: http://www.experto.de/entwicklungsverzoegerungen-800px-534px0.jpg



Valódi értéked...

 

Isten segítségével a nyár egy nagy részét otthon tölthettem. Jól esett egy év után ismét barátokkal, ismerősökkel és paptestvérekkel találkozni. Szinte megittasodva szívtam újfent magamba megbecsülésüket, szeretetüket és bizalmukat. Megint csak azt éreztem, amit már annyiszor kifejeztem: ez a fenti három, egymás megbecsülése, a kölcsönös szeretet és a felénk áradó bizalom minden pénznél, hírnévnél és karriernél fontosabb!

 

Téged is meglátogattalak. Egy pohár bor mellett sokáig beszélgettünk. Ezúttal nagyon lehangolt voltál. Elmondtad, hogy emberi méltóságodban nagyon megsértettek. Egy eddig barátodnak vélt valaki hátba támadott. Rólad – minden jel szerint – rossz szándékkal valótlant állított, és olyasmit is kifecsegett, amely eddig kettőtök féltett tika volt... Valamiért bosszút akart rajtad állni...

Te pedig emiatt most nem tudsz talpraállni...

 

Átéreztem minden szavadat, hisz magam is nem egyszer mentem ilyen fázison keresztül...

 

Beszélgetés közben eszembe jutott – s azonnal el is mondtam Neked – egy ismert amerikai professzor esetét, aki egy alkalommal az egyik szemináriumán 200 tagú hallgatóságának egy 20 dolláros bankjegyet mutatott.

- Kinek adjam? – kérdezte.

A teremben mindenki felemelte a kezét.

Erre a professzor vette a bankjegyet és összegyűrte. Majd ismét feltette a kérdést:

- Ki kéri még mindig?

Minden kéz a magasba lendült.

Erre vette a bankjegyet, földre dobta, rátaposott, bepiszkította. Majd azt kérdezte újfent:

- Ki szeretné ezután is?

Ezúttal is minden hallgató felnyújtotta a kezét.

- Tudják, uraim és hölgyeim, hogy miért akarják továbbra is ezt az összegyűrt, összetaposott és bepiszkított bankjegyet? Mert annak most is változatlanul ugyanaz az értéke, mint első pillanatban.

Azt mondom hát önöknek, mindig és minden körülmények között legyenek tudatában annak, hogy egy megfizethetetlen belső értékük van! És ez az egyedüli, amit önöktől soha és senki el nem vehet!

 

A tanulság mindannyiunknak szól.

 

Hányszor esünk a földre – vétlenül, csak mert emberi természetünk gyenge...

Hányszor ismerjük fel a jót, mégis valamilyen bennünk lakó belső sötét gyönyör miatt a rosszat tesszük...

Hányszor érezzük magunkat rossznak, gyűrött bankjegynek, mert bár a legjobbat akartuk, hozott döntéseink egyike-másika mégis rosszul sült el...

Hányszor találjuk magunkat értéktelennek, mert másnak – legalábbis látszólag – több tehetsége és több sikere van, mint nekünk...

 

Hányszor taposnak ránk, mint bankjegyre, noha vétlenek vagyunk, csak azért, mert valakinek vagy valakiknek az útjában állunk...

Hányszor beszélik ki hibáinkat csak azért,  hogy mások megbecsülését és bizalmát elveszítsük...

Hányszor terjesztenek rólunk valótlant, csak azért, mert irigylik látszólagos sikereinket, és hogy a hírverők nagyobbaknak, jobbaknak látsszanak...

Hányszor csapnak be bennünket, hányszor használják ki érzelmeinket, majd dobnak el bennünket csak azért, mert érdekük így kívánja...

 

Hányszor piszkítanak be bennünket, és férkőznek közelünkbe olyanok, akik számítók, hamisak, képmutatók és méltatlanok a bizalmunkra, csak azért, hogy rajtunk, mint létrán előbbre jussanak...

Hányszor magyarázzák félre legjobb szándékainkat is, csak azért, hogy terveinket és álmainkat keresztülhúzhassák...

Hányszor élnek vissza bizalmunkkal, csak azért, hogy önös hasznot húzzanak belőlünk...

Hányszor tepernek földre bennünket elleneink, csak azért, hogy rajtunk áthághassanak és hatalmi vágyukat kiélhessék...

 

Ilyenkor csak egy a fontos: megőrizni belső értékünk tudatát!

 

Jézus Urunk is ugyanezt tette: az őt arcul ütő poroszlónak öntudatosan azt mondta: »Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat, ha pedig jól, miért ütsz engem?« (Vö. Jn 18,23).

És, ha megfigyeljük, mindenkit egyformán szeretett: férfit és nőt, gyermeket és aggot, igazt és bűnöst egyaránt.

Mert szerinte az embert mindig belső, Isten adta értéke szerint kell szeretni és elfogadni, és nem helyzete, társadalmi állapota vagy azon körülmények alapján, amelyekbe a szerencse emelte.

 

Ne feledd hát semmiféle körülmények között, hogy van egy belső értéked.

Egy olyan kincsed, egy olyan drágaköved, amelyet senki nem vehet el Tőled, és amelyen semmiféle esemény karcot nem ejthet!

 

Vigyázz hát rá!

 

 

Stuttgart, 2014-08-30.

 

Imre atya

 

 

 


Te is világbajnok lehetsz...

 

Aki az este megnézte a labdarúgó világbajnokság döntőjét, amelyet Németország és Argentina vívott egymással, bármiképp is gondolkodik a labdarúgásról, bármiképp is érez, egyet mindenképp el kell, hogy ismerjen: Remek küzdelem volt! Mindegyik játékos túlnőtt önmagán! Micsoda kitartás volt mindegyikükben! Milyen nagyszerű csapatszellem uralkodott közöttük! És milyen erős lélek hajtotta őket az egész turné alatt!

 

 A végén, azt hiszem, megérdemelten nyertek a németek...

 

Ami engem – mint lelkipásztort – különösképpen megfogott, az az, hogy a mérkőzés utáni interjúk mindegyikében azt mondták a világbajnok játékosok: „Tudtuk, hogy mit tudunk. Ismertük erősségünket. Csak elő kellett hoznunk… És ez ma sikerült!“

 

Hallod? „Tudták, hogy mit tudnak!“

Ez a siker egyik titka: Tudni, hogy mire vagyok képes!

Mi szunnyad bennem?

Mi az, ami az én erősségem, tehetségem, talentumom?

Mi az, amiben verhetetlen vagyok?

 

Majd így folytatták: „Kellő időben hozni kell a formát, elő kell csalogatni magadból azt, amit tudsz!“

 

Te ismered-e erős oldaladat? Legnagyobb tehetségedet, legsajátosabb talentumaidat? Tudod-e, hogy mi szunnyad benned? Tudod-e, hogy mit tudsz?

 

Hogy nincs benned semmi ilyen?

Nem hiszem! Mindenkiben van valami nagy! Isten mindenkinek adott legalább egy olyan tehetséget és talentumot, amely csak benne van meg. És azért adta neki, hogy azzal boldogságát megteremthesse! Csak ezt a talentumot meg kell keresni, és a kellő időben elő kell venni, be kell dobni a serpenyőbe!

 

Mint tegnap a világbajnokok...

 

Ha nem ismered talentumaidat, akkor azt hiszed, hogy nem is léteznek...

Akkor mások kezéből irígyled a „szerszámokat”, holott a tiedben is vannak, és nem is akár milyenek...

Akkor nem is tudod bevetni őket...

Akkor nem tudod, hogy mire hagyatkozhatsz magadban...

 

Hogy mi a legnagyobb erősséged?

Talán az igazságra való törekvésed...

A minden iránt való élénk érdeklődésed...

A mások felé való nyitottságod...

A mindenkivel szembeni szívjóságod...

 

Hogy mi a Te tehetséged?

Lehet, hogy szeretni tudásod...

Érzékenységed...

Sikerre való törekvésed...

Elvhűséged...

Éleslátásod...

Sokoldalúságod...

Kitartásod...

Kiegyensúlyozottságod...

 

Hogy mi a sajátos talentumod?

Esetleg derűs lényed...

Mosolyod...

Segítőkészséged...

Megbocsátani tudásod...

Vagy valami más...

 

Keresd meg!

 

Ha felismered és megkeresed legnagyobb erősséged,

akkor tudod, hogy mire számíthatsz magadban...

Akkor tudod, hogy mire építheted jövődet...

Akkor magadat is többre becsülöd majd...

Akkor Te is világbajnok lehetsz...

 

A magad világbajnoka...

Életed és sorsod világbajnoka...

 

És ez több Neked, mint – noha az sem kevés! -, hogy Németország megnyerte a labdarúgó világbajnokságot.

 

Hajrá hát! Még ma keresd meg, hogy mi benned a legnagyobb, csalogasd elő és vesd bele a serpenyőbe!

 

Adja Isten, hogy sikerüljön Neked!

Ezt kívánja szeretettel

 

Imre atya

 

Stuttgart, 2014-07-14.

Ezekkel a gondolatokkal kívánok Kedves Híveimek és Olvasóimnak kellemes, pihentető, tartalmas, élményekben és találkozásokban gazdag szünidőt. Szeptemberben mindenkit szeretettel visszavárok!

Ha boldogan akarsz élni...

 

Még most is kavarognak bennem a gondolatok és a képek, pedig már harmadik napja, hogy visszaérkeztünk római zarándoklatunkról... Úgy bukkannak fel bennem újra és újra, mint virágszirmok, amelyekbe belekap majd tovalibbent a szél. Melyik nap volt a zarándoklat legszebb napja? Nem tudom. Mint ahogyan zarándoktársaim sem tudtak az úton visszafelé megejtett – egésznapos – beszámolójukban megegyezni... Melyik volt lelkileg a legfelkavaróbb pillanat? Mindegyikünknek más és más. Sőt, az embernek az az érzése, hogy saját magának is sok ilyen pillanata volt. És az egyik ekkor, a másik pedig akkor bukkan fel az emlékezés bugyrából...

 

Nekem is sok ilyen lelkemet megérintő pillanat volt. Elhatároztam, hogy mindegyiket sorba leírom. Elkezdem hát. Jó?

 

Assziszi felé haladtunk. Mivel páduai programunk egy kissé elhúzódott, késtünk. Olyannyira, hogy a minket váró hotelből kétségbeesett telefonhívások sürgettek bennünket, hisz a személyzetnek este 8 órakor haza kell mennie. Mi tagadás, szorongtam, hogy hogyan fogadnak bennünket. A Frate Sole hotel tulajdonosa egy idős házaspár volt. Mikor megérkeztünk, széles mosollyal köszöntöttek. Sőt, magyarázkodásomra is nagy kedvesen azt válaszolták: „Semmi gond, atya, lényeg az, hogy megérkeztek!” Másnap pedig, a búcsúzáskor egy kis ajándékot nyomtak a kezembe. Egy papirtekercs volt ugyan, de nekem, amikor elolvastam, értékesebb, mint a legdrágább útravaló.

 

Tartalmát leírom, hogy Te is részesülj belőle:

 

  1. Haladj nyugodtan keresztül a zaj és a siettség között, és fontold meg, mennyi béke lakozhat a csendben.
  2. Amennyiben lehetséges, élj mindenkivel jó kapcsolatban, anélkül, hogy fölöslegesen megaláznád magad.
  3. Az igazságot mindig nyugodtan és világosan mondd meg.
  4. Hallgass meg másokat akkor is, ha azok talán unalmasnak és kevésbé művelteknek tűnnek, mert nekik is van egy történetük, amit el akarnak mondani.
  5. Kerüld a közönséges és vulgáris személyeket, ezek bepiszkítják a lelkedet.
  6. Ha folyton összehasonlítod magad másokkal, annak a veszélynek teszed ki magad, hogy vagy a büszkeség vagy az elkeseredés üti fel a fejét benned,  mert mindig akad majd olyan valaki, aki nálad magasabb vagy alacsonyabb szinten áll.
  7. Egyformán örvendj sikereidnek és terveidnek.
  8. Őrizd meg magadban az érdeklődést munkád iránt, mert ez az egyedüli, ami által sorsodat és a világot megváltoztathatod.
  9. Légy körültekintő ügyeidben, mert a világ tele van csapdákkal.
  10. Mindig légy önmagad. Soha ne tettesd az érzelmeket, különösképpen a szeretetet és a szerelmet.
  11. Fogadd el az idősebbek jószándékú figyelmeztetését, és mosolyogj elnézően az ifjúság balgaságain.
  12. Ápold magadban a lelki erősséget, hogy megvédhessen majd kellő időben a hirtelen bekopogó szerencsétlenségek idején.
  13. Ne gyengítsd magad a hasztalan illuziók és terméketlen álmodozások által.
  14. Mindig légy igényes önmagaddal szemben az erkölcs területén.
  15. Őrizd meg szívedben a békét Istennel.
  16. És bármennyi legyen is belső harcaid  száma, élj magaddal is békében.
  17. Ne feledd, hogy világ, minden csalás, kemény munka, összetört álom dacára, csodálatos.
  18. Próbálj meg boldog lenni.

 

Még most is kavarognak bennem a gondolatok és a képek, pedig már harmadik napja, hogy visszaérkeztünk zarándoklatunkról... Úgy bukkannak fel bennem újra és újra, mint virágszirmok, amelyekbe belekap majd tovalibbent a szél. Ezt az assziszi „virágszirmot” nem engedem, hanem beteszem emlékeim kincsesládájába...

 

Stuttgart, 2014-06-18.

 

Imre atya

 


Meseország?

 

“Jézus mondja: Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyannal mérnek majd nektek is.” (vö. Lk 6,38)

 

 

Van egy olyan ország, amelyben mindennek, ami csak történik, boldog vége lesz. A jó mindig legyőzi a rosszat és a gonoszt, a kisember és a gyenge mindig elnyeri jogát, és minden boldog véget ér.

 

Ez az ország a mesék és a legendák világa.

 

Valld be, néha, titokban, Te is arra vágyol, hogy ebben a meseországban élj, mert szeretnéd, ha a Te életedben is minden eseménynek ilyen boldog vége lenne.

 

Néha, titokban, szeretnél egy óriással találkozni, aki helyetted vagy Veled minden eléd tornyosuló akadályon könnyedén átvágná magát...

Néha, titokban, szeretnél egy herceggel vagy hercegnővel találkozni, aki Téged a gondok töviseiből kiszabadítana.

Néha, titokban szeretnéd, ha az élet összehozna egy jótündérrel, aki Téged egy varázsszóval szebbé, jobbá, vonzóbbá, gazdagabbá tenne...

 

De ez, és ezt Te is tudod, csak mese...

 

Ébredj már a valóságra!

 

Hogyan?

 

Szerintem, kezdhetnéd azzal, hogy Te magad leszel egy ember-óriás, aki, legalább életük egy szakaszán, mások mellé áll, őket nagy szívvel bajukban megsegíti, és velük az eléjük tornyosuló akadályokat legyőzi...

Szerintem azt is megtehetnéd, hogy Te leszel a herceg vagy hercegnő, aki valakit – egy jó beszélgetésben – gondjai töviseiből kiszabadít...

Szerintem azzal is megpróbálkozhatsz, hogy Te leszel a jótündér, aki „varázsszavaival” (értsd: jó, kedves, szép, építő szavak) másokhoz fordul, és őket ezáltal megváltoztatja...

 

Ha így tennél, akkor annyi embertársadat megajándékozhatnád egy-egy mesébe illő perccel, órával vagy nappal, mielőtt életük függönye legördül...

 

Istenem, ha így tennénk, milyen meseországban élhetnénk!

 

Stuttgart, 2014-06-02.

 

Imre atya


A hallgatás dicsérete...

„Ő (Jézus) azonban elvonult a pusztába...” (Vö. Lk 5,16)

 

Egy európai biológus expediciót szervezett a Himalájára. Mivel gyorsan akart célhoz érni, indiai teherhordozóit is állandóan siettette. A hegy alatti kiadósabb szünet után már csak egy apró lélegzetvételnyi pihenést engedett meg nekik közel a gerinchez. Pár perc múlva ismét útra szólította őket. Azok azonban ülve maradtak, szemüket fáradtan a földre szegezték, mintha nem hallották volna a parancsot. Amikor a tudós újfent rájuk szólt, hogy álljanak fel és menjenek tovább, csak csodálkozva nézték. Kisvártatva egyikük így válaszolt neki: „Nem tudunk tovább menni. Meg kell várjuk, amíg a lelkünk ismét utolér bennünket!”

 

Azt hiszem, hogy mi, európaiak, kevesebbet lennénk betegek, és nem érne bennünket annyi szívinfarktus, ha megszívlelnénk az indiai teherhordók bölcsességét: „Meg kell várjuk, amíg a lelkünk ismét utolér bennünket!”

 

Kell a munka, kellenek a kihívások, a folytonos előrehaladás, de a szüntelen hajszolásnál sokkal fontosabb, olykor-olykor megállni és várni, amíg lelkünkben minden elrendeződik.

 

Mindenekelőtt fontos tudnunk, hogy testünk és lelkünk egy egységet alkotnak, és hogy mindkettőnek nyugalomra is szüksége van. Nem csak, mert ha megpihenünk, ha önmagunkban (is) megnyugszunk, leszünk képesek arra, hogy valami nagyot alkossunk... Hanem, mert – és szerintem ez fontosabb – csakis akkor találunk belső önmagunkra, ha néha csendet teremtünk önmagunkban.

 

Ezt magam is megfigyeltem, hogy milyen jó néha tudatosan hallgatni.

Pár órán keresztül, esetleg egy egész napon át egyedül maradni: nem kérdezni, nem felelni, nem beszélni. Nem nézni filmet, nem hallgatni rádiót, csak egyszerűen csendben lenni, és figyelni a lélek rezdüléseire...

 

Olyan jó néha a gondolataimat, mint a lovakat a réten, szabadon engedni s figyelni, hogyan nyargalnak. Egyikre-másikra esetleg „felülni”, de hallgatni, nem szólni, nem beszélni, csak kiváncsian nézni, hogy merre csaponganak...

 

Olyan jó néha gondolatban szárnyra kelni, cél és irány nélkül. Mint a kismadár, amely először próbálja ki a repülést. Minden idegszálával csak arra összpontosít, hogy repül.

 

Aki sokat beszél, az ajtót vág a lelkén.

Aki sokat beszél, az minden értéket kihord belőle.

Aki sokat beszél, az elvész a külsőségekben.

Aki sokat beszél, az útra kel, és bár messze jut, de nincs otthon önmagánál.

 

Aki viszont olykor-olykor tudatosan hallgat, az utóléri önmagát.

Aki olykor-olykor hallgat, az magához tér (be).

Aki olykor-olykor hallgat, az önmagánál van otthon.

Aki olykor-olykor hallgat, az közel kerül önmagához.

Aki olykor-olykor hallgat, azt utoléri a lelke.

 

A tudatos hallgatás egy belső fürdő.

 

Próbáld ki néha!

 

Stuttgart, 2014. 05. 11.

 

Imre atya



Jól csak a szívével lát az ember...

 

Ez „az ember“ nem hagy nyugton...

 

Sok könyvben olvastam, hogy nem az volt, akinek tartották, és sokszor ma is tartják.

Számtalanszor átéltem, hogy egyeseknek megnedvesedett a szemük, ha csak a nevét hallották. Mások, ha abba a Könyvbe beleolvasnak, amelyet Róla írtak, azt mondják, olyan, mint egy szép mese...

 

Én „tovább” olvasok.

Nem annyira a tudományra figyelek, hanem Rá.

És, ha nyitott szemmel olvasok, akkor egy olyan „emberre” találok, aki kortársaival valami utánozhatatlan módon tudott beszélni: finoman és melegszívűen, megértően, de egyértelműen, kihívóan, mélyenszántóan és radikálisan.

Rámutatott a romlásnak induló életre, de jóságosan eltakarta az emberi - belátott és megbánt - gyengeségeket.

Elvonta az embereket a felszínes élettől, és az élet mély vizeire evezett velük.

Mindig meglepte őket. Mindig valami olyat tett, vagy mondott, amire rácsodálkozhattak.

Ő volt az Élet Barátja, sőt azt is mondhatnám, hogy Ő volt az Élet Szerelmese.

 

Félreértették, pedig egyedül ő ismerte az Életet.

Üldözték, mert másokat szabaddá tett, és nem engedte, hogy valami vagy valaki is rabszolgasorsba döntse őket.

Gyűlölték, mert – és ez volt Benne a forradalmian új! – összehasonlíthatatlanul tudott szeretni, és szeretete állandó szemrehányás volt minden tettetett vagy szűkkeblű szeretetnek.

Megölték, mert azt mondta, hogy Ő Isten Fia, és hogy mi is azok vagyunk. De ez nem tetszett azoknak, akik az emberben csak „véletlen terméket” látnak.

 

Végül olyan nagy volt az irántunk való szeretete, hogy még a sírból is fölkelt, hogy ezzel bizonyítsa: Minden, amit Istennel, a világgal és az élettel kapcsolatban mondott nekünk, az igaz! Ez a pecsét rá!

 

Ez a názáreti „ember” ma sem hagy nyugodni.

 

Noha hosszú éveken át művelem a tudományokat, néha azt kérdezem: Milyen kár, hogy csak az értelmünket műveljük, de a szívünket nem! Pedig jól csak a szívével lát az ember!

 

Ezt Ő is bizonyítja! Hisz a sírig tartó, sőt azon túlmutató szeretetéről kétezer éve nem szűnt meg beszélni az ember...

 

Azt kívánom, minden kedves Hívemnek és Olvasómnak, hogy őt se hagyja nyugton a Feltámadott, s ragyogja be örömhírével a szívét!

 

Stuttgart, 2014. Húsvétján

Imre atya

 

 

Az útszéli kereszt üzenete...

Ha van időm, biciklire pattanok néha, mint a régi szép időkben, s bekarikázom a környéket.

 

 

Egyik nap már messziről egy útmenti kereszt tűnt fel nekem, annál is inkább, mert itteni szűkebb – zömében protestáns – pátriámban ez igen ritka látvány. Mellette egy pad. Ültek rajta. Valami úgy vonzotta oda a járókelőket, mint a mágnes.

 

Kissé távolabb magam is leültem, s azt kellett látnom, hogy rövid idő alatt többen is megálltak a kereszt előtt.  Egyesek rövidebb, mások hosszabb ideig. Mintha még imádkoztak volna is...

 

Vajon miért van a keresztnek olyan vonzóereje? – gondolkoztam el a titkon.

 

Mivel nem akartam a magam okoskodására hagyatkozni, amikor nem volt senki, odamentem magam is hozzá, és megkérdeztem őt: „Miért jönnek hozzád az emberek? Mire emlékezteted őket?”

 

Nem válaszolt azonnal.

Már-már azt hittem, hogy nem is fog megszólalni, de aztán egyszer csak kenetteljesen azt mondta: „Arra emlékeztetem őket, hogy szeretet nem létezik fájdalom nélkül. Aki szeretni akar, annak késznek kell lennie a szenvedésre is. És az szeret a legjobban, aki a legtöbbet szenvedi.”

 

Majd még csendesen hozzá fűzte: „Isten is a szeretetnek ezt az útját választotta...”

 

Ritkán éreztem olyan belső békét, mint ebben a pillanatban.

A kérdések, amelyeket néha magam is Istennek szegezek, hirtelen másodrangúvá töpörödtek.

 

A szeretet - szenvedés!

A szenvedés - szeretet!

 

Milyen áldásos volt az útszéli kereszttel való találkozásom.

Felfedte előttem az élet legmélyebb titkát.

Istenről és a szeretetről beszélt nekem...

 

Stuttgart, 2014-04-07.

 

Imre atya


 

Szomjas vagyok...

 

Most is siettem, mint mindig.

Majdnem ráléptem... Külső szirmai már fonnyadtak voltak, de még így is nagyon szép volt. Valaki elveszítette vagy eldobta…

 

Tovább akartam menni, de tekintete nem hagyott békén.

 

Hirtelen beszélni kezdett: „Tégy vízbe, kérlek, szomjas vagyok!“ Majd hozzáfűzte: „Ha ugyanis vízben vagyok, akkor élek, kivirágzom és gyönyörködtetem az emberek szívét. Ez ugyanis a hivatásom.“

 

Hazavittem, vázába tettem és dolgom után mentem…

 

Szavai azonban nem hagytak nyugton...

 

Hirtelen rádöbbentem, hogy én is – mint minden ember – nagy szomjúságot hordozok magamban.

 

Szomjas vagyok szavakra, amelyek gyógyítanak.

Szomjas vagyok tekintetekre, amelyek símogatnak.

Szomjas vagyok gesztusokra, amelyek jelzik, elfogadnak.

Szomjas vagyok emberekre, akikkel őszinte kapcsolatot teremthetek.

Szomjas vagyok hitre, amely elevenen buzog bennem.

Szomjas vagyok reményre, amely a kilátástalannak tűnő helyzetekben is éltet.

Szomjas vagyok szeretetre, amely nélkül élni nem tudok.

 

Ha ezt a sokrétű szomjúságot sikerül magamban csillapítanom, akkor élek, akkor kivirágzom, és akkor beteljesítem hivatásom.

 

Milyen különös, a földön fekvő, fonnyadásnak induló virág döbbentett rá arra, hogy milyen nagy belső szomjúságot hordozok magamban.

 

Most már tudom, hogy nem véletlenül került az utamba...

 

Stuttgart, 2014-03-17.

 

Imre atya

 

Ha életedet meg akarod változtatni...

 

Ha életedet meg akarod változtatni,

és egy ilyen, vagy ehhez hasonló mondattal kezdesz neki:

 

Valamiképp be kellene látnom...

Meg kellene próbálnom...

Akár meg is próbálhatnám...

Valójában mindig is azt akartam, hogy...

Ha igazán meggondolom, akkor...

Azt hiszem, hogy el kellene kezdenem...

Ha már mindenképp szükséges, akkor...

Nem hiszem ugyan, hogy meg tudom tenni, de megpróbálhatom...

Ha már ezt várják tőlem...

Na jó, hát akkor megteszem...

Nem marad más hátra számomra, mint...

Nincs más választásom...

Kevés ugyan a remény, de...

 

Ha életedet meg akarod változtatni,

és ilyen, vagy ehhez ehhez hasonló mondattal kezdesz neki,

akkor ne is kezdj neki!

 

Ha életedet meg akarod változtatni,

akkor ezt mondd:

„Isten segítségével mostantól fogva erről és erről lemondok,

ezt és ezt pedig így teszem!”

 

Ezekkel a gondolatokkal kíván Neked és minden kedves Olvasójának

jófeltételekben és azok sikeres teljesítésében gazdag nagyböjtöt!

 

Imre atya

 

Stuttgart, 2014 Hamvazószerdáján

 

 

Karnevál...

 

A napokban levelet írtál. Írtad, számoljak be Neked a Baden-Württembergben több helyen is zajló, érdekes karneváli felvonulásokról.

Nem sok kedvem volt valahova elmenni, de aztán arra gondoltam, örömet okozok neked. Amikor egy történész-konferencia után, Kitzbühle-t útbaejtve, Bayern-ben jártam, egy kedves családdal egy ilyen farsangi felvonulást is megnéztünk.

 

Mi tagadás, a végén magam is élveztem a dolgot. Volt az egész maskara-menetben valami felhőtlen derű, egyfajta magával ragadó, bohém öröm.

 

Csak egy zavart: nem láttam a sok szebbnél-szebb maszk mögött az arcokat...

 

Nem kevesen élnek úgy, gondoltam, mintha az élet egy karnevál lenne.

Kis közösségünk nem egy tagját is megejti ez a gondolat. Azt hiszik, hogy álcát kell ölteniük, különböző szerepet kell vállalniuk, sőt arcukat is be kell „festeniük” ahhoz, hogy elfogadják őket az emberek. Azt hiszik, hogy környezetük, társaságuk, közösségük előtt csak akkor szalonképesek, ha külsejük rendben van.

 

Belsejükkel viszont alig törődnek...

 

Teszik ezt nem egyszer azért, mert azt tapasztalták, hogy maszk nélkül, természetes arcukkal nem fogadják el őket az emberek...

 

Milyen szomorú lenne, beszélgettük visszafelé, ha közösségeinkben csak a külső, pusztán az arc, csupán a feltett mosoly számítana!

 

Akkor minden nap csak álarc és karnevál lenne. Ki bírná azt ki?

Mennyivel szebb a ki nem festett, de eredeti és természetes arc!

Mennyivel őszintébb és igazabb, még akkor is, ha egyesek számára nem elég szép...

 

És Isten is így gondolkodik.

Isten számára nem pusztán a külső, nem csak az arc, hanem a szív is számít!

Előtte nem kell besminkelnünk magunkat, hogy valamit is eltakarjunk előle...

Isten előtt olyanok lehetünk, amilyeneknek teremtett bennünket.

 

Minden álarc, álruha és festék nélkül.

 

Mert lehet, hogy az élet nem olyan „színes”, de őszintébb, emberibb – istenibb!

 

Stuttgart, 2014. 02. 25.

 

Imre atya


 

Szavak…

 

 

Egy bátorító szavad

oázist teremthet a másikban.

 

Egy reményteli szavad

képes arra, hogy a szívét nyomasztó sivatagot

zölddé varázsolja.

 

Egy megbocsátó szavad

új életre keltheti őt.

 

Egy szeretetteljes szavad

hegyeket képes mozgatni benne.

 

Szavaid szinte mindenre képesek,

ha szívedből jönnek,

 

...

 

és ha szíven érintenek valakit.

 

Ennek tudatában ejtsd ki őket!

 

 

Stuttgart, 2014-02-08.

 

Imre atya



 

A legnagyobb ember

 

A történelem legnagyobb személyisége

Jézus Krisztus volt.

Nem voltak szolgái,

Mégis úrnak szólították.

Nem volt egyetemi végzettsége,

Mégis Mesternek szólították.

Nem volt orvosi végzettsége,

Mégis az orvosok Orvosának mondják.

Nem volt hadserege,

Mégis félték Őt.

Nem nyert meg egyetlen háborút sem,

Mégis meghódította a világot.

Nem követett el semmiféle bűncselekményt,

Mégis keresztre feszítették.

Meghalt,

És egy kölcsön adott sírba temették el.

Feltámadt,

És mégis köztünk él most is.


 

Megnyitóbeszéd a 39. Stuttgarti Magyar Jótékonysági Bál alkalmával

 

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Kedves Vendégeink!

Kedves Barátaink!

 

Nagy szeretettel köszöntöm Önöket a 39. Stuttgarti Magyar Jótékonysági Bálon, amelyet ezúttal a barátság jegyében szeretnénk megrendezni.

 

Az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom egyik kimagasló alakja kétség kívül Tamási Áron (1897–1966). Kevesen tudják róla, hogy 1923 nyarától 3 évig az Egyesült Államokban, New Yorkban élt, és alkalmi munkásként illetve banktisztviselőként dolgozott. Élményeit az „Ábel Amerikában” című kötetében írta meg. Ennek a végén hangzik el ez a szállóigévé vált mondata: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Noha a mondat azt sugallja, hogy Tamási New Yorkban is otthon érezte magát, saját bevallása szerint mindvégig nagy honvágya volt. És a legjobban a barátok hiánya fájt neki...

 

Isten forgószele néha belekavar az egyén és a közösség életébe. Ilyenkor messze sodorja őket, mint falevelet a szél. Igy volt ez régen, így van ez ma is. Jelenleg másfélmillió magyart vagy magyarul tudót tart számon idegenben a statisztika. Itt, új pátriánkban, Baden Württembergben pedig – a mintegy 200 nemzet között - a magyar is ott van 30.000 fővel.

 

„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” - valljuk mi is Tamási Áronnal, függetlenül attól, hogy miért hagytuk el a  szülőföldet. És, ha sikerült is közben megkapaszkodnunk, ha életkörülményeinkre nem is panaszkodhatunk, a szülőföld iránti honvágy olykor bennünk is fel-felsajdul...

 

Hol találjuk meg az idegenben a szülőföld melegét? Otthon ugyanis már hiába keressük. Legkésőbb egy-két hét után vágyunk vissza megszokott környezetünkbe. A kétlakiság is – egy idő után, lelkileg és fizikailag egyaránt fárasztó... Végleg elveszítettük volna?

 

Nem! A szülőföld melegét idegen földön a jóbarátban találhatjuk meg. A jóbarát őrzi szülőföldünk azon értékes darabjait, amelyek nélkül nagyon szegények lennénk: az emlékeket, a dalokat, az álmokat, a boldogságot.

Ezért írja az angol író, Alan Alexander Milne: A barát olyan, aki ismeri a szívedben rejlő gyermekkori dallamot, és vissza tudja neked énekelni, akkor is, ha te már rég elfelejtetted.”

Még találóbban énekli Máté Péter: „Azért vannak a jó barátok / Hogy a rég elvesztett álmot /Visszahozzák néked majd egy szép napon. // Azért vannak a jó barátok / Hogy az eltűnt boldogságot / visszaidézzék egy fázós alkonyon.” Tehát a jó barátok képesek arra, hogy „a rég elvesztett álommal” és a látszólag „eltűnt boldogsággal” együtt visszaidézzék a szülőföld melegét.

 

Ugyanezt mondja csak kissé más szavakkal a hazáját – Baden-Württemberget – szintén elhagyni kényszerülő és haláláig idegenben élő Hermann Hesse német író is, akinek idevágó mondását az idei Bál mottójául választottuk: „Ahol baráti szálak futnak össze, ott egy órára az egész világ szülőföldnek látszik.”

 

A Stuttgarti Magyar Katolikus Egyházközség azt tűzte ki céljául, hogy minden magyarnak, aki hozzá fordul, otthont teremtsen itt, az idegenben.

 

Szeretné tenni ezt – többek között – ezzel a Bállal is.

 

Kívánom hát, hogy ezen az estén, a sok összefutó baráti szál mögött – hacsak egy pár órára is -, mindenki megérezze az édes szülőföld melegét.

 

Kedves Barátaim! Ennek jegyében a 39. Stuttgarti Magyar Jótékonysági Bált megnyitom!

 

 

Stuttgart, 2014-01-25.

 

 

 

Az igazi...

 

Rég nem láttalak. Tudtam rólad, hisz olykor-olykor felhívtál vagy találkoztunk egy-egy szentmisén Stuttgartban vagy a környéken. De mert nemzedéked gyermeke vagy Te is, és közösségünk többi fiatalja is így tesz, nem aggódtam miattatok.

Ezúttal egyedül jöttél. Mikor oka felől kérdeztem, szomorúan azt mondtad: „Nem jött össze a kapcsolat. Nem tudom, hol romlott el. Egyszer csak azt éreztem, hogy idegenné váltunk egymás számára…“

 

Majd hallgattunk egy sort. Mivel sokszor átéltem már, hogy ilyenkor minden szó csak sebet üt, hallgattam én is. Amikor ismét megszólaltál, akkor éreztem, hogy nagyon szenvedsz.

 

„Atya, honnan lehet tudni, hogy valaki az igazi?“

 

„Nem tudom, - mondtam, hisz az igazi szerelemnek annyi arca van, ahány ember él ezen a földön. Viszont tudok pár vonást, amely hozzá mindenképp szükséges.

 

Akinek a jelenlétében jól érzed magad,

mert nincs az az érzésed, hogy álarcot kell viselned,

olyat, amilyet ő szívesen lát...

Ő lehet az igazi számodra,

mert bizalmat képes ébreszteni benned.

Az igazi kapcsolat legelső feltétele pedig a bizalom.

 

Akinek a jelenlétében jól érzed magad,

mert nem kell mentegetőznöd olyan dolgokért,

amelyek nem sikerültek.

Ő lehet az igazi számodra,

mert neked biztonságot tud adni.

Az igazi kapcsolat második pillére pedig a biztonság.

 

Akinek a jelenlétében jól érzed magad,

Mert mindenről beszélhetsz vele, ami csak megérint,

és ő komolyan vesz Téged.

Ő lehet az igazi számodra,

mert Neked otthont képes nyújtani.

Az igazi kapcsolat harmadik összetevője pedig, hogy valakinél otthon vagyok.

 

Akinek a jelenlétében jól érzed magad,

mert saját magad lehetsz.

Úgy fogad el, ahogyan vagy.

Ő lehet az igazi számodra,

mert ő igazán szeret.

Az igazi kapcsolat negyedik pillére pedig az elfogadó szeretet.

 

És, ha mindketten úgy érzitek a másikról:

Milyen jó, hogy ő van nekem és nem más!

Akkor az az igazi, mély, tartós kapcsolat, barátság, szerelem, házasság.

Arra várat lehet építeni!”

 

Most is fel-felhívsz. Találkozni is szoktunk egy-egy szentmisén. Kezet fogunk, összemosolygunk, de a legutóbbi beszélgetés óta mindketten tudjuk, hogy milyen nehéz egy igazira lelni...

 

Az igazi egy isteni ajándék. Azt pedig ki kell esdekelni...

 

Stuttgart, 2014-01-18.

 

Imre atya

 

 

 

Vedd végre kezedbe életed!

 

Ha Isten is úgy látja jónak, akkor életed 365 új, még használatlan napja vár rád.

Ezek a napok még mentesek a rossz benyomásoktól, a keserű tapasztalatoktól, és olyan érintetlenek, mint egy hosszú, frissen behavazott út.

Még semmit nem rontottál el, még minden lehetőség nyitva áll előtted.

Még semmit nem kell megismételned, még annyi mindenen tudsz változtatni.

Óráid és perceid is boldogságot illatoznak, és arra várnak, hogy jóra, nemesre és szépre használd őket.

 

Kételkedsz? Jól látom?

Azt mondod: épp azzal nem számolok, hogy Te is itt vagy emberi gyengeségeiddel, behatároltságoddal, természeteddel együtt, és mindent elronthatsz...

Ez igaz is, meg nem is.

 

Gondold meg!

Egyikünk sem olyan, mint a másik. És egyikünk sem marad örökké ugyanolyan, amilyen most. Az élet, különösen az emberi élet, fizikai, szellemi és lelki szempontból állandóan változik.

 

Viszont az, hogy ki hova és mivé változik, az lényegében saját magától függ.

Hogy Te mivé és kivé változol ebben az esztendőben, az valójában egyedül Tőled függ.

 

Hogyan?

Úgy, hogy fontos kérdéseket már most – az új év elején – el kell döntened.

 

Éspedig:

Részt kívánsz-e venni ebben a szükségszerű, élet által diktált változási folyamatban vagy sem?

Életedet Te akarod-e vezetni, vagy odadobod a gyeplőt, hogy más vezesse helyetted?

Céljaidat Te akarod-e kitűzni, vagy engeded, hogy más tűzze ki Neked?

A helyet, ahova el akarsz jutni, Te szabod-e meg, vagy eltűröd, hogy más szabja meg Neked?

 

Egy biztos: Én meg vagyok győződve arról, hogy „kavics-hordalékában” ez az új esztendő sem fog kevesebb aranyat rejtegetni, mint az előző vagy az azt megelőző.

 

Ezért – ellentétben a régi éveimmel – nem annyira a „hordalékra” összpontosítok, amelyet ezúttal sem szeretnék semmibe venni vagy lebecsülni, semmint inkább az arany után fogok kutatni, amely azt várja, hogy megtaláljam.

 

Csak én! Mert az én életem rejti magában!

 

Ebben az értelemben minden kedves Hívének és Olvasójának jó aranykeresést kíván szeretettel

 

Imre atya

 

Stuttgart, 2014-01-04.

 

 

„Légy velem, Uram...”

 

 „Amikor még kisgyermek voltam és az általános iskolába jártam, sóvárogva vártam azt a pillanatot, amikor régi és egészen teleírt füzetemet leadhattam tanítómnak, hogy egy újra cseréljem fel. A régi füzet egyáltalán nem tetszett már nekem. Tele volt ugyanis áthúzásokkal, törlésekkel, hibákkal és tintapacákkal. Az új füzetbe azonban csak szép mondatokat akartam  írni. Elhatároztam, hogy abba majd sokkal szebb és kaligrafikusabb betűket rajzolok, abban jobban fogok vigyázni a helyesírásra, röviden: megpróbálok, kisikolásként, egy mesterművet alkotni. Ehhez a történethez hasonlít az új év kezdete is. Az elmúlt esztendő a „régi füzet”, amelyben elszalasztott idők, szarvas hibák, apró gyengeségek és emberi hiányok vannak. Az új évet, az „új füzetet” (azonban senki nem lehet biztos abban, hogy mind a 365 napját teleírhatja majd...) szépnek képzeljük el, és abban reménykedünk, hogy belőle Isten segítségével – minden kényszerű nehézség ellenére – egy kis mesterművet hozunk majd létre.”

Ez a rövid és találó példázat arról tanúskodik, hogy milyen szeretetreméltó, szívélyes, emberien meleg, mély együttérzéssel rendelkező, nevetően egyszerű, alázatosan bölcs, lefegyverzően jóságos, értelmesen finom és mélyen vallásos volt az a pap, akit 1978 augusztusában pápává választottak, és aki mindössze 33 nap után, éjszaka, egyedül meghalt. „... Azonban senki nem lehet biztos abban, hogy mind a 365 napját teleírhatja majd...”! Milyen tragikusan igazolódott be ennek a mondatnak az igaza ebben az összefüggésben... Így közülünk sem tudja senki, hogy „új füzete”, a 2014-es esztendő minden lapját teleírhatja-e majd vagy sem.

1. Mielőtt ebbe belemélyednénk, nézzük meg még egyszer és közelebbről „régi füzetünket”. Mielőtt kiadnánk a kezünkből, lapozzuk át ismét röviden. Első benyomásunk nekünk is az, ami a pápának, kisiskolás korában: sok rajta a „szamárfül”, a „tintapaca”, egyszer nevetséges, máskor azonban szarvas hiba, amelyek közül egyeseket sikerült kijavítani, mások azonban ott éktelenkednek életünk 2013-as füzetében.

Ha azonban csak ezt vennénk észre, akkor az igazságnak csupán csak az egyik oldalát látnánk. Mert biztosan léteznek régi füzetünk 365 lapján olyan részek is, amelyek tiszták, tetszetősek és hibátlanok. Olyan oldalak, amelyekre szívesen gondolunk vissza, mert ha akartuk volna, akkor sem tudtuk volna szebben írni.

Azért is kezdjük az új esztendőt mindig egy szentmisével, hogy ezt a régi füzetet Istennek leadhassuk. Abban a biztos tudatban tesszük, hogy Isten mindent, amit oltárára helyezünk, elfogad és az Ő határtalan szeretetében átváltoztat. Ebben az Isteni szeretetben aztán azok a tettek is javunkra válnak, amelyekre talán nem voltunk olyan büszkék az elmúlt esztendő során.

Mert Isten egy jóságos „tanító”, nevelő, különösen az Ő „gyenge” és „esendő” tanítványaival szemben. Azon kívül pedig Ő tudja a legjobban, hogy mennyi erőfeszítés és jószándék rejlik egy-egy sikertelen kimenetelű „házi feladat” mögött. Ezért is akarja azt, hogy az új esztendő kezdetén rövid időre magunkba szálljunk, Vele állandóan megismétlődő hibáinkat szemtől-szembe és minden elkendőzés nélkül megbeszéljük, azok mélyebb értelmét feltárjuk, és a jövőben, ha -  „minden kényszerű nehézség ellenére” - bekövetkeznek, elkerüljük.

2. Fordítsuk most tekintetünket az „új füzetre”. Az elmúlt pár napban már írogattunk is egy-egy oldalára. Egyikünk sem tudja, hogy hogyan fog ez is az év végére kinézni. Ezért helyes lenne a füzetet egy jelmondattal kezdeni. Így az első nagy kísértéstől, a céltalanságtól megszabadulhatnánk. Olyan lehetne ez a jelmondat, mint egy vörös fonal, amelyhez igazodhatnánk, és amelyhez vissza-vissza térhetnénk, ha – gondolatban és tettben – elkalandoznánk a helyes iránytól.

Amikor egy ilyen jelmondat után néztem, egy régi latin mondat jutott eszembe: „Tu adesto! – Légy velem, Uram!” Ezt mondogatták régen az emberek, ha hosszú útra keltek. Mivel nem akartak egyedül nekivágni a nehéz, bizonytalan és veszélyes útnak, Istent szólongatták: „Légy velem, Uram!” Meg voltak ugyanis győződve arról, hogy ha Isten velük van, akkor minden jóra fordul.

„Légy velem, Uram!” Szerintem nekünk is ezzel a rövid imával kellene kezdenünk az új év minden napját.

„Légy velem, Uram!” Ha jól megy nekem, ha boldog vagyok, ha sikerül valami, ha dolgozom, ha alszom, ha másokkal találkozom, legyen az a fehér asztal, a szentmise, az iskola, az iroda vagy a munkapad.

„Légy velem, Uram!” Akkor is, ha életem egén veszélyfelhők gyülekeznek. Ha valami nem sikerül. Ha magányosnak érzem magam. Ha valamiért padlóra kerülök. Ha nem látok kiutat. Ha szívemet a szomorúság gyötri. Légy mellettem a kísértés és a megpróbáltatás óráiban épp úgy, mint a bűnben, a betegségben, a szenvedésben – a halálban. Légy ott mindenütt, ahol épp vagyok, és védj, vezess, őrizz, végy válladra engem...

„Légy velem, Uram!” Ha az új év minden napját így kezdjük, akkor soha nem leszünk egyedül. Akkor Isten soha nem hagy el bennünket. És még ha úgy is éreznénk, hogy egyedül kínlódtunk, későbben be fogjuk látni, hogy épp azokban a pillanatokban volt hozzánk a legközelebb.

„Légy velem, Uram!” Ez a mi kérésünk 2014-re. Isten pedig meg fog hallgatni bennünket. Jelenlétének számtalan jeleivel tudtunkra adja majd, hogy Ő megáld és megvéd bennünket, arcának fényességét felénk fordítja, irgalmas lesz hozzánk és üdvösséget ad nekünk.

 

Ezt kívánja minden Hívének és Olvasójának 2014. január 1-jén

 

Imre atya

Stuttgartból

 

 

Hogy megmelegedjen legalább egyszer a szíved...

 

Egy német gyűjtőtáborban, 1940 Szentestéjén az egyik francia pap egy misztériumjátékot szeretett volna előadni fogolytársainak. A baj csak az volt, hogy nem volt hozzá szöveg...

Valaki felhívta a pap figyelmét arra, hogy van a foglyok között valaki, akiről azt mondják, hogy író.

 

A pap erre megkereste az írót, és felkérte arra, hogy írjon egy karácsonyi darabot. És Jean Paul Sartre (1905-1980), mert ő volt az, az ateista író, mosolyogva igent mondott...

 

A darabot a foglyok előadták, és minden jelenlévőt lelke mélyéig megrendített.
A leghatásosabb minden szereplő közül a hitetlen Baltazár király volt, aki gyermekkorában elveszítette a hitét, és most nem tud hozzá visszatalálni, pedig annyira szeretne... Baltazárt maga az író, Sartre alakította...

 

A következő nap reggelén egy hitetlen orvos jelentkezett a papnál,  és arra kérte őt, hogy vegye vissza a Katolikus Egyház kebelébe. Mikor a pap a megtérés oka felől érdeklődött, az orvos azt mondta neki, hogy Sartre játéka alatt ki nem fejezhető melegséget érzett a szívében...

 

Engem minden Karácsony este megrendít az a nagy embertömeg, amely templomainkba hömpölyög. Nem csatlakozom azokhoz a pesszimista teológusokhoz, akik azt mondják: Ez pusztán hagyománytisztelet.

Azokhoz a pszichológusokhoz sem, akik az emberi lélekben tátongó szeretetéhségről papolnak...

 

Szerintem inkább az történik, amit a Szentírás szavai bizonygatnak úton-útfélen: Az élet legmélyén, ott legbelül a lelkünkben, egy meleg folyam hömpölyög... És ennek a folyamnak a neve: Isten.

Ő az, aki bennünket – nyugtalanul keresőket – magához vonz.

Egy alkalommal az esztendőben sikerül is Neki.
Akkor, amikor Ő emberré lett.

Ekkor átmelegednek a szívek...

Kelj útra Te is, hogy megmelegedjen végre a szíved!

 

Stuttgart, 2013-12-19.

 

Imre atya



 

Hagyj fel végre az illúziókkal...

 

Biztosan élnek még benned olyan elképzelések az életről, amelyeknek folyton utánaszisszensz.

Talán azt gondolod róluk, hogy ha megvalósultak volna, akkor ma „minden” másképp alakul....

Talán egy fiúra/férfire gondolsz, talán egy lányra/nőre...

Talán egy foglalkozást gyászolsz magadban...

Talán egy eseményt, amelyről most azt gondolod: életed nagy lehetősége volt, s Te elszalasztottad.

Talán egy alkalmat, amelytől más megfosztott, s Te mai napig is neheztelsz ezért rá...

 

Ismerem ezeket a csalóka múlt-képeket.

Ismerem ezeket a lidércfényeket.

Istenem, hogy tudnak néha fájni!

 

Pedig ha tudnád, hogy mennyi energiát rabolnak el Tőled.

Ha tudnád, hogy mennyire visszahúznak az előrehaladásban.

Ha tudnád, mennyire akadályai a boldoggá válásnak.

Azért, mert csüngsz rajtuk,

nem engeded el őket,

két kézzel kapaszkodsz ezekbe az illúziókba.

 

Mert miközben siratsz valamit, ami soha nem volt a Tied, és amiről nem tudod bizonyossággal, hogy boldoggá tett volna-e vagy sem,

nem tanúsítasz kellő figyelmet a jelennek,

s eliramlik, homokként kicsordogál ujjaid közül az élet.

A múltban élsz!

 

Ébredj!

Hagyd a régi illúziókat!

Ne kövesd tovább a lidércfényeket!

 

Ülj le és vizsgáld meg:

Milyen célt akarsz elérni?

Vannak még célok, amelyek rád várnak!

 

Milyen lehetőségeid vannak ennek a célnak az eléréséhez?

Vannak még lehetőségek, amelyekre eddig talán nem is figyeltél fel!

 

Milyen eszközök állnak rendelkezésedre?

Vannak még eszközök a Te kezedben is!

 

S ha ezekre a kérdésekre megkeresed a választ, akkor majd – Isten segítségével, aki ha bezár egy ajtót, mindig kinyít Neked egy ablakot! – el is fogod érni a boldogságodat!

 

Erre tanít adventben Isten!

 

Stuttgart, 2013-11-30.

 

Imre atya

„Nagyobb öröm adni, mint birtokolni!”

 

 

Még káplán koromban történt. Amikor egy este fáradtan hazajöttem, plébánosom azt kérdezte tőlem a vacsoránál: „Na, mi mindent láttál, mesélj?”

Ösztönösen azt válaszoltam neki: „Valójában nem láttam semmi különöset..Még ki sem szaladt a mondat a számon, azonnal megdöbbentem, mert ez azt jelentette, hogy egész nap nyitva volt a szemem, mégsem láttam semmit. Ez tehát egy elveszett nap volt számomra.

 

A dolog még nagyon sokáig foglalkoztatott...

 

Aztán rövid időre rá azt olvastam egy könyvben: „Nyitott szemmel járj a világban. Próbáld meg felfedezni azt a belső valóságot, amelyet minden ember és minden dolog magában hordoz. Akkor sokkal többet sejtesz meg majd mindenből és mindenkiből!”

 

„Hogyan kell ezt tennem?” – morfondíroztam magamban.

 

Egy belső hang erre azt válaszolta nekem: „Mindennek, amit a szemeddel látsz, van egy másik, rejtett dimenziója, amelyet azonban csak a szíved képes észrevenni. Engedd hát, hogy mindaz, amit látsz, a szívedet is megszólítsa. Ha így teszel, felfedezed a dolgok legbelsőbb titkait!”

 

Vasárnap Budapesten, késő délelőtt egy kis utcai kutat pillantottam meg. A gyönyörű szép napsütésben a madarak leszálltak a kút szélére és ittak csobogó vizéből. Sőt, még egy járókelő is így oltotta a szomját. És a kis kút mindenkinek adott a vizéből.

 

Csodáltam nagylelkűségét, és azt kérdeztem tőle: „Mit akarsz nekem mondani? Mi az, amit első látásra nem látok? Mi a Te rejtett titkod?”

 

És a kis kút azt válaszolta: „Az én belső titkom az, hogy boldog vagyok!” Meglepett, mert épp ezzel a válasszal nem számoltam.

„És mi tesz Téged boldoggá?” – kérdeztem kiváncsian.

Ő így válaszolt: „Az, hogy adhatok. Tovább adhatom azt, amit magam is kaptam. Ha majd egyszer nem ajándékozhatom, akkor nem leszek többé az, ami vagyok.”

Kisvártatva még azt súgta nekem szégyenlősen, mintha egész titkát rám akarta volna bízni: „Nagyobb öröm adni, mint birtokolni!”

 

Annyira szíven ütött ez a titok, hogy egy ideig nem tudtam szóhoz jutni.

 

Még ma is gyakran eszembe jut a budapesti kis utcai kutacska, és tisztán hallom belső üzenetét: „Nagyobb öröm adni, mint birtokolni!”

 

Jézus Urunk is ugyanezt mondta: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” (vö. ApCsel 2,35)

 

Ha pedig Ő is ezt mondta, akkor igaznak kell lennie!

 

Próbáld ki Te is!

 

Stuttgart, 2013-11-12.

 

Imre atya

 

 

 

Ha majd kopogtat az én ajtómon is a halál angyala,

 

akkor azt szeretném még majd elmondani neki, hogy

 

az életet kerestem, de a halál előtt sem csuktam be a szememet...

a barátot kerestem, de az ellenségnek sem kívántam rosszat...

a saját magam elképzeléseit kerestem, de az áldozatokra sem mondtam nemet...

 

a csillagokat kerestem, de észrevettem a mellettem pihegő embereket is...

a boldogságot kerestem, de nem becsültem alá a sorscsapásokat sem...

az igazságot kerestem, de az igazságtalanságok terhe alatt sem váltam keserűvé...

 

a szeretetet kerestem és számtalanszor találkozhattam vele...

a bölcsességet kerestem, és megpillanthattam ruhájának szegélyét...

Istent kerestem, és Ő annyiszor és annyiszor megtalált engem...

 

Köszönöm, hogy élhettem!

Érdemes volt!

 

Ha majd kopogtat nálam is a halál angyala, akkor azt szeretném majd elmondani neki:

Szeretnék ismét élni - odaát!

 

Stuttgart, 2013-10-30.

 

Imre atya

 


 

 

 

Kertész vagy...

 

Vannak dolgok életedben, amelyeket minden áron meg kell óvnod és védened!

Különben örökre elvesznek, és Te szegényebb leszel nélkülük.

Felelős vagy a hitedért.

Felelős vagy a lelkiismeretedért.

Felelős vagy a szívedért.

És felelős vagy azokért az emberekért, akik rád bízták magukat,

vagy akiket Isten bízott rád, és akikről gondoskodnod kell.

 

Felelős vagy hited lángjáért. Tápláld hát!

Felelős vagy lelkiismereted hangjának csengéséért. Képezd hát!

Felelős vagy szíved tisztaságáért. Vigyázz rá!

Felelős vagy szeretteid testi-lelki javáért. Gondoskodj róluk!

 

Hogyan?

 

Gondold azt, hogy kertész vagy, Isten kertésze,

aki sövényt húz minden kicsi, gyenge és törékeny palánta köré,

hogy azok nőhessenek és teremhessenenek.

 

Veszély ugyanis, amely sérülést okozhat nekik, van elég!

És ami egyszer eltört, az nehezen gyógyul...

 

Vannak dolgok életedben, amelyeket minden áron meg kell óvnod és védened!

Hisz Te vagy Isten dolgainak kertésze.

 

Egész életed folyamán felelős vagy azért, ami és aki számodra fontos,

illetve amit és akit Isten rád bízott.

 

Légy jó kertész!

 

Stuttgart, 2013-10-23.

 

Imre atya

 

 

MEGHÍVÓ

 

A Stuttgarti Magyar Katolikus Egyházközség és a Württembergi Magyar Protestáns Gyülekezet szeretettel meghív minden Baden-Württembergi magyart

a 2013. október 20-án, vasárnapon tartandó  NEMZETI ÜNNEPÜNKRE.

 

Az ökumenikus istentisztelet du. 15.00 órakor kezdődik a Bruder Klaus templomban (Albert-Schäffle-Str. 20).

Igét hírdet Nt. Gémes Pál („Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt. Akkor mindent megad nektek az Atya, amit a nevemben kértek tőle.” Vö. Jn 15,16). 

 

Az ökumenikus istentisztelet után – szintén a templomban – kultúrműsor.

Meghívott ünnepi szónokunk Mydló Tamás müncheni főkonzul.

Előadók Bálint NatáLia énekesnő és a Stuttgarti Magyarok Szövetségének tagjai.

 

Az ünnepet ágápéval zárjuk a Közösségi Teremben.

 

Mindenkit szeretettel várunk!

 

Stuttgart, 2013. október 15.

 

Imre atya

Ott a menny, ahova állított Isten...

 

Egy legenda szerint két szerzetes azt olvasta egyszer egy régi könyvben, hogy a világ végén van egy hely, ahol a föld és az ég találkozik. Elhatározták, hogy megkeresik, s mindaddig vissza sem térnek, amíg meg nem találják. Bebarangolták az egész világot, kiálltak számtalan veszélyt, mindenféle nélkülözésben volt részük, amit egy ilyen vándorlás az embernek jelent, és mindenféle kísértést elszenvedtek, ami az embert céljától eltéríthetné. Végül, amit kerestek, megtalálták. Bekopogtak az ajtón. Szívdobogva várták, amint kinyílott, s amikor beléptek, - ott álltak, otthon, saját szerzetesi szobájukban. Akkor megértették: az a hely, ahol az ég és a föld találkozik, itt van, ezen a földön, ott, azon a helyen, amelyet Isten kijelölt nekünk.

 

Egy hete Egyházközségünk 33 tagja is elhatározta, hogy elmegy, és felkeresi azokat a helyeket, ahol a menny a földdel összeér: Compostellát, Fatimát és Liszabont.

 

Tegnap este visszaérkeztünk. Ahogyan az úton beszélgettünk, mindegyikünknek az volt az érzése, hogy – Szent Jakab apostol, Szűz Mária és Szent Antal közvetítésével – ezen a zarándoklaton is sikerült pár napra a mennybe bekukkantanunk.

 

De az is világossá vált mindannyiunkban, hogy a mennyek országát nem fenn, a felhők között kell keresnünk, hanem itt a földön. Mert itt kezdődik bennünk, azon a helyen, amelyet Isten kijelölt számunkra.

 

Ezentúl még jobban kinyitom a szemem, nehogy ne vegyem észre hajnalhasadását!

 

Stuttgart, 2013-10-14.

 

Imre atya

 

 

Örvendek, hogy itt lehetek...

 

Noha nagyon sokan ismernek már, most, életem ezen új szakaszának kezdetén azt kívánja a protokoll, hogy nekik is bemutatkozzam. Hivatalosan. Dávid Melinda vagyok, tehát, 1958-ban Dettán, Bánátban születtem. Szüleimmel Szamosújvárra költöztünk, ahol nem volt lehetőségem német iskolába járni, ezért magyar gimnáziumban érettségiztem. A helyi fafeldolgozó gyárban mint bérelszámoló dolgoztam. Ez idő alatt megismerkedtem a férjemmel és 1984-ben összeházasodtunk. Időközben a szüleim áttelepültek Németországba, mivel anyai ágon a rokonság már régóta itt élt. 1990-ben mi is követtük őket és azóta Stuttgartban élünk.

 

A kezdet nem volt zökkenőmentes, mert itt újból mindent meg kellett tanuljunk. A Magyar Katolikus Missziót már az első hetekben felkerestük és azóta is aktív tagjai vagyunk. Az itt megismert közösség pótolta bennünk a szülőföld hiányát és értelmet adott életünknek, mert itt új barátokra találtunk.

 

Közben sikeresen elvégeztem egy két éves titkárnői továbbképző iskolát és 1994-től dolgozok egy ügyvédi irodában. A fönököm kezdeményezésére sikeresen elvégeztem egy hároméves ügyvédi- és közjegyzői kisegítői továbbképzőt.

 

Mivel az ügyvédi iroda hamarosan megszünteti tevékenységét, megpályáztam az Egyházközség megüresedett titkárnői állását.

 

Az Egyháztanács megválasztott, és remélem, hogy az elvárásoknak eleget tudok tenni. Én minden esetre örvendek, hogy itt lehetek...

 

A történelem viharában rokonaink szétszoródtak Nagy-Magyarország területén, ezért úgy érzem, hogy minden magyarnak, bárhonnan is származik, meg tudom érteni a gondjait.

 

A német egyházközséggel már megtörtént a kapcsolatteremtés és remélem, hogy a barátságos munkaviszony továbbra is megmarad.

 

Magunknak pedig azt kívánom, hogy mindannyian, azokkal a képességekkel, amelyekkel Isten megajándékozott bennünket, egyre növekvő Egyházközségünk felvirágoztatásán dolgozzunk! Én biztosan tudom, hogy ezen leszek...

 

Dávid Melinda

Az Egyházközség titkárnője

 

 

Könyvek...

 

 

Olyan vagyok, mint egy könyv.

Te is olyan vagy mellettem, mint egy könyv.

Születésünk óta ott állunk az Élők Könyvtárában.

 

Hogy mikor kerültél mellém?

Talán az egyik nagytakarítás alkalmával?

Vagy amikor új polcokat kapott a könyvtár?

Az is lehet, hogy akkor, amikor új könyvekkel gyarapodtunk.

Nem fontos!

A lényeg az, hogy most egymás mellett vagyunk.

 

Minden nap alkalmam van arra, hogy olvassak belőled,

és egyre inkább lelkesedem Érted.

Alig olvasom el az egyik fejezetet belőled, már alig várom,

hogy elolvashassam a következőt. Roppant érdekes mindegyik.

Félelemmel vegyes örömmel remélem, hogy soha nem ér véget könyved...

 

És Te is olvasol bennem.

Egyetlen egy lapot sem ugrasz vagy futsz át, hanem mindegyiket alaposan végigböngészed.

Néha megállsz az olvasásban és csodálkozol, mert olyasvalamire

bukkansz bennem, ami elbűvöl.

 

A legjobban az esik, amikor a sorok között is tudsz olvasni.

Akkor érzem, hogy ismersz engem.

Igazán ismersz engem.

Nem, mint azok, akik csak a betűkre figyelnek...

 

Melletted a másik oldalon van egy újabb könyv...

Mellettem is van egy másik könyv...

Milyen szép lenne, ha egyszer mindenki könyvét el tudnánk olvasni...

 

Figyelmesen, alaposan – és a sorok között is olvasva!

 

Stuttgart, 2013-09-27.

 

Imre atya

Emberi kapcsolataink

 

Évekkel ezelőtt egy könyvet kaptam ajándékban, amelynek a címe: „Nyugtató helyett szeretet” volt. Szerzőjéről a könyv borítóján az állt, hogy Ellis Hubernek hívják  (sz. 1949) és ismert Baden-Württembergi orvos, aki már nagy kitüntetésekben részesült. De mivel akkor sem őt nem ismertem, se  a német szaknyelvben nem voltam annyira járatos, a könyvet, mint megannyi ajándékot, egyszerűen félretettem. Akkor kaptam fel a fejem és vettem elő újra, amikor azt olvastam egy tudományos cikkben, hogy e tárgyban tizenöt éven keresztül (1979-1994) összesen nyolc nagy felmérést végeztek a tudósok. Arra voltak kiváncsiak,  hogy mi az, ami beteggé illetve ismét egészségessé teszi az embert. És ezek a különböző nemhez és korcsoporthoz tartozó emberekkel folytatott tudományos vizsgálatok arra az eredményre jutottak, hogy szociálisan elszigetelt emberek kétszer nagyobb arányszámban betegszenek meg, illetve ötször nagyobb arányszámban halnak meg korábban. Másképp kifejezve: az emberi közelség és az egészséges, jó emberközötti kapcsolatok valósággal gyógyszerek és nélkülözhetetlen medicinák. Vagy ahogyan könyvében írja a fentebb említett Ellis Huber: „Ami leginkább és legtartósabban gyógyít, az nem az orvosság, hanem az egészséges, kiegyensúlyozott, jó emberi kapcsolat.”

 

Az első, amit az emberi kapcsolatokról meg kell állapítanunk, hogy:

 

1. Az emberi kapcsolatok alakítják és formálják az emberi életet. Ha magunkba nézünk, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy mindegyikünk egyedi, megismételhetetlen személyiség egész sajátságos vonásokkal, tulajdonságokkal és képességekkel. Ha tovább tűnődünk magunkon, akkor azt is megállapíthatjuk: ha azzá lettünk, akik vagyunk, azt gyakorlatilag emberi kapcsolatainknak köszönhetjük. Legerőteljesebben szüleink alakítgattak bennünket. Az ő emberi kapcsolatukból származunk a szó fizikai és átvitt értelmében. Ők ajándékozták nekünk az életet, és ők voltak azok, akik életünkre, fejlődésünkre, jellemünkre, érzelemvilágunkra közelségükkel, törődésükkel és gyengédségükkel rányomták a bélyegüket. Ez a szülőkhöz való kötődés az évek folyamán aztán kiszélesedett. Más kapcsolatok is jelentkeztek. Az első barátok, az iskolatársak, az első szerelem, a házastárs, a család, a munkatársak... Ezek közül nem egy, szintén jelentősen rányomta bélyegét életünkre. Ezek közül – hála Istennek! – nem egy még ma is olyan, akinek közelségét szeretjük, becsüljük, aki minket elfogad, szeret, aki életünket gazdagította és ma is gazdagítja.

 

Képzeljük el most egy pillanatra, hogy ezek az emberek – egymás után – elhaladnak előttünk, röviden megállnak és ránk néznek. És mi röviden viszonozhatjuk szeretetteljes, meleg tekintetüket, és közben méltányolhatjuk jelentőségüket...

 

2. Az emberi kapcsolatok  a figyelmesség apró jeleiből élnek. Az előbb említett, számunkra kedves emberekkel egészséges, jó kapcsolatban vagyunk. De vajon ápoljuk is e ezeket a kapcsolatokat? Istenem, ha meggondolom, mennyi időt szánunk a testünkre! Helyes, így is kell, hisz lelkünk háza. Sokat törődünk az autónkkal is. Ez sem megvetendő, hisz szükségünk van rá. Azután gondozunk egy-két sírt is a temetőben. Ez is dicsérendő, hisz szép a kegyelet és a hála... De ápoljuk-e eléggé emberi kapcsolatainkat? Gondozzuk-e őket? Azok ugyanis olyan törékenyek, mint a virágok. Elegendő fényre, esőre és melegre van szükségük, ahhoz, hogy életben maradjanak. Amikor egy alkalommal, még káplánkoromban, azt olvastam egy magvas mondásban, hogy: „Az ember annyiszor hal meg, ahány jóbarátját elveszíti”, azonnal vettem a telefont, és minden jóbarátomat felhívtam, hogy ne haljak meg...

Egy másik alkalommal pedig egy szép vers ütött szíven, amelynek refrénszerűen visszatérő gondolata az volt: Ne akkor mondd majd azoknak, akiket szeretsz, amikor már a földben porladnak, hanem ma és most, amíg még élnek

Hogy milyen fontos számunkra egy kapcsolat, az abban mutatkozik meg, hogy mennyi időt és energiát fektetünk ápolásába. Egy párkapcsolat tisztázása alkalmával mondta a feleség a férjének: „Látod, ha csak tudomásul vennél, hogy melletted vagyok, már sokkal jobban érezném magam!”

A kapcsolat a kölcsönös tudomásul-vevésből táplálkozik. Milyen jólesik, ha valaki azt mondja nekem: „Jól nézel ki.” Vagy: „Ma nagyon szépen és ízlésesen terítetted meg az asztalt.” A kapcsolat a kölcsönös elismerésből és szerető szavakból és  gesztusokból él. Kérdezzétek meg magatokat csak egyszer, hogy vajon melyik melletetek élő ember örvendene annak, ha azt mondanátok neki: „Nagyon örvendek annak, hogy létezel.” Vagy annak, hogy: „A Te kedves, szíves és pozitív lényed mindig megörvendeztet...”

 

Nem szeretnék most más ilyen és ehhez hasonló példát felsorolni. Mindössze  arra szeretnélek Titeket ösztönözni: gondolkozzatok el azon, hogy mi az, ami a feleségetekkel, férjetekkel, gyermeke(i)tekkel, szüleitekkel, vagy barátaitokkal való kapcsolatot életben tarthatná, felélénkíthetné, megújíthatná?

 

3. Isten kapcsolatba akar lépni velünk. A kapcsolatok közül az egyik legkülönlegesebb és „legkalandosabb” az Istennel való kapcsolatunk. Isten mindegyikünkkel szeretne kapcsolatba lépni. Már az Ószövetség is tele van ezen  szándékának szebbnél szebb példáival. Csak kettőt hadd említsek. Mikor Mózes Istenhez fordul és azt kérdezi Tőle: „’Ha megérkezem Izrael fiaihoz és szólok hozzájuk: Atyáitok Istene küldött, akkor majd megkérdezik: Mi a neve? – mit feleljek erre?’ Isten ezt válaszolta: ’Én vagyok, aki (mindig veled) vagyok. Aztán folytatta: Így beszélj Izrael fiaihoz: Aki (mindig veled) van, az küldött engem hozzátok.’” (Kiv 4,13-14) Azaz: Isten mindig velünk akar lenni!

Izajás próféta pedig Istennek irántunk való szeretetét ilyen szavakkal fejezi ki: Most hát ezt mondja az Úr, a teremtőd, Jákob, az alkotód, Izrael: Ne félj, mert megváltalak; neveden szólítalak: az enyém vagy.” (Iz 43,1) Azaz: Isten nevünkön szólít bennünket!

 

Az Újszövetségben csak fokozódik Istennek az a vágya, hogy kapcsolatban maradjon teremtményével, az emberrel. János evangélista így ír első levelében: „Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk!” (1 Jn 3,1) Az evangéliumban pedig: “Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz... Aki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szőlővesszőt, ha elszárad. Összeszedik, tűzre vetik és elég.” (Jn 15,5-6) 

János apostol egyébként is nagyon gyakran használja a „kapcsolat” kifejezést, és még többször írja körül más szavakkal. Evangéliuma is – egy kis átírással - így kezdődik: „Kezdetben volt a Kapcsolat...” (Jn 1,1)

 

A kereszténységben talán épp ez a legszebb és legértékesebb: Isten keresi a velünk való kapcsolatot. Isten tegező viszonyban akar velünk lenni. Isten kapcsolatban akar maradni velünk.

Örvendetesen sokan fedezik fel újabban közülünk azt, hogy Isten lényege a kapcsolat. Sőt! Az Egyház lényege is a kapcsolat. Úgy is mondhatnám, hogy az Egyház a 8. szentség: a „kapcsolat szentsége”.

 

Ha ez így van, akkor ebből logikusan következik, hogy Istent nem  a felhőkön túl kell keresnünk! Isten itt van közöttünk, a közöttünk feszülő kapcsolatokban. Amilyen egészséges és jó a kapcsolatunk egymás között, olyan mértékben van jelen közöttünk Isten!

 

Akkor a fentebb említett Ellis Huber orvos és gyógyász szavai is egészen új távlatokat kapnak és Egyházunkra illetve egyházközségünkre is érvényesek: „Ami leginkább és legtartósabban gyógyít az Egyházban és az egyházközségben is, az nem az orvosság, hanem az egészséges, kiegyensúlyozott, jó emberközi kapcsolat.”

 

Úgy legyen!

 

Ezt kívánja minden egyes Olvasójának baráti szeretettel

 

Stuttgart, 2013-09-16.

Imre atya

 

 

 

MEGHÍVÓ

 

Szeretettel hívunk minden jóakaratú embert

szeptember 15-én, vasárnap, Szent Gellért püspök és vértanú ünnepére,

amely közösségünk, a Stuttgarti Magyar Katolikus Egyházközség templombúcsúja.

 

Az ünnepi szentmise, amelyet Dr. Osztie Zoltán, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének elnöke, budapest-belvárosi plébános mutat be, déli 12.00 órakor kezdődik.

 

A szentmise után ágápé a templom előtti téren.

 

Utána zenés-verses áhítat a templomban.

 

Minden kedves Hívünket szeretettel várunk erre az eseményre!

 

 

 

 

 

M E G H Í V Ó

 

 

Szeptember 14-én, szombaton,

NYITOTT TEMPLOMOK ÉJSZAKÁJÁT tartunk

a stuttgarti Bruder Klaus templomban

(Albert-Schäffle-Str. 20, 70186 Stuttgart).

 

Este 19.00 órakor képes vetítés az Ókeresztény templomokról.

 

Utána Dr. Osztie Zoltán, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének elnöke tart előadást.

 

Végül verses-zenés áhítat, amelynek záró akkordja a Mindszenty-szobor előtti Himnusz.

 

Minden érdeklődőt nagy szeretettel várunk!

 

Programunkkal ennek a szép, nemes kezdeményezésnek kívánunk résztvevői lenni:

 

 

 

ARS SACRA FESZTIVÁL – 2013

 

 

”Minden lehetséges annak, aki hisz.” (Mk 9,23)

 

„A művészet ugyanis, ha igazi, a sajátosan vallásos kifejezési formákon túl is belsőleg közel

van a hit világához, annyira, hogy olyan időszakokban, amikor a műveltség kifejezetten

elfordul az Egyháztól, a művészet hidat képez a vallásos élményekhez.”

Részlet Boldog II. János Pál pápa művészeknek írt leveléből.

 

Az Ars Sacra Fesztivál országosan közel 400 INGYENESEN látogatható programját szeretettel

ajánljuk minden szépre, jóra, igazra nyitott szívű embernek! ZENE, TÁNC, SZÍNHÁZ,

IRODALOM, KÉPZŐ- és IPARMŰVÉSZETI KIÁLLÍTÁS, TÁRLATVEZETÉS, SÉTA, GYERMEKPROGRAM tarka csokra mutatja be kultúránkban rejtőző remény jeleit, segít lelkünk felemelésében.

 

A Templomok Éjszakáján közel 100 templom nyitja ki kapuit!

 

Szeretettel várunk mindenkit!

 

Az Ars Sacra Alapítvány kuratóriuma

Dragonits Márta, Kolek Ildikó, Toroczkay Ilona

 

A változtatás jogát fenntartjuk! Kérjük, hogy naprakész információkért látogassák meg honlapunkat!

www.ars-sacra.hu

 

 

„Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben...”

 

Remélem, hogy jól telt a vakáció illetve a szabadság... Noha páran még „otthon” vannak, a legtöbbünk már visszaérkezett: köti a munkahely és az iskola. Milyen volt a nyár? Melyik  volt a legkellemesebb élmény? És melyiket kellene azonnal elfelejteni? Jómagam először pár napot Rómában töltöttem, aztán otthon voltam szülőfalumban.

 

Mindkettő szép volt, de az utóbbit semmivel nem cserélném fel. Szép országa, hazája az embernek sok lehet, de szülőföldje csak egy! Viszont azt mondják azok, akik tapasztaltabbak, hogy az is csak addig van, amíg édesanyánk él... Nekem szerencsém van. Él? Az nem is kifejezés! Amikor megérkeztünk, elfelejtette, hogy hetvenen túl van, azt is, hogy mozgását egy becsípődött idegszál kínná teszi; csak pörgött-forgott, szolgált, sütött-főzött többfélét is, hogy gyermekeinek és unokáinak minden vágyát és kívánságát teljesítse...

 

Apropos, étel... Már otthon is láttam nagyüzleteket, ún. „szupermarketteket”. Most, amikor ismét „itthon” vagyok, és magam kell főzzek-süssek, az jut eszembe, hogy ezeknek a szupermarketteknek a polcain a legtöbb áru a készáru, amit csak fel kell melegíteni. Ezek az áruk azoknak a hozzám hasonló – azaz egyedülálló – személyeknek az igényeit akarják kielégíteni, akiknek se tehetségük, se idejük nincs ahhoz, hogy olyan ízletes ételeket készítsenek a kevésből, mint szüleink vagy nagyszüleink. Az olyan nagyvárosokban, mint Hamburg, Berlin, München és Frankfurt majdnem a lakosság fele ilyen – régies szóval -  „magánzó”, legújabb szóval: szingel. Különösen itt, nyugaton olyan világban élünk, amely ezekre a szingelekre, azaz az egyénre összpontosít, nem a családra. És mi magunk is ilyen énközpontúak lettünk: az én előrehaladásom, az én fizetésemelésem, az én boldogságom, az én betegségem, az én életbiztosításom, az én életem...

 

Ez az énközpontúság betört a vallásos világba is. Legújabban már ezen a téren is (bár nekünk, akik keletről jöttünk, ez a kommunista szlogen nem új) így beszélünk: „A hit, a vallásosság az magánügy. Mindenki a maga képére és hasonlatosságára élje! Én majd egyedül elintézem az Úristennel. Templomba vagy a paphoz csak akkor megyek, ha szükségem van rá...”

 

Azonban Jézus az evangéliumokban egészen másképp beszél. Ő soha nem az egyén érdekeit emeli ki, hanem a közösségét. Az egyik helyen  különösen szembetűnő ez (Máté evangélium 18. fejezet 19-20. versek). Ahol azt gondolnánk, hogy ez már azért csakugyan az egyénre tartozik: az imádság, például, Jézusnak más a véleménye. Érdemes elolvasni ezt a részt:

 

Azt is mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük." (Mt 18,19-20)

 

Jézus azt mondja, hogy az imádság nem magánügy! Úgy is lehet imádkozni, egyedül, sőt azt is kell gyakorolni, de a közös imádságnak különös értéke van! Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük." Ezt a mondatot akkor mondta Jézus, amikor feltámadása után megjelent az apostolainak. Azokban a napokban – negyven napig volt még együtt velük! – azt is mondta nekik: „Ne féljetek, nem hagylak árván titeket... Én veletek vagyok minden nap a világ végéig!” És akkor hangzott el ez a mondat is: Ha valamit ketten vagy hárman kértek, megadom nektek...” És ez a mondat is, amelyet már idéztem: „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük."

 

A zsidó zsinagógákban egészen mostanig érvényes a szabály: istentiszteletet csak akkor lehet ünnepelni, ha legalább 10 hívő zsidó férfi jelen van. Jézusnál másképp hangzik ez a szabály: Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük."

Nem a jelenlévők száma számít, nem is az a fontos, hogy férfiak legyenek.  Még csak az sem, hogy előkelőek legyenek vagy az elithez tartozzanak: azaz különösen jámborak és erkölcsösek legyenek. Hanem az a fontos, hogy Jézus nevében jöjjenek össze.  Fontos az, hogy imájukban Jézus nevét hívják segítségül, fontos az, hogy az Ő történetéről és tanításáról beszéljenek, azokat adják tovább. Fontos az, hogy Jézus testét és vérét fogyasszák a kenyér és a bor színe alatt, az Ő emlékezetére. Akkor Jézus jelen lesz közöttük, ahogyan ígérte: „... ott vagyok közöttük."

 

Gyakorlatilag ez a titka minden keresztény (katolikus) közösségnek. Nem pedig az, hogy ott mindig történik valami. Nem is az, hogy benne sok kör, klub, társulat, egyesület vagy csoport van. Még csak az sem, hogy ott több gyűl a perselyben egy-egy nagymise alkalmával, mint másutt. Legkevésbé az, hogy az egyházközség neve gyakran szerepel az újságokban. Hanem, hogy ... (Jézus) ott van közöttük." Jézus jelen van benne. Egyedül ez a fontos! Az, hogy egy közösség beengedi magába Jézust, engedi, hogy Ő vezesse, hogy Ő hívja össze a tagokat. Ezért is énekeljük egyik miseénekünkben: „Kegyességgel hívsz ó, Jézus atyai szent kebledre, hozzád jövünk mindahányan...” (SzvU 226,1) Egy modern ének ugyanezt így fejezi ki: „Ha sokan együtt álmodozunk, akkor egy új valóság születik...”

 

Emlékeztek az emmauszi tanítványokra? Ők voltak azok ketten, akik Jézus keresztrefeszítése után szomorúan elhagyták Jeruzsálemet. Külsőleg nézve két csalódott tanítvány ment Emmausz felé, ahol laktak. És egyszer csak azt érzik, hogy nincsenek egyedül. Valaki velük megy, és megérti, bátorítja, vigasztalja őket. Jézus ment velük. És akkor ők így szóltak hozzá: „Uram, maradj velünk!” És amikor otthon az asztalnál ültek, közösen imádkoztak az idegennel, akkor ismerték fel Őt, az Urat, Jézust a kenyértörésben.

 

Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük." Azaz Jézus akkor is ott van, ha csalódottak vagyunk, ha kellemetlen események, netán tragédiák érnek. Ha otthonról rossz hírt hallunk. Nemcsak Karácsonykor van velünk, amikor alig férünk a templomba. Nem csak akkor, ha a pap szépen prédikál, az orgonista egy nagyon szép darabot ad elő. Nem is csak akkor, ha érdekel a vasárnapi szentbeszéd témája és én abból valamit hazaviszek a következő hétre... Nem! Ezek mind a mi kívánságaink, óhajaink. Ezek bennünk a fogyasztói társadalom szokásai... Nem az a fontos, amit mi teszünk, hanem az a fontos, amit Jézus tesz!

 

Talán azért is vannak a mi templomaink jobban tele, mint protestáns testvéreinkké. Hétköznapokon is. Mert nálunk nemcsak igét hirdetünk, hanem nálunk a szentáldozás szentsége is nagyon fontos. Mert a legfontosabbat nem mi tesszük, hanem ajándékba kapjuk az Úrtól.

 

Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük." „Íme, hitünk szent titka!”

 

Ezekkel a gondolatokkal üdvözli minden kedves Olvasóját és Hívét

 

Stuttgart, 2013-08-26.

 

Imre atya

Az elajándékozott idő...

 

Már több, mint egy álló órája beszélgetünk. Néha felnevetsz, ha egy tréfás kifejezést vagy szófordulatot hallasz tőlem, de alaphangulatod szomorú. Az okoz neked gondot, hogy nem tudod, merre menj? Egyrészt gazdagság, karrier, jólét után vágyódsz, mint minden magad korabeli fiatal, másrészt folyton arra gondolsz: Vajon képes-e a gazdagság, a karrier és a jólét boldoggá tenni?

 

Önmagában véve – mondom ismét – egyikük sem rossz. Viszont csak múló örömet okoznak, soha tartós boldogságot. Idővel mindháromhoz nagyon sok gond és probléma párosul. Te ne a múló örömet, hanem a boldogságot keresd!

 

„De hogyan találom meg az igazi boldogságot?“ –  kérdezed.

 

„Úgy, ha nem anyagiakba, hanem személyekbe fektetsz.

Az igazi boldogság ugyanis soha nem az anyaghoz és az anyagiakhoz kötődik, hanem mindig egy másik személyhez.

Isten boldogságunk kulcsát mások szívében rejtette el.“

 

„Igen“ – szólsz közbe hevesen, „de hol kezdjem a keresést?“

 

„Az elején. Mérd fel, milyen forrásaid vannak? Isten ugyanis mindenkinek adott egy igen értékes tőkét, amellyel boldogságát megtalálhatja... Neked is...“

 

„És mi lenne az?“ – kapod fel kétkedve a fejed.

 

„Az idő“ – mondom.

 

„Az idő? Mi az idő?“ – kérdezed érdeklődve.

 

„Egyesek azt mondják, hogy az idő pénz. Ezért csak pénzbe fektetnek... Mindent pénzbe fektetnek... Elfelejtik azt, hogy aki mindent pénzért tesz, előbb vagy utóbb pénzért mindent megtesz...

Boldog viszont soha nem lesz!

 

Másoknak az idő folytonos előrelépés. Ezért minden percet csak az előre törtetésre használnak... Mivel soha nem élnek a mában, hanem csak pillanatnyi vágyaik után loholnak, gyökértelen és felszínes emberek maradnak...

Boldogok viszont ezek sem lesznek soha!

 

Ismét mások azt mondják, hogy az idő hatalom. Következtetésképp minden idejüket a mások fölötti hatalmuk kiépítésére és megszilárdítására fordítanak... Mivel számukra a másik ember nem több, mint hatalmuk tárgya, épp a boldogság forrása mellett mennek el!

 

Én azokhoz tartozom, akik hiszik – sőt tapasztalatból tudják, hogy az idő: szeretet. 

Aki idejét szeretetbe fekteti be, az a világ legboldogabb embere lehet!“

 

„És hogyan kell az időt szeretetbe fektetni?“

 

„Úgy, hogy elajándékozod.

Elsősorban annak, akinek abban a pillanatban a leginkább szüksége van rá.

Azután azoknak, akikkel aznap éppen összefutsz... Helyesebben: akikkel Isten aznap összehoz.

És ha elajándékozod az idődet, akkor az másokban boldogságot terem.

A másoknak szerzett boldogság pedig – ezerszeresen – visszaszáll rád.

Ez az igazi boldogság!

 

Nézz Urunkra, Jézusra! Volt-e boldogabb ember nála a földön? És miért volt boldog?

Mert mindig volt ideje azok számára, akikkel éppen találkozott. Nikodémus számára, aki őt egy éjszakai beszélgetésre kérte fel, épp úgy, mint a pogány kafarnaumi századosra, akinek fia halálán volt, vagy a szamariai asszonyra, emlékszel, a kútnál... Mindig az embereknél időzött, mindig rájuk figyelt, mindegy, hogy ki volt az illető: írástudó, farizeus vagy vámos és bűnös, asszony vagy férfi, gyermek vagy felnőtt, szegény vagy gazdag, egészséges vagy beteg, derűs vagy szomorú. Mindenki számára jelen volt. Mindenkit részeltetett magából. Egészen rájuk figyelt. És – szerintem – ezért is volt olyan boldog!”

 

Látom, hogy elgondolkoztatott, amit mondtam. Még nem egészen hiszed a mondottakat, de megvan benned az elszántság, hogy kipróbáld.

 

És ez elég is!

 

Az idő ugyanis engem igazol: Ha elajándékozod, boldog emberré tesz!

 

Azt kívánom Neked teljes szívemből, hogy így legyen!

 

Imre atya

Stuttgart, 2013-08-03.

Szünidő...

 

A következő kis történet igen csak elgondolkoztatott. Egy kínai professzor  meglátogatta berlini kollegáját. Amint megérkezett a pályaudvarra, barátja már türelmetlenül várta. – „Igyekezz” – mondta neki, „azonnal indul a busz. Ha ezt lekéssük, akkor majd csak tíz perc múlva indul a következő.” A kínai professzor nagy nyugalommal azt kérdezte: - „És mit csinálunk a tíz perccel, ha hamarabb érkezünk oda?”

 

Rohanó világunkban egyre kevesebb az idő. Mindenhova sietve megyünk. Ha kocsival vagyunk és előttünk a lámpa „narancssárgára” vált, még hamar áthajtunk rajta, nehogy egy percet is „elveszítsünk”. Ha autóúton megyünk és előzni akarunk, sokszor veszélyes helyzetekbe is belemegyünk, mert sietünk. Határidőnaplónk egyre telítettebb. Egyszerre több dolgot is teszünk, hogy végére érjünk. Hogy milyen minőséggel, az más kérdés... Sokan munkaszünetük idejét is azzal töltik, hogy közben mindenféle fontosnak vélt dolgot elintézzenek. Olyanok is vannak, nem kevesen, akik a skypon való beszélgetés közben valakivel épp e-maileznek, másik kezükben pedig a maroktelefonon épp egy hívást fogadnak... Végül nem kevés azok száma, akik még a szabadság ideje alatt is ide-oda rohannak, hogy minél több „élményben” legyen részük...

 

Pedig nem a fontos, hogy sokat tegyünk, hanem az, hogy amit teszünk, azt alaposan és jól tegyük. Nem az a fontos, hogy gyorsan dolgozzunk, hanem az, hogy hatásosan. Munkánknak csak akkor van értelme, ha pontosan és szépen, nem pedig kapkodva tesszük. „Ne légy szeles. (...) Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes” – írja József Attila költőnk.

 

Ezért fontos a munka, a tevékenység közben a szünet. Ha ugyanis csak dolgozunk, akkor megfárad a testünk és a lelkünk. Pihenés, kikapcsolódás alatt viszont mindkettő feltankolhat. Utána jobban és hatásosabban tudjuk végezni munkánkat.

 

Milyen legyen a hatékony szünet, a pihentető kikapcsolódás?

 

Mindenkinek más és más.

 

Egy banktisztviselő mesélte nekem, hogy időközben leszokott a kantinban való evésről, mert ebéd közben is állandóan a részvények állását kellett hallania társaitól. Mit csinál ehelyett? Ebédidő alatt elmegy, beül egy közeli templomba és élvezi a csendet. Neki ez a hatékony szünet.

Egy másik a parkba megy sétálni, hogy „kijárja” magából azt, ami nyomasztja.

Egyeseknek a felüdüléshez arra van szükségük, hogy találkozzanak másokkal, mások pedig inkább magukban akarnak maradni...

 

A csend, a nyugalom, a munka megszakítása gyógyít. Engedi, hogy fellélegezzek, segít abban, hogy az új követelményeknek jobban eleget tegyek. Kinyítom az ablakot, hogy friss levegőt eresszek be, és a terheket lerakom.

És néha, talán anélkül, hogy keresném, még az is sikerül, hogy elengedjem magam és Isten tenyerébe hullok. Ilyenkor magamhoz találok, új erőre kapok, és az előttem álló munkát sokkal könnyebben végezhetem el.

 

Miért írom ezeket?

 

Mert előttünk áll a szabadság és a vakáció, a „nagy szünet” időszaka. Gyermekeink már türelmetlenül számolják a napokat, hogy a szünidőt végre elkezdhessék. Vajon mi vár ránk? Vajon ki tudom-e magam istenigazából pihenni? Vajon lesz-e annyi időm, hogy önmagamhoz visszataláljak?

 

Isten adja, hogy így legyen!

 

Mindannyiótoknak egy nagyon szép vakációt, szünidőt és szabadságot kívánok! És Ő, akinek mindenütt gondja van ránk, Aki fölöttünk őrködik, Akit a jó és a „rossz” időt adja, kísérjen el Titeket mindenhova, áldjon illetve őrizzen meg Titeket, és hozzon vissza épségben és egészségben!

 

Ezt kívánja lelkipásztori és baráti szeretettel

 

Imre atya

 

Stuttgart, 2013-07-15.

 

Nélküled...

 

Az egyik este azt olvastam: „Az ember annyiszor hal meg, ahány jóbarátját elveszíti“.

Azonnal vettem a telefont, és minden otthoni jóbarátomat felhívtam, nehogy elveszítsem őket, és meghaljak…

 

A gondolat azonban napokig nem hagyott nyugodni. Ennek a belső szent nyugtalanságnak az eredménye az alábbi pár sor...

 

Nem tudom, ki volt kettőnk közül az, aki a másikunknak keresztezte az útját?

Mint ahogyan azt sem tudom, hogy pontosan, napra, percre mikor is találkoztunk először?

Egyáltalán hogyan is léptél be az életembe?

Végül fogalmam nincs arról sem, hogy a sors – helyesebben Isten – mit gondolt, amikor összehozott bennünket?

 

Igazán nem tudom!

 

Csak azt tudom, hogy életem szegényebb lenne, ha Te nem lennél...

Nem lenne benne annyi szép közös emlék, annyi öröm, annyi derű, annyi szín, annyi fény...

Csak azt tudom, hogy ha nem lennél, akkor hiányozna belőle egy biztos pont, egy sziget...

Csak azt tudom, hogy ha nem lennél, akkor hiányozna belőle az otthon melege...

 

Nélküled nem lennék én...

 

Ezért elképzelni sem tudnám azt, hogy életemből kihúzzalak.

Hogy emlékezetemből kizárjalak.

Vagy szívemből száműzzelek.

Ez olyan lenne, mintha életem egyik leglényegesebb részét eldobnám magamból.

 

Azt az ürességet semmi sem lenne képes kitölteni!

 

Köszönöm Neked, hogy vagy!

Köszönöm Neked, hogy létezel!

Köszönöm, hogy életem egyik legnagyobb ajándéka lettél!

 

Stuttgart, 2013-06-27.

 

Imre atya

 

A startlapon: http://t1.ftcdn.net/jpg/00/43/70/80/400_F_43708054_MxKfMxzHUE8I2DP56AkyQc5zOsrAUIgh.jpg

Belső éjszakáid...

 

Az én életemben is nem egyszer voltak olyan időszakok, amikor nagyon hosszúak voltak körülöttem és bennem az éjszakák. Legutóbb, amikor Stuttgartba jöttem... Egyedül vergődtem, mert nem beszélhettem róla senkinek. Úgy éreztem, hogy vereséget szenvedtem minden vonalon. Feladtam valami biztosat egy bizonytalan álomért... Életem nem volt egyéb, mint folytonos kudarcok sorozata... Igyekvésemnek semmi eredménye...

 

Nem értettem sokáig, hogy miért olyan hosszúak néha az éjszakák? Miért van rájuk egyáltalán szükség? Mi értelmük van? Mi a szándéka Istennek velük?

Az egyedüli megnyugvást számomra az adta, hogy Isten tud az én éjszakáimról is...

 

Amikor a tegnapi csodálatos előadás után a művészekkel és a nap többi főszereplőivel egy tartalmas estét eltölthettem, és meghallgattam egyéni sorsukat, megkaptam a kérdéseimre a választ. Mindegyikük életéből az derült ki, hogy „Isten görbe betűkkel is tud egyenesen írni”... Ő az élet csatáinak veszteseiből – előbb vagy utóbb – mind győzőket formál.

 

Néha egy-egy nap elmúltával Neked is az az érzésed, hogy vereséget szenvedtél?

Egyszer-egyszer Te is arra gondolsz, hogy valamit jóvátehetetlenül elrontott számodra az élet?

Vagy Te rontottál el valamit helyrehozhatatlanul?

Gondolod-e máskor Te is, hogy szívedet valami kimondhatatlan teher nyomja, és legszívesebben egy bizalmas jóbarát vállán kisírnád minden bánatod?

Veled is elő-előfordul, hogy ezernyi kérdés foga rág, és szíved legbeljesében azt kérdezed magadtól: Mi értelme van ennek az egésznek?

 

Legyen az első vigasz számodra az a tudat, hogy nem vagy egyedül! Mások is érzik ezt! Sokan érezzük ezt!

 

Aztán már csak azért sem lenne szabad elkeseredned, mert „nyugtával kell dicsérni a napot” – mondja egyik magvas közmondásunk.

 

Mert szeretném, ha tudnád: Isten úgy rendezte el az életünket, hogy abban nem minden kérdésre kapsz azonnal választ. De egyszer majd igen. És az lesz az igazi válasz!

Egyszer-egyszer nagyon türelmesnek kell lenned, mert a leghelyesebb megoldáshoz Istennek is időre van szüksége. Tudnod kell várni, hogy mindent jól elrendezzen Benned és körülötted.

Gyakran kell imádkoznod belátásért,  hogy megértsd és elfogadd Isten intézkedéseit, amelyekről azonban tudnod kell, hogy a lehető legjobbak lesznek majd számodra.

 

Végül: néha egyenesen ki kell tenned magad az éj sötétjének, addig, amíg a felkelő nap sugarai át nem törik azt, hogy annál jobban becsüld az új napot!

 

Szükséged van az éjszakákra!

 

Az éjszakák éppúgy hozzátartoznak életedhez, mint a napfelkelte vagy a napnyugta.

 

Igaz, hogy hitedet próbálják, de ugyanakkor edzik is azt benned.

Igaz, hogy reményeden rágnak, de ugyanakkor erősítik is azt benned.

Igaz, hogy az élet értelmét vonják benned kétségbe, de ugyanakkor meg is gyújtják benned az élet és a szeretet utáni vágyat.

Igaz, hogy egy időre kioltják körülötted a fényt, de ugyanakkor erősítik is belső látásodat.

 

Az éjszakák után frissebb, derűsebb, bizakodóbb, bátrabb leszel.

 

Hidd el, mindennek van értelme.

 

Még lelked sötét éjszakáinak is.

 

Stuttgart, 2013-06-09.

 

Imre atya

Kedves Híveink!

A Stuttgarti Esperesség a tegnapi nappal kiírta Egyházközségünk megüresedett titkárnői állását
.
Kérem azokat, akiknek a megfelelő képesítésük megvan, illetve - úgy érzik, hogy - az alábbi követelményekneknek megfelelnek, jelentkezzenek!
Lelkipásztori szeretettel

Imre atya


Stuttgart, 2013. június 3.

Das Katholische Stadtdekanat Stuttgart umfasst mit seinen 46 Pfarreien
das Gebiet der Landeshauptstadt Stuttgart. 18 Gemeinden von Katholiken
anderer Muttersprache spiegeln den internationalen Charakter Stuttgarts
wider.

Das Katholische Stadtdekanat Stuttgart sucht für die Ungarische
Gemeinde mit Sitz in der Albert-Schäffle-Straße 30 in Stuttgart
schnellstmöglich
eine/n Sekretär/in
Stellenumfang 22 Wochenstunden, unbefristet


Aufgaben:
• Empfang, Telefondienst und Schriftverkehr
• Organisations- und Verwaltungsarbeit
• Führen der Kirchenbücher
• Kassenführung vor Ort
• Zusammenarbeit mit dem Verwaltungszentrum
• Zusammenarbeit mit Haupt- und Ehrenamtlichen der Gemeinde

Wir erwarten:
• Eine/n freundliche/n Mitarbeiter/in mit abgeschlossener Ausbildung
im Sekretariats-, Büro-, Verwaltungs- oder kaufmännischen Bereich.
• gute Kooperations- und Kommunikationsfähigkeiten
• Organisationstalent und die Fähigkeit zur selbstständigen Arbeit.
• Kenntnisse der ungarischen Sprache
• gute PC-Anwenderkenntnisse
• die Zugehörigkeit zur Katholischen Kirche oder einer Kirche oder
Gemeinschaft der Arbeitsgemeinschaft Christlicher Kirchen

Wir bieten:
• eine abwechslungsreiche Tätigkeit mit einer Vergütung nach der
Arbeitsvertragordnung der Diözese Rottenburg-Stuttgart (AVO-DRS)
mit den im öffentlichen Dienst üblichen Sozialleistungen sowie
zusätzlichen familienfreundlichen Bestandteilen
• bei Bedarf können wir bei der Wohnungsvermittlung behilflich sein
Schwerbehinderte werden bei gleicher Eignung bevorzugt.

Ihre schriftliche Bewerbung (gerne auch elektronisch) mit den üblichen
Unterlagen richten Sie bitte bis zum 21. Juni 2013 an das
Katholische Stadtdekanat,
Verwaltungszentrum, Werastr. 118, 70190 Stuttgart;
Tel. 0711/7050-781, email: carola.zartmann@vzs.drs.de

Bitte senden Sie uns nur Kopien, da die Bewerbungsunterlagen nach
Abschluss des Ausschreibungsverfahrens vernichtet werden.


Bimbó vagy virág?

 

Az idén sokat késett a tavasz. Sőt, az embernek egyenesen az volt az érzése, hogy egyáltalán nem volt tavasz. Aztán a fák pár nap alatt virágba borultak, a virágok pedig egymást túlsietve bontották ki százféle gyönyörű szirmaikat. Ha az ember nem volt elég figyelmes, akkor nem is vette észre, hogy a magnóliák az idén is virágoztak... És még hozzá milyen gyönyörűen!

 

Egy ilyen magnólia bimbót bámultam meg közelebbről. Nem csak azért, mert egyik kedvenc virágom, hanem azért is, mert mintha habozni látszott volna, hogy kinyíljék-e vagy sem?

 

És akkor arra gondoltam, nem könnyű döntés bimbóból virágba borulni!

 

Míg bimbó vagy, addig védett vagy.

Addig sejtelmes titkot rejtesz.

Addig nem bánt senki.

Amíg bezárkózol, más nem tud benned kárt tenni.

 

Viszont, ha kinyílsz, akkor védtelenné válsz.

Ha megnyílsz, akkor átlátszó leszel.

Akkor oda a biztonságod.

Nem tudod, mi vár rád.

Nem lehetsz biztos abban, hogy szirmaidat nem tépi-e meg a szél.

Nem lehetsz biztos benne, hogy nem nyúlnak-e feléd illetéktelen kezek...

 

Mégis azt mondom: virágzani, kinyílni jobb, mint bimbónak maradni!

 

Aki virágot bont, bár támadható, de minden belső szépsége napvilágra kerül...

Aki kinyílik, az sebezhető ugyan, de minden seb után bátran újra nyílik, mert tudja, hogy ez az élet – ez a virágzás ára!

 

Aki viszont bimbó marad, az nagyobb fájdalmat kockáztat.

Azt, hogy elsatnyul és elszárad – anélkül, hogy valaha is látta volna az életet, a tavaszt, amikor minden virágba borul...

 

Nyílj meg Te is, ne maradj bimbó, hanem légy virág.

Olyan, amilyen csak Te lehetsz!

Amilyennek az Isten szánt és megálmodott!

 

Stuttgart, 2013-05-16.

 

Imre atya

 

A „belső lakás” őre...

 

Megvallom, mást vártam, amikor többi paptestvéremmel az érdi ciszterci nővérekhez megérkeztünk: kolostort templommal, méteres, magas, ódon falakkal, óriási épülettel, sok-sok ablakkal. Ehelyett egy modern épületegyüttes várt ránk több házzal, sok lakással, nagy területen szétszórva…

 

A falak azonban megvoltak. Ha nem is olyan magasak és vastagok, mint elképzeltem…

És a kisház is ott volt a kapu közelében...

Ő pedig ott ült egy kis fülkében... Az ismerősöket barátságosan köszöntötte, az idegeneket árgus szemmel figyelte.

- „Mit csinál itt egész nap?” – kérdeztem.

Ő büszkén válaszolt:

- „Én vigyázok a házra.” Majd kisvártatva így folytatta: „Azok, akik ebben a kolostorban laknak, rám bízták, hogy felügyeljek rá. Valakinek ugyanis vigyázni kell a házra, nehogy idegenek kirabolják és kifosszák a lakásokat...”

 

Ekkor belém villámlott az a gondolat: Rám is sok „ház” és „lakás” van bízva, hogy őket védjem, és értékeikre vigyázzak.

Ezek a „házak” és „lakások” az emberek belső „titkai”, ezeket bízták rám a tulajdonosaik...

Abban a reményben, hogy rájuk vigyázok és azokat soha és semmilyen körülmények között el nem árulom!

 

És nekem nem szabad ezeket az embereket becsapnom!

Nem szabad, hogy ezek az emberek csalatkozzanak bennem.

 

Az emberek „belső titkai” ugyanis szentek és sértetlenek.

Nem szabad őket megrabolni és kifosztani.

 

Az embereknek életszükséglet egy-egy „felvigyázó”...

 

Vannak, akik Rád is számítanak!

 

Légy méltó a bizalomra!

 

 

Stuttgart, 2013-05-01.

 

Imre atya

Kedves Híveim!

Eddigi titkárnőnk, Andree Brigitta, május 1-től megválik posztjától. Saját bevallása szerint másfelé szeretne orientálódni. Egy közösségnek mindig szomorú esemény, ha valaki kiválik köréből, de most nem ez történik, hisz Brigitta csak titkárnőként nem áll tovább rendelkezésünkre. Egyházközségi tagként és orgonistaként azonban tovább is számíthatunk rá!

Szeretném e helyen megköszönni Neki mindazt a jót, amit önzetlenül, kedvesen és készségesen a mi közösségünkért tett: Isten fizesse vissza neki százszorosan!

Ugyanakkor azért imádkozom, hogy az új helyen is állja meg a helyét, adjon neki az a poszt is sok sikert és megelégedést!

Szeretettel hozom itt búcsúzó sorait.

 

Stuttgart, 2013-04-27.

 

Imre atya

 

 

Kedves Mindenki!

 

Közölni szeretném Veletek, hogy jövö hónapból más feladat vár rám; nos, elhatároztam, hogy más útra megyek, más dolgokkal foglakozzok, abban a reményben, hogy ti is minden lehetöséget befektetek a Magyar Egyházközség elörehaladásáért és erösitésért, mint én eddig.

 

Továbbra is szeretnék ehhez a nagyszerü közösséghez tartozni, a fejlesztéséhez hozzájárulni, támogatni, de nem mint titkárnö, hanem mint Ti, mint hívö, mint barát, mint testvér.

 

Különösen Imre atyának, valamint Gyuri atyának, szeretném ezutal megköszönni a jó, szoros és kellemes együttmüködést a mindennapi problemák mególdásában vagy örömök megosztásában; ezért kívánok Nekik még sok eröt, egészséget, hogy sok hívö emberekre találjanak és jól érezik magukat az egyházközségünkben, a körünkben.

Én igen, nagy örömmel, szeretettel végeztem az igényes, felelöségteljes, sokóldalú feladatjaimat.

 

Az eddigi önkéntes segítségeteket a munkám intézésben szívböl köszönöm; nagyon sokat haladtunk ezáltal.

 

Remélem, hogy egy kicsit tudtam hozzájárulni az egyházközség céljai megvalósitásáért  és továbbra is tenni fogom, de más fórmában mint most.

 

Örülök a további találkazásainkra!

 

Szeretettel,

 

Brigitta Andree

 

Emberi kapcsolataid…

 

Emberi kapcsolatok hálójában élsz, és ezek a kapcsolatok nagyon fontosak a számodra.

Egészséges emberi kapcsolatok nélkül ugyanis teljesen elszigetelődnél, jellemed és személyiséged torzóvá válna, és az életben soha nem jutnál előbbre.

 

Aki kapcsolatban él, annak azonban ápolnia is kell a kapcsolatokat, nehogy azok hálói - egyoldalúan megterhelve - elszakadjanak.

Ha egy kapcsolatod megszakad, mert nem ápoltad, pedig érdemes lett volna, mert előbbre vitt, gazdagított, jobbá és nemesebbé tett, akkor szíved egy része meghal.

 

Sőt! Az ember annyiszor hal meg, ahányszor egy-egy jóbarátját elveszíti...

 

A kapcsolatok ápolása a gyakorlatban azt jelenti, hogy barátaidra időt, energiát és törődést fordítasz. Őket rendszeresen felhívod, érdeklődsz sorsuk felől, velük gyakran találkozol és elbeszélgetsz...

Ez nem csak Neked, de nekik is olyan fontos, mint az élőlénynek a fény vagy a levegő!

 

Mert barátaid sokszor nem tudják, hogy milyen fontos az, hogy egyáltalán vannak, élnek, léteznek...

Mert barátaid sokszor nem tudják, hogy milyen jó őket egyszerűen csak látni...

Mert barátaid sokszor nem tudják, hogy milyen vigasztaló néha a nevetésük, a mosolyuk...

Mert barátaid sokszor nem tudják, hogy milyen balzsam a közelségük...

Mert barátaid sokszor nem tudják, hogy ők számodra valójában a menny ajándékai...

 

Tudnák, ha megmondanád nekik.

 

Milyen kár, hogy olyan ritkán mondod nekik!

 

Ne hagyd, hogy – hibádból – szakadozzanak körülötted kapcsolataid hálói!

 

Talán nem is tudod, hogy Istennel is ilyen kapcsolatban élsz: egy szeretetkapcsolatban.

Még meg sem születtél, Ő már kapcsolatba lépett Veled: igenelt, akart és szeretett Téged!

Azóta is nagyon sokszor bebizonyította már Neked, hogy szeret Téged.

 

Ami Isten és közted növekszik, annak sem szabad egyoldalúnak lennie.

Ami Istent és Téged összeköt, annak sem szabad csak futó ismerettségnek maradnia!

A kapcsolatot, amely Istennel összeköt, szintén ápolnod kell.

Istenre is időt, energiát és törődést kell fordítanod. Őt is rendszeresen fel kell hívnod, érdeklődnöd kell utána, vele gyakran kell találkoznod és beszélgetned...

 

Ez nem csak Neki, de Neked is olyan fontos, mint az élőlénynek a fény vagy a levegő!

 

Mert soha nem fogod megtapasztalni milyen mély, személyes, rád szabott az a barátság és az a hűség, amely Isten és közötted feszül, ha nem élsz Istennel baráti kapcsolatban!

 

Nem tudom, megfigyelted-e? Minél szorosabb körülötted a kapcsolatok hálója, annál biztosabban tudsz rá hagyatkozni és annál biztosabban hordoz Téged.

Minél inkább ápolod a kapcsolatot barátaiddal, ismerőseiddel, munkatársaiddal, a közösséged tagjaival, annál inkább számíthatsz rájuk, annál kiegyensúlyozottabb, derűsebb és szeretetteljesebb vagy.

 

Bízzál hát magadban, hogy képes vagy kapcsolatok hálóiban élni!

 

Bízzál abban, hogy képes vagy Istennel is mély kapcsolatot teremteni!

 

Aki kapcsolatokba fektet, az gondoskodott jövőjéről, mert belőlük tartalmasabb életet fog élni!

 

Stuttgart, 2013-04-14.

 

Imre atya

„Az összeköttetés átmenetileg megszakadt...”

 

Szépen mindent bepakolt a kocsijába. Majd beült, becsatolta a biztonsági övet, s mielőtt elindult volna, elővette maroktelefonját, hogy még egyszer felhívja nővérét és megköszönje neki az esti találkozást. Együtt vacsoráztak, hogy bizonyos dolgokat megbeszéljenek, mielőtt ő végleg visszatérne otthonába...

 

Egy héttel ezelőtt temették el édesanyjukat... Pár napja pedig felszámolták a lakást, amelyben lakott...

 

A szíve most is olyan nehéz volt a bánattól, hogy legszívesebben a parki padra ült volna sírni, ha nem szégyellte volna, hogy felnőtt férfi...

 

Ehelyett hát a maroktelefont kapcsolta be... Az azonban le volt merülve... Erre kiszállt, odament a közeli telefonfülkéhez, és nem is vette észre, hogy édesanyja volt telefonszámát ütötte be a keresőbe... Nem csoda, hogy a mozdulat minden idegszálában ott bujkált, hisz évek óta minden napi szokásává vált felhívni a „Mamát”...

 

Amikor rádöbbent, hogy eltévesztette a telefonszámot, megrémülve akarta letenni a kagylót, hogy ne kelljen hallania a gép hangján: „Ez alatt a szám alatt előfizető nem kapcsolható”... De keze valahogyan nem engedelmeskedett. Forróság öntötte el... Olyannyira, hogy képtelen volt bármilyen mozdulatot is tenni...

 

És akkor valami különleges dolog történt. A vonal másik végéről, a telefonközpontból, egy kellemes női hang – igaz, gépre száműzve az is – ezt mondta: „Elnézését kérjük, az összeköttetés átmenetileg megszakadt...”

 

Se azelőtt, se azután soha nem hallotta ezt a mondatot...

 

Lassan, zavartan letette a kagylót, de a szavak minduntalan ott doboltak benne: „Az összeköttetés átmenetileg megszakadt...”

 

Gondolatai egyre csak ebbe az egy szóba kapaszkodtak: „... átmenetileg...”.

Az összeköttetés, a kapcsolat, a „Mamával” való párbeszéd tehát csak átmenetileg szakadt meg – gondolta.

 

Ez a hivatalos gépi üzenet teológiai dogmává izmosodott benne: „Valamikor ez az összeköttetés, amely most anyja halálával megszakadt, ismét helyreáll, ez a kapcsolat, ami őt vele olyan szorosan összekötötte, újra megteremtődik, a párbeszéd, amit naponta édesanyjával folytatott, sokszor csak banális dolgokról, egyszer újfent létrejön. Mikor? Nem tudja. De hinni szeretné, hogy akkor, amikor Isten azt jónak látja...”

 

Letette a kagylót. Egy határozott mozdulattal feltépte a fülke ajtaját. Kilépett a tavaszi napfényes ég alá. Szeme sarkában egy apró könycsepp sziporkázott. Szája azonban széles mosolyra húzódott. Beült a kocsijába. És hazafelé hajtva – megvigasztalódva – dúdolta a már-már elfelejtett húsvéti ének foszlányait: „Krisztus feltámadott! - Szűnjetek már bánatok! - Ti is nyomán járjatok, - feltámadást várjatok! - Feltámadt Krisztus!”...

 

Stuttgart, 2013. Húsvétján

 

Imre atya

Ha igazi kapcsolatot akarsz...

 

Ha egy emberrel mélyebb kapcsolatba akarsz kerülni, nem elég, ha nézed őt.

Ha egy másik emberrel igazi, mély és őszinte kapcsolatot akarsz, ahhoz a szívedre van szükség.

 

Órákig bámulhatsz valakit, tölthesz megszámlálhatatlan időt azzal, hogy lelkébe pillants, mögéje less, szívébe láss. Számodra idegen marad mindaddig, amíg nem a szíveddel próbálsz meg közeledni hozzá.

 

Szemeid ugyanis csak a külsőt láthatják. A belső számára tekinteted mindig vak marad.

Szemeid megláthatnak ugyan egyet s mást, azonban hamarosan el is felejtik.

Mert a szem hamar felejt...

 

Egyedül a szíved az, amely a másikat igazán felismeri.

Egyedül a szíved az, amely a másik ember gondolatai és érzései előtt képes megnyílni.

 

Ne feledd hát, hogy a másik emberrel való igazi, mély kapcsolatot soha nem a szemed vagy a tekinteted teremti meg.

Ha egy másik emberrel igazi, mély és őszinte kapcsolatot akarsz, ahhoz mindig a szívedre van szükség.

 

Feltéve, ha nem elégszel meg annyival, hogy a másikat csupán bámulni akarod...

Ha viszont csak ezt teszed, akkor soha nem is találkoztál vele...

 

Stuttgart, 2013-03-19.

 

Imre atya

Találkozásaink...

 

Jean-Paul Sartre (1905-1980) Zárt ajtók mögött című műve hitének hű tükre. Ateista meggyőződésénél fogva ugyanis nem hitt az isteni gondviselésben, és azt vallotta: földi létünk nem csak, hogy a véletlen műve, de egymás számára mi magunk vagyunk a pokol is.

Inest, Estellet és Garcint bezárják egy hotelszobába, és az a bűntetésük, hogy egymáson uralkodjanak. Mivel Ines leszbikus, állandóan azon van, hogy Estellet hódítsa meg. Az viszont, mert ízzig-vérig nő, a férfit, Garcint akarja magának. Garcin azonban azt szeretné, ha Ines, aki hivatásos bírónő, őt a háborúban tanúsított gyávaság vádja alól felmentené, ezért neki udvarol... Így bezárul a kör, amelyben mindegyik kínzó és megkínzott egy személyben. Mindegyikük a másik boldogságának az útjában áll.

„Vagyis ez a pokol” – írja Sartre... „Kén és máglya? Az csak vicc! Semmilyen rost nem szükséges: a pokol az a másik ember, akivel találkozunk...”

 

A keresztény gondolkodás homlokegyenest más: az evangéliumok egyértelmű üzenete: boldogságom embertársamban van elrejtve! Attól függ tehát, hogy hogyan viselkedem vele?

A Szentírásban vörös fonalként húzódik végig a találkozás szó. A szent szerzők szerint véletlen találkozások nincsenek. Találkozásainkat mindig Isten szövi. Ő küld mindenkit utunkba!

Napi találkozásaink megannyi kérdés a részéről: „Mit teszel velük? Mit hozol ki belőlük?”

 

A találkozásokban Isten maga jön felénk: „Hogyan viselkedsz velem? Felismered, mit akarok tőled?”

A találkozásokat Isten azért is küldi, hogy boldogságunk nektárcseppjeit másokból összegyűjtsük.

A találkozásokat végül Isten azért hozza össze, hogy gyógyítsa velük beteg lelkünket, hogy általuk ajtót nyisson új helyzetekre, kihozzon bennünket elszigetelődésünkből, és hogy hitünket erősítse.

 

Nem hiába írja a nagy vallásfilozófus, Martin Buber (1878-1965): „Az igazi élet: a találkozások”.

 

Ezt élhettük meg a Stuttgarti Csendes Napok alkalmával is, amelynek keretében Böjte Csaba atya tartott nekünk lelkigyakorlatot.

Örvendtünk neki.

Ittuk a szavait.

Boldogabbak lettünk általuk.

Sokat kaptunk tőle.

És – nem utolsó sorban – találkozhattunk vele.

Belépett az életünkbe...

Nyomot hagyott bennünk...

 

Emberek belépnek az életedbe, és lelkedben nyomot hagynak.

Egyesek megsértenek és sebet nyitnak szíveden, mások meggyógyítanak, és felemelnek, hogy tovább élhesd az életet. Hogy ismét röpülni tudj!

 

Szíved belső békéje vagy békétlensége, öröme vagy szomorúsága gyakran azon találkozások sorozatának utolsó láncszeme, amelyek Téged eddig alakítottak és formáltak.

Aki vagy, akivé lettél, és ahogyan érzed magad, az nagyrészt azoktól a találkozásoktól függ, amelyekbe belemész...

Amelyeket szervezel...

Amelyeknek részese leszel...

 

Holnap is, vagy talán még ma, új találkozások előtt állsz, és csak az Isten tudja, milyen következményei lesznek ezeknek a találkozásoknak.

Remélhetőleg boldogabb leszel utánuk, mint előttük voltál!

Imádkozz hát jó találkozásokért!

 

Holnap is, vagy talán még ma, Te is emberekkel fogsz találkozni, és az ő életükben Te is nyomot hagysz majd magad után. Te is hozzájárulsz majd más lelki egészségéhez vagy betegségéhez, öröméhez vagy szomorúságához...

Öröm vagy bánat forrásává válhatsz...

Szavaid balzsamként gyógyíthatnak vagy éles pengeként sérthetnek...

Boldogabbak vagy boldogtalanabbak lehetnek általad...

Sokat adhatsz másnak vagy sok mindent elvehetsz tőlük...

 

Egyszóval nyomot hagysz másokban...

 

Ne engedd, hogy mások a veled való találkozás után szegényebbek legyenek!

Imádkozz tehát jó találkozásokért!

 

Stuttgart, 05.03.2013.

 

Imre atya

 

Álarccal és anélkül...

 

Alig ismertelek meg a sok maskarás között a szombati farsangi bálon. Meg is kérdeztem, miért épp ilyen maszkot választottál?

Azt válaszoltad: Azért, hogy ne ismerjenek meg! Azért, hogy kérdezzék, ki rejtőzik vajon e maszk mögött?

 

Miközben magyaráztad, láttam, szemeddel fürkészed, hogy mit szólok  ehhez én, a lelkek ismerője? Vajon megértem-e tetted belső mozgató rugóit?

 

Igen, megértem, mondtam, hogy egy pár órára ilyen maszkot akarsz magadnak. Mert minden embernek kell a védettség. Minden embernek szüksége van arra, hogy ha kell, elrejtőzhessen kandi, sanda tekintetek elől.

 

Noha a közvélemény elítéli azokat, akik álarcot viselnek, mert – mint mondja – nincs elég bátorságuk ahhoz, hogy megmutassák igazi arcukat, mégis maga is így tesz...

Noha a Téged körülvevő emberek folyton azt hangoztatják, hogy csak a hiteles, átlátszó embereket szeretik, akiknek világos, határozott arcélük van, ők is álarcot viselnek.

 

Miért?

 

Mert nézd, hogyan bánunk azokkal, akiknek van bátorságuk bevallani gyengeségeiket illetve botlásaikat, és megmutatni sebeiket?

Lenézzük és kinevetjük őket. Hibáikat itt is, ott is megszellőztetjük...

A sebekbe pedig, amelyeknek időre és gyógyulásra lenne szükségük, egyre-másra belevájkálunk...

Az emberi törékenységekkel leggyakrabban nem bánunk kesztyűs kézzel... Azt hisszük, hogy ha mások hibáit kibeszéljük, akkor mi azzal nagyobbak leszünk...

 

Egy szó, mint száz, igen, megértelek, ha egyszer-egyszer Te is álarcot teszel fel. Amikor nagy szükségét érzed.

 

Ugyanis az álarccal igazából a magadban rejlő törékeny kincsekre vigyázol. És vigyáznod is kell rájuk! Kötelességed védened belső kincseidet!

 

Jézus is azt mondta: Ne adjátok a szent dolgokat a kutyáknak és gyöngyeiteket se szórjátok a sertések elé, különben még eltapossák lábukkal…(vö. Mt 7,6)

 

Aki nem tud valódi arcoddal mit kezdeni, annak nem szabad megmutatnod igazi arcodat!

 

Aki nem becsüli igazi arcodat, az nem is érdemli meg azt, hogy lássa.

 

Az Úr előtt azonban bátran levetheted maszkodat.

Ő nem csak, hogy ismeri minden gyengeségedet, de meg is tudja gyógyítani azokat.

Sőt, csak Ő tudja meggyógyítani őket!

 

Bensőséges, álarcnélküli, gyógyító nagyböjtöt kívánok Neked!

 

Stuttgart, 2013-02-13.

 

Imre atya

Emlékek? - Melegség a szívem körül...

 

Amikor még gyermek voltam, nem tudtam, hogy léteznek emlékek. Volt ugyan emlékezetem, de nem voltak emlékeim. Azokhoz még túl fiatal voltam...

 

Amikor kamasszá nőttem, folyton azt hallottam, hogy az emlékek csak idős, öreg embereknek valók. Elhittem a dolgot, és nem foglalkoztam az emlékekkel. Azok ott hevertek körülöttem szanaszét, mint tartalmuktól megfosztott és eldobott cukorkapapírok.

 

Római tanulmányaim alkalmával, tehát már érett papként, valaki egyszer azt írta nekem: „Az emlékek olyanok a szív számára, mint melegítő palackok az átfázott testnek.”

 

Azóta egészen más szemmel nézek én is az emlékeimre – és a világra.

Azóta mindent alaposabban nézek meg.

Azóta az emberek és a dolgok addig soha nem hallott és roppant érdekes titkok hordozóivá lettek számomra!

Mert – érdekes módon – mindenről eszembe jut valami vagy valaki.

Csodálatos érzés!

 

És közben megmelegszik a szívem... Egy olyan melegséggel, amely ott belül gyógyít.

 

Gyűjtögesd emlékeidet! És ne zárd őket hét lakat alá!

 

A rossz emlékektől ugyanis éretté válsz.

A jó emlékektől pedig mindig átmelegszik a szíved.

Mint telente a melegítő palackoktól.

Gyógyulsz.

 

Nem hiszed?

Próbáld ki!

Amúgy is olyan zord körülötted a tél...

 

Stuttgart, 2013-01-30.

Imre atya

Hány barátot engedhet meg magának az ember?

 

Egyik sétám alkalmával megálltam az egyik hídon, amely Bad Cannstattot köti össze Stuttgarttal. Alattam a Neckar vize kígyózott lomhán, hullámai a két egymástól szemmel láthatóan különböző partot nyaldosták. Míg balra az állatkertet körülvevő magas téglafal ásított a nézelődő szemébe, addig a jobb oldalon az „óváros” utcáin siető emberek nyüzsgő sokaságát lehetett messziről látni. Mellettem pedig autók százai iramlottak a tízesen és a tizennégyesen. Ki Cannstattba, ki Stuttgartba igyekezett.

 

Ahogy alánéztem a vízre, láttam, hogy a két hatalmas hídfő betonalapjai milyen mélyen lenyúlnak a földbe. Nem csoda, gondoltam, hogy a híd játszi könnyedséggel viseli a forgalom nagy terhét, s rajta engem is.

 

Egy röpke pillanatig úgy álltam a hídon, mintha körülöttem megállt volna az idő...

 

És ekkor, magam sem tudom, miért, a hídról, a folyóról és az emberekről a barátság jutott az eszembe. „A barátság olyan”, - idéztem egy ismeretlentől a folyóval kapcsolatban, „mint egy csendes folyó, amely hagyja, hogy partján bármikor leülj, és csendesen megpihenj, akkor is, amikor nem akarsz beszélni, mert a szónak már nem hiszel.”

A hídról és az emberekről pedig – ugyancsak egy ismeretlentől – ez a mondás jutott eszembe: „Ha az összes barátom leugrik egy hídról, én nem ugrom velük. Lent várok, hogy elkaphassam őket…”

 

Milyen két szép magvas mondás a barátságról! Bárcsak mindenki megszívlelné!

Vajon ki volt az, aki az első hidat megálmodta? – nyilalt belém a gondolat. Elképzeltem, hogy először milyen nagy ellenkezésbe ütközhetett ötlete, hisz a városrészek, illetve a benne lakó emberek talán nem is akartak egymással érintkezni, mert féltek, hogy elveszítik önállóságukat, sajátosságaikat és egyediségüket...

 

És – fűztem tovább a gondolatot - vajon veszített-e az ó- illetve az újváros azzal, hogy hídat építettek a közöttük feszülő folyóra? Beigazolódott-e a városlakók gyanúja, amellyel először minden mást és idegent el akartak utasítani?

Nem hiszem. Sőt, meg vagyok győződve arról, hogy nem! Hisz hamarosan azt kellett tapasztalniuk, hogy egyikük gazdagítja és kiegészíti a másikat, és fordítva...

 

Ekkor megértettem a barátság három lényeges jellemvonását!

 

Az igazi barátság, noha különböző személyiségű, jellemű, természetű és vérmérsékletű embereket köt össze, teszi ezt anélkül, hogy a másik személy önazonosságát, egyediségét, sajátosságát, szépségét, különlegességét elvenné vagy megrabolná.

 

Az igazi barátságban továbbá az egyik barát gazdagítja és kiegészíti a másikat, és fordítva. Ha ez nem így van, akkor az nem igazi barátság!

 

És végül az igazi barátság sokat kibír, mint a híd. Nem törik olyan hamar össze, nem szakad le könnyen, mert mindkét „hídfője” mély alappal rendelkezik.

 

Bad Cannstattot Stuttgarttal – különböző helyeken – több híd köti össze. És a hidak végén mindkét oldalon egy nagy szabad tér terül el.

Utolsó gondolatom ezért az volt, hogy vajon mennyi hídat engedhet meg magának egy sziget, egy városrész, és hol szabad egyáltalán hidat verni?

 

Arra jöttem rá, hogy annyi hidat szabad építenünk, amennyi nem szűkíti be túlságosan a világunkat...

 

És csak ott szabad hidat építenünk, ahol nem kell félnünk attól, hogy önazonosságunk, egyediségünk, sajátosságaink, különlegességünk elvész...

 

Barátaim, jöjjetek építsünk ilyen hidakat!

 

Stuttgart, 2013-01-16.

 

Imre atya

 


Életem színfoltjai...

 

Az elmúlt sötétszürke, esős napok egyhangúsága alatt többször is volt alkalmam az élet „színtelenségéről” elgondolkoznom.

 

Az egyik ilyen alkalommal elővettem festőfelszerelésemet, és eljátszottam a színekkel, hogy a kinti idő szürkeségéről eltereljem a figyelmemet.

 

Hirtelen a sok színes és fénylő szín eszembe juttatta, hogy pályafutásom kezdetén az életnek mennyi sok színt akartam adni. Annyi éven át sikerült is! Az utóbbi időben azonban egyre többet foglalkoztam a szürke és a sötét színekkel...

 

És miközben erre gondoltam, hangulatom egycsapásra kiderült, és a szürke, esős nap már egyáltalán nem is zavart.

 

Az élet színfoltjaira való emlékezés olyan, mint az „első szerelemre” való gondolás. Arra emlékeztet engem, hogy a régi vágyakat és álmokat nem szabad szégyellni. Sőt, azokhoz hűségesnek kell maradni, és nem szabad abbahagyni azt a törekvést, amellyel az életnek színt akarunk adni, hogy a világ – bennünk és körülöttünk – derűsebb és színesebb legyen.

 

Ugyanakkor azt is eszembe juttatja, hogy körülöttem olyan emberek voltak és vannak, akik életemet derűssé és színessé tették és teszik. Köszönet nekik!

 

Kinézek az ablakon. Az idő most is sötétszürke és esős. Én azonban ma is játszom a színekkel, és ismét elhatározom, hogy – Isten segítségével – ebben az új esztendőben is hű maradok régi vágyaimhoz és álmaimhoz, hogy bennem és körülöttem derűsebb és színesebb legyen az élet...

 

 

Stuttgart, 2013. január 5.

 

Imre atya

 

Egy elrontott pásztorjáték...

 

Noha már kilenc éves volt, még mindig a második elemiben járt, pedig már a negyedik osztály padját kellett volna koptatnia. Amit rögtön észrevettem rajta, amikor káplánként odakerültem: nagyon meleg szíve volt. Talán azért, mert édesanyja korán meghalt. De az is lehet, hogy csak egyszerűen mindig szeretetre vágyott...

 

Amikor a karácsonyi pásztorjátékra készülődtünk és a szerepeket kiosztottam, neki a fogadós alakítása jutott. Amikor láttam, hogy arca kissé elszomorodik, megkérdeztem tőle: „Mi van, Csabika? Nehéznek találod a szerepet?” „Nem, Kistiszti, - válaszolta sietve, de én pásztor szeretnék lenni báránykákkal és furulyával...”  Mivel azonban a szereposztásban ő volt a legutolsó, a többieknek már előző nap odaadtam a betanulnivalót, nem tehettem mást, mint megsímogattam kis buksi fejét és azt mondtam neki: „Ne törődj, meglátod, hogy eza szerep  sokkal jobban fog neked tetszeni, mint a pásztoré...”

 

Akkor még álmomban sem sejtettem, hogy „jövendőlésem” mennyire beigazolódik...

 

Elérkezett a Karácsony estéje. A gyerekeket mindig öt órára hívtuk az előadásra, hogy egyrészt ne kerüljenek késő ágyba, másrészt pedig hogy aránylag kis templomunkban legyen hely az ilyenkor csapatostól odasereglő felnőtteknek.

 

A templom ezuttal is zsúfolásig megtelt. Szívem dagadozott, amikor láttam a sok gyermeket. Észre sem vettem a nagy zsivajt, amelyre pedig plébánosom mindig olyan kényes volt. Nem is próbáltam hát elcsitítani. Amikor azonban elkezdődött a pásztorjáték, egyből síri csend honolt az ódon falak között.

 

Minden a legnagyobb rendben ment: a gitárosok szépen játszottak, a szereplők a szöveget nagyszerűen betanulták. A szívem is kacagott...

 

Elérkezett az a jelenet, amikor József bevezeti Máriát, és gyöngéden a fogadó felé irányítja. Ott erőteljesen kopog a nagy ajtón, amelyet a kulisszára festettünk. Csabika, mint fogadós, ott várakozott az ajtó mögött, és leste, hogy József mikor ér az ajtó elé.

„Mit akartok itt?” – kérdezte a kopogás után erőltetett mord hangján – még belülről. Majd kijött, mogorván maga elé nézett, és mondta tovább magabiztosan a betanult szöveget: „A fogadóban nincs egyetlen hely sem!”

„Jó uram, már mindenütt voltunk! De eddig sehol nem fogadtak be...” – rimánkodott neki József. „Nagyon messziről jövünk és nagyon el vagyunk fáradva...”

„Ebben a fogadóban nincs számotokra hely!” – harsogta Csabika, és közben sötét pillantásokat vetett hol Józsefre, hol pedig a nézőseregre.

„Kérlek, kedves fogadós, ne miattam, hanem feleségem, Mária miatt. Gyermeket vár, áldott állapotban van. Csak annyi hely kellene neki, hogy kissé kipihenje magát. Biztosan van egy kis sarok odabenn, ahol kipihenhetné kissé magát...” – próbálkozott még utólszor József.

Erre a „szívtelen” fogadós elérzékenyült. Most először a szerepe folyamán. Gyöngéden Máriára nézett... Majd hosszú szünet következett, olyan hosszú, hogy mindenki – én is – azt gondolta, Csabika elfelejtette a szövegét.

„Nincs, takarodjatok!” – súgtam neki halkan.

„Nincs!” – ismételte gépiesen Csabika. „Takarodjatok!”

József szomorúan helyezte Mária vállára a kezét, aki hüppögve hajtotta férje vállára a fejét. Elfordultak, hogy folytassák tovább útjukat. Csabika viszont nem zárta be a fogadó ajtaját, mint az a szövegben szerepelt, hanem megállt a küszöbön, és szomorúan nézett az elzavart szent pár után. Szája kissé nyitva maradt, homlokát a gond látható kis ráncokba fogta, és szeme sarkában megjelentek az első könnycseppek...

És mielőtt még valamit is mondhattam vagy súghattam volna neki, minden másképp alakult, mint az a szerepben szerepelt.

„Maradj, József” – kiáltotta Csabika. „Hozd vissza Máriát is!” Szája ekkor már széles mosolyra húzódott. „Odaadom nektek az én szobámat!” ...

 

A nézők közül sokan azt hitték, hogy Csabika elrontotta a szerepét. De a legtöbben azt mondták nekem utána, hogy ez volt a „legkarácsonyibb” pásztorjáték, amit valaha is láttak!

 

Én sem láttam sem azelőtt, sem azóta ilyen szépen végződő pásztorjátékot! És deresedő fejjel azt kell mondanom: Egyedül Csabika értette meg a Karácsony lényegét!  

 

 

 

Ezekkel a sorokkal kívánok minden egyes Hívemnek és Olvasómnak kellemes Karácsonyt, és áldásos, békés, boldog, örömteli új esztendőt!

 

 

Stuttgart, 2012-12-24.

 

Imre atya

 

 

 

Az igazi Karácsony „megteremtésének” hét titka...

 

Néha olyan kapkodó és hektikus az Advent, hogy képes a Karácsony igazi örömét is megrontani benned. Hogy ez ne következzék be, azt Te is megakadályozhatod.

 

Hogyan?

 

A következő hét ötlet, amelyet a kölni főegyházmegye egyik segédpüspöke, Dr. Dominik Schwaderlapp állított össze, segíthet Neked abban, hogy Jézus Urunk születése számodra is igazi és maradandó örömforrás legyen. Figyelj csak!

 

1. Ne támassz a Karácsonyal szemben túlzott elvárásokat. Örvendj (majd) annak, amivel Isten azokban a napokban megajándékoz Téged.

 

2. Egy jó szentgyónás minden szeméttől és lomtól megszabadítja szívedet, ugyanakkor megnyítja azt Jézusnak. Mert Jézus a Te szívedben is meg akar születni.

3. Ha megteheted, Karácsonyig naponta végy részt a szentmisén. Sehol sem jön el Jézus olyan közel hozzád, sehol sem adja olyan bőségesen kegyelmét, mint a szentmisében.

4. Tölts naponta legalább 10 percet azzal, hogy a Karácsonyra vonatkozó olvasmányokat, illetve a Karácsonyi liturgia imáit elolvasd és rajtuk elgondolkozz. A liturgia az egyik legbiztosabb kulcs, amely képes kinyitni számodra a Karácsony titkának kincsesházát. (Az olvasmányokat lásd a
http://www.katolikus.hu/igenaptar/ címszó alatt.)

5. Vagy örömmel ajándékozz, vagy sehogy! Mivel Jézus születése számunkra Isten legnagyobb ajándéka, amit csak elképzelhetünk, efölötti örömünket azzal tehetjük mi is láthatóvá, hogy örömmel ajándékozzuk meg egymást azzal, amit adni szeretnénk.

6. A Karácsony előtti napok sok előkészületi munkával telnek. Ez sokszor ahhoz vezet, hogy a lázas tevékenység kifáraszt. Testileg is, lelkileg is. Ha már semmiképp sem kerülheted el ezt a hektikát, akkor ajánld fel Istennek. Igy lesz a lázas tevékenységből is – ima.

7. Végül ezekben a napokban légy mindazokkal szemben, akikkel csak találkozol, jóságos, nagylelkű, hálás és előzékeny. Igy válsz Te magad is mások számára Isten ajándékává.

 

Próbáld meg, és meglátod!

 

Ezt kívánja Neked, minden kedves Hívének és Olvasójának sok szeretettel

 

Imre atya

 

Stuttgart, 2012-12-17.


 

Vigyázz belső titkaidra!

 

„Te egy nagy, szent titok vagy“, mondta nekem az ajtó, „ezért szükséged van rám, hogy titkaidat védjem.”

„És melyek azok a titkok bennem, amelyeket te védeni akarsz” – kérdeztem tőle csodálkozva.

„Olyan helységek, amelyeknek szentnek kell maradniuk. Amelyeket ha kifosztanak és kirabolnak, akkor értéktelenné és jelentéktelenné válsz” – mondta, majd az egyre hevesebben fújó szél elől bezárta nagy szemeit...

„És melyek ezek a szent helységek bennem?” – akartam tudni most már mindenképpen, és halkan kopogtam a szemhéján.

Az ajtó kinyitotta résnyire a szemét és azt mondta bölcs pillantással: „Ezek a Te emberi méltóságod, amelynek érinthetetlennek kell maradnia a születéstől egészen a sírig. Aztán a Te lelked, amely csak egyetlen egyszer létezik e világon! Végül a Te szellemed, amely olyan találékony, hogy vele mindenre képes vagy! Ez a három helység a Te személyes tulajdonod, és amelyeket senkinek sem szabad bepiszkítania, megsebeznie, különben örökre szegény leszel és elveszíted önmagad!”

Ezután becsukódott...

 

De mióta a bölcs ajtó elárulta nekem, hogy bennem szent helységek vannak, csak azokat engedem közel magamhoz, akik tisztelettel bánnak velük.

 

Mások számára, akik nem becsülik bennem ezeket a szent titkokat, zárva maradok. Bezárkózom, mert ezekért a szent helységekért én vagyok a felelős, senki más. Nekem kell őket védenem, nehogy valaki kirabolja és megszentségtelenítse őket.

 

Ők az én szent tikaim!

 

Benned is ugyanezek a titkok szunnyadnak. Vigyázz rájuk, nehogy elveszítsd önmagad!

 

Stuttgart, 2012-12-11.

 

Imre atya

 

A Startlapon látható kép lelőhelye: http://mokkamekka.blogspot.de/2011/11/szivelyes-fogadtatas-oreg-ajtok-1.html


Titok vagy Te is...

 

Amint ott álltam előtte egyik vasárnap reggel, hirtelen rámnyitotta nagy szemét a tükör. „Te egy nagy, szent titok vagy“ – mondta nekem érezhetően megilletődve. „Amit magadból bennem látsz, az távolról sem az, aki vagy. Te sokkal több vagy annál! Egy nagy titok.”

„Mi az, hogy titok?” – kérdeztem kiváncsian.

„Ez egy olyan kérdés” – válaszolta láthatóan elgondolkodva, „amelyre senkitől sem kapsz majd végleges és kimerítő választ. Minél inkább kutatsz utána, annál több kérdés ágaskodik majd benned vele kapcsolatban.

„Létezik-e egyáltalán olyan valaki, aki megmondhatná nekem, hogy mi tesz engem titokká?” – kérdeztem újra rátartian a tükröt.

„Kerekedj fel” – mondta nekem, „és figyeld meg tüzetesen az életet. Tanulj tőle. A körülötted lévő világ dolgaiban sok választ fogsz majd találni vele kapcsolatban.”

 

Nagyon nyugtalanná tett az a felismerés, hogy egy nagy, szent titok vagyok. Azon a vasárnapon egész nap ez járt az eszembe. Sokáig gyüjtögettem magamban a bátorságot, míg végül elhatároztam, hogy útra kelek, és akivel vagy amivel csak találkozom, megkérdezzem a saját titkom felől.

 

„Miért vagyok én titok?” – kérdeztem a mély, végtelen, morajló tengert.

„Azért” – válaszolta nyugodtan, „mert hasonló vagy hozzám.. Mélység húzódik meg benned, amelynek fenekét soha nem leszel képes elérni. Lelked mélyén pedig olyan energiák és tartalékok rejlenek, amelyeket soha nem leszel képes felszínre hozni. Ha valami baj ér, ha lelked szomorú vagy a szíved kimondhatatlanul fáj, akkor ezek megmozdulnak benned, felszínre jönnek és fenntartanak, hogy egészen el ne merülj. Mindössze arra lenne szükség, hogy nap, mint nap alászállj lelked mélyére. Meglátod, értékes kincseket fogsz ott találni.”

 

Mióta a tenger a lelkemben rejlő mélységre rányitotta a szemem, nem elégszem meg a mindennapok felszínes egyhangúságával. Igyekszem egyre többször alámerülni. Elég egy pár pillanatnyi csend, egy kis Istenre figyelés, pár gondolatnyi ima. És valóban egyre értékesebb és értékesebb kincseket találok magamban. Rájöttem, hogy nem csak egy külső, hanem egy belső életem is van, és olyan mélységű, amilyenről nem is álmodtam. Minduntalan meglep, hogy mennyi gazdagság rejlik bennem.

 

Nagy, szent titok vagyok – mert benső gazdagságom kimeríthetetlen.

 

Te is egy nagy, szent titok vagy!

 

Benned is ilyen mélység van!

 

Többek között ez tesz Téged is nagyon értékessé!

 

Stuttgart, 2012-11-28.

 

Imre atya

 


Egy kiállítás margójára...

 

Az elmúlt szerdán a Barátságklub tagjaival egy Thorma János kiállításon voltunk. Több, mint egy órát néztük azt az alig egy tucat gyönyörű képet, amit a Kultúrintézetnek erre a célra sikerült beszereznie. Alig tudtunk tőlük elválni...

 

Napokkal később, még mindig a képek hatása alatt, az jutott eszembe, hogy minden kép, amit látsz, egy üzenetet hordoz számodra, még akkor is, ha látszólag nem egyéb, mint fantáziaszülemény vagy színkompozició.

 

Ugyanakkor minden ember is, akit látsz vagy akivel találkozol, szintén egy üzenet hordozója. Ha rá figyelsz, akkor beszél Neked. Hol az életről, hol a halálról, egyszer a kezdetről, máskor a végről, néha az örömről, máskor a bánatról, és még annyi egyébről...

 

A kép soha nem változik. Ugyanaz marad, mint amilyen volt. Elérkezik az a nap, amikor minden részletét és ecsetvonását kívülről ismered. Talán már nem is tetszik Neked.

Akkor vagy eladod, vagy elajándékozod, vagy pedig félreteszed a lomtárba.

 

Az ember viszont állandóan változik.

Őt nem állíthatod egy sarokba, nem adhatod és nem is ajándékozhatod el másnak. Még akkor sem, ha Neked már nem tetszik.

Mert az ember - minden ember! – értékes és egyedi.

Isten képmása.

 

És Isten hasonmásai nem a lomtárba valók!

 

Egy embert újra meg újra fel kell fedezned.

 

Megéri, hidd el!

 

Egy ember ugyanis mindig változik!

 

Stuttgart, 2012-11-17.

 

Imre atya

Ajándék vagy...

 

Mióta egyszer a bevásárló utcán az elébe kitett kis kosárkájába egy pénzdarabot beledobtam és szóba elegyedtem vele, többször is beszélgetünk. Legugolok mellé, és ő csak mesél. Tudom, hogy az élet nagyon mostoha volt hozzá. Nem csak teste törékeny, de lelkileg is beteg. Olyannyira, hogy gyakran gondolt az öngyilkosságra.

Egy alkalommal megkérdeztem tőle, hogy hogyan tudott ennek az óriási belső kényszernek ellenállni? Ő ezt válaszolta: „Mindig arra gondoltam, hogy akkor magamat veszíteném el. Érti? SAJÁT MAGAMAT!”

 

Egy ajándékot visszautasíthatok vagy elfogadhatok. Kicsomagolhatok vagy kibontatlanul a sarokba dobhatok. Örvendhetek neki vagy összetörhetem.

 

Isten Téged adott magadnak ajándékul. Vajon elfogadod-e Tőle magadat?

 

Aki életét ajándéknak fogja fel és elfogadja, az olyan ember, aki jóságos önmagához.

Aki jóságos önmagához, az felelősnek érzi magát önmagáért, és törődik azzal, hogy neki jól menjen. Ügyel önmagára. Úgy él, azzal a tudattal, hogy számára az élet minden napja egy ajándék. Isten ajándéka!

 

Nem tudsz jóságos lenni önmagadhoz, mert olyan vagy, amilyennek nem szereted magad? 

Nem szereted önmagadat, mert mindig van valami kifogásolni valód magadon vagy az életen?

 

Ha így beszélsz, akkor nem érted, mit szeretnék mondani Neked.

 

Nem azért kell jó légy önmagadhoz, mert szép vagy, nagy teljesítményekre képes, eredeti vagy sokak által szeretett. Nem!

 

Azért kell jóságosnak lenned önmagadhoz, mert Te TE vagy, mert minden birtokod ÖNMAGAD, mert senki e világon nem hivatott arra, hogy hozzád jóságos legyen, csak Te.

 

Isten Téged ajándékozott önmagadnak, senki mást.

 

Akarsz-e jóságos lenni önmagadhoz?

 

Ne töprengj sokat ezen a mondaton. Csak egyszerűen engedd, hogy hasson rád. Mártózz meg melegébe, mint egy langymeleg fürdőbe: Én vagyok önmagam számára Isten legszebb  ajándéka! Vigyáznom kell, hogy el ne veszítsem önmagamat!

 

Nem Te lennél az első, akinek ez a mondat új életerőt adott, akinek az életét derűsebbé és gondtalanabbá tette...

 

Stuttgart, 2012-11-06.

 

Imre atya


Őszi gondolatok

 

Ősz van. Hideg, nyirkos lett az idő. A nappalok rövidebbek lettek, az éjszakák hosszabbak. Az emberek sietve igyekeznek haza. Benn a melegben a jó, kinn nem szívesen álldogál az ember. Alig vannak az utcán. Csak a szél kavarja fel a fákról lehullott sok levelet.

 

Nem egyszer úgy érzed magad, mint most ősszel. Erőd, ötleteid, lelkesedésed úgy hullanak le rólad, mint most a falevelek.

 

Életkrízis? Nem. Sokkal inkább egy természetes ciklus, egy alkotói kényszerszünet, amely életfontosságú a további kreativitásodhoz.

 

Benned ugyanis egy olyan erő szunnyad, amely újra és újra levelet fakaszt.

Előbb azonban a régi leveleknek le kell hullaniuk, hogy helyet adjanak az újaknak.

Nagy bátorság kell ahhoz, hogy a régi leveleket elengedd, lehullaszd abban a reményben, hogy majd újak nőnek a helyükbe...

Aki erre nem képes, az az élet belső törvényének áll ellen.

Aki mindig és minden áron ragaszkodik a régihez, az szavak nélkül is azt vallja be, hogy fél, és az életet illetve a növekedést akadályozza.

 

Az ősznek is van értelme.

A Te pillanatnyi őszödnek is!

Engedd, hogy bekopogjon hozzád!

Az ősz a tavasz természetes előhirnöke.

Tudsz-e várni így a tavaszra?

 

Stuttgart, 2012-11-01.

 

Imre atya

Bizalom

 

Amikor egy alkalommal egy bezárt ajtó előtt álltam és zavartan a kulcsot kerestem, akkor döbbentem rá arra, hogy milyen gyakran álltam már életemben bezárt ajtók előtt.

 

Csak más értelemben.

 

Olyan emberek voltak ezek, akik szívükben bezárkóztak, mert bizalmatlanok voltak. Féltek „ajtót” nyitni nekem, nem mertek megnyílni, mert valaki vagy valakik azelőtt egyszer már megsebezték, és ezzel belső hallgatásra kárhoztatták őket.

 

Más alkalmakkor viszont épp az ellenkezőjét volt szerencsém megtapasztalni.

Olyan emberekkel találkoztam, akik szempillantás alatt meg tudtak nyílni nekem, mert bizalmat szavaztam nekik és tapintattal ajándékoztam meg őket, ami védelmet nyújtott nekik.

 

A bizalom kulcsával kinyitottam szívük ajtaját.

Tapintatommal megszabadítottam őket bezártságuktól.

 

És beszélgettünk.

Békésen, szépen és bizalmasan...

A bizalmas és tapintatos szavak belső sebeikre balzsamként hatottak. Azok gyógyulásnak indulhattak.

 

Minden lakat vagy ajtó számára létezik egy kulcs, amely kinyitja őket.

A bezárt szívek számára is létezik egy kulcs.

Ezt a kulcsot bizalomnak hívják.

 

Istenem, milyen kevés kellene ahhoz, hogy sok ember szívét megnyithassuk.

 

Stuttgart, 2012-10-22.

 

Imre atya


„Kincsem, gondolj arra, hogy már nem ketten vagyunk, hanem hárman...”

 

A történet nem új. Az egyik család éppen ünnepi vacsoránál ül. Az apuka így szól hét éves fiacskájához: „Tomikám, anya és apa tíz évvel ezelőtt házasodtak össze. Ezt ünnepeljük ma.” A fiúcska, aki jól ismerte szülei házaséletének mindennapjait, nagy szemeket mereszt és visszakérdez: „És mennyi ideig kell még együtt élnetek?”

Ha az ember arra gondol, hogy manapság mennyi házasság végződik válással, akkor hamar elmegy a kedve a nevetéstől, még a fenti tréfás történet hallatán is. Hát még, ha a statisztikákból azt olvassa ki úton-útfélen, hogy ez a szám a házasságkötések több, mint egyharmada... Minden jel arra vall, hogy napjainkban a házas életet ezernyi veszély fenyegeti.

De vajon csak korunkban van ez így?

Az evangéliumban (Mk 10,2-16) arról olvashatunk, hogy a helyzet Jézus Urunk idejében sem volt rózsásabb. A farizeusok ugyanis egy alkalommal arról faggatták Őt, hogy: „Szabad-e a férjnek elbocsátania a feleségét?” Jézusnak – látszólag - két lehetősége volt. Vagy azt mondja, hogy „szabad”, és akkor jóhíre, mely Őt irgalmas tanítónak tudta, oda van. Vagy pedig azt mondja, hogy „nem szabad”, és akkor a zsidó hagyomány ellen szól, amely nem kisebbtől, mint Mózestől származott, és ezzel életét teszi kockára.

Jézus azonban átlátott a szitán. Nem tudták lépre csalni. Ellenfeleinek rosszindulatú kérdését, mint annyiszor, ezuttal is arra használta fel, hogy tanítsa és felvilágosítsa a kérdezőket és a népet. Azt akarta, hogy megértsék, hogyan látja Isten a férfit és a nőt, illetve kettejük házasságát. A jelenetetet szó szerint így olvashatjuk: 3De ő kérdéssel válaszolt: „Mit parancsolt nektek Mózes?“ 4“Mózes megengedte, hogy válólevelet írva elküldjük az asszonyt“ - felelték. 5Jézus folytatta: „Szívetek keménysége miatt írta ezt a parancsot. 6De Isten a teremtés kezdetén férfit és nőt alkotott. 7Az ember ezért elhagyja apját, anyját, a feleségéhez ragaszkodik, 8és ketten egy test lesznek. Ettől kezdve többé már nem két test, hanem csak egy. 9Amit tehát Isten összekötött, azt ember ne válassza szét.“ 10Otthon tanítványai ismét efelől kérdezgették. 11Ezt válaszolta: „Aki elküldi feleségét és mást vesz el, házasságtörést követ el ellene. 12Ha pedig a feleség hagyja el férjét és máshoz megy, házasságot tör.“  Azaz Jézus szerint: 7Az ember ezért elhagyja apját, anyját, a feleségéhez ragaszkodik, 8és ketten egy test lesznek. Ettől kezdve többé már nem két test, hanem csak egy.”

A házasságban tehát egy férfi és egy nő - Jézus szerint - nem úgy találkozik össze, mint két autó az útkereszteződésben.  Véletlenül. Sorsszerűen. Nem is úgy, mint két partner egy közös cég égisze alatt, hogy abból mindketten minél több hasznot és adókedvezményt húzzanak. Nem, a házasságban a férfi és a nő Isten akaratából lesznek eggyé. Ezért is ígérnek Isten előtt örök hűséget „jó és balsorsban” „holtomiglan-holtodiglan” egymásnak. Ezért is mennek együtt az isteni áldás biztos tudatában tüzön-vizen keresztül. Noha ez nem egyszerű, de Jézus szerint így látja Isten a házasságot!

Mi, katolikusok pedig Jézus világos szavaiból azt olvassuk ki, hogy Isten az, aki a házastársakat összeköti. Ő előtte ígérik meg egymásnak a partnerek, a jegyesek, a házasságot, és teszik ezt abban a meggyőződésben, hitben, hogy Isten akarja ezt a kapcsolatot. Szerintünk a házasság nem „egy világi dolog”, mint Luther Márton azt vélte. Ha mi egyházilag, templomban házasodunk, akkor azt azért tesszük, hogy Isten előtt kössünk házasságot, és ezt minden hátsó kiskapu nélkül.

Amerikában végzett tudományos felmérések legújabban a válások valószínűségének kiszámolásával foglalkoztak. Míg az átlag amerikaiaknál a válási rizikó majdnem 50 százalék, azok között, akik rendszeresen járnak templomba, ez az arány mindössze 10 %. És azok közült a házasok közül, akik együtt imádkoznak, csak 0,2 százalék válik el! Ez azt bizonyítja, amit már rég sejtettünk, csak a mai elvilágiasodott, sőt keresztény-ellenes világban senki nem meri megfogalmazni: Azok a házasok, akik hitüket együtt gyakorolják, akik – egy hasonlattal élve – a házasságkötéskor Istent is beültetik a házasság csónakjába és engedik, hogy Ő kormányozza azt, azoknak vihar esetén minden reményük meg lehet arra, hogy hajójuk nem borul fel...

Isten szemében tehát két szerető házastárs együttélése a természetes. Sőt, mi több: az Istentől megálmodott házasságban már nem ketten vannak, hanem hárman! Isten ugyanis azért teremtette a férfit és a nőt, hogy egymást kiegészítsék, támogassák, és együtt tükrözzék vissza az Ő arcát.

Életeidegenek lennénk viszont, ha nem ejtenénk szót azokról a házasságokról, amelyek vakvágányra csúsztak. Amelyeket – legalább is látszólag! – nem lehet már életre kelteni, mert szívük megszűnt dobogni... Emberi gondolat szerint az ilyen házasságokat fel kell adni. Kár az erőlködésért, a rábeszélésért, a mentegetőzésért, a megbékélésre való törekvésért. Legjobb, mondjuk ilyenkor, gyorsan és fájdalommentesen szétmenni.

A sajnálat azonban magunk nem-akarásának a mentegetése. Ugyanis mivel egy ún. „fogyasztói társadalomban” élünk, amelyben sokszor valaminek a megjavítása nem érdemes, amelyben pl. egy új nadrág vásárlása olcsóbb, mint megfoltozása, vagy egy elektromos gép javítása többe kerül, mint egy új beszerzése, a partnerrel is így teszük. Feladjuk. Eldobjuk.

Isten előtt azonban nem létezik a fogyasztói társadalom. Isten számára minden férfi, minden nő és minden házasság értékes és egyedi. Isten számára nem ismeretes a válás, annál inkább a hűség!

A fent idézett evangéliumi részben mondja is Jézus:  9Amit tehát Isten összekötött, azt ember ne válassza szét.“ És szavai nem ajánlást takarnak, hanem rendelkezést, parancsot! A házasság fölött - Jézus szavai szerint – az ember nem rendelkezhet. A házasságról Isten rendelkezik, és nem a mi szemléletünk, kényünk-kedvünk vagy paragrafusaink döntenek.

Aki ezt tudja, az könnyebben megérti és elfogadja a Katolikus Egyháznak a házasságra és a válásra illetve újraházasodásra vonatkozó tanítását.

És ha a házasság egyik vagy mindkét partner legjobb akarata ellenére sem működik? Ha a partnerek és a gyermekek számára is nem egyéb kínnál? Igen, ez is létezik. Tudjuk. Akkor először is arra a kérdésre kell válaszolniuk a partnereknek, hogy miért nem működik ez a házasság?

Meg kell kérdezze mindegyikük saját magától: az eltelt évek alatt gondoltam-e egyáltalán arra, hogy a házasság nem egy ékszer, amit nézni, hanem egy virág, amelyet mindig ápolni és gondozni kell? Nem elég ugyanis egymásba szerelmesnek lenni, hanem a lángoló, de mulandó szerelmet át kell menteni szeretetbe. Jut eszembe ezzel kapcsolatban egy kis történet. „De a szeretet? Hol a helye szeretetnek a házasságban? – kérdeztem a kínai bölcset. Ő így válaszolt: „A szeretet megjön. Nálunk a fiatal pár házassága napján felteszi a házi tűzhelyre a szeretet vizével teli edényt. És az aztán lassan felmelegszik és egyre melegebb lesz. Nálatok a szeretet víze már a házasság előtt felforr, és miután összeházasodtatok, hamarosan kihül...”

Továbbá azt is meg kell kérdezze minden kátyuba jutott házasság szereplője: töltöttem-e el társammal elég időt? Beszélgettem-e eleget vele? Törekedtem-e arra, hogy megértsem őt?

Amikor egy férfi felkereste a mestert, hogy tőle megromlott a házasságára jó tanácsot kérjen, az azt mondta neki: „Meg kell tanulnod meghallgatni a feleségedet!” Emberünk megszívlelte a tanácsot , és mikor egy hónap múlva visszajött, azt mondta büszkén a mesternek: „A feleségem minden egyes kimondott szavát meghallgattam.” Erre a mester szélesen elmosolyodott és azt mondta neki: „Most akkor menj haza, és hallgass meg minden szót, amit nem mond ki” (Anthony de Mello).

De ha mindezek után is a házasság nem lenne megmenthető, akkor a partnerek keressenek egy bizalmukra érdemes papot, és kérjenek tőle tanácsot. Talán valóban megtörtént az, hogy házasságuk Isten előtt meg sem köttetett...

Érdekes módon ez az evangéliumi szakasz azzal fejeződik be, hogy szülők gyermekeket hoznak Jézushoz, mert szerették volna, ha megáldja őket. Mikor a tanítványok el akarták őket kergetni, hogy ne zavarják a fáradt Mestert, Jézus azt mondta: „Engedjétek hozzám a gyermekeket. Ilyeneké a mennyek országa...”

Mi köze van ennek a történetnek a házasság témájához? Talán tévedne a Szentírás, amikor egymással összekapcsolja őket? Nem.

A gyermekeknek olyan két fontos tulajdonságuk van, amelyek a boldog házassághoz is elengedhetetlenül szükségesek: a bizalom és a hála.

A házasság bizalom nélkül nem egyéb, mint saját akaratukat keresők küzdő arénája. Hála nélkül pedig egy olyan életközösség, amelyben az ember mindvégig magányos farkas marad.

Az lenne a fenti gondolatok után a legüdvössebb, hogy megköszönjük Istennek a partnerünket. Annak irántunk való türelmét és megértését.

Ugyanakkor megköszönnénk partnerünknek minden lélegzetvételét, szívverését, mosolyát és szerető szavát.

És ha netalán tán olykor-olykor a Ti házasságotok csapágyába is egy-egy porszem bekerülne és az csikorogna, akkor ne ijjedjetek meg, hanem inkább nézzetek egymásra szeretettel, és mondjátok: „Kincsem, gondolj arra, hogy már nem ketten vagyunk, hanem hárman...”

És Ő, a Harmadik majd segít!

 

Ezt kívánja minden kedves házas Olvasójának

 

Imre atya

 

Stuttgart, 2012-10-11.

Járd a saját utadat...

 

Amikor beléptél, azonnal megkedveltelek. Tiszta, nyílt tekinteted jelezte, egyenes ember vagy. Rövid, erős kézfogásod azt árulta el nekem, hogy őszinte vagy és nem kell benned hátsó gondolatoktól tartanom. Szavaid zöngéje pedig arról beszélt nekem, hogy férfiként nem azért jöttél a lelkipásztorhoz, mert ez itt így szokás, hanem, mert valóban kiváncsi vagy a véleményére, hisz Isten embere, nem csak saját bölcsességét szajkózza.

 

Elmondtad, hogy sokan marasztaltak. De neked jönnöd kellett, mert nem volt más kilátásod. Sokat imádkoztál a döntés előtt. És ma is sokat imádkozol. De bensődben még nincs nyugalom. Arra vagy kiváncsi, hogy helyes-e az, ha más úton jársz, mint a többi? Van-e jogod hozzá, hogy a kijárt utat elhagyd? Nem visz-e zsákutcába az, ha azt hiszed: Isten vezeti most is az utadat?

 

Először Jézusról beszéltem Neked, aki maga is nem egyszer szakított a hagyományokkal. Aki mindig a maga útján járt. Persze, előtte Ő is mindig megbeszélte lépéseit a mennyei Atyával. Ha egy fontos döntés előtt állt, akkor éjszakákon át imádkozott (vö. Lk 6,12, Mk 14,32-42). Majd emlékeztettelek, hogy ugyanerre bíztatta tanítványait is. Amikor egy fiatal embert arra szólított fel,hogy kövesse Őt, de az előbb – a hagyományoknak megfelelően – apját akarta eltemetni, Ő ezeket a kemény szavakat mondta neki: Ne engedd, hogy a hagyományok gúzsba kössenek, menj a magad útján (vö. Lk 9,60).

 

Végül arról szóltam Neked, hogy milyen sok előnnyel jár, ha a saját utadat járod...

 

Ha a saját utadon mész:
Akkor nem a mások útját követed.

Ha a saját utadon mész:
Akkor nem mások kívánságait és elképzeléseit teljesíted.

Ha a saját utadon mész:
Akkor a saját belső hangodra hallgatsz.

Ha a saját utadon mész:
Akkor nem idegen hangokat követsz.

Ha a saját utadon mész:
Akkor mások ítéleteitől függetleníted magad.

Ha a saját utadon mész:
Akkor meg mered mondani azt, amit gondolsz.

Ha a saját utadon mész:
Akkor meg mered tenni azt, amit mondasz.

Ha a saját utadon mész:
Akkor nem térsz ki minden apró kis akadály elől.

Ha a saját utadon mész:
Akkor tartásra és kitartásra neveled önmagad.

Ha a saját utadon mész:
Akkor állsz ahhoz, aki és ami vagy.

Ha a saját utadon mész:
Akkor önmagad barátjává leszel.

Ha a saját utadon mész:
Akkor kezded el igazán szeretni magadat és a másikat.

Ha a saját utadon mész:
Akkor belső árnyékaid egyre kisebbek lesznek.

Ha a saját utadon mész:
Akkor egyre kevesebb felelősséget hárítasz másra.

Ha a saját utadon mész:
Akkor döntéseid világosabbak és egyértelműbbek lesznek.

Ha a saját utadon mész:
Akkor hű leszel önmagadhoz.

Ha a saját utadon mész:
Akkor igeneled végre sorsodat.

Ha a saját utadon mész:
Akkor éled a saját életedet, és nem a másét.

Ha a saját utadon mész:
Akkor teljesedik ki igazán az életed.

Ha a saját utadon mész:
Akkor és csakis akkor éred el majd a célodat.

 

Láttam, hogy megkönnyebbültél. Kezet ráztunk és elköszöntél. Most várom, hogy jelentkezz ismét és azt mondd: Megérte, hogy a saját utamat járom.

 

Stuttgart, 2012-10-03.

 

Imre atya

A szívélyesség dicsérete…

 

Jóság, melegség és szívélyesség. Ezek az emberi tulajdonságok olyan vonzóerővel rendelkeznek másokra, mint a mágnes a vasporra.

 

A jóság bizalmat áraszt. Ha valakiben felleljük, akkor érezzük: hív, szinte sürget, hogy ennek az embernek megnyíljunk és gondjainkat előtte lerakjuk a vállunkról...

 

A melegség a „megfagyottakat” vonzza. Azokat, akiket mások hideg és szeretetlen magatartása megdermesztett. Ha valakiből felénk melegség árad, akkor jön, hogy megmártózzunk benne, mint langyos, napos tavaszi szellőben, és lelkünk megdermedt virágbimbóit félénken megnyissuk...

 

A szívélyesség örömet sugároz, tartást és védettséget ígér.

 

A legtöbb ember jobban vonzódik ehhez a három emberi tulajdonsághoz, mint bármi máshoz.

Mert érzi, hogy egy ember szíve több, mint emberi képességei, talentumai, adottságai, intelligenciája.

 

A szívvel rendelkező emberek soha sem maradnak egyedül. Azoknak a köre, akik közelükben tartózkodni szeretnének, mindig nagyobb és nagyobb lesz.

 

A Te szívednek is van egy titka.

A vonzóereje.

Benne is ott szunnyad a jóság, a melegség és a szívélyesség.

 

Ne engedd, hogy betemesse a mindennapok gondja és nehézsége.

Sugározz jóságot mások felé, hogy levedd gondjaikat a vállukról.

Árassz melegséget feléjük, hogy megmártózhassanak benne, mint enyhe tavaszi napsütésben.

Ajándékozz nekik szivélyességet, hogy védettségre leljenek nálad.

 

Tedd mindezt, hogy ne maradj soha egyedül...

 

Stuttgart, 2012-09-19.

 

Imre atya

 

A kép lelőhelye: http://4.bp.blogspot.com/_vh8QYxOkUME/Sr-Qjk1QJrI/AAAAAAAAAhE/LUvKF5rcZQY/s400/%C5%91sz.jpg

A csend titka...

 

Itt ülsz előttem. Szomorú vagy. Egy ideje már mind arról beszélsz, hogy partnered mintha megváltozott volna. Eddig, ismerkedéstek elején minden rendben volt. Sokat nevettetek, csacsogtatok, mindenféléről elbeszélgettetek. Egy ideje viszont többször is mintha befelé fordulna. Hallgat. És te nem tudod, hogy ez mit takar? Nem érted, miért teszi?
Mit gondolok én?

 

Ha egy embert igazán meg akarsz érteni, akkor tudnod kell vele egy ideig hallgatni.

Hallgatásában gyakran többet mond neked saját magáról, mintha beszélne. Olyan mélységekre nyithatja rá a szemed, amelyet szavakkal nem tud és nem is lehet kifejezni.

 

Ha egy embert igazán meg akarsz érteni, hallgass vele, ha csendben akar maradni.

Épp belső antennáit nyújtogatja feléd, hogy érzelmeid hullámhosszát megtalálja, és hogy veled azon kommunikálhasson.

 

Ha egy embert igazán meg akarsz érteni, ne sértődj meg azonnal, mert épp nincs mit mondania neked. Szerintem tehetetlenségének jele ez: valami olyasmit szeretne adni Neked, amit most épp nem tud.

 

Istenem, milyen kevésre van szükséged ahhoz, hogy a másikat megértsd!

Csupán egy kis időt kell vele csendben hallgatva eltöltened.

 

Látom, arcod felvirul. Szivárgó könnyeid fátyolát gyengéd mozdulattal letörlöd. Felállsz. Rám mosolyogsz. Kezet nyújtasz, majd vidáman elköszönsz.

Szemed jelzi, hogy megértettél.

 

Igen, ahhoz, hogy valakit igazán megérts, mindössze csak hallgatnod kell vele.

Mert a csend többet mond néha, mint a legbeszédesebb szó...

 

Stuttgart, 2012-09-03.

 

Imre atya



Védőkorlát...

 

Maga sem tudta hogyan, de egyszer csak megcsúszott, és ha nincs a védőkorlát, akkor lezuhan a lépcsőkön. Utána kaptam, megfogtam a kezét és felsegítettem. Szíve hevesen vert, szeme ijedten meredt rám, és hálásan csak ennyit suttogott: „Köszönöm!”

 

Egy darabig meg is feledkeztem az esetről. Csak későbben nyilalott belém a gondolat: Egy ember egy másik ember számára sokszor olyan, mint a védőkorlát a meredek lépcsőkön.

 

Ahhoz, hogy az életben előbbre jussunk, néha szükségünk van valakire, aki a kezét nyújtja nekünk. Mi pedig belekapaszkodunk, és tovább megyünk...

 

Ahhoz, hogy az élet útvesztőiből kitaláljunk, néha szükségünk van valakire, aki kivezet bennünket a zsákutcából.

 

Ahhoz, hogy ismét megtaláljuk a szem elől tévesztett célt, néha szükségünk van valakire, aki a kezét nyújtja, hogy a kétségek között vergődő lelkünknek irányt mutasson.

 

Ahhoz, hogy az alagút végén ismét meglássuk a fényt, néha szükségünk van valakire, aki elénk siet, megfogja a kezünket és hűségesen mellénk áll addig, amíg a sötétségnek vége.

 

Ahhoz, hogy súlyos gondok, gerincet próbáló nehézségek és tragédiák terhe alatt végleg össze ne roskadjunk, szükségünk van néha valakire, aki mellénk áll, és felsegít bennünket...

 

Istenem, mennyivel szegényebb lenne a világ – és benne mi is – ilyen segítő emberek nélkül, akikbe bátran belekapaszkodhatunk!

 

Tartás, hűség, odaállás és hitelesség. Olyan értékes emberi tulajdonságok ezek, amelyek minden időben kiállták a próbát, és összekötötték az embereket.

 

Ha akarod, lehetünk egymás számára egy védőkorlát.

Te és én...

Ti és én...

 

Imre atya

 

Stuttgart, 2012. augusztus 22.

 

 

 


Találkozás önmagaddal…

 

A számos találkozás közül, amelyeknek életed folyamán nap, mint nap részese vagy, a legfontosabb a saját magaddal való találkozás. Ugyanakkor a legnehezebb is.

 

Időt kell szakítanod és késznek is kell mutatkoznod arra, hogy egyedül maradj néha önmagaddal. Nem mindenki képes erre.

 

Bátorságra van szükséged, hogy meghallgasd azt, ami ilyenkor lelked legmélyéről a felszínre akar törni.

 

Engedd, hogy felszínre törjön! Ezek benned a legőszintébb érzelmek. Ne tedd mérlegre őket. Ne értékeld őket. Ne vágj a szavukba. Hadd beszéljenek. Hadd mondják el, amit el szeretnének mondani. Ellenkező esetben megijednek és elnémulnak.

 

Ezek a belső szavak és érzelmek azok, amelyek elárulják neked gyengéidet. Megmondják, mit mondtál helytelenül, és mikor nem egyeztek elveiddel tetteid. Ne némítsd el ezeket a szavakat! Engedj szabad folyást nekik. Ezek a legőszintébb és legszelídebben korholó szavak, amelyeket valaha is hallhatsz...

 

De ugyanezek a szavak azok, amelyek erős oldalaidra, pozitív tulajdonságaidra, régi szóval erényeidre mutatnak rá. Dicsérnek, nógatnak, előre sarkallnak, bátorságot öntenek beléd. Ezeknek a szavaknak szárnyuk van, amelyek hosszú ideig hordoznak Téged. Hallgasd meg őket!

 

Végül ezek a belső szavak és érzelmek azok, amelyeken keresztül belső, rejtett tartalékaid kiapadhatatlan forrásához juthatsz. Lelked legmélyén ugyanis óriási energia szunnyad.

 

Azt mondják a tudósok, hogy a Szahara alatt egy hatalmas nagy tenger van. Ha sikerülne ehhez a nagy tengerhez lefúrni, akkor a víz a felszínre törhetne, és a nagy sivatag homokját megtermékenyítené.

 

Ez a kép jellemző ránk, emberekre is. Nagyon sokan lényünk felszínén élünk. Életünk ezért előbb-utóbb elszikesedik. Pedig lelkünk mélyén hatalmas mennyiségű életadó víz van.  Az önmagunkkal való találkozás által képesek lennénk lelkünk, lényünk legmélyére leszállni és ezt az életadó vízet a felszínre hozni.

 

Azok az emberek, akik naponta pár nyugodt percet töltenek magukkal, hogy a bennük rejtőző szavakra figyeljenek, azoknak sikerül lelkük legmélyére lehatolni. Azok lényük belsejéből élnek. Azok mindig megtisztulnak. Róluk minden lényegtelen, igaztalan, talmi, minden maszk és sablonszerű lehull.

 

Ne félj hát pillanatról pillanatra magadra maradni.

 

Ha így teszel, újra meg újra felfedezed önmagad.

 

És közösen járod életed útját Istennel.

 

Minden nap.

 

És az nem kevés!

 

Ilyen értelemben kíván minden Hívének és Olvasójának szép, tartalmas találkozásokban gazdag nyarat!

 

Imre atya

 

Stuttgart, 2012-07-16.

 

 

Örömhírek

 

A sok levél közül, amelyeket kapok, egyeseknek különleges helyük van a fiókomban.

Ezek azok a levelek, amelyekben valamilyen örömhír van.

Többször is elolvasom őket, annak ellenére, hogy már kívülről tudom a tartalmukat. Teszem ezt azért, mert valahányszor végigfut a szemem a sorokon, szívem megtelik melegséggel, és elfelejtem a körülöttem néha elharapózó barátságtalanság, megnemértés és szívtelenség hidegségét.

 

A fiókomban pihenő levelek a szavak csendes, de végtelen erejére emlékeztetnek engem, és arra, hogy én is felelős vagyok szavaim megválasztásáért.

 

Szavaim ugyanis képesek arra,

hogy építsenek vagy zúzzanak,

gyógyítsanak vagy mérgezzenek,

felemeljenek vagy lehúzzanak,

szárnyakat adjanak vagy lesújtsanak,

örömöt szerezzenek vagy szomorúságot okozzanak,

életbe csókoljanak vagy beteggé tegyenek...

Hatásuk nem egyszer még évek múltán is érezhető.

 

A levelek ugyanakkor arra is emlékeztetnek, hogy minden ember valamilyen örömhírre vágyik.

Ezeknek az örömhíreknek a szívben kell születniük. Fontos hát, hogy olyan szívünk legyen, amelyben örömhírek is megfogannak...

Ezeket az örömhíreket aztán tovább kell adnunk embertársainknak.

És ha tovább adtuk, akkor majd sokaknak melegséggel telik meg a szívük.

 

Stuttgart, 2012-06-30.

 

Imre atya

Hallgass szíved hangjára

 

Hallgass szíved hangjára,

és eljutsz oda, ahova a szíved visz.

 

A szíved hangja ugyanis nem csak pillanatnyi véleményed,

nem is csupán szeszélyes hangulatod

vagy néha szilaj, megszelidíthetetlen érzelmeid keveréke,

amely benned kitombolni akarja magát.

 

Szíved hangja egy benned rejlő mély isteni eredetű tudás,

amely megmondja Neked,

mit kell tenned, illetve mit nem szabad megtenned.

 

Szíved hangja a Te belső szemed,

a Te tiszta, romlatlan tekinteted,

csodás jövőbelátásod,

amellyel a sikert és a kudarcot,

a jót és a rosszat előre látod.

 

Szíved hangja isteni bölcsesség,

amely Téged arra tanít,

hogy mindig Isten útjain járj.

 

Ha szíved hangját követed,

meglehet, hogy néha magányos leszel,

mert sokan nem tudják követni lépteidet.

Meglehet, hogy hitedet ósdinak mondják,

véleményedre azt sütik rá, hogy értéktelen lim-lom,

ideáljaid pedig régimódiak.

 

Ne engedd, hogy ez elbizonytalanítson!

Ne ússz az árral, ne kövesd a tömeget,

amely csak a szavakat, de sosem a szíve hangját követi!

 

Mert ha a hang benned valóban a szíved hangja,

és azt teszed, amire biztat,

akkor megérkezel.

Megérkezel oda, ahova a szíved visz.

Megérkezel önmagadhoz!

És ebben az életben ez a lehető legtöbb!

 

Stuttgart, 2012-06-08.

Imre atya

A képet a startlapon a

http://www.vdk.de/ov-grebenhain/img/00174353B1288890134.jpg

honoldalról vettem.

 

 

A Csíksomlyói pünkösdi szentmisén elhangzott szentbeszéd írásos szövege

 

Főtisztelendő Érsek Úr! Főtisztelendő Püspök Urak! Kedves Atyák és Paptestvérek! Tisztelt Közjogi Méltóságok! Kedves Rádióhallgatók! Kedves Zarándoktársak a Kárpát-medencéből és a világ valamennyi tájáról!

Az egyik koncentrációs táborban volt egy hegedűművész, aki – bár halálra volt ítélve – nem félt, és lelkében mindvégig szabad maradt. Egyik nap előhozta a hangszerét, kiállt vele az udvar közepére, és elkezdett játszani. Csüggedt és kétségbeesett honfitársai közül sokan gyűltek köréje a barakkokból, mert érezték, hogy játéka bátrakká teszi őket. Amikor ezt az őrök észrevették, megtiltották, hogy játszon.

De a következő nap ismét oda állt. Még több fogoly gyűlt köréje, mert érezték, hogy játéka összekovácsolja őket. Az őrök összeverték az ujjait.

Másnap azonban újfent megjelent, és olyan szépen játszott összeroncsolt ujjakkal is, hogy a köréje sereglő foglyok szíve megtelt békés örömmel. Az őrök erre szétverték a hegedűjét.

A következő nap ismét ott állt az udvaron. Ezúttal énekelni kezdett. Istenem, milyen tiszta és boldogító ének volt! A foglyok bekapcsolódtak, és a közös ének lelküket tisztává és lebírhatatlanná tette. Az őrök erre kegyetlenül összeverték. A gyűjtőtáborra halálos csend borult. Mindenki azt hitte, hogy belehalt a verésbe.

De másnap ismét ott állt az udvar közepén. Mivel játszani és énekelni már nem tudott, táncba kezdett arra a dallamra, amelyet csak ő hallott odabenn, a lelke legmélyén. Erre honfitársai mind kirajzottak a barakkokból, megfogták egymás kezét és önfeledten boldog táncra perdültek. Középen vele, a művésszel, kinek a lelkét - bár teste sok sebből vérzett -, nem tudták megtörni. Az őrök pedig földbegyökerezett lábbal, tehetetlenül nézték ezt a lelkes - kezeit dacos zászlóként magasba emelő - legyőzhetetlen embert, és belül szabaddá vált honfitársait.

1. „Mindegyikükre leereszkedett egy-egy”...

KT! Ma szerte a világon a Szentlélek kiáradását ünnepli a katolikus világ. Az ünnepi szentmise első olvasmányát az Apostolok Cselekedeteiből vettük. Ebben a könyvben Szent Lukács a fiatal Egyház történetét írja le Urunk mennybemenetelétől addig, amíg az apostolok az örömhírt az akkori világ fővárosáig, Rómáig elvitték. A felolvasott részben arról hallhattál, hogy a mennybemenetel után a félénk tanítványok elrejtőztek barakkjukban. Nem volt elég a félelem, de lelküket kétely is marcangolta. „Vajon elküldi-e az Úr a megígért Vigasztaló Lelket? Egyáltalán ki ez a Lélek? Mit hoz majd a tarsolyában?” S ekkor berobbant a Lélek. Szent Lukácsnak, aki máskor mindent olyan tudományosan ír le, most csak képek jutnak eszébe: „Egyszerre olyan zúgás támadt az égből, mintha csak heves szélvész közeledett volna... Majd lángnyelvek jelentek meg...” Majd ezt a fontos mondatot irja le: „...és mindegyikükre leereszkedett egy-egy.“ Hallod? „Mindegyikükre egy-egy!”

A kedvenc tanítványra, Jánosra épp úgy, mint az ingatag Péterre; a valamikor miniszteri bársonyszékre vágyó Jakabra épp úgy, mint a hallgatag Bertalanra; a hithű Nátánáelre épp úgy, mint a kétkedő Tamásra; a kétes múltú Mátéra vagy a politikailag szélsőséges nézeteket valló Simonra épp úgy, mint a megnyerő Andrásra. Mindre, kivétel nélkül. Miért? Tudós egyházatyáink azt írják: Mert Isten a Szentlélek kiáradásakor minden egyes emberbe – külön-külön – be akart költözni, minden egyews emberben lakást akart venni. Ez volt mindig is az Ő szíve vágya!

Ha figyelmesen elolvasod a Szentírást, arra a következtetésre juthatsz Te is, hogy benne – más és más szövegekkel és képekkel ugyan, de – mindig ugyanaz a téma: Isten minden egyes embert nagyon szeret és boldoggá akar tenni! Függetlenül nyelvétől, nemzetiségétől, bőre színétől, társadalmi rangjától, erkölcsi milyenségétől. S ezt a szándékát soha nem adja fel!

Először saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert. A teremtéskor az ember Isten társa  lett! De mert bűnbeesett és boldogtalan lett, Isten Jézusban testet öltött, hogy visszavezesse őt magához. A megtestesüléskor az ember Isten barátja lett! És mert az ember még ekkor sem volt boldog, Isten az embernek ajándékozta Lelkét, hogy belülről újítsa meg, belülről formálja át és belülről tegye boldoggá őt. A Szentlélek kiáradásakor az ember Isten otthona lett!

T! Pünkösd óta Isten hazája már nem csak a menny, hanem az ember is. S amint akkor a Lélek az apostolokba költözött és őket egy új világrend megteremtésére hívta, úgy költözött belénk is bérmáláskor, és úgy hív bennünket is – mindegyikünket külön-külön -, hogy alkotótársaivá legyünk a világ újrateremtésében, jobbá, szebbé formálásában és lakhatóbbá, boldogabbá tételében.

T! Pünkösd óta Te is Isten otthona vagy, Isten kiválasztottja vagy! Nem véletlen tehát, hogy ebben a korban születtél, épp azon a helyen, abban az országban, és olyan körülmények között élsz, amelyekben vagy. Isten hívott oda, hogy – Vele lelkedben - ott légy boldog, ott alakítsd, ott formáld és ott tedd szebbé a világot.

Ne azért ünnepeld hát Pünkösdöt, mert kötelező! Ne is azért gyere ide, Csíksomlyóra, mert itt kell lenned vagy mert más is itt van! Azért gyere ide, hogy itt, ezen a szent helyen szorgosan vizsgálgasd bensődet és kérdezgesd: „Milyen saját, rámszabott talentumot kaptam Istentől, amellyel boldog leszek és boldoggá tehetem a velem és mellettem élők életét?” Vagy hogy a beszéd elején mondott Anthony de Mello (+ 1987) lelki író tollából származó történet szavával mondjam: „Milyen dallamot zeng bennem a Lélek, amelyet, ha Vele éneklek, szabadabb, derűsebb, legyőzhetetlenebb és boldogabb lehetek én is és embertársaim is?”

Oscar Wilde (1854-1900) angol írónak mindent megadott az élet: karriert, pénzt, sikert. Mégis ezeket írta: „Csodálatos személyiséged van. Fejleszd ki. Légy saját magad. Ne hidd, hogy külső dolgok felhalmozása vagy birtoklása által leszel tökéletes. Saját bensődben rejlik a tökély. Csak ezt bírnád elérni, nem vágyódnál gazdagság után. Az embertől ellophatják azt, amit közönségesen kincsnek neveznek, a valódi kincseket nem. Lelked kincstárában olyan végtelen értékű dolgok feküsznek, amelyeket soha nem vehetnek el tőled.”

T! Istentől csodálatos ajándékokat kaptál. Ne csak a karriert, a siker, a gyors meggazdagodás vágya vezessen, ne csak a pénz után loholj. Tapasztalatból tudom: pár euróért nem érdemes eladni önmagad. Nem leszel maradandóan boldog! Bányászd elő inkább lelked kincseit, csiszold és használd őket, akkor boldog leszel. Ha isteni kincseiddel eggyé válsz, semmi és senki nem tud megtörni. Állj bátran, szabadon a magad kijelölt helyén, kövesd a Lélek jóra, nemesre és szépre hívó ösztönzéseit, s meglátod, boldog leszel te is, és a világ is boldogabb lesz körülötted!

Ezt kérd először ma itt, Csiksomlyón.

2. „Mindegyikünk a saját anyanyelvén...”

Amint Isten Lelke minden egyes embert segít boldogsága és helye megtalálásában, úgy segít ebben minden közösséget és minden egyes népet is. Honnan veszem második gondolatomat? Ezt is a mai olvasmányból. Szent Lukács ugyanis azt írja, hogy miután a Lélek kiáradt az apostolokra és azok beszélni kezdtek Isten nagy tetteiről, beszédjüket a Jeruzsálemben tartózkodó népek mindegyike saját anyanyelvén hallhatta. Mit akar ezzel Lukács mondani?

Amikor pár verssel alább a népeket felsorolja, kiderül, hogy egy listát használ, amelyen mind a 12 akkor ismert kultúrnép neve szerepelt. A rómaiaké is, jelezve: Isten minden népet szeret! Még a hódító rómait is! Pünkösd óta minden nép választott nép! Minden nép Isten népe! Isten minden népnek küldetést szánt! A kérdés csak az, hogy vállalja-e?

És mi egy nép küldetése?– kérdezed. Ezt is a Szentlélek eljövetele óta tudjuk. Péter apostol addig azt hitte, hogy Istennek csak a zsidó nép tetszik, csak neki szánt küldetést. Isten azonban egy látomásban közölte vele, hogy számára nem létezik tiszta és tisztátalan, felsőbb- és alacsonyabbrendű nemzet. Erre mondta Péter a köréje gyűlteknek ezeket a híres szavakat: „Valóban el kell ismernem, hogy az Isten nem személyválogató, mindenki kedves előtte, aki féli és az igazságosságot cselekszi, bármely nép fia is” (ApCsel 10,34-35). Egy nép küldetése tehát: félje Istent és cselekedje az igazságosságot. Ha ezt megteszi, akkor kedves Isten előtt, és Isten jövőt ad neki!

Milyen gyengének, kicsinek és jelentéktelennek látszott az Egyház is. 12 írástudatlan ember: ki vette őket komolyan? Azt mondják, ami-kor Hadriánusz császár 135-ben leverte a II. zsidó lázadást, magához kérette Jézusunk rokonait és tanítványait, kérges kezükre nézett, elnevette magát, szabadon bocsátotta őket és azt mondta. „Ezektől nem kell félni!” És pár évtized után, pár lelkes ember műve nyomán, a Római Birodalomban a kereszténység államvallás lett, és ma 2 milliárd követője van! Isten a kis egyházát felemelte és megtartotta, mert az félte Őt és az igazságosságot cselekedte. A Római Birodalmat pedig, amely gőgjében az igaz Isten ellen fordult és más népek jogait lábbal tiporta, hiába keresed a térképen...

Vannak népek, amelyek történelmük egy szakaszában ugyanígy tettek. Mi lett velük? Vagy eltűntek a történelem süllyesztőjében vagy ma is nyögik az isten- és embertelen múlt örökségét... Vannak népek, akik ma tesznek így: Istent nem félik, törvényeit semmibe veszik, nem az igazságosság, hanem egyedül a hatalomvágy és a gazdasági érdekek vezetik, mindent és mindenkit ennek rendelnek alá. És mert hiányzik belőlük a Lélek, a Szellem, ezzel botorul nem az élet, hanem a halál kultúráját építik.

T! Légy tudatában, hogy népünk is választott nép. Isten előtt ő is kedves és értékes. Van helye a nap alatt. Jogot biztosít erre múltja, jelene és a benne rejlő kiváló értékek. De igazi jövője csak addig lesz, míg féli Istent és cselekszi az igazságosságot! Ezért

T! Pünkösd azt mondja: mint minden népnek, népünknek is szüksége a Szentlélekre, hogy ne felejtse: Istentől származunk, az Ő teremtményei vagyunk. Nem mi szabjuk meg az emberi természet tör-vényeit, hanem Isten oltotta belénk, és azokat tiszteletben kell tartanunk...

T! Pünkösd azt mondja: mint minden népnek, népünknek is szüksége a Szentlélekre, hogy mindig az igazság útján maradjon. Nehogy egy embertelen ideológia szólamainak bedőljön, vagy egy csak a nyereséget és nem az embert szem előtt tartó gazdasági fantazmagória lidércfényét kövesse, hanem fontosabb legyen számára az igazságosság. Egy népnek és vezetőinek az a feladata, mondta a Szentatya is tavaly szeptemberben a német képviselőház tagjainak, hogy „az igazságot szolgálja s a jogtalanság ellen harcoljon”! Azt hiszem, szavai ezeken a végeken is érvényesek!

Ezt kérjük másodszor ma a választások küszöbén itt, Csíksomlyón!

3. „Mindannyian egy szívvel egy lélekkel...”

Azt mondod: „Megértem, hogy Isten minden egyes embert szeret és boldoggá akar tenni. Megértem, hogy Isten előtt minden nép választott nép, ha féli Őt és az igazságosságot cselekszi. Mit használ azonban a Lélek a mai válságos időkben?” Sokat!

Nézz az apostolokra. Országuk idegen uralom jármát nyögte. Különböző érdekek és pártok megsemmisítésüket tervelték. Az őket körülvevő világban értékválság és erkölcstelenség uralkodott. Mit tettek a kilátástalanság közepette? Szent Lukács azt írja: „Mindannyian egy szívvel, egy lélekkel állhatatosan imádkoztak.” Azaz nem sopánkodtak, nem ültek ölbe tett kézzel, nem széledtek szét, nem kezdtek magánakciókba, hanem összetartottak és közösen kérték a Lelket. Teret engedtek neki soraikban! Mi lett az eredménye? Pár verssel alább azt olvassuk: miután a Lélek erejében beszélni kezdtek „mintegy háromezer lélek megtért” (vö. ApCsel 2,41). Ekkor született meg az Egyház, egy eszme, egy új testvériség, amely a válságból megmutatta a kiutat!

Az ősegyház és korunk között a párhuzamot nem kell sokáig keresnünk. Mi az, amivel nap, mint nap tele vannak a médiák? A nyugati civilizáció egyre jobban szétesik, a nagyfokú önzés és elidegenedés egyre elszigeteltebbé teszi az embereket. Gazdasági krízis van, értékválság tapasztalható, a nyugati társadalmak egy részét dekadencia fojtogatja, a keresztény gyökereit vagdosó öreg Európa országai önazonosságukat keresik, az Egyház tagjai hit- és hitelkrízisben vannak. Társadalom és Egyház szétesőben...

Egyesek nem ismerik fel a válság mélységét. Ölbe tett kézzel várnak, ki akarják ülni a krízist, és megelégszenek azzal, hogy minden kiutat kereső kezdeményezést megkérdőjeleznek. Mások azt hiszik, hogy csupán gazdasági krízisről van szó, tehát gazdasági intézkedésekkel: kölcsönökkel és segélyekkel, drákói törvényekkel és rendelkezésekkel kell ezt a problémát is megoldani.

Szerintem ez mind kevés, mert nem a gazdaság van van krízisben, hanem a hit és az emberi értékek! Mi hát a megoldás?

A nagy orosz író, Dosztojevszki (1821-1881) írja egyik művében: „Hirtelen besötétedett. Mennyi komor arcú ember. A munkából vagy az üzletből sietnek hazafelé a vackukra! Mindegyiknek megvan a maga gondja-baja, valamennyi az arcukra van vésve. Az egész tömegben nem létezik egy közös, mindent egyesítő, szép gondolat, amely összekötné őket.”

Hallod? „Egy közös, mindent egyesítő, szép gondolat, amely összekötné őket.” Mi tette az Egyházat naggyá? Ma azt olvastuk: „Mindannyian egy szívvel, egy lélekkel állhatatosan imádkoztak.”Azaz: a közös hit és a közös eszme. Ez minden közösségre is érvényes! A népeket sem számuk tette naggyá a történelem folyamán. Még csak nem is hadi sikereik vagy gazdasági teljesítményük. Sokkal inkább az egy szív, a közös eszme! Egyedül egy közös, mindent egyesítő, szép gondolat, szent eszme az, amely bennünket – személy szerint, de közösségként is – a válságból kivezet! És ez a közös, mindent egyesítő, szép gondolat, szent eszme – mondja a mai ünnep – egy új testvériség! Nem a vér, hanem a Lélek testvérisége!

Ennek pedig a Szentlélek a forrása! Ahol együttműködnek Vele, ott kapcsolatok szövődnek, szövetség alakul, egység formálódik, közösség jön létre, testvériség születik. Isten Lelke ugyanis egyesít, összegyűjt, közösséget teremt, testvériséget szül. Ez az Ő jellemvonása. Mint ahogyan a szétszórás, a széthúzás, a pártokra szakadás, az egymás elleni acsarkodás – bármilyen álszent érdekek köntösébe bújuk is - mind a gonosz lélektől van...

T! De ezt a testvériséget nekünk is akarnunk kell. Érte meg kell küzdenünk! A legkisebb közös nevezőt is szenvedélyesen kell keresnünk! Meg kell tanulnunk közösségben és legkisebb közös nevezőben gondolkodni! Egy új testvériségben kell megújulnunk, mert csak így van esélyünk a válság legyőzésére és az erkölcsi fölemelkedésre. Senkinek sem szabad elengednünk a kezét, válasszon el bár – látszólag – vallás, világnézet vagy politikai meggyőződés!

Az I. világháborúban 1918. június 15-én éjjel a Monarchia támadást indított Piavenál az olaszok ellen. Azok felkészülten várták, és az előrenyomuló csapatoknak nagy veszteségeket okoztak. A támadás – bár a folyón sikerült átkelni – június 17-én összeomlott. A visszavonuló katonákra pedig egy újabb veszély leselkedett. Az antant csapatai felrobbantottak egy gátat a Piave folyón, és a hatalmas víztömeg mindent elsöpörve zúdult a katonákra. Erre a magyar csapatparancsnok elkiáltotta magát: „Napi parancs: Megfogni egymás kezét!” S míg az osztrák csapattestet elsodorta az ár, a 200 magyarnak, akik egymás kezét szorították, sikerült megmenekülni, mert összetartottak!

T! Csak Pünkösd szellemében valósulhat meg végre az az új testvériség, amit Isten Szolgája Márton Áron püspök, búcsúkörlevelében - szent örökségként - így foglalt össze: „Hitünk parancsa, hogy a templomon kívül, az életben is testvérek maradjunk, egymás sorsa iránt érdeklődjünk, és egymás terhét kölcsönös megértésben hordozzuk.”

Azt mondod: „Szép álom?” T! A nemrég elhunyt brazil püspök, Dom Helder Camara (+1999) szavaival válaszolok: „Ha valaki egyedül álmodik, az csak egy álom. Ha viszont sokak közösen álmodnak, az már egy új valóság kezdete."

Álmodjunk sokan, küzdjünk, dolgozzunk és imádkozzunk összekapaszkodva,hogy az új testvériség valósággá váljék!

Ezt is kérjük ma itt, Csíksomlyón!

4. „Máriával, Jézus Anyjával....”

Végül ennek az új testvériségnek a megvalósításában van nekünk egy hathatós segítségünk. Szűz Mária! Utolsó gondolatként ezt is a mai olvasmányból veszem. Hadd idézzem Neked ismét az evangélista Szent Lukácsot: „Mindannyian egy szívvel, egy lélekkel állhatatosan imádkoztak ... Máriával, Jézus anyjával ... együtt.”

Érdekes, a Szentlélek kiáradásánál Mária is jelen van, pedig őt az angyali üdvözlet alkalmával már eltöltötte a Szentlélek. Miért? A teológusok azt mondják: Azért van jelen, mert az egész Egyház – és minden nép édesanyja akart lenni. Gondját szerette volna viselni mindnek, és mindegyiket Szent Fiához, Jézushoz akarta vezetni. Közbenjárásával, negédes nógatásaival – és üzeneteivel...

Apropos, Mária-üzenetek... Nem tudom, megfigyelted-e már: minden Mária-kegyhelynek megvan a maga jellegzetessége és egyedi üzenete. A portugál Fatimában Oroszország megtérését sürgette Mária. A francia Lourdesban a bűnbánatot és az imát kérte. A mexikói Guadalupéban az volt a kívánsága, hogy „megmutathassa az emberek iránti teljes szeretetét, együttérzését és irgalmát“... és így tovább.

Meg vagyok győződve arról, hogy Csíksomlyó nekünk sem véletlenül válik lassan nemzeti szentélyünkké. Itt, a végeken, Mária üzenete ugyanis most már egy fél évezred óta így szól, és aktuálisabb, mint valaha: „Tartsd meg és védd meg a hitedet! És ha élni akarsz, ha továbbra is helyet akarsz magadnak a nap alatt: Töltsd meg lélekkel! Újulj meg benne!”

Szentatyánk, XVI. Benedek pápa ezt az esztendőt a Misszió Évének nyilvánította. „Látta, mint írja, „hogy milyen nagy méreteket ölt a vallási analfabétizmus. Egyre többen nem ismerik hitünk alapjait. Ahhoz viszont, hogy Istent szeressük és rá hallgassunk, tudnunk kell, hogy mit mond nekünk, és mit kíván tőlünk?”

A Misszió Éve éppen ezt célozza. tudnunk kell, hogy mit mond nekünk, és mit kíván tőlünk Isten?

A Szentatya felhívását követik a magyar egyházmegyék is. Ami a Gyulafehérvári Főegyházmegyében sajátos: a hitben való megújulást Szűz Mária oltalma alá helyezte, és programját az előbb felolvasott szentírási rész ezen mondatában foglalta össze: „Máriával, Jézus Anyjával!”

Milyen bölcs mottó! A hitben való megújulás ugyanis legalaposabban annak a Szűz Máriának a segítségével történhet, aki mindig Isten akaratát kereste és teljesítette!

Tudták ezt a szentek is...

Nem is gondolná senki, hogy a rendalapító, Loyolai Szent Ignác (1491-1556) milyen nagy Mária-tisztelő volt. Élete végén rendtársai arra ösztökélték: írja le hitével és megtérésével kapcsolatos tapasztalatait. Sok rábeszélés után végül is tollba mondta visszaemlékezéseit. „Montserrat felé indult, és... szokása szerint, azokra a nagy tettekre gondolt, amelyeket Isten szeretetéért végre kell hajtania... Így határozta el, hogy egész éjszakás fegyveres virrasztást tart... Montserrati Miasszonyunk oltára előtt... Miasszonyunk márciusi ünnepének előestéjén, 1522-ben elment letérdelni Miasszonyunk oltára elé. Részben így térdelve, részben állva, (zászló)bottal a kezében töltötte az egész éjszakát”.

T! Itt van valaki, aki gyökeresen meg akarja változtatni az életét, ezért egy Mária-kegyhelyre zarándokol. Az egész éjszakát a Boldogságos Szűz előtt tölti - állva és térdelve, zászlóval a kezében, hogy megtudja: mit akar tőle Isten? Micsoda bizalom lakhatott Ignácban a Szent Szűz iránt! Ezek után már értem, miért ajánlotta minden egyes lépését Neki, és miért ajánlja lelkigyakorlatos könyvében, hogy minden elmélkedést és imát az „Úrnővel” azaz Szűz Máriával kell megbeszélni.

T! Igy kell tennünk nekünk is! Ha komolyan gondoljuk a hitben való megújulást, akkor nem elég egy évben egyszer ide eljönnünk. Élethivatásunk felismeréséhez, életmódunk megváltoztatásához, a hitben való alapos megújuláshoz erőt minden nap – a hozzá szóló felajánlási imában – a Csíksomlyói Szent Szűztől kell kérnünk!

Csíksomlyó neve ne csak egy egyszeri eseményhez fűződjék, hanem egy folytonos kiáltvány legyen, amely azt harsogja: „Újúljatok meg hitetekben – Máriával, Jézus Anyjával!”

T! Ha komolyan gondoljuk a hitben való megújulást, akkor nem elég a folklór, a zarándok-vonatok romantikus hangulata, a megejtő vendégszeretet dicsérete és a résztvevők büszkeséggel eltöltő nagy száma, hanem gyakoroljuk az itt átélteket. Folytassuk az itt elkezdett imát, viszonozzuk az itt megélt vendégszeretetet. Alakítsunk ima-köröket, hívjunk életbe egyleteket és szervezeteket, amelyek felvállalják, hogy a Csíksomlyói Mária üzenetét élik és terjesztik! Csíksomlyó szelleme: a hit megtartása, a közös testvériség tudata fogjon egybe bennünket, bárhol is éljünk ezen a világon!

T! Végül ha komolyan gondoljuk a hitben való megújulást, akkor nem elég az itteni lelkesedés, hanem Csíksomlyó legyen számunkra otthon is program, amely abból áll, hogy ott, ahova állított minket Isten, emeljük magasba a zászlót! Hogy lássák: vagyunk – itt vagyunk – és kik vagyunk?

Emeljük magasba a zászlót! Csíksomlyó zászlaját, amely azt hirdeti, hogy a Szentlelkes embert és a Szentlelkes népet nem lehet megtörni és legyőzni,

mert küldetéstudata van,

mert soha nincs egyedül: Isten Lelke vele és benne van,

és mert egy közös, mindent egyesítő szent eszme: egy új testvériség tudata tartja össze...

Ehhez segítsen el bennünket a Lélek és a Csíksomlyói Mária!

 

Csíksomlyó, 2012-05-26.

 

Imre atya


Ha tudnád…

 

Nem is gondolod, milyen gyakran gyógyulnak meg tört szívek,

és egyenesednek fel rokkant ember-lelkek, csak azért, mert szóba állsz velük.

Ha gondolnád, többször beszélgetnél az emberekkel...

 

Nem is sejted, hányan gyógyulnak meg körülötted csak azért,

mert elmondhatják Neked kisebb-nagyobb bánataikat.

Ha sejtenéd, gyakrabban hallgatnád meg az embereket...

 

Fogalmad sincs arról, hányan örvendenek ismerőseid és barátaid közül,

mert pár sort írsz nekik vagy néha felhívod őket.

Ha tudnád, gyakrabban írnál nekik és többször hívnád fel őket...

 

Elképzelni sem tudod, hány embernek vagy Te a fény,

amikor az élet sötét éjszakája rájuk borul.

Ha egyszer rádöbbennél, akkor mindig ott ragyognál, ahol szükség van rád...

 

Elgondolkoztál-e már ezen?

 

Stuttgart, 2012-05-10.

 

Imre atya

 

 


Székek...

 

Egy Húsvét utáni meleg délutánon az épp akkor érkezett barátommal beültünk az állomási kávézóba. Azelőtt is jártam már ott, viszont csak most tűnt fel nekem, hogy a székek – különbözőek. Nem csak a színük volt más és más, de az alakjuk és az anyaguk is. Az egyik sarokban két egyszerű karosszék mellett két támlásszék állott,  kicsivel odébb két konferenciaszék két irodaszékkel nézett farkasszemet. Az egyik sarokban egy hosszabb kanapéval szemben két fotel volt felállítva. A sok érdekes szék és ülőalkalmatosság azonban mind alkalmas volt arra, hogy bennük hátradőljön, kissé megszusszanjon és kipihenje magát az ember.

 

A dolog annyira meglepett, hogy a capuccino ízére már nem is emlékszem... Felvillanyozott, hogy egy gondolattal gazdagabban hagyhattam el a kávézót, amit aztán azonnal meg is osztottam a barátommal.

 

A székek a barátokra emlékeztettek engem, azokra, akikkel gyermekkorom óta összehozott Isten.

 

Minden jóbarát olyan, mint egy szék: a mindennapok taposó malmában – hosszabb-rövidebb időre –megpihenhetek „bennük”.

Ők mindig időt szának rám. Soha nem sietnek... Soha nem állítanak fel...

Gondoskodó szeretetük mindig fölemel.

Mindig jó karokban érezem magam, ha náluk vagyok.

Olyanok, mint egy-egy szék, amelybe beleroskadhatok, amelyben megpihenhetek, hátradőlhetek, elengedhetem magam...

De mégsem esem el, mert ők felfognak és megtartanak...

 

Aki az életben ilyen „székre” talál, boldog ember, mert lelkileg és szellemileg mindig kipihenheti magát.

 

Nekem Isten sok ilyen „széket” ajándékozott.

 

Most már csak egy kérdés nyugtalanít napok óta: Vajon hány ember számára vagyok én egy „szék”?

 

Stuttgart, 2012-04-22.

 

Imre atya


Új életre támadva...

 

Hideg ősz volt... Isten tudja, hogy hanyadszor láttam már annak előtte. Életerős fiatalembernek látszott. Hátával nekidőlt a falnak, két kezét pedig előrenyújtotta és kéregetett. Minden jel szerint nehezen tudott járni. Lábai nem tudták hordozni.

 

Mivel az otthonról hozott beidegződés folytán inkább gyanús szemmel, semmint együttérzően méregettem, soha nem álltam meg a közelében, hanem meggyorsítva lépteimet elhaladtam mellette. Egy alkalommal mégis csak hozzá léptem: „Akar-e ismét járni?” – kérdeztem tőle. A kérdés mellbevágta. Fürkésző szemmel nézett rám, hogy nem csúfolódom-e vele? Azt hiszem azonban, egy pillantás alatt láthatta rajtam, hogy nem ugratom, ezért elkezdett beszélni. Elmondta, hogy Prágából  jött. Szülei korán elhaltak. Testvérei nincsenek. Soha nem volt munkahelye, ezért elég pénze se ahhoz, hogy egy műlábat csináltasson magának. Egy nap mégis csak szerencsét akart próbálni, ezért mindenét pénzzé tette, hogy eljöhessen Németországba. De nem jött össze a dolog. Az utcára került. Most is a pályaudvar misszióján húzza meg magát. Egyszer egy nap legalább meleg ételt kap... És nagyon örvend, mert én vagyok az első ember, aki őt most már itt-ott egy év óta megszólítja...

 

„Olyan egyedül vagyok a sorsommal, mint az ujjam. Látom én, hogy az emberek számára milyen zavaró megállni, szégyellnek szóbaállni velem. Néha ide-ide dobnak egy pár centet, és én hálás is vagyok nekik, de nekem a jó szó hiányzik. Köszönöm, hogy megállt mellettem és megszólított...”

 

A szavak csak úgy omoltak belőle. Közben rám-rám pillantott, hogy elhiszem-e neki, amit mond? Amikor azt mondtam neki, hogy igen, mert Erdélyben, ahonnan származom, magam is sok szükséggel találkoztam, váratlanul szélesen elmosolyodott. „Testvér vagy!” – mondta nekem hirtelen tegezve. Hát még akkor nézett nagyot, amikor azt mondtam neki, hogy azon kívól pap is vagyok... Majd kisvártatva kezet ráztunk, s búcsúzóul azt mondtam neki: „Hamarosan járni fogsz!”

 

Hazamentem, hogy folytassam mindennapi munkámat, de új barátom nem ment ki a fejemből. A vasárnapi szentmisén is róla beszéltem, annyira megérintett a sorsa. Amikor vége volt a szentmisének, az emberek – német híveim – hirtelen gyűjtést rendeztek. Több jött össze, mint amennyi egy pár mankóhoz szükséges. Beszéltem egy frankfurti orvos barátommal is, aki a műlábat megrendelte és feltette neki... Új barátom szorgalmasan gyakorolta a járást, olyannyira, hogy rövid idő után már magától tudott járni!

 

Közel volt a Húsvét. Őt is meghívtam az ünnepi szentmisére, és oda ültettem az oltárhoz közel. A szentbeszéd közben ismét róla is beszéltem a híveknek, és többek között ezeket mondtam: „Jézus új életre támadt. És nekünk is új életet adott. Hatalmunkban áll, hogy mi is új életet ajándékozzunk embertársainknak. Általatok kezdett új életet barátunk is, aki itt ül előttetek. Állj fel, testvér, és mutasd meg magad annak a közösségnek, amelyhez ezen túl tartozol!” És barátunk a síri csendben felállt. Minden szem rászegeződött. Majd lassan felegyenesedve elindult és járni kezdett. A templomon halk moraj futott át. Mindenki megértette, mit jelent a Húsvét!

 

És nekem is ez volt életem legszebb feltámadási ünnepe...

 

Ilyet kívánok teljes szívemből minden Hívemnek és Olvasómnak!

 

Stuttgart, 2012. Húsvétján

 

Imre atya

 

 


Imák gyergyatyújtásra

I.

Uram, nem tudok imádkozni...

Azért jövök hát Hozzád, hogy legalább egy gyertyát gyújtsak Neked.

Tudom, hogy egy gyertya nem nagy dolog.

Munkámhoz és pénzemhez képest

részemről is csak egy csekélység.

Még csak annyiba se kerül, mint egy ebéd vagy egy vacsora… 

 

Nem is áldozatnak szánom, hanem csak pusztán egy apró kis jelnek.

Legyen ez a gyertya annak a jele, hogy előtted egy percre elcsendesedem

és megállok a mindennapi rohanásban.

Legyen ez a gyertya annak a jele, hogy eljöttem Hozzád, mert tudom,

Te itt vagy, látsz engem,

életemre vigyázol,

ismered problémáimat és nehézségeimet,

munkámat és gondjaimat,

és közel állsz családomhoz, gyermekeimhez,

környezetemhez,

- és nem zárkózol el mai kérésemtől sem…

 

Felajánlom Neked ezt a gyertyát,

mert azután is kapcsolatban akarok Veled maradni,

hogy templomodat elhagyom. 

 

Uram, előtte azonban úgy szeretnék imádkozni,

ahogyan Te tanítottad apostolaidat: Mi Atyánk,…

 

II.

Uram, Jézus, azért jöttem, hogy egy gyertyát gyújtsak Neked.

Fényében szeretnék egy pillanatra hallgatva és imádkozva ittmaradni Veled.

 

Uram, Jézus, tudom, hogy rád bízhatom magam

nehézségeimmel és gondjammal,

reményeimmel és félelmeimmel együtt.

Ezt a mostani gondomat is rád szeretném bízni...

Hallgass meg, ha úgy akarod...

 

Uram, Jézus, Testvérünk, Te ismersz engem.

Nézz erre a gyertyára és fényére.

Úgy fogadd el, mint imádságomat.

Úgy vedd, mint pislákoló hitem jelét.

 

És ha majd elmegyek, ez az égő gyertya jelentse,

hogy továbbra is jelenlétedben akarok maradni gondjaimmal együtt...

 

Uram, Jézus, Te azt mondottad: „Én veletek vagyok minden nap a világ végéig!” (Mt 28,20)

Adj nekem bátorságot és erőt, hogy ennek az ígéretednek a tudatában

bizton mehessek azon az úton, amely még előttem áll.

És engedd, hogy ezen az úton mindig megtapasztalhassam azt,

hogy Te szereteddel óvsz, tartasz és hordozol engem. Amen.


„Lenne egy szavad a számomra?”

 

„Lenne egy szavad a számomra?” – kérdezte tőlem egyszer valaki, és én nagyon szégyelltem magam, mert nem jutott eszembe semmi értékes és hasznos, amely őt abban a helyzetben tovább segíthette volna.

 

Aztán elérkezett a nap, amikor végső kétségbeesésemben én kérdeztem valakit: „Lenne egy szavad a számomra?”

 

És ő mondott nekem akkor egy szót, amely mind a mai napig végigkíséri életemet. A derűs  ünnepnapjaimat épp úgy, mint a nem egyszer túlterhelt hétköznapjaimat is.

 

Azóta tudom, hogy egy szó értékesebb lehet, mint egy drágakő.

 

Egy szó jobban táplálhat, mint a mindennapi kenyér.

 

Egy szó jobban olthatja a szomjúságot, mint a víz.

 

Egy szó hathatósabban gyógyíthat, mint a legjobb orvosság.

 

 

A szó ugyanis a lelket táplálja.

 

A szó a lelket tartja életben.

 

A szó a lélek sebeit gyógyítja.

 

 

Van egy szavam a számodra.

 

Egy szó, ami a csöndben fogant, amit sokáig a szívemben forgattam és hordoztam.

 

Szeretném Neked ajándékozni ezt a szót.

 

Nálad hagyom, ha elmegyek, és meglátod, dolgozik Benned, ha egyedül vagy.

 

 

Egy jó szóból az ember sokáig élhet. Sokszor tovább, mint egy darab kenyérből...

 

 

Stuttgart, 2012-03-20.

 

Imre atya

 

 


TEREMTS MAGADNAK SZIGETEKET...

 



Tudtad-e, hogy életednek és mindennapjaidnak szüksége van magányos szigetekre, ahová visszavonulhatsz, hogy egy kissé egyedül légy önmagaddal?

 

Tudtad-e, hogy életednek és mindennapjaidnak szüksége van ilyen szigetekre, a nyugalom és a csend oázisaira, ahova nem kísér el a napi nyüzsgés, a sok terhes kötelesség és a számtalan szorító határidő?

 

Tudtad-e, hogy életednek és mindennapjaidnak szüksége van ilyen szigetekre, az elmélkedés és a magadbaszállás szent helyeire, ahol mások számára – egy időre – elérhetetlen vagy, és csak önmagaddal illetve  Istennel foglalkozol?

 

Teremts magadnak nagyböjt folyamán - a körülötted örvénylő vizekben - ilyen magányos szigeteket, és meglátod, meg fogsz változni.

 

Az egyik ilyen szigeten zenét hallgathatsz.

 

A másikon játszhatsz.

 

A harmadikon elolvashatod azt a könyvet, amelyet már rég el szerettél volna olvasni.

 

A negyedik szigeten tisztázhatod magadban kapcsolataidat.

 

Az ötödiken nem annyira az étel és ital legyen számodra fontos, mintsem a belső ima és azok a Szavak, amelyek nem mulandók, hanem örök időkre érvényesek...

 

És így tovább!

 

Az ilyen szigetekről aztán, meglátod, szívesen térsz majd vissza a mindennapokba. A szigeteken töltött idő testileg kipihentté, lelkileg erőssé és szellemileg nyugodttá tesz majd Téged.

 

Tudtad-e egyébként, hogy mások számára Te is egy ilyen sziget lehetsz?

 

Mire vársz? Teremts magadnak nagyböjtben szigeteket. És meg fogsz változni!

 

Stuttgart, 2012. február 27.

 

Imre atya

 



Mielőtt magam foglalnám össze gondolataimat, hadd hozzak itt a minap elkezdődött nagyböjti időre egy pár mások által megfogalmazott szép gondolatot...

 

 

Lelki gondolatok

Nagyböjt 2012

 

Mi a Nagyböjt? Tudatos Istenhez fordulás, éppen ott, ahol vagyunk, abban az élethelyzetben. A keresztény böjt nem testünk sanyargatása, hanem szellemi-lelki Istenhez fordulás. A böjt nem csak a testünkre vonatkozik - persze ott 'húsbavágó' -, hanem szemünkkel, fülünkkel és szájunkkal is böjtölhetünk.

Tehát ha valamiről lemondunk, akkor azt jó szívvel Istennek adjuk. Ő pedig sokszor felebarátunk képében jelentkezik. Ha kevesebb TV-t nézünk, ha kevesebb újságot olvasunk, ha kevesebbet szórakozunk, akkor az így felszabaduló időnket családunkra fordíthatjuk vagy ismerőseink meglátogatására, meghallgatására. Jobban Istenre akarunk figyelni, jobban akarunk imádkozni. Ez azt is jelenti, hogy jobban egymásra is odafigyelünk.

"Ha két napig böjtölsz, ne képzeld, hogy különb vagy annál, aki nem böjtölt. Te böjtölsz, de haragszol, ő ugyan eszik, de kedves. Te szíved kínját és gyomrod korgását civakodással emészted meg, ő mértékletesen eszik, és hálát ad Istennek." (Szent Jeromos)

 

Nagyböjtre

„Az Ő sajgó sebei által nyertünk gyógyulást.'' (Izaiás 53,5)

,,Valóban méltó áldozat, mely megtöri a poklokat, kiváltja mind a foglyokat s az égben ujra helyet ad.'' (Zsolozsmából)

Az egyházi év egy negyed részét arra szenteljük, hogy átelmélkedjük Krisztus szenvedését, kereszthalálát és a feltámadás allelujás örömét. Vegetálássá Silányul életünk, ha nem éljük át a bün okozta pusztítást és a megváltás felszabadító boldogságát.

A Biblia tanúsága szerint aki a végtelenül szent Isten közelébe kerül, átérzi bűnösségét. Fáj neki az Istentől való távolság, és mindent megtész ennek fölszámolására. Hamis illuzió, hogy bünbánat nélkül közelebb kerülhetünk Istenhez.

A nagyböjt egy kijózanító szertartással, a hamvazással kezdődik. el kell mérnem, hogy életemben mekkora helyet foglal el mindaz, ami előbb v. utóbb hamuvá lesz. Mindabból amit most fontosnak tartok, mennyi az igazán értékes, mi állja ki az idő próbáját? Ha nem tudok lemondani a mulandóról, teljesen evilág rabjaként élek.

Kell, hogy ebben a nagyböjtben életemben nagyobb helyet kapjon a szenvedés vállalása, a bünbánat és a lemondás.

Mindennek értelmet, s mindehhez erőt az a Krisztus ad, aki a ,,szenvedésből tanult engedelmességet''. (Zsid.5,8.) - valójában Hozzá szeretnék közelebb kerülni ebben a nagyböjtben. Ezért végigolvasom az evangéliumokból szenvedése történetét, többet imádkozom a fájdalmas olvasót, nyomában többször végigjárom a keresztutat és többször szeretnék részesedni az értünk föláldozott Bárány áldozati lakomájából.

 

Gondolatok a Nagyböjtre

 

Jézus megváltói halálának és feltámadásának ünnepére készülünk most a nagyböjtben. Jézussal járjuk ezt a szent időt, aki maga is kísértést szenvedett. Az evangéliumban olvassuk, hogy miután megkeresztelkedett, a Lélek negyven napra a pusztába vitte, ahol megkísértette a Sátán, de győzedelmeskedett.

A keresztény ember nagyböjti készülete nagyszerű ajándék, lehetőség, hogy megtapasztaljuk Isten szeretetét. Óriási erő rejlik abban, negyven napon át, világszerte kétmilliárd keresztény, Jézus példájára imádkozik és böjtöl.

XVI. Benedek pápa üzenetben fordul hozzánk, katolikus hívekhez, amelyben kifejti a böjt értelmét. Ebből az üzenetből való az alábbi részlet: "Az igazi böjt célja, hogy ne önmagunknak éljünk, hanem megnyissuk szívünket Istennek és testvéreinknek. Fedezzük fel a keresztény böjt értékét és mély
értelmét. Jézus így válaszolt a sátánnak: "nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden Igével, amely Isten ajkáról való". Az igazi böjt tehát a valódi táplálékra irányul, ami azt jelenti, hogy a Mennyei Atya akaratát tesszük. A testi böjt Isten utáni éhséggé és szomjúsággá alakul át. Segít abban, hogy
kerüljük a bűnt és növekedjünk saját rendetlen vágyaink ellen.

A böjt, ha imával és adakozással párosul, hozzájárul ahhoz, hogy leküzdjük önzésünket, és megnyitja szívünket Isten és testvéreink szeretetének. A böjt sohasem öncélú: azt jelenti, hogy szabadon megfosztjuk magunkat valamitől, hogy másokon segítsünk. Ezáltal konkrétan arról teszünk tanúságot, hogy nehézségekkel küzdő testvéreink nem idegenek számunkra."

Imádság, böjt, és jócselekedet - gyakoroljuk ezt a hármas utat, hogy növekedjünk Isten és embertársaink szeretetében.

 

 

Jöjj, tekintsünk egymásra tiszta szívvel!

 

A múlt héten ismét emberek közé „merészkedtem”. Igy nevezem én azt a kalandot, amikor ismert és megszokott híveim biztos körét elhagyom… Rómában jártam egy olyan csoporttal, amelynek tagjai közül igen keveset ismertem. Mint mindig, ha nem ismerem az embereket, ezuttal is félve indultam útnak. Isten azonban újfent meglepett: csupa remek, nagyszerű emberrel töltöttem el felejthetetlen napokat.

 

És miközben az Örök Város szépségeiben gyönyörködtünk, egy sereg mély, tartalmas, lelki beszélgetésben lehetett részem.

 

Most, így, újra itthon, eltöprengve az emlékeken, arra gondolok, hogy

 

vannak emberek, akik egy fedél alatt laknak,

mégsem ismerik egymást.

Együtt élnek,

anélkül, hogy egymást szeretnék.

Naponta találkoznak egymással,

de soha nem találnak egymásra.

Gyakran látják,

de soha nem ismerik fel egymást.

Sokszor beszélnek egymással,

de nem értik meg egymást.

Állandó összeköttetésben vannak egymással,

de egy életen keresztül idegenek maradnak egymás számára.

 

Máskor, mint ezuttal is, Rómában, épp fordítva történik:

két ember egymásra néz,

és azonnal tudja: ismerem, megértem, elfogadom!

Olyan bizalmasak egymáshoz,

mintha éveket töltöttek volna el egymással.

 

Ez a tiszta szív pillantása.

 

A tiszta szív a másikban először a jót keresi.

 

Ha te rám tiszta szívvel nézzel, és én rád tiszta szívvel tekintek,

akkor egymásra találunk,

akkor egymást megértjük,

akkor egymást felfedezzük,

és egymást olyannak látjuk,

amilyennek Isten teremtett és akart bennünket.

 

Jöjj, tekintsünk egymásra tiszta szívvel!

 

Stuttgart, 2012-02-18.

 

Imre atya

 


Miből él a barátság?

 

Ott ült a söntésnél. Csapzott haja a homlokába lógott, reszkető keze a pohár karimáját simogatta. Hosszú ideje csak maga elé nézett, és – néha egy két érthetetlen szót mormolva – nagyokat hallgatott. Amikor azonban szíve a bortól eléggé megmelegedhetett, hirtelen odafordult ivócimborájához, és azt kérdezte tőle: „Mondd csak, szeretsz te engem vagy nem szeretsz?” Az a kérdésre összerezzent, pár pillanatig zavartan ránézett, majd azt válaszolta: „Persze, hogy szeretlek...” Aztán kisvártatva még hozzátette: „Nagyon szeretlek, hisz a barátod vagyok.” „Akkor mondd meg, hogy mi hiányzik nekem?” – kérdezte az első. A másik csodálkozva kérdezett vissza: „Hát honnan tudnám én, hogy mi fáj neked?” Részegünk erre egészen odafordult, mélyen a szemébe nézett, és nagy komolyan azt mondta neki: „Azt mondod, szeretsz engem, de nem tudod, hogy mi hiányzik nekem. Ha igazán szeretnél, akkor tudnád. Nem vagy a barátom...” Kezével szomorúan legyintett, majd visszafordult, és maga elé bámulva tovább kortyolgatta pohár borát... A másik sem szólt egy szót sem. Mit is mondhatott volna? Érezte, hogy társának igaza van...

 

Hányszor szoktuk mondani: „Szeretlek!” De ebben a szóban inkább az „én”-en van a hangsúly: „ÉN szeretlek téged” –, a „te” egészen kicsi betűkkel van értve. Ebből természetszerűleg adódik, hogy minél nagyobb valakinél az „én”, annál kisebb lesz a „te”. Pedig partnerünknek, felebarátainknak, barátainknak leggyakrabban csak kicsi, apró dolgok kellenének: egy kis figyelmesség, egy megértő szó, egy apró kis elismerés, egy kis odafordulás, egy rövid kis rájuk pazarolt idő. Nem is beszélve arról, hogy nem is nagyon kell keresnünk a lehetőségeket a rajtuk való segítéshez. Ilyen lehetőség nap, mint nap és szinte magától adódik. Azonban legtöbbször hiányzik belőlünk az odafigyelés és az érzékeny szív.

 

Van mit tanulnunk e téren is Jézus Urunktól! Tegyük ezt egy konkrét esemény kapcsán.

 

János evangéliumában ezt olvasom: Másnap megint ott állt János két tanítványával, s mihelyt meglátta Jézust, amint közeledett, így szólt: "Nézzétek, az Isten Báránya!" E szavak hallatára a két tanítvány Jézus nyomába szegődött. Amikor Jézus megfordult, s látta, hogy követik, megkérdezte: "Mit akartok?" Így feleltek: "Rabbi - ami annyit jelent, mint Mester -, hol lakol?" "Gyertek, nézzétek meg!" - mondta nekik. Elmentek vele, megnézték, hol lakik, s aznap nála is maradtak. A tizedik óra körül járhatott.” (vö. Jn 1,35-39)

 

Tehát Jézus még működése kezdetén észrevette, hogy ketten Keresztelő János tanítványai közül, András és a fiatal János követik őt. Odafordult tehát hozzájuk, és azt kérdezte tőlük. „Mit akartok?” A magyar szentírásfordítás nem fejezi ki pontosan a kérdést. A görög „dzeteo” igét ugyanis „keresni”, „vágyakozni”, „kívánni” szavakkal kell lefordítani. Ha Jézus nem vette volna észre, hogy ennek a két fiatalembernek valami hiányzik, akkor nem kérdezte volna őket... „Mit kerestek?” Mit vártok el tőlem? Mi után vágyakoztok?” Miért kérdezett így? Mert megszerette, barátságába fogadta őket.

 

Ez a rövid kérdés elárulja azt, hogy mi a szerető barátság titka? Jézus ezt érzékszervünk, a „szem” szempontjából, szemszögéből vezeti le, és azt mondja: „Barátian, őszintén szeretni azt jelenti: észrevenni, amit embertársunk keres, meglátni, ami neki hiányzik, és segíteni rajta...”

 

1. „Mit kerestek?” Mi után vágyakoztok?” Maga a kérdés, ha jól szemügyre vesszük, akkor meg kell állapítanunk, hogy nem egy mindennapi, közönséges, bagatell kérdés. Ellenkezőleg: Jézus barátainak egy életkérdést tesz fel. Jézus tudja, hogy lelke mélyén minden ember kereső lélek, keres valakit. Mi az, amit kerestek? – kérdezi. Szerinte életfontosságú, hogy mit keres az ember. Több, mint meggondolkoztató, hogy ez a kérdés János evangéliumának első kérdése!

 

Mi az, amit kerestek? Milyen célt vagy célokat követtek? Mit akartok kihozni életetetekből? – kérdezi Jézus. Talán a biztonságra törekesztek? Talán pozicióra, karrierre, elegendő keresetre? Bármilyen fontosak is legyenek ezek a dolgok, egyszer be fogjátok látni, hogy életeteteket nem tudják kitölteni.

Vagy önmagatok megvalósítása lenne a legfontosabb? Állandóan továbbképzőkre jártok, hogy tudásban vagy kézügyességben mindig a legmagasabb fokon álljatok. Viszont ez sem lehet a legmagasabb, amire törekesztek. Egyszer minden tudás kérdésben végződik...

Mi az, amit kerestek? Bármi is, egyszer majd kézzel foghatóan érezni fogjuk, hogy „Isten nélkül minden kevés”.

 

Miből él a barátság? Elsőnek leszögezhetjük, hogy abból a szerető igyekezetből, amellyel a partnert, a barátot, a felebarátot élete legfontosabb dolgaira rávezetjük.

 

2. Érdekesnek találom továbbá azt is, amit a két megszólított tanítvány erre a nekikszegzett „életkérdésre” válaszol. Mit keresnek ők? Válaszuk egyszerű, ugyanakkor, ha többször is elolvassuk, hihetetlen mélységet rejt magában! Mindketten lakást keresnek. Eddig Keresztelő Jánosnál laktak. Most azonban János lakása szűk lett számukra. Ezért át akarnak költözni egy nagyobb lakásba. És minden jel arra vall, hogy a keresett nagyobb lakást most megtalálták. Hol? Jézusnál. Legalábbis is azt hiszik, hogy Jézusnál el lehet lakni. Ezért is kérdezik tőle: „Mester, hol lakol?”

 

Milyen igazuk van! Az ember az a teremtmény, aki végeredményben és a dolgok legmélyebb értelemében  csakis egy másik embernél lehet otthon. Mert a tanítványok, természetesen, nem egy lakást hanem egy személyt keresnek, akinél otthonra találhatnának. És ez a „másik” Jézus. Ezért kérdezik tőle: „Mester, hol lakol?”

 

„Lakni” azt jelenti, hogy van egy személy, egy „te”, akinél szeretnék ottmaradni. Akinél biztonságban érzem magam, aki engem ismer, megért és elfogad. „Lakni” azt jelenti, hogy van egy szerető személy, akivel örömömet és bánatomat megoszthatom. Akinél jól érzem magam. Aki előtt olyannak mutathatom magam, amilyen a valóságban vagyok. Aki előtt nem kell álcáznom magam. „Lakni” azt jelenti, hogy van valaki, akivel közösek az álmaink és az útjaink... Akinél ezt az ember megtapasztalja, annál van az ő otthon. Az a szerető másik személy az ő otthona.

 

Aki Jézust meg akarja ismerni, nem elégedhet meg puszta benyomásokkal. Jézust csak az ismeri meg valójában, aki vele mély, egy életre szóló barátságot köt. Aki „nála lakik”! Csakis ebben a „vele lakó barátságban” ismerszik meg Jézus titka. Nem hiába mondja a népi bölcsesség is: „Lakva ismerszik meg az ember”.

 

Miből él a barátság? Másodszor abból a gesztusból, amellyel a másikat „lakásomba” minduntalan beengedem.     

 

3. A történet végén, az az érzésem, hogy a két tanítvány nem puszta kiváncsiságból kérdezi Jézust: „Mester, hol lakol?”  Szerintem még kevésbé akarnak felületes kapcsolatot vagy barátságot kötni vele. Sokkal inkább az történt, hogy a Jézussal való rövid találkozás alatt villámként hasíthatott beléjük a tudat: Jézusnál érdemes lakni, nála érdemes ottmaradni!

 

Ugyanezt érezhette – többek között – N. V. Gogol (1809-1852) orosz író is, aki a következőket írja: „Krisztusra azért találtam, mert emberi lelkét tanulmányoztam, amire más emberek talán nem veszik a fáradságot. Először csak emberi bölcsességét és lélekismeretét csodáltam, aztán meghajoltam istensége előtt. Azután csak az vezetett, hogy Krisztust életem minden tettébe és cselekedetébe beleépítsem”. Nem is csoda, hogy rövid élete – saját bevallása szerint – olyan boldog volt...

 

Miből él a barátság?  Harmadszor és egy szóban kifejezve, a következő szóból, amelyet ismételten és többször is ki kell a barátságban mondani: „Jöjj!”

 

Ez a szó egyébként ebben a szentírási részben is benne van. Jézus is azt mondja a két fiatalembernek: „Gyertek, és nézzétek meg!” Ezzel legbensejét nyítja meg előttük...

 

Hát nem erre vágyódik minden ember?

 

„Gyertek és lássátok!” Talán nem is tudatosult bennünk még eléggé, de minket is Jézusnak ez a mondata hordoz napról-napra. És életünk minden helyzetében felhangzik, csak követnünk kellene...

 

És a két fiatalember, meséli tovább az evangéliumi részlet, Jézussal ment. Látták, hogy hol lakik, és Vele maradtak.

 

Miért?

 

Szerintem azért, mert megtalálták benne a Barátot, a Bizonyosságot, az Igazságot, és Vele mindent megtaláltak.

 

Stuttgart, 2012-01-30.

 

Imre atya

 

 

Kedves Olvasó! A napokban az alábbi levelet “kaptam”... Ezennel közzé teszem...

Baráti szeretettel

Imre atya

Farsangi nyílt levél a BARÁTOM szerkesztőségének

 

Tisztelt szerkesztőség!

Ne vegyék hízelgésnek, bóknak vagy hajbóknak, de túlzás nélkül állíthatom, hogy lapjuk, a BARÁTOM meg­jelenése ünnep a mi utcánkban. Sőt népes családomban kisebb hajcihőhöz is szokott vezetni, mivel hogy mindenik tag egyszerre veti rá magát, mintha szellemi éhenkórász vagy alultáplált lenne.

Én legelőször a viccet olvasom el, azután a különböző érdekes híreket.

Legutóbb a most január 28-án tartandó Magyar Bálra való felhívásukat fogadtam nagy érdeklődéssel.

Erről szeretnék most írni röviden...

Különösen az tetszett benne, hogy egyházközségünk papja a perselyezésnek egy újabb módját találta ki. Biztosan ő is észrevette, hogy ez több hasznot hoz a konyhára, mint az ő prédikációja.

Hallottam, a múltkor is olyan hosszú lére eresztette a mondanivalóját, hogy a templomból lassan mindenki kiszállingózott. Sőt, még a régi sekrestyésnek, az István fiúnak is sürgős elintéznivalója akadhatott, mert nem várta meg a prédikáció végét, hanem odament az atyához, meghúzta a miseruháját és azt mondta neki: “Papbácsi, ha befejezte, itt a kulcs, zárja be a templomot!”

A Magyar Bál viszont az más. Arra én is szoktam járni! Az ugyanis nem olyan hosszú, mint mise meg a prédikáció: olvasom, hogy most is este 8 órától reggel 3-ig fog tartani... Az semmi! Azt fél lábon is kibírja az ember. Hát nem?

Azt hiszem, hogy ha gyakrabban rendeznénk ilyen bálokat, akkor az emberek megszoknák a fennlevést, és akkor az a templomban eltöltött egy órácska nem is tűnne olyan hosszúnak. Ezt ajánlom én, aki nem gyakran járok templomba... Minden szökőévben egyszer...

Más ajánlatok is elhangzottak a család illetve az utcabeliek részéről.

Valaki azt ajánlotta: Jó lenne, ha a BARÁTOM olyan ágápékat reklámozna, ahol kávézás közben a hölgyeknek (természetesen ingyen) új frizurát készítenének, nekünk, férfiaknak pedig a kávéhoz egy kis pálinkát is felszolgálnának! (Csak zárójelben hadd jegyezzem meg: Én, személy szerint, majd inkább tisztán kérem – a snapszot, természetesen...). Fogadjunk, hogy egyből megugrana a templombajárók száma, nem is beszélve arról, hogy BARÁTOM-ból is többet rendelnének az emberek...

Egy másik ötlet szerint, jobb lenne, ha az atyák is többet innának a kelleténél, akkor legalább hamarabb bejutnának a mennyországba...

Hogy ez kitalálás lenne? Dehogy is!

Azt mondják német katolikus barátaim, hogy amikor falujuk plébánosa és egy részeges híve egyszerre meghaltak, Szent Péter előbb a részeges buszsofőrt engedte be a mennybe. Amikor erre a pap nagy patáliát csapot, hogy ez azért már mégsem illik, hisz ő pap, mindig csak imádkozott és prédikált, sosem öntött fel a garatra, ez a híve viszont egy közönséges részeges buszsofőr, akkor azt válaszolta neki Szent Péter: “Fiam, amikor ez a híved az autóbuszt vezette, mindenki  imádkozott... Viszont amikor te prédikáltál, mindenki aludt. Ezért ő megy be először.”

Tisztelt Szerkesztőség! Amint látják, ötletekben itt nálunk, a periférián nincs hiány. Ha maguk ott Stuttgartban meghallgatják őket, akkor sokkal színvonalasabb lesz a BARÁTOM is...

Ja, úgye, találkozunk a 37. Magyar Bálban?

 

 Tisztelettel egy hűséges Olvasójuk

 

 

 

Nézz fölfelé...

 

Stuttgart sétáló utcája mindig tele van emberekkel. Jóleső érzés néha végigmenni rajta. Amikor az Ünnepek elmúltával valamiért be kellett ugranom az esperességre, a székesegyház közelében az egyik utcasarkon egy ülő gyermekre lettem figyelmes. A szökőkút kövéről  nézte az előtte elhaladó járókelőket.

 

Az egyik ezek közül az emberek közül én voltam.

 

Ránéztem a gyermekre. Ő is visszanézett rám. Mosolygós, bátor tekintete valami nagyon lényegesre emlékeztetett engem.

 

A gyermek ugyanis „fölfelé” tekintett. Nézése bizalmas, reményteli, optimista nézés volt.

 

Ilyenek a gyermekek! Elvárásaik messze szállnak és messze meghaladják képességeiket, de ők ezzel mit sem törődnek. Nem ismerik a veszélyt, de nem is köti őket guzsba a jövőtől való szorongás és félelem! És az élet őket igazolja!

 

Ez a gyermek arra emlékeztetett engem, hogy valójában még mindig én is egy ilyen gondtalan gyermek szeretnék lenni: bátor, reményteli, optimista.

 

És miért nem leszek? Mert nem mindig nézek „fölfelé”.

 

Boldogságom ugyanis attól függ, hogy milyen irányba nézek? Fölfelé vagy lefelé?

 

Ha „lefelé” vagy „visszafelé” nézek, akkor nem látom meg a jelen által nyújtott szépségeket és lehetőségeket...

 

Aki viszont „fölfelé” néz, az tud bízni, remélni, és még sokat várhat az élettől!

 

Vajon miért mondta Jézus a gyermekekkel kapcsolatban, hogy: „... ilyeneké a mennyek országa!“ (Mt 19,14) Szerintem azért, mert Ő is észrevette, hogy a gyermekek mindig „fölfelé“ néznek!

 

Ilyen bátor, bizalmas, optimista „fölfelé-nézést” kíván minden Kedves Hívének és Olvasójának a 2012-es esztendőre

 

Imre atya

Stuttgart, 2012-01-09.

 


De az istáló üres volt...

 

Egy régi orosz legenda úgy tudja, hogy egy öreg anyó a város széli apró kis házában éppen lefekvéshez készülődött, amikor a hideg téli éjszakában hirtelen az ajtón erősen kopogtak. Kelletlenül odament, kis rést nyitott rajta és kinézett. Az ajtó előtt pásztorok álltak. Kucsmájukat befújta a hó, arcukat pirosra cserzette a szél, szakállukon pedig apró kis jégcsapok csillogtak. „Gyere, anyó,” – kezdték kórusban, „mert egy királyi gyermek született itt a közeledben. Gyere velünk, hiszen te értesz a gyermekekhez, mi nem.”

Az anyó azonban tagadóan megrázta a fejét. A szobája és az ágya meleget ígért, míg odakint süvített a hideg téli szél. „Majd holnap” – mondta nyersen. „Várjatok holnapig.” Azzal bereteszelte az ajtót.

A pásztorok szótlanul megfordultak és a talpuk alatt  ropogó hóban továbbálltak.

Az anyó pedig békésen lefeküdt.

Hirtelen ismét kopogtak az ajtaján.

„Ki lehet az”, dünnyögte mérgesen. Mivel azonban a kopogás nem akart alábbhagyni, kiszállt a meleg ágyból, lámpát gyújtott, és újfent kinyitotta az ajtót.

Hát ismét a pásztorok kopogtak. Kezükben kis kosárka. „Anyó, adj valami ételt, a gyermek szüleinek nincs mit enniük. Hadd vigyünk nekik valami harapnivalót, hogy erőre kapjanak. Különösen az anya nagyon gyenge. Alig van tejecskéje...”

„Majd holnap”, ripakodott rájuk az anyó. „Várjatok holnapig!”

Majd becsapta az ajtót és a meleg ágyába bújt.

Másnap aztán valóban szavának állt. Felöltözött ünnepi ruhájába, majd egy nagyobb tarisznyába mindent összepakolt: egy sálat az anyának, egy elefántcsont pipát az apának, meleg holmit és egy kis ezüst kanalat a gyermeknek, hogy legyen, mivel játszania, és élelmet: egy cipót, valamint egy nagy darab szalonnát. És útra kelt...

Amikor azonban megérkezett, az istálló üres volt.

Üres volt az istálló.

Teljesen üres.

 

A különleges ajándék...

 

Farkasordító hideg volt. A pásztorok melegedtek a tűznél. Még mindig ott csengett a fülükben az angyalok örömhíre: „Megszületett a Megváltótok Betlehemben!” Ahelyett azonban, hogy hanyat-homlok Betlehem felé rohantak volna, ott ültek a tűz körül, és azon tanakodtak, hogy ki maradjon közülük a nyájjal, míg ők odajárnak megnézni a Gyermeket? Hisz nem hagyhatják őrizetlenül...

Ekkor egyiküknek különleges ötlete támad:

„Az maradjon itt, akinek legkönnyebb az előkészített ajándéka” – mondta.

Azonnal előkerült a nagy mérleg.

Jött az első pásztor, kezében egy köcsög meleg tej és egy nagy darab sajt...

A második egy karoskosár zamatos almát akart vinni...

A harmadik egy nyaláb rőzsét gyűjtött, hogy tüzénél melegedhessenek az istálló vendégei...

Már csak a kisbojtár volt hátra.

Kezében egy kis lámpácskát tartott, amellyel az utat akarta megvilágítani.

A többiek már előre mosolyogtak: „Ez pihe könnyű lesz a többi ajándékokhoz képest...” – gondolták.

Ő azonban egy ugrással a nagy mérlegen termett és azt mondta. „E mellé a kis fény mellé én saját magamat akarom ajándékul vinni. Tudom, hogy az újszülött királynak olyanokra lesz szüksége, akik az Ő fényét továbbadják és továbbviszik.”

A tűz körül erre síri csend támadt.

A pásztorok elgondolkodva néztek a kis bojtárra.

Szavai egyre ott csengtek a fülükben.

Érezték, hogy a kis bojtárnak mindenképp a Gyermekhez kell mennie.

Az ő ajándéka a legszebb és a legértékesebb!

Imre atya
Stuttgart, 2011 Karácsonya

A startlapon található kép forrása:

http://www.uvegmatricafesto.extra.hu/karacsony/1163651360.gif



Minden Kedves Hívemnek és Olvasómnak kegyelmekben gazdag karácsonyi ünnepeket, valamint áldásos, békés, boldog és örömteli új esztendőt kívánok!


Advent öröme

 

Egy kisgyermek születése rendszerint örömteli esemény. Noha minden ilyen örömben egy kis félelem is ott lapul a jövőtől, „vajon mi lesz ezzel a gyemekkel”, az alaphangulat azonban a felhőtlen örömé, amelyet semmiféle félelem nem képes kioltani. Ezt bátran mondhatom, miután számtalan anyával és apával elbeszélgettem. Valósággal áradoznak arról, hogy már a várakozás maga is ilyen nagy örömmel tölti el őket...

 

Ez jut eszembe most, hogy két hét múlva Jézus Urunk születését fogjuk ünnepelni. Vajon ez a születés is ilyen felhőtlen, igaz örömmel tölt el bennünket?

Nem vagyok benne biztos. Hogy miért? Dosztojevszkij egyik regényének egy mondata jut eszembe: „Hirtelen besötétedett. Mennyi komor arcú ember... A munkából vagy az üzletből sietnek hazafelé. Haza a vackukra! Mindegyiknek megvan a maga gondja, a maga baja, valamennyi az arcukra van vésve. Az egész tömegben nem létezik egy közös, mindent egyesítő szép gondolat, amely összekötné őket.”

 

Noha ez a megállapítás más korra, más országra, más emberekre és más helyzetre íródott, szerintem a mi karácsony előtti viselkedésünkre is találóan ráillik.

Istenem, milyen kevéssé tükrözi vissza arcunk a fényfűzérek és a kirakatok fényét! Milyen ritkán látni ezekben a napokban egy mosolygó vagy nevető arcot, még azok között is, akik tele táskákkal és bevásárló szatyrokkal igyekeznek haza – a négy fal közé.

 

Miért van ez így?

 

Azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy azért, mert a teli táskák tartalma nem képes elűzni arcunkról a gondokat. Vagy ha még mélyebbre ások: Mert az embereket nem köti össze egy közös, mindent összefogó szép gondolat. Ez a közös, mindent összefogó, szép gondolat ugyanis - szerintem - a Karácsony előtti fáradozásunkban elveszett.

 

Melyik ez a közös, mindent egyesítő szép gondolat?

Az, hogy Isten Fia emberré lett! Isten Fia gyermekként megszületett!

 

Nem egy szülő azzal riogatja ma is gyermekét: „Ha nem leszel jó, nem jön el hozzád a Kis Jézus!” Pedig téved, és félreértette a Karácsony üzenetét.

Hát Isten Fia azért testesült meg, mert mi, emberek olyan jók voltunk, és nálunk minden a legnagyobb rendben volt? Nem! Isten Fia megtestesülésének nem a mi jóviselkedésünk volt az oka. Ellenkezőleg!

Isten Fia, Jézus azért lett emberré, mert mindnyájan bűnösek voltunk és vagyunk, mert bennünket a lelki nyomor és a bűn fogva tart. Isten Fia, Jézus épp azért testesült  meg, mert nálunk nem volt és nincs is minden rendben. Azért született meg, hogy mindattól, ami bennünket nyomaszt és megterhel, megszabadítson, hogy bennünket ne hagyjon magunkra. Azért lett emberré, hogy nekünk megmutassa, mi minden lehetséges, milyen nagyszerű dolgokat tudunk életünkből kihozni, ha engedjük, hogy Ő fogja meg a kezünket és Ő vezessen minket.

 

Ez az Advent gondolata, ez Isten adventi gondolata, ez az, amiért Karácsony előestéjén, Jézus születésének küszöbén örvendenünk kell.

 

Erről ír az adventi időszak egyik nagy Szentírási alakja, Szent Pál apostol is a Filippiekhez írt levelében. A levél keletkezésének idején az apostol – halálra ítélten – börtönben ül, lelki gyermekeire, a filippiekre pedig kereszténységük elején, sötét napok, veszély és üldöztetés vár. Pál mégis ezeket írja nekik: „Örüljetek az Úrban szüntelenül! Újra csak azt mondom, örüljetek. Szelídségeteket ismerje meg mindenki! Az Úr közel van. Ne aggódjatok semmi miatt, hanem minden imádságotokban és könyörgésetekben kéréseteket - hálaadástokkal együtt - terjesszétek az Úr elé.“ (Fil 4,4-6)

Ez az öröm, amiről Pál apostol itt ír minden más, csak nem lelkes örömujjongás. Nem is egy emelkedett hangulat vagy boldogító érzés, amelyben az ember legszívesebben az egész világot szívére ölelné. Az ilyen érzések ugyanis olyan hamar elillannak, mint maguk a dolgok vagy a tárgyak, amelyeknek örvendünk. Ha valaki például új autójának örvend, nem leli benne többé örömét, ha az ronccsá válik…

 

Ez az öröm, amelyre Pál apostol a figyelmünket felhívja, egészen más természetű. Ez adventi öröm! Öröm afölött, hogy Isten Fia megtestesült, és mindig velünk van!

Adventi öröm, amely nem hunyja le a szemét a mulandóságunk és a halál előtt.De tudja, hogy utána Isten ölel keblére bennünket!

Adventi öröm, amely nem néz keresztül azokon sem, akik ma is éhesen feküsznek le.De tudja, hogy Istennek rájuk is gondja van!

Adventi öröm, amely azokat is meglátja, akik magányosak és elhagyatottaknak érzik magukat.

Adventi öröm, amely nem felejti el azokat sem, akik reménytelenül feküsznek kórházi ágyukon. De tudja, hogy Isten majd küld hozzájuk vigasztalókat és látogatókat!

Adventi öröm, mert tudja azt, hogy semmi nem tart örökké: sem a személyes fájdalom, még kevésbé e világ minden gondja és baja. Hisz a megtestesült Isten Fia, Jézus mindezeket magára vette, átszenvedte és legyőzte. Ez a bizonyosság ad az adventi örömben élő embernek hitet, reményt és belső tartást!

 

Ezekben a napokban így imádkozik az Egyház: „Istenünk, köszönjük neked, hogy már mostani életünkben megtanítasz arra, hogy az égieket szeressük, és az örökkévalókhoz ragaszkodjunk...“

Az Egyház ugyanis azt szeretné, hogy egyre több gyermekének, nekünk, Neked és nekem is, ez az örökkévalókra szegzett tekintet belső örömet ajándékozzon, amely bár komolyan veszi az egyéni fáradozást, de nem értékeli azt túl: nemcsak én kínlódom és fáradozom, hanem Isten is velem fárad, Ő is mellettem dolgozik!

Ez a belső adventi öröm ismeri a nyomort, de nem engedi magát tőle széttaposni: Isten látja e világ minden nyomorát. Az enyémet is. Ő majd kisegít belőlük! Csak hagyjak Neki elegendő időt rá!

Ez a belső adventi öröm is érzi a gondokat, de nem engedi, hogy ezek belülről felemésszék: Isten ismeri a gondjaimat és bajaimat. Ő majd a lehető legjobb megoldást is megtalálja rájuk!

 

Talán első hallásra mindez életidegennek hangzik, mégis hadd hadd emlékeztessem kedves Olvasóimat arra, hogy Isten minket örömre teremtett! Honnan vagyok olyan biztos ebben? Onnan, hogy nincs még egy olyan könyve a világirodalomnak, amely ezt annyiszor ismételné, mint Isten Szava, a Biblia, a Szentírás. Lapjain 2800 alkalommal olvasható az „öröm” szó.

Hát nem kellene ezen jobban elgondolkodnunk?

 

Pár nap múlva itt a Karácsony – az egyházi év egyik legörömtelibb eseménye!

Megajándékozzuk egymást, mert Isten is megajándékozott bennünket.

Szeretünk, mert Isten előbb szeretett minket.

Felszabadultak lehetünk, mert Isten megszabadított bennünket.

Az az öröm, amelyet csupán az érzelem szül, Karácsony elmúltával azt mondja: „Milyen kár, hogy mindennek vége!“

Az adventi öröm azonban akkor is megmarad, ha a karácsonyi ünnepkörnek vége lesz.

Akkor is megmarad, ha életünk nehéz óráiban talán egyedül küszködünk, mert az adventi öröm bátorítani és hordozni akar: „Ne félj, nem vagy egyedül. Isten megtesült Fia veled van!”

 

Ezt az örömöt semmi és senki el nem veheti tőlünk!

Ez az öröm lehetne az a „közös, mindent egyesítő szép gondolat, amely összekötne bennünket.”

 

Ha ismét felfedeznénk!

 

Ezt adja nekünk Isten megtestesült Fia, Jézus, akinek születésére készülődünk!

 

Stuttgart, 2011-12-10.

 

Imre atya


Életed szőnyege

 

Egy fiatal német szerzetes pár hónapot egyik belgiumi szerzetházukban töltött, hogy – gyakorlatképpen – egy faliszőnyeg szövésénél segítsen. Pár nap múlva felháborodva felállt a szövőszék mellől és így kiáltott fel: „Ezt nem csinálom tovább! A parancs, aminek engedelmeskedem, értelmetlen. A gyönyörű, aranyló fonalat, amivel dolgozom, hirtelen meg kell csomóznom és – látszólag minden alap nélkül – le kell vágnom. Azután jön egy másik testvér utánam, aki fekete fonalakat sző bele az én sárga fonalaim közé. Micsoda pazarlás ez!”

„Fiam” – fogta karon egy idősebb szerzetes, „te a szőnyeget rossz oldalról nézed. Előtted ugyanis annak a hátoldala van, és te csak egyetlen egy motivumon dolgozol.” Majd odavezette a fiatal szerzetest a faliszőnyeg elülső oldaláhaz. Az újoncnak, a mikor meglátta a szőnyeg igazi oldalát, elállt a lélegzete. Csodálatos kép tárult a szeme elé: a három napkeleti bölcs épp ajándékait rakta le a betlehemi Kisded elé. Az ő gyönyörű aranyló fonala éppen a kis Jézus feje fölötti glóriát formálta. A mellé szőtt fekete fonalak pedig ezt a glóriát még aranylóbbá és még csillogóbbá tették. Ami neki azelőtt fölöslegesnek és értelmetlennek tűnt hátulról, előlről csodaszép képet mutatott.

 

Láttam életed szőnyegét. Nagy és színes, mintás és kissé titokzatos, de még nincs befejezve. A fonalak - hátulról nézve - mintha rendetlenül lógnának, a minta még nem vehető ki egészen világosan, de biztos vagyok benne, hogy ha egyszer majd végig szövöd, gyönyörű szőnyeg lesz belőle.

 

A legértékesebb fonalak – nem is gondolnád! – a feketék.
Ezek voltak életed nehéz percei, sötét órái, terméketlen évei, amelyekben azt hitted, hogy minden üres és értelmetlen.
Pedig most ezek adnak életed szőnyegének különleges sajátosságot, fényt és csillogást.
Ezek azok, amelyek életed szőnyegét másokétól megkülönböztetik és azoknál értékesebbé teszik.
A fekete fonalak nélkül valami sajátosan nagyszerű hiányozna életedből. Nélkülük életed szőnyege egyhangú, közönséges, színtelen és alaktalan lenne.


Életed szőnyege még nincs kész. Még szövögetsz rajta. Aranyló szálakkal és fekete szálakkal...

 

Még talán magad sem tudod egészen kivenni alakját és mintáját. Fogalmad nincs, hogy mi is lesz majd belőle.

 

Azonban ne csüggedj! Bízz benne, hogy hogy a sötét fonalak, amelyek ma is egyre másra belekerülnek életed szőnyegébe, egyszer majd egyedivé, egyszerivé, nagyszerűvé és értékessé teszik életedet.

 

Stuttgart, 2011-11-28.

 

Imre atya

 

Felelős utazás az élet vonatán

 

„- Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon. Aztán gyere vissza elbúcsúzni, s akkor majd ajándékul elárulok neked egy titkot.
     A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat.
     - Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz - mondta nekik. - Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. Ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon.
     A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta:
     - Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. (Az én rózsám) egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.
     Azzal visszament a rókához.
     - Isten veled - mondta.
     - Isten veled - mondta a róka. - Tessék, itt a titkom. (...) - Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.
     - Az idő, amit a rózsámra vesztegettem... - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
     - Az emberek elfelejtették ezt az igazságot - mondta a róka. - Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért...
     - Felelős vagyok a rózsámért - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.”
(Antoine de Saint-Exupéry: A Kis Herceg)

 

Amikor legutóbb a Stuttgarti Főpályaudvaron kedves művészvendégeinket vártam és a peronokon veszteglő egyik vonatot nézegettem, az volt az érzésem, hogy jól ismerjük egymást. Ugyanis életem „vonatára” emlékeztetett, és arra, hogy én is állandóan „úton vagyok”. Létezett életemben egy nap, amikor engem is „útra tettek”, azután aztán állomásról állomásra  poroszkáltam, és folytatom ezt addig a napig, amíg egyszer a „végállomáshoz” nem érek.

 

Ebben az „életvonatban” nem vagyok egyedül. Sokan szálltak már fel rá, és az a szándékuk, hogy velem együtt a végállomásig jussanak. Egyesek beszálltak, aztán egy idő után kiszálltak.Bármilyen rövid is volt a velük együtt töltött idő, mégis nyomot hagytak az életemben. Ki ilyet, ki olyat... Emlékezni fogok rájuk egészen életem végéig.

 

Ugyanakkor arra is emlékeztet engem az „élet vonata”, hogy felelős vagyok érte és mindazokért, akik velem együtt utaznak. Nem akarok „kisiklani”. Nem szeretnék „vakvágányra” kerülni, mert Isten engem nem oda képzelt el, még akkor sem, ha ott talán nyugalmasabb...

 

Utazni akarok tovább, állomásról állomásra addig, amíg a végállomás el nem érkezik. Szeretnék minél több embertestvérrel együtt utazni. Mindig fel akarom vállalni értük a felelősséget, hisz azzal, hogy testvérek vagyunk megszelidítettek és én is megszelidítettem őket. Felelőssek vagyunk egymásért az „élet vonatán”...

 

Merengésemből a bemondó hangja ébresztett: „Az ajtók bezárulnak! Kérem, vigyázzanak az indulásnál!”

 

Stuttgart, 2011-11-10.

 

Imre atya

 

Gyökereim...

Egy ember, aki semmi szépet és jót nem szívesen látott, megpillantott az  oázisban egy szép fiatal pálmát. Vett hát egy követ, és rátette a koronájára. Majd egy gonosz vigyorral továbbállt. A kis pálma megpróbálta a követ ledobni magáról. Megrázta magát többször is, majd mélyen meghajolt, de hiába. A követ nem tudta a koronájáról levetni. Erre egyre mélyebbre eresztette a gyökereit, míg azok egy vízeret nem találtak. A mélyről jövő életadó erő és a magasból ráhulló napsugár hamarosan hatalmas pálmává növesztették. Törzse megvastagodott, az ágai pedig megerősödtek. Amikor évek múlva emberünk ismét arra járt és kaján vigyorral kereste egy kis törpe, satnya pálmát, helyette egy nagy és erős pálmát talált. Magas koronáján még mindig ott volt a nagy kő. Mikor a pálma meglátta a gonosz embert, megszólalt: „Köszönetet kell mondanom neked, mert az a kő, amit rám tettél, ilyen erőssé tett.”

 

Egy erdei séta alkalmával az volt az érzésem, mintha embertömegben járnék. Minden fában az élettel találkoztam. Minden fának saját élettörténete volt. Minden fa más és másról mesélt nekem.

 

Mindenek előtt a fák gyökereire esett a tekintetem.

 

Ezek a gyökerek a saját gyökereimre emlékeztettek. Gyökereimre, amelyek életem első éveiben alakítottak, formáltak és annyi maradandó nyomot hagytak bennem.

 

Gyökereimet nem tudom – és nem is akarom – kicserélni. Azok mindig is önazonosságom meghatározó részei maradnak. Azok mindig és mindenhova elkísérnek engem... 

 

A gyökerek ugyanakkor arra is emlékeztetnek, hogy minden fának rejtett élete van, amely nem a felszínen, hanem a felszín alatt játszódik. Nem egyszer szép, látszólag hibátlan fákat dönt ki mellőlem az élet vihara, mert nem engedte mélyre gyökereit... Máskor szemre jelentéktelen fák a legnagyobb viharokkal is dacolnak...

 

Végül a fa nem a szép idő által nyeri el tartását, hanem a szél és az orkán által, amelyek arra ösztönzik őt, hogy egyre mélyebbre eressze gyökereit. Csak és csakis a viharok által lesz a fának tartása és szilárdsága...

 

Istenem, milyen különös: Érettség, kiforrottság, tartás soha nem lehet ellenállás, kihívás és szenvedések nélkül.

Milyen igaz ez az életben is!

Adja Isten, hogy egyszer megértsük ezt!

 

Stuttgart, 2011-10-29.

Imre atya

„Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben...”

 

Remélem, hogy jól telt a vakáció illetve a szabadság... Noha páran még „otthon” vannak, a legtöbbünk már visszaérkezett: köti a munkahely és az iskola. Milyen volt a nyár? Melyik  volt a legkellemesebb élmény? És melyiket kellene azonnal elfelejteni? Jómagam először pár napot Olaszországban töltöttem, aztán otthon voltam édesanyánknál, Szatmárban. Mindkettő szép volt, de az utóbbit semmivel nem cserélném fel. Szép országa, hazája az embernek sok lehet, de szülőföldje csak egy! Viszont azt mondják azok, akik tapasztaltabbak, hogy az is csak addig van, amíg édesanyánk él... Nekem szerencsém van. Él? Az nem is kifejezés! Amikor megérkeztünk, elfelejtette, hogy hetvenen túl van, azt is, hogy mozgását egy becsípődött idegszál kínná teszi; csak pörgött-forgott, szolgált, sütött-főzött többfélét is, hogy gyermekeinek és unokáinak minden vágyát és kívánságát teljesítse...

 

Apropos, étel... Már otthon is láttam nagyüzleteket, ún. „szupermarketteket”. Most, amikor ismét „itthon” vagyok, és magam kell főzzek-süssek, az jut eszembe, hogy ezeknek a szupermarketteknek a polcain a legtöbb áru a készáru, amit csak fel kell melegíteni. Ezek az áruk azoknak a hozzám hasonló – azaz egyedülálló - személyeknek az igényeit akarják kielégíteni, akiknek se tehetségük, se idejük nincs ahhoz, hogy olyan ízletes ételeket készítsenek a kevésből, mint szüleink vagy nagyszüleink. Az olyan nagyvárosokban, mint Hamburg, Berlin, München és Frankfurt majdnem a lakosság fele ilyen – legújabb szóhasználat szerint – szingel. Különösen itt, nyugaton olyan világban élünk, amely ezekre a szingelekre, azaz a magánszemélyre összpontosít, nem a családra. És mi magunk is ilyen énközpontúak lettünk: az én előrehaladásom, az én fizetésemelésem, az én boldogságom, az én betegségem, az én életbiztosításom, az én életem...

 

Ez az énközpontúság betört a vallásos világába is. Legújabban már ezen a téren is (bár nekünk, akik keletről jöttünk, ez a kommunista szlogen nem új) így beszélünk: „A hit, a vallásosság az magánügy. Mindenki a maga képére és hasonlatosságára élje! Én majd egyedül elintézem az Úristennel. Templomba vagy a paphoz csak akkor megyek, ha szükségem van rá...”

 

Azonban Jézus az evangéliumokban egészen másképp beszél. Ő soha nem az egyén érdekeit emeli ki, hanem a közösségét. Az egyik helyen  különösen szembetűnő ez (Máté evangélium 18. fejezet 19-20. versek). Ahol azt gondolnánk, hogy ez már azért csakugyan az egyénre tartozik: az imádság, például, Jézusnak más a véleménye. Érdemes elolvasni ezt a részt: Azt is mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük." (Mt 18,19-20)

 

Jézus azt mondja, hogy a hit, a vallás, az ima nem magánügy! Igaz, egyedül is lehet imádkozni, sőt azt is kell gyakorolni, de a közös imádságnak különös értéke van! Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük." Ezt a mondatot akkor mondta Jézus, amikor feltámadása után megjelent az apostolainak. Azokban a napokban – negyven napig volt még együtt velük! – azt is mondta nekik: „Ne féljetek, nem hagylak árván titeket... Én veletek vagyok minden nap a világ végéig!” És akkor hangzott el ez a mondat is: Ha valamit ketten vagy hárman kértek, megadom nektek...” És ez a mondat is, amelyet már idéztem: „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük."

 

A zsidó zsinagógákban egészen mostanig érvényes a szabály: istentisztelet csak akkor lehet ünnepelni, ha legalább 12 hívő zsidó férfi jelen van.

Jézusnál másképp hangzik ez a szabály: Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük." Nem a jelenlévők száma számít, nem is az a fontos, hogy férfiak legyenek.  Még csak az sem, hogy előkelőek legyenek vagy az elithez tartozzanak: azaz különösen jámborak és erkölcsösek legyenek. Hanem az a fontos, hogy Jézus nevében jöjjenek össze.  Fontos az, hogy imájukban Jézus nevét hívják segítségül, fontos az, hogy az Ő történetéről és tanításáról beszéljenek, azokat adják tovább. Fontos az, hogy Jézus testét és vérét fogyasszák a kenyér és a bor színe alatt, az Ő emlékezetére. Akkor Jézus jelen lesz közöttük, ahogyan ígérte: „... ott vagyok közöttük."

 

Gyakorlatilag ez a titka minden keresztény (katolikus) közösségnek. A mi közösségünknek is. Nem az a lényeg, hogy ott mindig történik valami. Nem is az, hogy benne sok kör, klub, társulat, egyesület vagy csoport van. Még csak az sem, hogy ott több gyűl a perselyben egy-egy nagymise alkalmával, mint másutt. Legkevésbé az, hogy egyházközségünk neve gyakran szerepel az újságokban. Hanem, hogy ... ott vagyok közöttük." Jézus jelen van benne. Egyedül ez a fontos. Az, hogy egy közösség beengedi magába Jézust, engedi, hogy Ő vezesse, hogy Ő hívja össze a tagokat. Ezért is énekeljük egyik miseénekünkben: „Kegyességgel hívsz ó, Jézus atyai szent kebledre, hozzád jövünk mindahányan...” (SzvU 226,1) Egy modern ének ugyanezt így fejezi ki: „Ha sokan együtt álmodozunk, akkor egy új valóság születik...”

 

Emlékeztek a két emmauszi tanítványra? Ők voltak azok, akik Jézus keresztrefeszítése után szomorúan elhagyták Jeruzsálemet. Külsőleg nézve két csalódott tanítvány ment Emmausz felé, ahol laktak. És egyszer csak azt érzik, hogy nincsenek egyedül. Valaki velük megy, és megérti, bátorítja, vígasztalja őket. Jézus ment velük. És akkor ők így szóltak hozzá: „Uram, maradj velünk!” És amikor otthon az asztalnál ültek, közösen imádkoztak az idegennel, akkor ismerték fel Őt, az Urat, Jézust a kenyértörésben.

 

Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük." Azaz Jézus akkor is ott van, ha csalódottak vagyunk, ha kellemetlen események, netán tragédiák érnek. Ha otthonról rossz hírt hallunk. Nemcsak Karácsonykor van velünk, amikor alig férünk a templomba. Nem csak akkor, ha a pap szépen prédikál, ha érdekel a vasárnapi szentbeszéd témája és én abból valamit hazaviszek a következő hétre. Ha ágápé van... Nem! Ezek mind a mi kívánságaink, óhajaink. Ezek bennünk a fogyasztói társadalom szokásai... Nem az a fontos, amit mi teszünk, hanem az a fontos, amit Jézus tesz bennünk és általunk!

 

Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük." 

 

Ezekkel a gondolatokkal üdvözlöm minden kedves Olvasónkat és Hívünket

 

Stuttgart, 2011-10-15.

 

Imre atya

 

YOUCAT - A FIATALOK KATEKIZMUSA

A benne rejlő gyakorlati lehetőségek

III. rész

3.4. A YouCat fiataloknak készült katekizmus, hogy nekik a katolikus hitletéteményt, azaz a Szentírásra és a Szenthagyományra támaszkodó egész „depositum fidei”-t összefoglalja. A hitnek nem csak egy szeletét akarja nekik bemutatni, hanem a teljes hitet. Olyan témákat ölel fel a szentírásmagyarázattól az erkölcstanig, a hittantól a történelemig, amelyek az utóbbi években csipkerózsika-álmukat aludták, például a szűzi szülés vagy a fogamzás elleni természetes védekezés, a nők pappá szentelése vagy a pápai tévedhetetlenség, a mennyország és a kárhozat... Ezeket a YouCat mind életre csókolta, mert semmit nem akart a hitletéteményből kihagyni, vagy megkerülni. Eltökélt szándéka volt, hogy széles alapot adjon a fiataloknak a hitben. Sőt, arra is merészelt vállalkozni, hogy a II. Vatikáni zsinat dokumentumait is megismertesse a fiatalokkal. Hisz azok is hitünknek modern nyelvre lefordított foglalatai. Érvei és válaszai alátámasztására az Egyház missziós tevékenységéről szóló „Ad gentes” kezdetű dekrétum vagy a „Gaudium et spes” lelkipásztori konstitució épp úgy ott szerepel, mint az 1974-es Püspöki Szinódus dokumentuma, az „Evangelii nuntiandi”, II. János Pál pápa apostoli buzdításai, az 1979-es „Catechesi tradendae”, az 1988-as „Christifideles laici”, és a 2000-es „Novo millenio ineunte”, valamint XVI. Benedek legutóbbi 2010 szeptemberi – fentebb már többször is említett – apostoli körlevele, az „Ubicumque et semper”.

 

A YouCatban a teljes katolikus hitletéteménnyel kapcsolatban – vörös fonálként – két szempont fedezhető fel. Egyrészt az egységes hittartalomra való törekvés, hogy így következetes, az új nemzedék tagjaiban Jézus tanítványaihoz méltó életstílus alakulhasson ki. Másrészt pedig a fiatalok előtt világossá kell válnia annak a ténynek, hogy az egész világon szétszóródott keresztények egy hitegységet alkotnak, amely független minden néptől, nyelvtől, fajtól és kultúrától.

 

3.5. A YouCat a fiatalok katekizmusa, hogy őket képessé tegye hitük megvédésére. Szent Péter apostol figyelmeztetése jut eszembe, amelyet híveinek így fogalmazott meg: Urunkat, Krisztust szentül tiszteljétek szívetekben, legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek“ (vö. 1Pt 3,15). A jelenleg uralkodó hitbeli érdektelenség és hedonista életmód nem egyszer a fiatalokat is megejti. Különösen azokat, akik nincsenek belegyökerezve a hitben, akik azt nem ismerik eléggé. A YouCat nem csak arra teszi képessé a fiatalt, hogy az alaposabban megismerje a hitét, de arra is, hogy a vele egykorúaknak és az őt kérdező keresőknek helyes választ és biztos irányt mutasson. Ezért is hangsúlyozza annyira a katekizmus előszavában a pápa: „Meg kell ismernetek, amiben hisztek! Ugyanazzal az aprólékos gonddal kell megismernetek hiteteket, ahogy egy informatikus ismeri a számítógép operációs rendszerét; úgy kell ismernetek, ahogyan egy zenész ismeri a darabot, amit játszik.  Igen, mélyebben kell gyökeret vernetek szüleitek nemzedékének hitében, hogy erőteljesen, határozottan ellene tudjatok állni korunk kihívásainak, kísértéseinek! Isteni segítségre van szükségetek, ha nem akarjátok, hogy hitetek kiszáradjon, mint a harmatcsepp a napon, ha nem akartok áldozatul esni a fogyasztói mentalitás kísértéseinek, ha nem akarjátok, hogy szerelmetek belevesszen a pornográfiába, ha nem akarjátok elárulni a gyengéket, a visszaélések és az erőszak áldozatait…”

 

3.6. A YouCat a fiatalok katekizmusa, hogy őket az újraevangelizáció munkatársaivá tegye. Azaz, hogy a hit továbbadásának megnyerje.

 

Ebben az újraevangelizálás nagy munkájában a pápa régen megértette azt, hogy nem lehet az inernetről lemondani. A tömegtájékoztatás 44. világnapjára, 2010. május 9-én ezeket írta: „Az evangéliummal a kezünkben és szívünkben meg kell erősítenünk, hogy itt az ideje olyan utak előkészítésének is, amelyek Isten Igéjéhez vezetnek, nem elhanyagolva, hogy különleges figyelmet szenteljünk a keresőknek, sőt az evangelizáció első lépéseként gondoskodjunk keresésük ébren tartásáról. Attól a pillanattól kezdve, hogy az új kommunikációs eszközök lehetővé teszik a kapcsolatteremtést valamennyi vallás híveivel, nem hívőkkel és más kultúrájú emberekkel, a digitális világban végzett pasztorációnak azokra is oda kell figyelnie, akik nem hisznek, akik bizalmatlanok és szívükben ott van az abszolút és az el nem múló igazság iránti vágy.“ Az egyházközségek rendre arról panaszkodnak, hogy a fiatalság kivonul a templomból. Hol vannak? Hova lettek? A pápa nem siránkozik, nem aggódik, mert rég felfedezte, hogy ezek a fiatalok az interneten vannak, és egyáltalán nem biztos, hogy elvesztek a hitnek. Sokszor vallják meg internet-fórumokon a hitüket, és nagyon ügyes vallásos, hithű bloggerek.

 

Ezért a pápa a YouCatot internetes szellemi, hitbeli műhelynek is szánta, ahol a fiatalok egymás között és egymás segítségével elmélyíthetik a hitüket, és ezzel az  újraevangelizáció munkatársaivá válhatnak. Azért is buzdítja őket a katekizmushoz írt  bevezetőjében arra, hogy: „... alakítsatok tanulócsoportokat és kapcsolat-hálózatokat, cseréljétek ki tapasztalataitokat az interneten keresztül. Nektek jobban bele kell gyökereződnötök hitetekbe, mint szüleiteknek.”  

 

Ebből a mondatból három dolgot értek. Először azt, hogy a pápa szerint igenis van lehetőség a fiataloknak a hitbeli tapasztalatcserére. Ebbe a folyamatba kapcsolódjék hát bele mindegyikük. A lényeg az, hogy ebben a pluralisztikus világban, amelyben oly nagy az érdektelenség és szinkretizmus, a fiatalok a maguk vallásáról és hitéről egymást tájékoztassák. Másodszor szerveződjenek saját maguk. Hisz már a hitben is felnőttek. Ne várjanak „felsőbb utasításra”. Keressenek, kérdezzenek, és ne féljenek, mert – harmadszor – feltett kérdéseiket majd egyházi, lojális és hozzáértő emberek meg fogják válaszolni. A Szentatya felismerte, hogy ma, a médiák  világában egy ún. „élő katekizmus”-ra van szükség. És a YouCat ilyen élő katekizmus.

 

Munkatársai azonnal el is kezdték ennek a nagyszerű, jövőbe mutató  víziónak a megvalósítását. Az interneten megjelent YOUCAT.org honlapja. Ezen munkafüzetek és továbbképzők vannak. Minden Ifjúsági Világtalálkozó előtt – azaz három évente – a YouCatot újra és újra ki fogják adni. Közben a fiatalok újabb és újabb kérdéseket tehetnek fel, más válaszokat, ötleteket, kifejezéseket sugallhatnak, új kísérőszövegeket, idézeteket, képeket és ábrákat kereshetnek és javasolhatnak. A különböző kezdeményezéseket és hálózatokat pedig „A Fiatalok Katekizmusának Intézete” – fogja majd össze és koordinálja. A keresztény nevelésben és képzésben ez egy olyan szűz terület, amelyet felfedezni, bejárni és meghódítani mindenki számára roppant érdekesnek ígérkezik. 

 

Egyébként, hogy mennyire erre a jövőre is gondoltak a YouCat készítői, az már – szerintem – a nevéből is kiderül. Hisz az nem csak egy szójáték, mint fentebb egyszer már szóvá tettem, hanem egy tudatos szóválasztás. Miből gondolom? Abból, hogy minden internethez egy kicsit is értő ha a YouCatról hall, azonnal a YouTube is eszébe jut. Ez az 2005-ben létrehozott honlapportál pedig a Facebook, a Flickr és a Second Life mellett – csak, hogy a három legfontosabbat említsem! – a legnagyobb szociális internetszolgáltatókhoz tartozik, amelyeket zömében a fiatalok használnak. Hát nem jó társaságba került a világhálón a YouCat?

 

3.2. Pár konkrét példa

Említettem fennebb, hogy a katekizmusnak sikerült az ifjúság nyelvén kifejeznie és az ifjúsághoz közel hoznia a nehéz hittételeket és a szintén nem mindig könnyen érthető egyházi megnyilatkozásokat.

Nem csak az ilyen és ehhez hasonló rövid, újszerű, fiatalos válaszokra gondolok, mint például a felebaráti szeretetgyakorlással kapcsolatban: „Senki sem juthat be a mennybe aszociális módon.” Vagy: „A vasárnapi misén való részvétel egy igazi keresztény ember számára épp olyan nem odaillő szó, mint egy szerelmes számára a ’kötelező csók’” (219). Azután az imával kapcsolatban: „Az imádság  olyan, mint a benzinkút, amelynél a nagy távolságokhoz és a nehéz kihívásokhoz ingyen kapunk energiát” (509). Végül ez is tetszett: Mi a bérmálás? „Mielőtt egy edző játékosát a pályára küldené, kezét a vállára helyezi, és utolsó utasításokat ad neki. Igy lehet a bérmálást is érteni. A püspök akkor teszi a kezét, amikor az élet pályájára lépünk. A Szentlélek segítségével tudni fogjuk, hogy mi a dolgunk, mit kell tennünk. Ő az, aki bennünket lelkesít és motivál. Küldetése, szavai a fülünkben csengenek. Érezzük az Ő segítségét. Bizalmával nem akarunk visszaélni, és a játékot az Ő javára akarjuk eldönteni. Csak akarnunk kell, és Őrá kell hallgatnunk ” (203).

 

Tehát nem csak ezekre a rövid és találó meghatározásokra gondolok. Hanem sokkal inkább a nehéz és vitatott témákra. Lássunk most ezek közül egy párat.

Aki például a ma agyonvitatott házassági- és szexuálerkölccsel kapcsolatban a YouCatot olvassa, igen csak meglepődik. Abban ugyanis nyoma sincs a – képletesen szólva – figyelmeztetően felemelt ujjnak, amely még nem is olyan régen egyszerűen és minden magyarázat nélkül ezt jelentette ki ezzel kapcsolatban: „Nem szabad!” Hanem talál egy olyan magyarázatot, amely a józan észre hivatkozik és egyuttal a humán tudományok mai álláspontját is figyelembe veszi. A házasság előtti nemi élet problémájával kapcsolatban így szól a válasza: „Mivel a szeretet olyan nagy, olyan szent és olyan egyedi dolog, az Egyház szívből és nyomatékkal arra kéri fiataljait, hogy a nemi élettel addig várjanak, amíg házasok nem lesznek” (407).

 

Vagy szerintem az önkielégítésről szóló rész is ugyanilyen sikeres. Itt  már nem bűn és „fajtalanságként” illetve „természetellenes cselekedetként” van megpecsételve, hanem a következőképpen  van megmagyarázva: „Az önkielégítés vétek a szeretet ellen, mert a gyönyör érzését öncélúvá teszi... Az Egyház nem átkozza el az önkielégítést, viszont óv attól, hogy elbagatelizáljuk. A valós életben számtalan ember van, aki elmagányosodik, ahelyett, hogy valakivel a személyes szeretet kapcsolatára lépne. A magány pedig zsákutcába vezethet, ahol az önkielégítés kóros függőséggé válhat” (409).

 

A pornográfiával kapcsolatban ugyanilyen értelemhez szóló és meghökkentő a válasz: „Aki pornográfiát néz, olvas, aki a pornográfia virtuális világában mozog vagy ’pornográfiai akciókban’ részt vesz, annak tudnia kell, hogy a milliárdokat bezsebelő piszkos szexüzletet támogatja” (412).

 

Végül a ma annyira vitatott nők pappászentelése kérdésének megválaszolása így hangzik: „Az a rendelkezés, hogy csak férfiakat szentelhet az Egyház pappá, nem a nők leértékelését jelenti. Isten előtt nők és férfiak egyenlő méltósággal bírnak. De más nekik a feladatuk és a karizmájuk. Az Egyház kötve érzi magát ebben a kérdésben azáltal, hogy Jézus a papság szerzésekor, az Utolsó Vacsorán csak férfiakat választott ki erre a tisztségre” (257).

 

Még folytathatnám a sort, de ehelyett inkább arra ösztönzök mindenkit, hogy kukkantson bele maga is a YouCatba! Megéri!

 

Összefoglalva azt lehet mondani, hogy egyházi körökben kevés embert hagy hidegen a YouCat. Egyesek keletkezésének körülményeit kifogásolják, mások viszont mint csodaszert dicsérik az újraevangelizálás folyamatában. Egyesek zavarónak találják azt, hogy a szövegben illetve a lapok szélén egyéb magyarázatok, idézetek is vannak, amelyek elterelik a figyelmet a lényegtől. Mások szerint épp ez a könyv nagy előnye, hisz így minden egyes témát minden oldalról meg tud világítani. Egyesek szerint a rajzok és ábrázolás néha idegenszerűek, hiányoznak korunk művészetének ismert és jelentős alkotásai, és szebb fotókat is el tudtak volna képzelni, mások szerint éppen ezért szeretik a fiatalok, hisz nekik ezek a sokszor saját maguk által készített képek többet mondanak, mint a képzőművészet neves alkotásai...

 

Bárhogyan is vélekednénk, egy dolog biztos, a Katolikus Egyház felismerte, hogy a fiataloknak más nyelvük és kifejezésmódjuk van, mint a felnőtteknek.

Ezért számukra egy saját katekizmust adott ki.

Egyrészt, hogy Jézus és az Egyház örömhírét – azaz hitüket – jobban megismerjék, az élet  nagy kérdéseire: „Ki vagyok? Honnan jövök? Hova megyek? Mi az életem értelme és célja?” helyes választ tudjanak adni maguknak, és ne vesszenek el az érdektelenség, a szubjektivizmus, a relativizmus és a fogyasztói társadalom kísértései elleni minden napos küzdelemben.

Másrészt, hogy párbeszédet folytassanak más világnézetekkel és vallásokkal.

Azután, hogy hitüket megvédhessék.

Végül pedig, hogy az újraevangelizáció nemes és szép munkájában azt – egymást segítve – továbbadhassák.

Adja Isten, minden hit ajándékozója, hogy sikerüljön nekik!

 

Stuttgart, 2011-10-10.

 

Imre atya


YOUCAT - A FIATALOK KATEKIZMUSA

Születése és a benne rejlő gyakorlati lehetőségek

 

 

1.1.   A YouCat születése és bemutatása

A YouCat születésénél is, mint annyi más nagyszerű alkotás esetében egy látszólagos véletlen esemény adta meg a végső lökést. 2005 őszén a Pattloch kiadó vezetője és kiadója, Bernhard Meuser keresztény újságíró éppen Bécsben volt, hogy Christoph Schönborn bíboros érsekkel együtt bemutassa a Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiumát. A bemutató alkalmával a hallgatóság soraiból egy fiatal édesanya állt fel, és kifogásolta, hogy az új katekizmus túlságosan teológiai és száraz ahhoz, hogy  a fiatalok megértsék. Ezért arra kérte a bíborost, hogy menjen Rómába, és járja ki, a Szentszéknél egy érthető, fiatalos nyelven megfogalmazott katekizmus kiadását.

 

A bíborosnak felkarolta az ötletet, és sikerült neves teológusokat (Johannes zu Eltz - Frankfurt, Christian Schmitt - Münster), tapasztalt hitoktatókat (Michaela Heeremann), mintegy 70 fiatalt, valamint több tucat úgynevezett külső - mélyen és egészségesen vallásos – szakembert és tanácsadót megnyernie a nagy tervnek. Azonnal neki is láttak a munkának. Elsődleges céljuk az volt, hogy a hitbeli lanyhaságot és az Istennel kapcsolatos tudatlanságot megtörjék. Távolabbi célként pedig azt tűzték ki, hogy a Madridba meghirdetett  2011-es Ifjúsági Világtalálkozó résztvevői számára egy közvetlen, fiatalos nyelvezettel és lendülettel hozzájuk szóló segédanyagot adjanak ki.

 

Végre két hosszú nyár munkájának eredményeképp 2011 tavaszára elkészült a nagy mű. A kiadást az Osztrák Püspöki Kar vállalta fel, miután a Német és a Svájci Püspöki Karral is egyeztetett, és persze a római Hittani Kongregáció is áldását adta rá. A könyv fő védnöke, támogatója és lektora pedig Christoph Schönborn bíboros, bécsi érsek volt. A hamarosan mintegy 25 nyelven megjelenő katekizmust a nagynevű Pattloch kiadó vezetője, Bernhard Meuser, „a világ legnagyobb keresztény könyv-projektjének nevezte”, amelyben neki is – szavai szerint – „nagyszerű érzés részt vennie”.

 

A YouCat négy fejezetből áll, és kérdés-felelet formájában a következő fő kérdésekre keresi és adja meg a választ: Mi az, amiben hiszünk? Hogyan ünnepeljük a keresztény misztériumokat? Hogyan van életünk Krisztusban? Hogyan kell imádkoznunk? A 304 oldalt  képes illusztrációk díszítik, és bibliai idézetek, szentek, egyházatyák valamint híres személyiségek írásaiból vett hosszabb-rövidebb lélegzetű kivonatok gazdagítják.

 

A könyvhöz XVI. Benedek pápa írt előszót. Benne először is felidézi, hogy a nyolcvanas években milyen komoly munka árán készült el a Katolikus Egyház Katekizmusa, amelyet II. János Pál pápa rá bízott. Még ma is csodának érzi, írja, hogy sikerült kiadni a világ püspökeivel együtt ezt a könyvet. Utána beszámol arról, miként érlelődött meg benne az Ifjúsági Világtalálkozókon az a gondolat, hogy a katekizmust le kellene fordítani „a társadalomban jelen lévő külön világok” – közöttük a fiatalok világa – számára is, mert szerinte nem állja meg a helyét az, hogy a fiatalokat nem érdekli a hit és a vallás. Majd arra kéri a fiatalokat, hogy kitartóan és lelkesen tanulják a katekizmust, olvassák magukban, barátaikkal,  csoportosan, és osszák meg gondolataikat az interneten is, mert ez a könyv új életre hívja őket, és az evangélium értékes kincseit tartalmazza. Végül arra buzdítja a fiatalokat, hogy ismerjék meg hitüket olyan alaposan, mint egy informatikus a számítógépét vagy egy zenész a zenedarabját, hogy ellen tudjanak állni a fogyasztói társadalom kísértéseinek, és nehogy értékes hitük kiszáradjon, mint harmatcsepp a napon.

 

A kész katekizmus bemutatására prilis 13-án, szerdán délelőtt került sor a vatikáni sajtóteremben. A sajtóbemutatón felszólalt Stanisław Ryłko bíboros, a Világiak Pápai Tanácsának elnöke, Christoph Schönborn bécsi bíboros érsek, valamint Rino Fisichella érsek az Új Evangelizálás Pápai Tanácsának elnöke.

 

Ryłko bíboros hangsúlyozta, hogy a kiadvány nem helyettesíti a Katekizmust, hanem mintegy utat nyit a katolikus egyház teljes tanítása felé. Schönborn bíboros többek között azt emelte ki, hogy a szöveg fiatalok és teológusok közös munkájának a gyümölcse. Fisichella érsek pedig felszólalásában azt jegyezte meg, hogy ez az ifjúsági katekizmus azért olyan fontos az új nemzedékek számára, mert a fiatalok környezetét nagyfokú széttöredezettség jellemzi, amely megakadályozza őket abban, hogy egységes nézetet alkossanak az életről. A satótájékoztatón Bernhard Meuser, a német kiadás gondozója, valamint a szöveg kidolgozásában résztvevő fiatalok két képviselője is felszólalt. Végül a katekizmus egy példányát a szerda délelőtti általános kihallgatás végén a fiatalok egy csoportja személyesen nyújtotta át XVI. Benedek pápának.

 

3. A YouCat-ban rejlő gyakorlati lehetőségek

Mielőtt a YouCatban rejlő gyakorlati lehetőségekre rátérnénk, hogy megérthessük, miért készült, mi várható el tőle, lássuk előbb, hogy mi a katekizmusok célja általában?

A katekizmus először is nem egy teológiai-tudományos értekezés, noha mindenképp teológiai szabatosságot vár el tőle az ember. A katekizmus nem is imakönyv, jóllehet egyes imái, mint a Hiszekegy vagy a Miatyánk benne is megtalálhatók. Nem egy vallásos témájú könyv, amely egy szerzőnek a szellemi terméke, hanem a hitnek az Egyházi Tanítóhivatal álta felülvizsgált teljes dokumentációja. Egy katekizmus nem is olyan sugalmazott, mint a Szentírás, bár szentírási részeket és sugalmazott igazságokat is tartalmaz. Végül a katekizmus legkevésbé egy minden bajra való gyógyír, amely – a szentségekhez hasonlóan – ex opere operato (azaz: saját erejéből közli a kegyelmet) hat és egy kor minden hitbeli krízisét és problémáját egycsapásra megoldja. Nem!

A katekizmus a hitbe való bevezetésnek és a hit továbbadásának az egyik leghatékonyabb eszköze. Ennek készült a YouCat is!

 

Azonban tőle, mint egyébként minden katekizmustól a maguk idejében, többet is elvárnak, mint puszta könyvújdonságot vagy könyvsikert!

 

Melyek azok sajátos gyakorlati lehetőségek, amelyek a YouCatban rejlenek?

 

Az ifjúsági katekizmus igazán forradalmi, és nem is mindenki által felfedezett újdonsága a címében rejlik. Igen, rejlik, mert az – YOUCAT – többértelmű. Egyrészt a „Youth Catechism” ifjúsági katekizmust jelent. De ugyanígy jelentheti a rövidítés – „Your Catechism” – a „Te katekizmusod”-at illeve a „Ti katekuzmusotok”-at, vagy ha „Your Catholicism” rejlik mögötte, akkor a „Te katolikus vallásod”-at is. Minden esetre a YouCat-ban ott lappang az az óriási lehetőség, hogy fiatal katolikusok újra megtalált hitének globális piacterévé váljon!

 

3.1. A YouCat először is a fiataloknak készült A fiatalok katekizmusa. Bernard Law bíboros, Boston érseke, már az 1985-ös Püspöki Szinóduson a következőket mondta: „A bostoni, szentpétervári és chilei fiatalok egyféleképpen farmernadrágot viselnek, ugyanazt a zenét hallgatják és ugyanarra a zenére táncolnak...” Miért nem fogalmazza meg tehát nekik az Egyház ebben a globalizálódó világban – egyszerűen és mindannyiuk számára érthetően – a keresztény katolikus hitet?  És az Egyház hosszú időn keresztül foglalkozott is ezzel a gondolattal, de a felnőttek számára készített Katolikus Katekizmus számára fontosabbnak látszott. Mert mintha a fiatalok nem érdeklődtek volna eléggé a hit dolgai iránt.

 

XVI. Benedek a YouCat előszavában elmondja, milyen sokan mondták neki, hogy a fiatalokat nem érdekli a hit. Véleménye szerint azonban ez nem igaz, a fiatalok tudni akarják, mi valójában az élet: „Egy bűnügyi regény magával ragadó, mert bevon minket más emberek életébe, amely akár a mi életünk is lehetne; ez a könyv magával ragadó, mert a saját sorsunkról szól, tehát mindannyiunkat közelről érint.” Majd arról is beszél, mint érlelődött meg benne egyre jobban az Ifjúsági Világtalálkozók során a gondolat, hogy a katekizmust mindenképp „le kellene fordítani” a társadalomban jelen lévő külön „világok” - köztük a fiatalok világa – számára is!

 

A gondolatot tett követte, és ennek eredménye a YouCat. Azt kell mondanunk, hogy a YouCat valóban a fiatalok nyelvén íródott és az ő gondolatvilágukat tükrözi. Nem csoda, hisz 65 fiatal fiú és lány működött közre megszületésében. Ezt a katekizmust az Egyház tehát nem csak egyszerűen eléjük tette, nem kívülről és felülről erőltette rájuk, mint ennek előtte a többi katekizmusokat, hanem a fiatalok közreműködésével készítette. Ők fogalmazták meg a kérdéseket, ők segítettek a megfelelő „fiatalos” válasz megtalálásában, sőt, ők keresték ki a képeket is, amelyek a katekizmusban vannak. A fiatalok tehát ezuttal nem tárgyai, hanem alanyai és hordozói lettek a katekizmusnak. Találóan mondta Karl Lehmann bíboros püspök a mainzi YouCat-bemutatón: „Ez egy felülről és alulról jövő szerencsés kezdeményezés”.

 

3.2. A YouCat a fiatalok katekizmusa, hogy őket a hitbe bevezesse.

Ma, amikor a hitet a szubjektivizmus és a relativizmus veszélye fenyegeti, amikor sokan saját maguk állítják össze hitüket, önkényesen kiválogatva annak alkotó elemeit, a YouCat arra hivatott, hogy hozzásegítse a fiatalokat ahhoz, hogy megértsék: a hit nem egy szubjektív spirituális sugallat, nem is egyszerűen egy vallási érzés, vagy ideológia. Hanem az igazság megismerésének  egyedüli módszere, találkozás egy Eseménnyel, egy élő Személlyel, akit Jézus Krisztusnak nevezünk. Nem beszél mindenben szájuk íze szerint, hiteles keresztény életet kér tőlük...

 

A YouCat elméletileg egy ifjúsági lelkipásztori segédkönyv, az újraevangelizáció egyik fontos alapműve. Egyformán fontos fiataloknak és katekétáknak egyaránt. A fiatalok számára olyan, képletesen szólva, mint az atlasz a földrajzórán, vagy a matematikai képletek gyűjteménye, illetve a kémiai vegyjelek táblázata. A hitoktatóknak pedig azért lesz igen csak hasznos, mert egyes elfelejtett dolgokat emlékezetükbe idézhetnek, bizonyos hittételekben, hitigazságokban pedig saját nézeteiket felülvizsgálhatják és helyesbíthetik.

 

A gyakorlatban a YouCat ifjúsági- és ministráns találkozók, hitbeli továbbképzők és kúrzusok kézikönyve lesz. Véleményem szerint ugyanilyen haszonnal lehet majd forgatni a szentségek kiszolgáltatása – különösen a bérmálás, házasságkötés – előtti előkészületek alkalmával, illetve a megtértek vagy a hitújoncok felkészítésében. 

 

Hogy a pápa is elsősorban katekézisnek szánta a könyvet, az a könyv bevezetőjéből is kiolvasható, amelyet nem lehet elégszer és eléggé dicsérni. Annak központi mondata ugyanis így hangzik: „Nektek tudnotok kell, hogy miben hisztek!”

 

Az újra evangelizálás szikrájának tehát a pápa szerint a katekizmus alapos tanulmányozásából, illetve saját hitünk mélységének ésszerű kereséséből kell kipattannia. Ezt már II. János Pál pápa is hangsúlyozta a Catechesi tradendae” című apostoli buzdításában: „Hogy a dolgot még világosabbá tegyük; a hitoktatás az evangelizáció egészén belül arra törekszik, hogy a tanítás és az érlelődés időszaka legyen. Olyan időszak, amikor a keresztény ember, aki a hitben már elfogadta egyedüli Urának Jézus Krisztust és őszinte megtéréssel csatlakozott hozzá, egyre jobban megismerheti őt. Megismerheti Jézust, akinek átadta magát; az Ő misztériumát, Isten országát, amelyet hirdetett, követelményeit és ígéreteit, amelyek az evangéliumban találhatók meg, és az utakat, amelyeket azoknak mutatott, akik követni akarják Őt“ (20).

 

Szerintem a YouCat valóban alkalmas arra, hogy katolikus fiatalokat, bárhol is éljenek ezen a világon Jézus Krisztusba vetett hitre vezessen. Mindazok, akik ezen a téren már aktívak, például a különböző „Mozgalmak”, benne egy nagyszerű eszközt kapnak a kezükbe, amely segít nekik abban, hogy világszerte fiatal közösségeket hozzanak létre, és új katolikus nemzedéket nyerjenek meg Jézus Krisztusnak. És noha a YouCat nem helyettesíti a Katolikus Egyház Katekizmusát, sem a Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiumát, nem is akarja egyébként, minden fiatal számára, függetlenül attól, hogy milyen nemhez, néphez, nyelvez, nemzethez és kultúrához tartozzék, ajtót nyit az Egyházban őrzött tudásra és bölcsességre.

 

3.3. A YouCat a fiatalok katekizmusa, hogy őket párbeszédre képesítse mind a más vallásúakkal mind pedig a pluralista és egyre inkább felaprózódó társadalommal szemben. Korunk egyik – a pápa által is sokat ostorozott – szellemi eltévelyedése a relativizmus. Eszerint minden tudás és nézet, minden meggyőződés, hit és vallás viszonylagos. Az abszolut igazság nem ismerhető meg. Következésképp nincs egyedüli igaz és üdvözítő vallás sem. A relativizmus mottója ez is lehetne: „Te hiszel a tiedben, én hiszek az enyémben. Mind a kettő egyformán fontos. Mind a kettő egyformán érvényes. Tehát minden mindegy.” Hogy a mai szekularizált társadalomban erős kisebbségben élő fiatal a relativizmus bűvkörét maga körül megtörje, először a saját hitét kell alaposan megismernie, annak a közösségnek a hitét, amelyhez tartozik. Csak így lesz képes  más meggyőződésű és más hitű emberekkel párbeszédbe elegyedni. Csakis így tudja  a különböző, sokszor egymásnak homlokegyenesen ellentmondó nézetek és vallások közül az igazit, a  különböző vallások és világnézetek között a pozitív és azonos értékeket megtalálni. Ehhez segíti őt a YouCat. 

 

(folyt.köv.)

 

Imre atya


YOUCAT

 

I.

A FIATALOK EVANGELIZÁCIÓJÁNAK LEHETŐSÉGE

 

 

I. SZÜLETÉSE, BEMUTATÁSA

 

1.         A keresztény Európa vallási helyzete a 21. század fordulóján

1.1.   II. János Pál (1978-2005)

Amikor II. János Pál pápát 1978. október 16-án megválasztották, az akkori világ a hidegháború jeges éveit élte. Két nagy politikai blokkra és világnézetre oszlott: a kapitalizmusra és a szocializmusra, illetve hívőkre és ateistákra. A Lengyelországból  jövő pápa – és ez ma már egyértelmű – történelmi szerepet játszott a kommunizmus bukásában. De ugyanilyen nagy volt szerintem a szerepe abban is, hogy a Katolikus Egyházat – több, mint 100 lelkipásztori útja alkalmával - kivitte a világba és elfogadtatta más politikai és világnézetekkel is. A Katolikus Egyházon belül pedig - kivételes karizmatikus képességeivel - hatalmas tömegeket tudott megmozgatni és megnyerni. Uralkodása alatt nem kevesen voltunk azok, akik a Katolikus Egyház ismételt megfiatalodásáról és felvirágzásáról beszéltünk...

 

Nem kis örömmel és büszkeséggel olvastuk tehát azt, amit a Novo Millenio Ineunte kezdetű enciklikájában írt: „Nagy volt az öröme ebben az évben az Egyháznak... Isten népe itt, Rómában, Jeruzsálemben és minden részegyházban is olyan rendkívüli lendülettel lépte át a „Szent Kaput” - aki Krisztus - , hogy számos tagját vonzotta magával. (...) Ha van olyan emléke a 2000-es Jubileumi Évnek, amely minden másnál elevenebbül él a szívünkben, akkor ez bizonyosan az ifjúság tengernyi áradata. A velük folytatott párbeszéd, melyet a kölcsönös rokonszenv és a figyelmes odahallgatás határozott meg, különösen is kiemelkedik az év eseményei közül. (...) Majd láttam, ahogy kirajzottak a város utcáira, vidáman, ahogy a fiatalokhoz illik, de ugyanakkor elgondolkodva, imádságra hajló szívvel, az őszinte barátság iránti „érzékkel“. (...) Róma „megfiatalodott a fiatalokkal“. (...) A fiatalok újra felfedték Róma és az Egyház számára Isten Lelkének különleges adományát. Néha pesszimizmussal tekintünk az ifjúságra, tudva, milyen problémákkal és gyengeségekkel küzdenek társadalmunkban. Az ifjúság Jubileuma azonban ellenkező irányba hangol bennünket: olyan ifjúságot mutat nekünk, amely minden kétértelműség dacára őszintén keresi azokat a hiteles értékeket, melyek teljessége Krisztusban található.”

 

Több, mint természetesnek találtuk, hogy 2005 áprilisában több százezer fiatal zarándokolt el Rómába, hogy Nagy Barátja, a pápa mellett álljon és elkísérhesse őt élete utolsó nagy útján.

 

1.2.   XVI. Benedek (2005- )

Halála után – legalább is látszólag – szinte egycsapásra megváltozott a helyzet. Noha 2005 augusztusában, a XX. Erfurt-Kölni Világifjúsági Találkozón a fiatalok még hallatták hangjukat, hamarosan elnyomta azonban azt a XVI. Benedek pápa útját kísérő majdnem egy tucatnyi emlékezetesebb botrány. A sorozat 2006-ban a regensburgi beszéddel kezdődött. Folytatódott a tridenti ritusban bemutatott szentmisét engedélyező „Summorum Pontificum” kezdetű motu proprio után kirobbant vitával. Majd 2009-ben a négy lefebvriánus püspök kiközösítésének visszavonása volt kritika tárgya. A botrány legutóbbi epizódjának pedig - a korábbi évtizedek pedofilbotrányai kapcsán - a 2010  tavaszán indított pápaellenes kampány tekinthető.

 

Mi húzódik meg az utóbbi évek pápaellenessége mögött?

 

Először is – ezuttal nem fontossági sorrenben! – az európai katolikus teológia krízise. Ismeretes, hogy vannak teológusok, akik nyiltan támadják a pápát. Itt elsősorban a Tübingeni Egyetem volt professzorára, Hans Küngre (*1928) és a Nijmegeni Egyetem jelenlegi professzorára, Hermann Häringre (*1937) gondolok, akik egyetlen egy alkalmat sem mulasztanak el, hogy Róma- illetve pápaellenes kritikájuknak hangot adjanak. Nyomukban járnak azok a teológusok, tanárok, papok, akik nem támadják ugyan nyíltan a pápát, de elhallgatják tanítását. Nem olvassák megnyilatkozásait; írásban és szóban éppen az ellenkezőjét hirdetik annak, amit ő mond; a hitoktatásban eltérnek az Egyház tanításától. Egyfajta „párhuzamos egyházi tanítóhivatalt” hoznak létre, lekicsinyítve vagy újraértelmezve a pápa azon alapértékekkel kapcsolatos tanítását, amelyekből nem lehet engedni.

 

Tagadhatatlan tény az is, hogy a(z Európai) Katolikus Egyház is krízisben van. Ezt az utóbbi évtizedek gyors társadalmi változása okozta, amely negatívan hatott arra a hagyományos ragaszkodásra, amelyet a nép a katolikus tanítás és értékek iránt érzett. Nem egy nemzeti egyházban a hívek elhanyagolják azokat a szentségi- és áhitatgyakorlatokat, amelyek a hitet táplálják, mint például a szentgyónás, az ima, a lelkigyakorlatok. Időközben egyfajta „menű-katolicizmus” van kialakulóban, melyben mindenki azt választja ki, ami neki tetszik, és azt utasítja vissza az Egyház tanításból, amit neki nem tetszik.

 

Végül – és mai előadásunk témája szempontjából mondhatni legfőképpen! – ott van a körülöttünk egyre inkább kézzelfogható Istentől való elfordulás. Az emberek egy jó része úgy él, mintha Isten nem létezne! A róla való megfeledkezés, mint sötét szmog terjed faluról-falura, városról-városra, és elzárja az emberek szeme elől a ragyogó kék eget. Még vallásos emberek között is ijjesztő a tudatlanság Istenről, hitről, erkölcsről és Egyházról.

 

A pápa tudatában van a helyzetnek és azoknak a valódi okoknak, amelyek mögötte meghúzódnak. Ezért – noha nem kevesen követelték tőle! – nem nevezett ki új államtitkárt, nem váltotta le sajtóreferensét, nem alkalmazott reklámirodát, amely arra hivatott, hogy „imázsát” szebbre fesse a médiákban. Tudja ugyanis, hogy az üldözésnek mindenkor kitett Egyház számára az üdvösséget nem a stratégiák, nem a diplomáciai húzások, és nem is a modern technológia vívmányai hozzák meg, hanem Krisztusnak és az Ő evangéliumának alapos és mélyenszántó megismerése.

 

 

 

2.         A YouCat egy nagy projekt szerves része

2.1.   Új dikasztérium a Vatikánban

Ezért 2010. június 28-án, Szent Péter és Pál apostolok ünnepének vigíliáján, a Falakon kívüli Szent Pál bazilikában bejelentette, hogy létrehozza az Új Evangelizálás Pápai Tanácsát. Június 30-án aztán – Salvatore Fisichella érsek személyében – ki is nevezte az új dikasztérium elnökét. 2010. szeptember 21-én pedig az „Ubicumque et semper” kezdetű apostoli levelében nyilvánosságra hozta a Tanács megalapítását.

 

Az apostoli levél szerint az újraevangelizációra legfőképp azoknak az országoknak van szüksége, amelyekben bár elhangzott az üdvösség jó híre, és jelen vannak az ősi alapítású egyházak, de nagyfokú elvilágiasodás és Isten iránti érzéketlenség  tapasztalható.

 

A pápának igaza van. Aki egy kicsit is ismeri az egyházi helyzetet, az tudja, hogy régen, amikor mindenki katolikus volt, a társadalom is általában katolikusnak volt mondható. A hitet egyik nemzedék a másiknak különösebb nehézségek nélkül át tudta adni. Napjainkban viszont egyre jellemzőbb a hittől való elszakadás és a harcos ateizmus. A szekularizáció, amely az utóbbi évtizedeket egyre inkább meghatározza, eltávolítja világunkat az Istennel kialakított alapvető kapcsolattól. Egyfajta belső sivatagot képez a hívekben és eltávolítja őket önmaguktól is. Sok ember, sok család nem tudja átadni a hit örökségét a következő nemzedéknek. A szülők nem tudják közvetíteni a hitet gyermekeiknek. Ennek következtében a hitélet alapvető ismereteinek hiánya az erkölcsi viselkedésre is rányomja a bélyegét. Az Egyháznak tehát valóban újra kell kezdenie az evangelizációt.

 

Ezt hivatott előmozdítani az új dikasztérium. A pápa elképzelése szerint egyfajta hivatalos lendületet kell adnia az új evangelizációnak, s ezt a törekvést minden téren láthatóvá kell tennie: a püspököktől kezdve a papokon, szerzeteseken, a különféle egyházi szervezeteken át egészen a világi mozgalmakig. Az egész Egyháznak át kell vennie ezt az új lendületet, az új evangelizációnak az  új törekvéseit. Nem szabad azt gondolni, hogy ha egyszer a végére értünk az evangelizációnak, az már úgy is marad, hiszen a dolgok állandóan változnak. Újra és újra találkoznunk kell az emberekkel, újra és újra meg kell próbálnunk, hogy élethelyzeteire új válaszokat adjunk. A kultúra is folyton változik és ez új kihívások elé állít bennünket, amelyekre új lelkiismerettel és a keresztény hit új értelmezésével kell felelnünk.

 

A Szentatya tudja, hogy az új evangelizációt nem lehet - a németajkú egyházak gyakorlatához hasonlóan – piackutatókra, reklámmenedzserekre és sajtóügynökökre bízni. A hit sokkal mélyebb rétegekben fekszik, semmint, hogy ezek a szakemberek el tudnák érni. Az újraevangelizációnak nem is lehet majd pár év alatt a végére érni. Sokkal inkább Jézusnak a mustármagról szóló példabeszédét kell szem előtt tartsuk, hogy megértsük: az újraevangelizáció lassú folyamat lesz, nem fog azonnal sikert hozni és nagy tömegeket megtéríteni az Egyház illetve Jézus számára. Olyan lesz, mint az ősegyház idején: Noha Szent Pál azt hitte élete végén, hogy az evangéliumot sikerült neki a világ végére eljuttatni, a valóságban a keresztények kis, jelentéktelen, szétszórt közösségekben éltek.

 

Viszont ők voltak a kovász, amely az akkori világ pogány, dekadens tésztáját belülről átjárta és megkelesztette.  Az őskeresztények nem rendelkeztek semmiféle missziós stratégiával. Mégis az ő időszakuk volt a missziós munka hőskora. A régi világ megtérítése nem valami tervszerű egyházi akció volt, hanem egy következetes és mély hitvallás, egy óriási kisugárzás és tanúságtétel, egy élő és lelkes katekézis eredménye! Igy lesz ez most is, vagy sehogyan sem lesz...

 

A katekézis fontossága soha nem volt kérdéses. Ezért is írta II. János Pál pápa 1979-es apostoli buzdításában, a Catechesi tradendaeben:  „Mert minél inkább kifejezi akár egy helyi egyház, akár az egyetemes Egyház, hogy elsőbbséget biztosít a katekézisnek – t.i. az egyéb, bármilyen tetszetős eredményekkel kecsegtető kezdeményezésekkel és tevékenységekkel szemben –, annál inkább felfedezi, hogy a katekézisben erősödik a belső élete, úgy is, mint hívő közösségé, de úgy is, mint kifelé misszionáló közösségé. A huszadik század vége felé Isten és az események – amelyek nem mások, mint Isten szavai felénk – arra késztetik az Egyházat, hogy újra frissítse föl a katekétai munkába vetett bizalmát, a legfontosabb dolgai közé tartozónak tekintve azt. Az Egyház tudja, hogy legjobb erőit kell bevetnie a katekézisbe, nem kímélve sem fáradságot, sem gondot, sem anyagi áldozatokat azért, hogy alkalmas kiképzést kapjanak mindazok, akik katekétaként fognak dolgozni. De mindez nem csupán emberi megfontolások, hanem a hit követelménye is” (CT 15).

 

A kérdés csupán az volt, hogy: „Milyen mértékben felel meg ez a fajta tanítás a hit nélkül felnövekvő generációk keresztény nevelésében, amikor eredendően olyanok keresztény igazságokban való mélyülését szolgálta, akik a hit világában, keresztény közegben nőttek fel?” Erre a kérdésre XVI. Benedek nem egy munkafüzettel, nem is egy szakdolgozattal vagy teológiai kézikönyvvel, hanem egy újabb, és nem is akármilyen katekizmus kiadásával adta meg a választ. Ez a YOUCAT. Lássuk, mi is ez a YouCat?

 

(folyt. köv.)

 

Stuttgart, 2011-09-24

Imre atya

 

Hétköznapi munkánknak is örök értéke van

 

Albert Schweitzer (1875-1965) német teológus, lelkész, filozófus, orgonaművész, tanár és orvos egész élete a lelkiismeretes, másokért éönmaga megszentelődéséért végzett munka jegyében zajlott. 1899-ben, 24 évesen filozófiából doktorált. Két évvel utána teológiából írta meg disszertációját. 1905-ben orvosi tanulmányokba kezdett, és 1913-ban, 38 évesen, már ezzel a diplomával is a tarsolyában indult el Afrikába, ahol még ugyanabban az évben Lambarenében (Gabon) kórházat alapított. 1917-ben – mint németet – feleségével együtt kitoloncolták Afrikából, és fogolytáborba internálták Franciaországban. Ezt az időt arra használta fel, hogy kidolgozza etikai álláspontját, melynek központi gondolata a következő: „Élni akarok, de mások életének tiszteletben tartása mellett”. 1924-ben visszatérhetett Afrikába, ahol újjáépítette és modernizálta kórházát. 1952-ben Nobel-békedíjat kapott. Lambarenében hunyt el 1965-ben. Schweitzer világnézete az élet tiszteletén alapult. Nézete szerint a nyugati civilizáció hanyatlóban van, mivel fokozatosan elhagyja etikai alapját - az élet igenlését. Szilárd meggyőződése volt, hogy az élet tisztelete a legmagasabb rendű alapelv. Egy másik elve: az önmagunk megszentelődéséért és a másokért végzett legkisebb munkának is Isten előtt végtelen értéke van!

 

Ezt szemlélteti a tőle származó következő kis történet is. Volt egyszer egy kicsi, hétköznapi szent, aki sok éve már igen boldog és megelégedett életet folytatott. Egyik alkalommal, amikor épp az edényeket mosta el a kolostor konyháján, egy angyal lépett hozzá és így szólt: „Az Úr küldött engem, hogy megmondjam neked: itt az idő, hogy az örökkévalóságba költözzél.“ „- Hálásan köszönöm az Úristennek, hogy rám gondolt“ - válaszolt a szent -, „ám látod, hogy milyen nagy halom mosatlan edény vár még rám. Nem szeretnék hálátlannak bizonyulni, de nem várhatna rám addig az örökkévalóság, amíg itt kész vagyok?“ Az angyal bölcs és tiszteletteljes tekintettel ránézett, majd így válaszolt: „- Meglátom, mit tehetek.” Majd eltűnt. A kis szent pedig folytatta a mosogatást. Azután pedig még sok mindent tett, ami éppen sorba jött. Egyik reggel, amikor éppen a virágokat kapálta a kertben, újra megjelent nála az angyal. Ő kapájával rámutatott a kertre, és azt mondta neki: „- Látod, mennyi gaz van ebben a kertben! Nem tudna még egy picikét várni rám az örökkévalóság?“ Az angyal csak mosolygott és ismét eltűnt. A kis szent befejezte a munkálatokat a kertben, majd lefestette a csűrt. Így dolgozott egész idő alatt, az idő pedig szaladt és szaladt. Egyik alkalommal a kórházban ápolta a betegeket. Éppen egy magas lázban fekvő beteget itatott meg, amikor újra megpillantotta maga mellett az angyalt. Ő szótlanul széttárta karjait a betegek felé, szemével pedig végigfutott minden betegágyon. Erre az angyal szótlanul eltűnt. Amikor este a kis szent végre cellájába térhetett pihenni, s végignyúlt a kemény deszkákon, az angyalra gondolt, akit ő annyiszor hitegetett. Egyszerre ijesztően öregnek és fáradtnak érezte magát, hát így imádkozott: „- Ó Uram, most már igazán elküldhetnéd angyalodat, ha szívesen látsz a Mennyországban!“ Még be sem fejezte, máris ott állt az angyal az ágya mellett... A kis szent így szólt hozzá: „- Kész vagyok, hogy a mennyországba menjek!”  Az angyal bölcs és tiszteletteljes tekintettel ránézett, majd így szólt: „- Mit gondolsz, egész idő alatt hol voltál?”

 

A történelem folyamán nem egy keresztényt kísértett már meg a gondolat, hogy csak Isten Szavából és Isten Szavának éljen. Szeme előtt az az evangéliumi jelenet lebegett, amelyben Jézus az őt vendégül látó két lánytestvér közül nem a körülötte sürgölődő Mártát, hanem a lába előtt ülő és őt hallgató Máriát dicsérte meg: „Mária a jobbik részt választotta” (vö. Lk 10, 42). Ebből – minden ellenkező magyarázat ellenére – azt olvasta ki, hogy a fizikai munka alábbvaló, annak vajmi kevés értéke van, szükséges rossz az üdvösség felé vezető úton. Pedig Jézus a Mária és Márta történet kapcsán mindössze azt akarta mondani, hogy az ember egyszerre két dolgot nem tud csinálni. Ha pedig választani kell és lehet, akkor „először az Isten Országát kell keresnie”, utána a többi „mind hozzáadatik”.

 

És, hogy ez nem csak belemagyarázat, bizonyítékul ott vannak a példabeszédei, amelyekből  világosan kiolvasható: Istent mindenütt meg lehet találni! Ő mindenütt vár ránk! Nem csak az imában, a szemlélődésben, hanem a szürke, egyhangú, fárasztó, nyomorúsággal, kudarcokkal és kemény testi munkával teli hétköznapokban is. Sőt,  – és ez meglepetésképp hathat – Jézus szerint épp ott vár ránk Isten! A szántóvető ember nehéz munkája közben kincset talál. A hosszú fárasztó utakat megtevő kereskedő hasztalan keresés után végre egy nagyon értékes drágagyöngyre bukkan. A magvető verejtékes, nehéz  munkája százszoros termést eredményez. A pásztor elveszett juha miatti aggodalmaskodó utánajárását siker koronázza. A halászó apostoloknak pedig egy sikertelen, kimerítő  éjszaka után mégis tele lesz a hálójuk, - és így tovább.

 

Bármit teszel – jó szívvel, odaadással, legyen az imádság vagy munka – annak tehát örök értéke van!

 

Egy bölcset megkérdeztek, hogy melyik a legfontosabb óra, a legértékesebb ember, és a legszükségesebb cselekedet az ember életében? Ő így válaszolt: „A legfontosabb óra mindig a jelen, a legfontosabb ember, aki épp veled szemben áll, és a legszükségesebb cselekedet, mindig a szeretet” (Blaise Pascal – 1623-1662). Érdekes megfigyelnünk az evangéliumokból, hogy Jézus számára is a legfontosabb pillanat mindig a jelen volt. A legértékesebb ember, az, aki éppen Vele szemben állt, és Jézus Urunk mindig pontosan ügyelt arra, hogy a dolgokat ne csak úgy, félvállról, hanem egész szívvel megtegye. Ezért is volt olyan tökéletes és nagyszerű az élete.

 

Ne rohanj hát át az életen! Szeresd a jelen pillanatot! Legyen az imával, vagy akármilyen nehéz, hétköznapi munkával terhes! Mert az – ahogyan a régi szerzetesek mondták – szent! Hisz egyedül csak a jelen pillanat a tied! Az soha nem tesz fáradtá! Igazán fáradtá csak a múlt feletti terméketlen szomorkodás és a jövő miatti aggódás és félelem tesz. Szeresd a jelen pillanatot és időzz el nála teljes összpontosítással, teljes szívvel, teljes erőbedobással és minden erőddel! Hisz semmi értelme annak, hogy csak fél szívvel tégy valamit s közben rossz lelkiismereted legyen, mert úgy érzed, valami látszólag fontosabbat vagy szórakoztatóbbat kellene tenned. Azt hiszem, hogy ha egyik dolgot a másik után tesszük, akkor könnyebben felismerjük adottságainkat, és hatékonyabban tudjuk őket bevetni.

 

Másodszor, ha csak a jelen pillantra összpontosítunk, akkor felfedezzük, hogy mennyi szépség van abban az egy pillanatban, amellyel Isten megajándékozott bennünket. És akkor derűsebbek, kiegyensúlyozottabbak és elégedettebbek leszünk.  

 

Végül ha csak a jelen pillanatra összpontosítunk, ez által Istenbe vetett bizalmunk is növekszik. Nem egyszer azonnal akarunk minden problémát megoldani. Vagy rögtön akarunk valamiben eldönteni, noha hányszor tapasztalhattuk már meg, hogy egy-egy probléma pár nap múlva szinte magától megoldódott, pedig csak a körülmények változtak meg kissé. Csak a jelenre összpontosítani egyuttal „várni-tudást” is jelent. Azon felül kialakul bennünk „az idők jeleinek a felismerése” (vö. Mt 16,3), ami pedig Jézus szerint is nagyon fontos. Játszva megtanuljuk, hogy életünket Isten a tenyerére írta, és nem mi vagyunk azok, akik életünket a magunk adottságaival és képességeivel irányítjuk, hanem Ő az, aki vezet bennünket. Minden pillanatban. A hérköznapokban is!

 

Stuttgart, 2011-09-10.

 

Imre atya

 

 

HOGYAN VÁLHATSZ OPTIMISTÁVÁ?

  

Pozitívan gondolkodni – művészet. Nem hiába az az érzése a mindennapi embernek, hogy az élet körülötte nem egyszer homlokegyenesen más nyelvet beszél, mint amilyet ő megért... Egyik hívem mesélte, hogy neki a bevásárlásnál állandóan balszerencséje van. Pár nappal ezelőtt is egy fantasztikus illatú testápolószert vásárolt valakinek ajándékba, de az átadásnál kiderült, hogy barátjának éppen ez a testápolószer nem tetszik. Erre azóta minden kedve elment az ajándékvásárlástól.

 

Egy másik barátnőm, akinek egy sereg félresikerült kapcsolat áll a háta mögött, arról panaszkodott, hogy mindegyik ugyanazon séma szerint zajlik le: Először mindkét részről nagy a lelkesedés, azután pár hét múlva a nagy szerelem lassan kialszik és hódolója továbbáll. Megfogadta, hogy soha többé nem kezd komoly kapcsolatba, mert amúgyis mindegyik abbamarad...

 

Egy harmadik pedig szentül meg van győződve arról, hogy neki az autóvezetésben nincs szerencséje, mert minduntalan piros lámpát kap. Mintha vonzaná ezt a színt... És valóban, még szabadságunk előtt volt alkalmam vele utazni egy darabon, és több piros lámpát kaptunk, mint általában szokás...

Ez a pár eset arra ösztönzött engem, hogy elgondolkozzam a „sors kényszerű berteljesedéséről”. Létezik-e ilyesmi? Valóban lehetséges-e, hogy egyeseknek közülünk mindig csak szerencséjük van, másoknak pedig mindig csak balszerencséjük?

 

A pszihológia azt mondja, hogy igen. Az életben ugyanis legtöbbször azt kapom, amit várok. Ha pozitívat várok, akkor pozitívat is kapok, ha negatívat várok, az is lesz az osztályrészem. Ennek a magyarázata abban rejlik, hogy – tudat alatt! – másképp viselkedik az optimista ember, és másképp a pesszimista. És ez a viselkedés szinte mágnesként vonzza a szerencsét vagy a szerencsétlenséget...

 

Hogyan lenne lehetséges az, hogy a pesszimista gondolkodás lehúzó örvényéből kiszabaduljunk, és optimistán gondolkozzunk?

Három ötletem és javaslatom lenne arra, hogyan gyakorolhatnánk be az optimista gondolkodást:

1. Tanuljunk meg kívülről szentírási, bibliai idézeteket, és mondogassuk a megfelelő pillanatban. Erre különösképpen a zsoltárok alkalmasak. Például: „Istenemmel falakat ugrok át” (vö. Zsolt 18,30). De számtalan ilyen értékes és pozitív gondolkodást elősegítő idézet van mind az Ószövetségi, mind az Újszövetségi Szentírásban is. Például: „Nézd, a tenyeremre rajzoltalak“ (vö. Iz 49,16). Vagy ez is: „Akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra válik” (vö. Róm 8,28).

Ugyanilyen hatásuk van az ún. jelmondatoknak is. Ezek általában szentektől vagy nagy emberektől származnak. Ha pesszimista gondolatok vesznek erőt rajtunk, akkor ezeket a kedvenc mondásokat kellene idéznünk. És ezek fölemelnek bennünket. Az én kedvenc mondásom például Don Bosco Szent Jánostól (1815-1888) származik: „Tégy jót, légy vidám, és fütyülj a madarakkal!” Bennem mindig optimista gondolatokat ébreszt...

2. A szép, tartalmas és melódiás énekeknek is gyógyító hatásuk van. Különösen akkor, ha énekeljük is őket. Tanuljunk be egy pár ilyen éneket, és énekeljük őket, ha szomorúak, levertek vagy reménytelenek vagyunk. Egy ilyen ének lehetne például az egyik kedvencem: „Ne félj, mert megváltottalak / Neveden szólítottalak / Karjaimba zártalak / Örökre enyém vagy!” De számtalan mást is ismerek!

3. Végül, ha olyan kétségbeesettek lennénk, hogy se betanult szövegek elmondásához, se pedig az énekléshez nincs kedvünk, akkor csak ismételgessünk egy-egy rövid mondatot. Például: „Jézusom, irgalmazz nekem!” Vagy: „Jézusom, szeretlek!” De ez is alkalmas arra, hogy talpra állítson: „Jézusom, légy velem!”  Nem egy – a kommunista időben üldözött és bebörtönzött – paptestvérnek ez adta az erőt a kilátástalan, reménytelen helyzet elviseléséhez.

Létezik-e az, hogy egyeseknek csak szerencséjük, másoknak csak balszerencséjük van? Nem! Minden csak beállítottság, helyesebben: hit kérdése. Azt pedig, mint láthattátok, be lehet gyakorolni.

Most, amikor egyházközségünk lelki életében új félévet kezdünk, erre is gondoljunk. Ezt is gyakoroljuk be. Megéri! Sok sikert!

Stuttgart, 2011-08-29.

Imre atya

Magyar Kurir Uj Katolikusok DRS.de Vatikani Radio