Látogatók száma: 0304996
» Irások » Versek » Vélemények » Beszámolók




Eskü az igazi hazáért

 

Szeptember utolsó napja szépnek ígérkezett a hajnali órákban. Fél hatkor már úton voltunk München felé, hogy egy életre szóló élményben részesülhessünk. A táj több helyen még ködben úszott, de a nap már kezdett kibukkani a minden színben pompázó fák levelei között. Abban reménykedtünk, hogy az út szabad marad és idejében érkezünk meg a nagy eseményre. A nagyobb városokhoz közeledve már közlekedési dugó is fogadott, és München előtt lépésben is kellett haladjunk. Ennek ellenére idejében érkeztünk meg célpontunkhoz.

 

Csilla meghívására rögtön igent mondtunk. A Müncheni Magyar Konzulátus épületében egy nagy esemény tanúi voltunk: tizenhét, többnyire délvidéki valamint erdélyi és székelyföldi magyar ezen a napon tette le az állampolgársági esküt. A tizenhét résztvevő közül Csilla tisztelte meg legszebben székely ruhájában az eskütételt.

 

Ezt a napot a konzulátus csak az eskütételre áldozta, így a bejelentkezés után a díszterembe vezettek és hellyel kínáltak bennünket. A konzulátus vezetőjére várva Liszt Ferenc Magyar Rapszódiájának dallamai csendültek meg.

 

Dr. Németh Krisztina vezető konzul köszöntőjében Tordai-Lejkó Gábor főkonzul szívélyes üzenetét tolmácsolta az egybegyülteknek, aki fontos elfoglaltsága miatt nem jöhetett el az eskütételre.

 

A konzulasszony kitért beszédében a 2011-ben megszavazott állampolgársági törvényre, amellyel a határon túl élő magyarok egyik nagy álma valósult meg. Azóta nyolcszázezer külföldön élő magyar vette át az állampolgársági oklevelet és ezek közül háromezret Münchenben kérvényeztek.

 

Köszöntő beszédében gratulált a konzulasszony egy délvidéki anyukának, aki két iskolás korú lányát magyar nyelvre tanította, és mind a hárman aznap vették át  a magyar állampolgárságról szóló okleveleket.

 

Ünnepélyes keretek között felállva hangzott el az eskütétel:

„Esküszöm, hogy Magyarországot hazámnak tekintem.

A Magyar Köztársaságnak hű állampolgára leszek.

Alkotmányát és törvényeit tiszteletben tartom és megtartom.

Hazámat erőmhöz mérten megvédem, képességeimnek megfelelően szolgálom.

Isten engem úgy segéljen.”

 

 

Az eskü után elénekeltük a Himnuszt, meghallgattuk Vörösmarty Mihály „Szózat” című versét, a konzulasszony személyesen kiosztotta a honosítási okleveleket, gratulált az új magyar állampolgároknak és pezsgővel koccintottunk.

 

Megcsodáltuk Csilla honosítási oklevelét Áder János köztársasági elnök aláírásával és Kölcsey Ferenc idézetével, ami egyenesen a szívünkhöz szól és így hangzik:

 

„Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak

Hagyd örökül ha kihúnysz: a haza minden előtt!”

                                                                                         (Pozsony, 1833. június 14.)

 

A nap többi részét négyesben töltöttük el Vili idegenvezetőnkkel templom- és múzeumlátogatással a napsütéses bajor fővárosban. Így zárult le ez az emlékezetes nap.

 

 

 

Dávid Melinda

2015.10.08.

 

 

 

 

 

 


 

Szent Imre herceg Magyarország éke

Márai Sándor írja: „Minden igazi utazás értelme a hazajutás, s az ember megkezdi a hazatérést abban a pillanatban, amikor útrakel“ Igen, a hazajutás, de az még több mint 12 órát váratott magára.

De mielőtt útrakeltünk volna, a templomzászlónk oltalma alatt bevonultunk a stuttgarti, kb. 45 fős kis csoportunkkal, a templomba, hogy zarándoklatunk megkezdése előtt énekszóval, és imával kérjük az Ég áldását, hogy azt, utunk folyamán is magunkkal vígyük. Kérőimánk meghallgatásra talált, mert kellemes napsütéses időben, és szép, és gazdagító élményekben volt részünk, s a novemberi napfény is mindvégig partnerünknek szegődött utunkon.

 

Imre atya még kezdetekkor azzal az ötlettel állt elő, hogy minden részegyház a magyar szentek közül válasszon magának egy védőszentet. Így esett Weingartenben a választás Szent Imre hercegre. S mert a megosztott öröm kétszeres öröm, így patrónusuk égi születésnapjára, vagyis búcsúünnepükre, az egész stuttgarti magyar katolikus egyházközséget meghívták. Ez immár hagyománnyá nemesült, s mi évről évre szívesen élünk meghívásukkal.

 

Így kis zarándokcsoportunk 2015. november 7-én déli 12 órakor a templom előtt engedelmesen reá várakozó busszal útnak indult. Mivel Melinda már jó előre elkészítette a buszra szóló ültetésrendet, így a szerencse engem Mezei Éva mellé sodort, s ez módot nyújtott arra, hogy egy jó nagyot beszélgessek Évával, akivel a Stuttgart és Pforzheim közötti nagy távolság miatt ritkábban találkozom.

Mivel a buszon nemcsak beszélgetni lehet, hanem a zarándoklatra lelkiekben felkészülni, így örömmel vettük, hogy Imre atya előbb a weingarteni közösségről, és a környező településekről szóló tudnivalókat tárta elénk, majd rátért arra is, hogy mit is jelent a búcsú fogalma, és hányféle búcsú létezik egy adott közösség életében .

A következőket tudhattuk meg: egy templom nagybúcsújának ünnepe egybeesik a védőszentjének holtanapjával, más szóval a védőszentnek a nevenapjával. Ilyenkor távol és közelről összegyülik az egész rokonság, mivel ez a nap a családi összetartozásnak is a napja. Ilyenkor a megterített vendégváró ünnepi asztal körül együtt örül a család apraja és nagyja, és innen ered népnyelvi elnevezése; torkos búcsú.

A kisbúcsú viszont a templom felszentelésének évfordulója, vagyis ilyenkor ünneplik azt a napot, amikor a helyi püspök valamikor régen a templom építését követően, de még annak igénybevétele előtt, megáldotta az épületet, és az oltárlapban elhelyezte a védőszent valamilyen ereklyéjét. Csakis ilyenkor, a templom belső falát körülövező gyertyatartókon égnek az összes gyertyák, (a nagybúcsún ez elmarad).

 

A templomok nagybúcsúján - mondta Imre atya - halottaink javára vagy a magunk számára teljes búcsút nyerhetünk. Ennek fontos feltételei: a kegyelmi állapot, szentmisén való résztvétel és áldozás, s ezeken kívül még, hogy a pápa szándékára fölajánlunk egy Miatyánkot, Üdvözlégy Máriát, egy Hiszekegyet és egy Dicsőséget.

Azt, hogy mit jelent az a kifejezés, hogy a „pápa szándékára“ azt egy szemléletes képpel magyarázta meg: a mindenkori pápa nagyon elfoglalt ember, napjának nagy részét hívatalos fogadások, s látogatások foglalják el, az is, hogy egy időigényes pápai enciklikának kiadásával foglalatoskodik, vagy a hitbizottsági kongregáció által benyújtott javaslatokat készíti elő, abból adódóan is sok a munkája, hogy ő az egyház feje, és ezért a világ dolgainak jobbra fordulásáért többet szeretne imádkozni - s ez idő szűke miatt nem mindig sikerül neki, ezért minket hívőket is mint az “ima terén társmunkásait” belevon abba a feladatba , hogy együtt kérjük az egek Urát valamely közjó megvalósulásának érdekében, s azt kéri, hogy az „ő szándékára“ imádkozzanak. Imre atya ezt úgy fejezte ki, hogy a hívek imája ugyanúgy mint a párából kialakuló felhő, fölszáll, s a széllel messzíre sodródik, s ott fejti ki áldásos tevékenységét, ahol a legnyagyobb szükség van rá, vagyis az általunk a pápa szándékára elmondott imánk, ott lesz hasznosítva, ahol az Isten kegyelmére a legnagyobb szükség van, s mi ezekért az elmondott imákért, a magunk vagy családtagjaik számára teljes búcsút nyerhetünk.

 

Weingartenbe érve szikrázó napsütés fogadott bennünket, nekem úgy tűnt, hogy a természet erősen

megtagadja sajátmaga rendjét, - s nem vesz tudomást arról, hogy az ősz után a télnek kéne következnie-, mert erősen a tavaszi orcáját mutogatta nekünk. Amikor a bazilika felé közeledtünk, láttuk is, hogy két fiatal lány, a templomot övező rondella platóján ül, és lábaikat a tágas mélységbe lógatva szinte megitasultak az áldott napsütéstől. Nekünk is alkalmunk nyilt egy kis napfürdőzésre mivel hamarabb érkeztünk mint az idegenvezetőnk, de most az egyszer nem bántuk a várakozást.

 

Hamarosan megérkezett Horst Stadtműller úr, és ezek után tudásának bő tárházából, sok mindent megtudhattunk Weingarten bazilikájának történetéből, így képet alkothattunk arról, hogy milyen körülmények között, kinek a megbizásából, milyen stílusirányzatnak megfelelően, és mely építőművészek vettek részt az Alpoktól északra eső terület legnagyobb barokk bazilikájának megépítésében. Mivel a nemzet napszámosával - ahogy felénk a tanárembereket hívják - volt személyében dolgunk, aki mögött 40 évi tanári évek sorakoztak, így adott volt, hogy egy jó svádájú tanárember lebilincselő előadását volt szerencsénk meghallgatnunk. S még merje valaki azt mondani, hogy a tanárok fásultak, és kiégettek, lehet, de nem a mi Horst barátunk!!! - gondoltam magamban.

Még mielőtt a bazilikába beléptünk volna, már előre sokat megtudtunk az épületről. Így azt, hogy már a XI. szd.-ban is állt ezen a helyen egy bencés kolostor, de mivel hogy a 30-éves háború 1618-48 a német művészet terén is súlyos pusztításokat okozott, a korábban itt állt épület teljesen megsemmisült. A várfallal nem védett falu lakossága könnyen esett mészárlások, és elhurcolások áldozatául. Felperzselték a házakat, a templomokat, és minden-minden éghető anyag a tűz martaléka lett. A hódítások után azonban hamarosan megkezdődött az újraépítés. Weingartenben a kor leghíresebb építőmestereit kérték fel, a 106 méter hosszú és kupolájával együtt 66,75 m. magas bazilikának felépítésére, amely arányát tekintve a római Szent Péter bazilikának a felét képezi. Ennek az arányaiban tökéletes harmóniájú templomnak az építésében sok jeles építész munálkodott, így Thumb, Zuccalli, Beer és Moosbruger, és az alapkő letételetől mindössze 9 év alatt 1715 -1724-re - az akkor meglévő technikai eszközök szinvonala ellenére - is sikerült is elkészülniük vele. A neves építészek mellett, a kor legjelentősebb építőművészei is kivették a részüket a templomépítési munkálatokban: így Cosmas Damian Asam a freskók-, Franz Schmuzer a stucko-ornamentikában-, Donato Frisoni a templom homlokzat építésénél- vállaltak szerepet. A hagyomány szerint több mint 200 ember munkálkodott azon, hogy az épület jelenlegi arculatát elnyerhesse.

A templom híres orgonája egyedülálló szerepet tölt be a barokkorgonák történetében, de erről még később bővebben is szólok.

A műnster hírnevét leginkább, az alapozta meg, hogy ennek helyén álló korábbi kolostornak adományozta a kolostorral együtt IV. Welf felesége Judith von Flandern a Szent Vér ereklyét, amely hozzájárult ahhoz, hogy a bazilika Felső Svábország egyik legfontosabb zarándokhelyévé váljon.

Az áldozócsütörtököt követő pénteken a lovasok által körülhordozott Szent Vér relikvia a legenda szerint Jézus Krisztus földdel kevert vérével van átítatva, de erről szintén később még szólok. A Blutritt (vér lovaglás) első írásos nyoma 1529-ből való, és akkor már régi hagyománynak tartották.

 

A templom főbejáratának heraldikája fölötti püspöki süveg és pásztorbot, arról árulkodik, hogy a bencés rendi főapát állandó és teljes jogú tagja a püspöki karnak.

 

A bazilika, mint egyébként minden templom menedékjogot nyújtott, ez a jog különben még a malmokra is kiterjed, mivel ezekben az Úristen asztalára kerülő a kenyeret állítják elő -, ezért ezek is menedékjog adományozók.

Idegenvezetőnk egy kovácsoltvas fejre mutatott az ajtón, és azt mondta, ha egy üldözött azt megérintette, az üldözőnek csak addig, és nem tovább volt joga öt üldözni.

Ez azt jutatta eszembe, hogy az egykori kolostorépületbe most negyven menekültet telepítettek be, és ezek közül mi is láthattunk egy fiatal muszlim nőt az épületből kijönni. Arra gondoltam, hogy Gebhard Fürst püspök úr nagylelkű ajánlatába bizonyára közrejátszott az is, hogy a bazilika már egykor elkötelezte magát a menekültek kérdését illetően.

 

Még mielőtt beléptünk volna az Isten házába, még egy kovácsoltvas érdekesség volt látható. Egy nagyon különös ördögfejet ábrázoló ötvös munkát vasaltak a bejárati ajtó külső felére, ami szimbolikus értelemmel bírt, vagyis hogy minden, ami rossz és gonosz annak csak a kapun kívül van helye...

 

Amikor ezen a bejáraton beléptünk, még mindig nem a templomba jutottunk, hanem csak a templom előcsarnokába, amely helynek funkcionális rendeltetése van, figyelmezteti a hívőt, hogy innen már az út a legszentebb Isten színe elé visz, s ezért mielőtt belép, szedje össze a gondolatait, egy kicsit olyan mint a (róka kis herceg dialógus Saint Exupéry) és „ öltöztesse díszbe a szív(ét) mert .. Szükség van bizonyos szertartásokra is“.

 

Most, mikor végre beléptünk a templomba, egy gyors pillantással megpróbáltam egy összbenyomást nyerni. Meg kell vallanom hogy én, aki nem szeretem a barokkos zsúfoltságot, most pozitív értelemben csalódtam. Itt ugyanis semmi nem volt jelen abból, ami a barokknál az embert egy édeskés túlcicomázott benyomással zúdítja nyakon, sőt, éppen ellenkezőleg, egy levegős, világos, fényáradattal teli templom kép fogadott, és a hívalkodásnak még az árnya sem volt jelen, mivel elmaradt a gazdagság szokványos lépten-nyomon való önmaga mutogatása. A templomot mindenben a mértéktartás jellemezte, talán ebben az is közrejátszott, hogy ez a bazilika már a késő barokk terméke volt, hiszen már leáldozóban volt a 150 éves stílustörténeti korszak. 1750-től fölváltotta már következő korstílus, a klasszicizmus. Ezért itt már egészen másnak láttam a barokkot, mint a steinhauseni zarándoklatunknál, ahol kifejezetten zavart a túlzsúfoltság. Itt csak az oszlopfők fölötti részeken valamint a mennyezeten láthatók csak a freskók, s az egész templomban a világos fehér falfelületek dominálnak, és bár itt is nagyszámban voltak kis angyalkák, amelyek száma a statisztikusok szerint itt is meghaladta a 2500 -at, de ez valahogy olyan szolíd elrendezésben volt jelen, hogy nekem föl sem tűntek, valószínűleg azért, mert valahogy mindezek feloldódtak valahogy a környezetükben. A tágasság érzetét az is fokozta, hogy az oszlopokat szinte egészen a templom faláig betolták, hogy ott kis oltár kápolnákat képezzenek ki, így a főoltárral együtt 10 mellékoltár található a templomban, s mint ahogy megtudtuk, erre azért volt szükség, hogy misézési lehetőséget nyújtsanak a nagylétszámú papság részére.

Cosmas Damian Asam készítette a templom freskóit. Érdekes történetet tudhattunk meg róla. Amikor a templom belső terének a kialakításához festőművészeket kerestek, - még akkor zöldfülű festőnek számított, aki frissen került ki valamely művészeti alkotó műhelyböl, - nem úgy mint érettségének későbbi fokán, amikor freskói kb. hasonló árban voltak, és éppoly mértékben voltak keresettek mint a kortárs Giovanni Tiepolo freskóművei –, tehát amikor az építtetőnél jelentkezett, a teljes ismeretlenségből lépett elő. Ezért úgy gondolták, adnak neki a szentélyben egy kis mennyezeti felületet próbaként, és ha beválik, akkor az egész templom kifestését rábízzák. Olyan remekművet alkotott, hogy azok után nem volt kétséges, hogy ő kapja meg a megbizatást. Rekord gyorsasággal készült el a templom összes freskójával, mindössze két év alatt, s bár az is biztos, hogy aki ilyen munkát elvállal, annak gyors és biztos kezű embernek kell lennie, mivel a vakolatra vizes állapotban viszik fel a festéket, miután az megszárad, már utána nedvesíteni nem lehet, és a biztos kéz pedig azért fontos, mert a freskó eljárásnál, nincs mód az esetleges későbbi javításra, tehát nem lehet egyetlen vonalat sem rosszul meghúzni, mivel nincs mód a korrekturára.

Az első boltozati szakaszban azt a freskó jelenetet láthatjuk, amelyben a feltámadt Krisztus, mint a feltámadt Napnak is a megtestesítője, a ragyogó sárga napkorong bűvkörében áll, kissé távolabb tőle a már megürült kereszt, s annak előterében a Szent Vér ereklye píros párnára helyezve, és kissé távolabb ezektől Longinus kapitányt látjuk, amint a Szent Vér egy vékony sugara eléri beteg szemét, és visszanyeri látását.

A freskó aljában anyákat látunk, akik védőn vonják magukhoz kisgyermekeiket, hogy megóvják őket a várost ostromló katonáktól.

A kereszthajó centrumából nyílik a szinte égbe táruló kupola, amelynek alsó peremén lévő kilenc ablakból beözönlik a fény, és beárad a templomba. A kupola freskója a leggazdagabban diszített, számtalan szent alakját jeleníti meg a festő, akik a Szentháromságot dicsőítik, a kupola legmélyebb pontján látható a Szentlélek galamb képében, és ahogy fölnézünk rá, az az érzés támad bennünk, hogy egyenesen a mennyekbe láthatunk.

A kórus közelében a pünkösdi csoda látható, amelyen az imádkozó szerzetesek fohásza száll a Szentlélek felé, hogy hintse le rájuk az égből mint az apostolok utódaira, a papságra kiáradó erejét.

Az orgonától az oltár felé haladva Jézus születését ábrázoló freskókat láthatjuk. Majd az alapító szentről Szent Benedekről található egy freskó, amely aztán tovább vezet a művészien megalkotott Szűz Mária mennybe menetele freskó-képhez.

A főoltáron kivül két mellékoltár van, az Oltáriszentség oltára a déli mellékhajóban és az ezzel szembeni oldalon, egy vele tökéletesen megegyező oltár, a Szent Vér számára. Ezt 1931-ben készítették, mert liturgikus szempontok miatt az oltárrács mögé került az ereklye, mig egy tökéletes ereklye másolata látható, amit 1956-ban előre helyeztek a kereszthajóba.

A Szent Vér oltár kivételével, a többi kilenc oltárnak a tipikusan barokkos oltárformája van, vagyis a szarkofágok alakjában készültek

 

Amikor a bazilika orgonájáról kezdett beszélni idegenvezetőnk, szinte a szeme is fölragyogott. Ez nem volt véletlen, mert Horst Stadtműller életében a zene nagyon fontos területet foglal el. Ö a vezetője ugyanis a Schola gregorianumnak, amellyel már eddig is szép sikereket könyvelhetett el.

Megtudhattuk, hogy Gabler Joseph által épített orgona Európa legszebb orgonája hírében áll, egyrészt azért is, mert építőjének sikerült azt is megvalósítania, hogy annak ellenére, hogy egy hatalmas 66 regiszteres 6666 orgonasipból álló hangszert épített, úgy tudta ezt megépíteni, hogy a korus mind a 8 nyugati ablaka szabadon maradt, így a sipok nem állták útját a beáradó fénynek. Az orgonának a regiszterein megszólaltathatók az ütöhangszerek, harangok, a kakukkmadár hangja, és ami egyedülálló, és semmivel sem összehasonlítható megszólal rajta a “vox humana” az emberi hang is.

A bazilika a Jakab zarándokútnak egyik fő megállója, erre utal a templomban látható kagyló.

Eddigi beszámolóimban csak arról beszéltem, hogy építészetileg mit jelent a bazilika stílus, vagyis arról, ha a közép hajó boltozata magasabb mint a két mellékhajójának a boltozata, akkor bazilika stílusról beszélünk.

Most álljon itt néhány szó arról, hogy egyházjogi értelemben mit nevezünk bazilikának.

Először is egyházjogi kiváltság, és egy templomot a megyéspüspök terjesztheti a Szentszék Istentiszteleti és Szentségi Kongregációjához, és meg kell indokolnia, hogy a templom mivel érdemelte ki annak az elnyerését. Weingarten esetében a felterjesztési indok az volt, hogy búcsújáró kegyhely, valamint építészetileg, és művészetileg is megfelel annak az elvárásnak, hogy elnyerje a bazilika minor-i rangot. Ha a Kongregáció úgy dönt, hogy elnyeri ezt a címet, akkor egy ünnepélyes szentmise keretében kihírdeti ezt a megyés püspök, és átadja a pápai dekrétumot.

A bazilikává emelés ceremóniájának egyik fontos mozzanata, hogy Szent Péter kulcsait az újonnan kihírdetett bazilika minor bejárata felett elhelyezik. Ez a két kulcs a Máté evangéliumában található mennyek országának kulcsait jelképezi, amelyet Jézus rábízott Péter apostolra, a keresztények gyülekezetével együtt.

Ez olyan kiváltságokat is jelent, hogy ebben a templomban évente négyszer teljes búcsú nyerhető, valamint a Szentszéket jelképező két kulcs ábrázolásának a joga: a templom zászlaján, és valamennyi felszerelési tárgyain megjelenhet, és egy fontos dolog, amiről én eddig mit sem tudtam, hogy csak a bazilika plébánosa mondhat hétköznapi misén krédót. A Weingarteni templomot 1956-ban emelték bazilika rangra.

 

Olyan gyorsan, és észrevétlenül eltelt az az idegenvezetésre szánt egy óra, hogy már nagyon kellett ahhoz igyekeznünk, hogy még időben átérjünk a misézőhelyre, a St. Marien-templomba, - és úgy mint ahogy ezt tettük Stuttgartba is, - ismét a templomzászlónk oltalma alatt énekszóval bevonuljunk, és elfoglaljuk a padokban helyeinket. A szentmise főcelebránsa Merlás Tibor atya volt, akivel együtt misésett plébánosunk Imre atya.

Tibor atya felolvasta az Evangeliumot Mk 12,38-44, amely sokban hasonlított az előzőleg Benedek Anikó által fölolvasott Olvasmányhoz, 1Kír 17,10-16.

Éppen ezért Tibor atya egymásba kapcsolta ezt a két történetet, amelyek tartalmukat tekintve egymás pandantjai is lehetnének, mivel mind a két történet főszereplője egy özvegyasszony, akikben a közös vonás, az önodaajándékozásuk másokért egészen, egészen az önfeláldozásig. Az Olvasmány a Királyok könyvének özvegyasszonya az összes megélhetését, az egy maroknyi lisztet, az utolsó betevő falatját, átadta Ilés prófétának, vállalva az éhhalált, az Evangéliumban hallott özvegy az utolsó fillérkéjét dobta a templomperselyben. Tibor atya arról beszélt, hogy a mai emberben vajon megvan-e a készség arra, hogy lemondjon valamiről, ami a tulajdona. Mert itt a két történetben is azért érdemszerző a két özvegy cselekedete, mert nem a feleslegükből adtak, hanem adományukat a saját szájuktól spórolták el.

Sokszor olvastam, mert benne volt valamelyik általános iskolai könyvemben Móricz Zsigmond: Hét krajcár c. novelláját, s ez jutott eszemben, amikor az Evangéliumot olvasta Tibor atya, mert ennek a gondolatai is az Mk 12,38-44 et fordítják le hétköznapibb szintre. A történet arról szól, hogy van egy édesanya és a kisfia, akik egy álló napig krajcárok után kutatnak a házban, hogy szappant vegyenek az aznapi mosáshoz, de bárhogy is kutatnak a lakás összes zeg-zugában, már esteledik is, de csak 6 krajcárt találnak, és azért nem lehet szappant venni. Kinjukban, hogy még sem lelték meg azt a huncut hetediket, jóízűen nevetnek. Ekkor toppan be hozzájuk egy kéregető koldus. Elmesélik neki a nincstelenségüket, és ekkor a koldusból adakozó válik, aki odaadja nekik a hiányzó hetedik krajcárt, pedig ő maga is szükséget szenvedett.

Tibor atya rátért arra is, hogy a nincstelenség hajszolja most millió számra a hazájukat otthagyó menekülteket, és beszédében kitért arra, hogy Imre herceg, akinek a búcsúünnepére most egybegyültünk, milyen intelmeket kapott édesapjától Szent Istvántól, hogy hogyan bánjon azokkal az idegenekkel, akik Magyarországra érkeznek.

 

Szent István intelmei

“Azért tehát, szerelmetes fiam, én szívemnek édessége, jövendő sarjak reménysége, kérlek, parancsolom, hogy mindenütt és mindenben malaszttól gyámolíttatva nemcsak atyádfiaihoz és rokonaidhoz, avagy fő emberekhez vagy vezérekhez, vagy szomszédokhoz és lakosokhoz légy kegyelmes, hanemha az idegenekhez is és mindenekhez, kik te hozzád jőnek. Mert a kegyességnek míve téged mindeneknél nagyobb boldogságra vezet.”

Mert, megtartotta apja követelését, már igen korán a szentség hírében állt és ez – olvasható Szent Imre 1110-ből származó legendájában. “Nemes Imre herceg előkelő nemzetségből, mint a cédrus a Libanonról (Zsolt 91,13), Szent Istvántól, Magyarország első kírályától származott, erényekkel nagyon feldíszítve ragyogóan tündökölt” 

Arról beszélt Tibor atya, hogy mennyire nehéz mindig és mindenkor engedelmesnek maradni, és elmondott egy példát, amit a közelmúltban Pesten megélt. A hitoktatás szempontjából a Belvárosi templomhoz tartozó az ELTE Apáczai Csere János Gyakorló Gimnázumában történt, hogy a téli szünet után az első napon bejött egy lány, akinek egyáltalán nem fűlött a foga a tanuláshoz. Így nagy durrogva kiment az osztályteremből, maga mögött hangosan becsapva az ajtót. Az igazgató megrovást javasolt, de Tibor atya azt mondta, hogy várni kell, és biztosan megváltozik a lány. Így is lett, a lány nagy hálálkodva köszönte meg Tibor atya türelmét.

Szent Imrét életkörülményei tették olyanná amilyen lett, apjától és nevelőjétől Szent Gellérttől csak a jót látta, és az őt körülvevő személyek példája nyomán növekedett hitben és erényben.

A gimnazista lánynak az vált javára, hogy bíztak benne, hogy elhitték, hogy képes fölülmúlni önmagát. Vajon mi képesek vagyunk-e erre, bele tudjuk látni a másik emberbe a jót. Szent Imrében és a gimnazista lányban is voltak közös vonások, a herceg királyi apja bizalmát, a lány tanára beléhelyezett bizalmát nem akarta elveszíteni.

Nekünk, híveknek, az istenfiúságunk bizalmát nem szabad eljátszanunk, mert ahogy Tibor atya mondta, hogy a célunk az, hogy eljussunk abba az országba, amelyet Zorán énekelt meg:

“Kell ott fenn egy ország, / Mely talán ránk vár,/ Kell ott fenn egy ország,/ Amit senki nem talál,/ Kell ott fenn egy ország, /Mely bárkit átölel,/ Kell ott fenn egy ország/, Amit sosem rontunk el.

 

A szentmise után átmentünk a közösségi terembe, ahol már a belépésünknél is finom itallal fogadtak, és annak széles skálája volt, hogy ki mivel kívánta az estét bemelegíteni, választékul volt pálinka, bor, és nagy választék volt az üdítőitalokból is. A vacsora is nagyon ízletes sertés pörkölt volt galuskával, és vegyes saláta. Majd ezt követően megszámlálhatatlan választék volt a házi készítményű süteményekből, az asztalok szinte roskadásig megrakva, így a bőség miatt, egyszerre föl sem lehetett mind tálalni. Mint minden évben idén is, élő zene szolgáltatta a talp alá valót, és Pfeiffer Béla és zenekara olyan hangulatot teremtett, hogy valahogy  nagyon nem akaródzott a stuttgartiaknak az elmenetel, de hát hosszú út állt még előttünk, így a Weingartenieknek is csak annyit üzenünk, hogy  "veletek, jövőre, ugyanitt!!!" 

 

Zeitler Barbara

2015-11-21.


 

Nem rejthető el a hegyen épült“ temető.

 

Most is, mint legtöbbször, szinte futólépésben tettem meg az utat a villamosmegállóig, hogy még időben odaérhessek a Bruder Klaus templomunkba. Ezen a napon egy különlegesnek mondható szentmisére siettem, amelyet „az Egyház diadalünnepének neveznek , amelyen az Isten seregszemlét tart mennyben diadalmaskodó szentjei felett,“ /Szunyogh Xavér/ így nem volt idő arra, hogy útközben megérintsen az a környezet, amelynek néhány százméterét magam mögött hagytam, hogy beszippantsam annak az őszre, az elmúlásra emlékeztető a hervadás-enyészetének kissé kesernyés, avatag illatát. Csak amikor a villamosról leszálltam, észleltem, hogy egy utazásnyi idő elteltével mennyire megváltozott az önarcképe az ősznek. Legszebb színpompájukban álltak sorfalat nekem, az aranyló sárgában, pirosas barnában, s csodálatos színkavalkádban burkolódzott útmenti fák, és a gyérülő áglevelei közül ki-kibukkanó Nap, inkább vidám, semmint szomorkás hangulatot ébresztett lelkemben. S amikor a templom közelébe értem, ott, ahol grádicsos út vezet az Isten házához, észre kellett, hogy vegyem, milyen nagy művész a természet. Rendelkezzék valaki csupán egy csippetnyi szépségérzettel, már is elámul azon a szépségen, hogy mielőtt megkomponálta volna a fejem feletti ágak baldachinsátorát, mily nagy gondja volt arra is, hogy festőpalettáján a legszebb színeket keverje ki, és ecsetjét abba belemártva, a két oldalról összeborúló, és egymásnak sugdosó faágakat, ehhez a vasárnaphoz illően gyönyörű ruhába öltöztesse. Mert nemcsak Párizsba - ahogy Ady mondta -, de Stuttgartba is beszökött az ősz.

 

Ezen a napon, - egyrészt azért mert Mindenszentek miséjén szeretteink részére búcsút nyerhetünk, másrész azért is mert minden vasárnap parancsolt ünnepnapot jelent, amely a hívőket szentmisén való résztvételre kötelezi, - zsúfolásig megtelt a templom.

 

A szentmise főcelebránsa ezúttal Tibor atya volt, aki Imre atyával együtt koncelebrálta a szentmisét, s az aznapi Evangéliumot is, Mt 5,1-12-őt az előbbi olvasta fel, és gondolatait is ő osztotta meg velünk, a boldogságról és a Mindenszentek ünnepének a témájáról.

 

Èrdekes közjátéka volt az életnek, hogy a közelmúltban már alkalmam volt írni a hegyi beszédnek „A nyolc boldogság“ témájáról. A körünkbe látogató Majnek Antal püspök úr is erről beszélt – s akkor többek között azt is megtudhattuk tőle, hogy ez a szentírási rész a kedvenc témái közé tartozik, - de ennek ellenére témaválasztásának mégsem ez volt az apropója, hanem erre a zsoltározó énekesek zsoltárszövege inspirálta. Az ő lelkiszűrőjén keresztül tudhattuk meg azokat a fontos dolgokat, amelyet Jézus a Genezáreti tavat környező hegyen a boldogság mibenlétéről mondott nagy létszámú hallgatóságának.

 

A nyolc boldogság első titka, Boldogok a lélekben szegények, * mert övék a mennyek országa, szolgálta most november 1-én is a homilia témáját. Tehát kevesebb mint másfél hónap elteltével, az Evangéliumhoz kapcsolódóan újra, és új kibontásban találkozhattak a hívek ezzel a témával. Ez a jézusi tanítás képezte a gerincét Tibor atya szentbeszédének is. Nem tisztem, - és nem is érzem magam méltónak - a két prédikáció egymással való egybevetésére, így ezt nem is teszem, - megjegyezni csupán annyit szeretnék, hogy mind a két prédikációban elhangzott, hogy a szó „boldog“ nem pontosan illeszthető a jézusi fogalomrendszerbe, mert nem teljesen fedi. Szerencsésebb lenne az „áldott“ szó használata, mert Jézus szóhasználatának ez inkább megfelelne, vagyis azoké lesz a mennyek országa, akik kiérdemelték Isten áldását. Azt figyeltem meg, hogy Mt 25,34- től kölcsönvett Introitus szövegénél még a helyes szót alkalmazták a bibliafordítók: „Jertek Atyám áldottai, és vegyétek az országot...“ ÉE 550-es ének.

 

Míg szeptemberben főleg arról hallhattunk a püspök atyától, hogy a világ szemlélete teljesen ellentéte az egyházi szemléletnek: amíg világ szemében a boldogság fogalma, a sikerrel, a jóléttel, anyagi gazdagsággal párosul, addig az egyház, Jézus példája nyomán, egészen máshová helyezi a hangsúlyt, a boldogság lelki-szellemi sikon jelenik meg, s amikor a szomorúak boldogságáról beszél, - kicsit úgy érzem, hogy ez akár arra is egy utalás lehetne, amit a magyar nyelv úgy fejez ki, „sírva vigadni“ (ha ismereteim meg nem csalnak, csak a magyar nyelvben létezik ez a nyelvi ellentétpár) vagyis készséggel elfogadni azt a batyút ami szomorúsággal van teletömve, mert ennek majd bő jutalma lesz a mennybe, tehát elöre tudni  a "mit-miért" felvállalásunkat, vagyis  mert tudjuk azt, hogy a Jóisten senkinek sem marad adósa, s tartogat számunkra egy helyet, ld. „jertek Atyám áldottai, és vegyétek az országot, mely nektek készitettett a világ kezdetétől.“ tehát van egy  ország ahol majd megvigasztalódunk, vagyis a boldogság  az egyház értelmezése szerint, egy belső megelégedettséget, és az Isten közelségben élés biztonságából fakadó boldogságot jelenti.

 

Tibor atya - a Mindenszentek ünnepéből adódóan, - azt fejtegette, hogy számunkra a feltámadás ígérete jelenti a boldogságot, és az, hogy a Mindenszentek boldog közösségéhez mi is hozzátartozhatunk, mert az élők és az elhalt hívek közösséget alkotnak a szentek egységében, és Istenhez könyörögnek egymásért. Tehát a boldog feltámadás, vagyis testünk porráválása után, mint ahogy azt hitünk is tanítja, nekünk is örök boldogságban lehet részünk. Azok a névtelen szentek, akiknek az ünnepét ünnepeltük vasárnap, s akik nevének egyedül csak a Jóísten a megmondhatója, éppoly hús-vér emberek voltak mint mi, csak földi életükben igyekeztek mindent az Isten kedvére tenni, s ezáltal jutottak el az életszentségre. Tibor atya egykori plébánosa, és egyben a Szentlélek plébánián elődje Merk Mihály atya is ilyen meghatározó, példamutató egyéniség volt Tibor atya életében, és ő épp ezért soha nem mulasztotta el, hogy a megörökölt parókia ifjúsági csoportjával egyetemben évről évre Mindenszentekkor elzarándokoljanak a sírjához, hogy ott kegyeletüket, és hálájukat leróják. Ahogy Tibor atya mondta, csak az ilyen nagyformátumú emberek képesek arra, hogy maguk után híveik szívébe maradandó emléknyomokat hagyjanak. Úgy gondolta, hogy bizonyos abban, hogy Mihály atya még odaátról is, pártfogoltja iránti szeretetből továbbra is végigkíséri, és is egyengeti papi élete göröngyökkel teli útját, s ha életében nehézségei támadnának, az égi hazából is majd közbejár őérette az Úrnál.

 

Tibor atya azt is elmesélte, hogy amikor mostani eljöveteli helyén Budapesten temetési szertartást tartott, milyen szánakozó érzést váltott ki belőle ha olyan egyének hozzátartózóját kellett eltemetnie, akik a hit dolgában még meglehetősen gyermekcipőben jártak. Ott álltak a ravatal körül, maguk elé meredtek, és szájukat nem hagyta el az imádság hangja. Ha valamiben jó munkát végzett az elmúlt rendszer, akkor az az volt, hogy százszázalékosan sikerült neki gyökerestől kitépnei az emberek szívéből a hitet. Igy ezeknek az embereknek egyértelmű a hitelszámlájuk, a vesztesség oldalán jelenik meg hozzátartozójuk eltávozása, és a pozitiv oldalon, vagyis a nyereség oldalon nem jelenik meg semmi, mert a halál után nem várnak semmit, az élet számukra a semmibe hullik, s még egy halovány mécsesnyi fény sem villan föl sötét alagútuk végén, s nem csillan föl nekik a boldogító föltámadás reménye. Vígasztalan szomorú temetés az ilyen.

 

Mintha erre akartak volna rácáfolni kicsinyeink, akik a Miatyánkra kijőve égő gyertyákkal vonúltak ki az altemplomból, jelezve, hogy ez a gyertya valakiért ég, és hogy mindannyiunk életútjára a Föltámadott Krisztus szórja a világosságot...

 

A szentmisét Bálint Natália operaénekes szólóéneke követte, akit zongorán Jevgenyíj Alekszejev kísért. A koncert tiszteletdíjának adakozásból befolyt összege a délvidéki tehetséges diákok megsegítését szolgálta.

 

Ezután rövid együttlét következett a roskadásig telt fehérasztal mellett, s ezután a Mindenszenteki gyakorlatunkhoz híven felkerekedtünk, és ellátogattunk egy közeli temetőbe.

 

A hegyen épült várost nem lehet elrejteni, mondja egy szentének. S ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban. Mt. 5,14. És én tovább gondolom az evangelistától kölcsönvett idézetet, a hegyen épült temető sem rejthető el, és úgy érzem, hogy ennek a ténynek is van egy felénk tárt üzenete. Miközben a temető felé bandukoltunk immár az est sötétjében, előttem egy fáról pörögve a földre hullt egy életunt falevél, amely eszembe juttatta, s csöndben magam elé is dúdoltam Máthé Péter ismert szomorú őszi dalát, „Hull az elsárgult levél, sír a fáradt őszi szél,“ s közben azon gondolkodom, hogy Stuttgart szinte valamenyi temetője egy dombon, vagy legalábbis magaslaton helyezkedik el, s így már többnyire már messziről is láttatják a Mindenszentek-i temetők fényesség áradását, ahogy sírhantokra helyezett megannyi pislákoló mécsesek fénybe vonják a sírkertet.

 

Most azonban ez a látvány elmaradt, mivel az a mécses amelyet délelőtt, vagy kora délután szeretteik sírjára helyeztek a hozzátartózók, már régen elhamvadt, csak néhány fénylő mécses árulkodott még az ünnepnapról, s másrészt, hiába volt az a temető is magaslaton, amelyet missziónk 20-30 főt számláló kis csoportja felkeresett, mert elé egy magas templomot építettek, s így az útról nem is volt látható, mert a templom takarásában helyezkedik el. Magányos csipkerózsika álmából hirtelen fölráztuk a kedves kicsi sírkertet, ahogy énekelve és imádkozva körbevettük Sebestyén Eszter és Erzsike édesanyjának sírját, s a Krisztust, a Világ Világosságát jelképező gyertyák sorra meleg fényre gyulladtak, s világoságukkal befedték ezt a kicsi sírhantot. Egyszerre ennyi fény még biztosan nem aranyozta be ezt a végső nyughelyet. Csilla fölolvasta 1Jn 3,1-3-at, amelynek a szövege bizakodó reménységgel töltötte el szívünket: Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya, hogy Isten fiainak neveznek, és azok is vagyunk! Azért nem ismer minket a világ, mert őt sem ismeri. Szeretteim, most Isten fiai vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Tudjuk azonban, hogy amikor meg fog jelenni, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, amint van. Mindaz, aki ezzel a reménységgel van iránta, megszenteli magát, mint ahogy ő is szent.“

 

Életem során Budapest több énekkarában is énekeltem, és szinte valamennyi volt kórusom repertoárjában ott szerepelt az utolsó ítéletről szóló megrázó erejű ének, a Dies Irea dies illa, amelyet vagy latinul, vagy Babits fordításában magyarul, „Ama nap a harag napja” szöveggel énekeltünk, s ha ennek a középkori sequentiának (az alleluja után előadott ének) a szövegét vizsgálódva elolvassuk, akkor hol a rémület, hol pedig a teljes bizakodás vesz erőt rajtunk. Mivel túl hosszú ez az ének, csak néhány sorát ragadnám ki:

Ének az utolsó ítéletrõl

1) Ama nap a harag napja,/e világot lángba dobja:/Dávid és Szibilla mondja.

2) Mily irtózat fog az lenni,/ha a Bíró el fog jönni/minden hívet számbavenni.

3) Harsonának szörnyű hangja/hull a millió sírhantra,/kit-kit a Trón elé hajtva.

4) Hökken Halál és Természet,/ahogy a Teremtés ébred/felelni a Vádló-széknek.

5) Az írott könyv elhozatik,/melyben minden foglaltatik,/kikbõl végzés formáltatik.

6) S ha a Bíró leül ottan,/ami csak lappang, kipattan,/misem marad megtorlatlan.

7) Én szegény ott mit beszéljek,/milyen pártfogókat kérjek,/hol még a szentek is félnek?

8) Nagy Király, kit retteg minden,/de a jót megváltod ingyen,/kegyed kútja, válts meg engem!

9) Rólam, Jézus, emlékezzél,/akiért a földre jöttél,/veszni aznap ne engedjél.

10) Engem fáradtál keresve,/értem szálltál a Keresztre:/annyi munkád kárba esne!

 

Az utolsó sorok, a legszebbek úgy tartalmilag, mint zeneileg most Sík Sándor fordításából:

18) Könnyel árad ama nagy nap,/Hamvukból ha föltámadnak/A bűnösök s számot adnak.
Uram, nekik adj jó véget,/Kegyes Jézus, kérünk téged,/Add meg nekik békességed.

 

Ha figyelmesen elolvassuk ezt a verset, akkor eléggé felemás érzés lesz úrrá rajtunk, mert a következő szavakkal generál a költő félelmet bennünk: hogy a végítelet irtózat; szörnyű harsona hang hajtja a Trón elé a holtakat; úgy fog minden lezajlani, hogy attól még a sokat próbált Halál is meghökken majd; s A Bíró előtt semmi vétek nem marad meg titokként, ami lappang, kipattan; A Bíró előtt még a szenteknek is van félni valójuk.

Ezután a „zsarolás” következik. A jó jutalmára való hívatkozás a 8. versben, és a 9. vers még ennél is tovább megy, emlékezz rólam, akiért a földre jöttél, s a 10. vers még tovább fokozza, nem csak hogy értem születtél meg, de értem is haltál meg, értem szálltál a keresztre, annyi munkád kárba esne. És az utolsó sorok, amelyek szinte megkoronázzák az éneket, és az összes versszak is szinte ezekért a sorokért íródott, s amelyekről érződík, hogy egy mélyen érző pap Sik Sándor kezemunkája. „Uram, nekik adj jó véget,/Kegyes Jézus, kérünk téged,/Add meg nekik békességed.”

 

Ezt a tudatot erősítették bennünk Imre atya szavai is, aki arról beszélt, hogy Jézus a következő ígéretet tette nekünk: “Atyám házában sok hely van. Ha nem így lenne, mondtam volna-e: Elmegyek és helyet készítek nektek? Ha majd elmegyek és helyet készítek nektek, ismét eljövök, és magammal viszlek titeket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok." (Jn 14,1-12)

A forrás említése nélkül beszélt plébánosunk a Rómaiakhoz írt 6 levélről, vagyis arról, hogy Krisztus halottaiból föltámadott, és többé már nem hal meg, és a halál többé már Őrajta nem uralkodik, és mi is ha Krisztussal meghaltunk, hisszük, hogy vele együtt fogunk élni is.

 

S ilyenkor, Mindenszentekkor, mint ahogy ifjú korom egyik kedvenc írója, Fekete István mondja : “Van egy nap, amikor kimegy a falu a temetőbe, virággal és fénnyel, ami elmúlik, és békével, szeretettel, ami nem múlik el. Nincs már ezen a napon fájdalom, csak enyhe távoli szomorúság úszik a táj felett, mint maga az ősz bánatos, ködös álomra készülő ragyogása.“

Persze ezért nem kell most a fejünket folytonosan a hamuba dugnunk, csak azt kell tudatosítanunk magunkban, hogy bármit is teszünk, azt Isten szeme előtt tesszük, és érdemszerző cselekedeteket, csak itt és most tehetünk.

Mi akik élünk, nem szívesen gondolunk arra, hogy az út minden nappal közelebb visz minket is, és hozzátartozóinkat is az utolsó naphoz. Noha a magunk halálával mégcsak megbékélnénk valahogy, de elengedni egy hozzánk közel álló személy kezét, az sokkal nehezebb.

 

Míg ott állok Eszter anyukájának a sírjánál egy régi történet jut eszembe:

Egy fiatal anyuka elvesziti kicsi gyermekét, és ezért nagy bánatában Buddhához fordul, hogy segítségét kérje, és a bölcs a következőket mondja neki: rendben van, térj be minden házba, és hozzál nekem abból a házból egy mustármagot, ahol még soha senkisem halt meg. A fiatal nő, nagy boldogan útnak eredt, minden házba bekopogott, de olyan házra ahol még soha senki nem halt meg, nem akadt. Erre visszatért Buddhához, és azt mondta, hogy megértette a tanítást, amire a következő bölcs feleletet kapta: Igen, jól látod, - a világban egyetlen dolog van ami állandó, és az az, hogy semmi nem állandó.

 

Mély értelmű gondolatok ezek, át kell engednünk a helyünket az utánunk következőknek, öröklakásunk csak az égben lehet, persze ott is csak akkor, ha azt kiérdemeltük, s ezért adott Buddha kivitelezhetetlen feladatot a fiatal anyukának,  Adynak is, és a Buddha történetnek igaza van, mindannyiunknak van halottja, akikért szívünkben nap mint nap könnyeket ejtünk.

Ady Endre:

Halottja van mindannyiunknak,
Hisz percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.
Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk!
- Dobjuk el a tettető álcát:

Ma gyásznap van, ma sírhatunk!

 

Egy ujjabb gondolat is fölötlött bennem, mert most amikor a nyáron Soroksáron, szülőhelyemen jártam, ismerőseim arról is beszámoltak nekem, hogy ki mindenki nincs már ismerőseim közül az élők sorában, különösen akkor illetődtem meg, mikor az égi hazába költőzövel egyazon nemzedékhez tartoztunk, s most, hogy itt a sírhant mellett rájuk is emlékezem, azt is hozzáteszem magamban,, s én még itt vagyok, valószínűleg az Úristennek énvelem más a szándéka, talán még az vár rám , hogy az Úr tűzbe vessen, „és kiégetem őket, mint ahogyan kiégetik az ezüstöt, és megtisztítom őket, mint ahogy megtisztítják az aranyat. Zak. 13,9 , vagyis, nekem még arra kell várnom, hogy előbb az Isten minden salakot kiégessen a lelkemből.

Mi, akik maradunk, és folyton temetünk, hol emékeinket, hol bánatunkat, hol sértéseinket, s nem ritkán kedves halottainkat, s minden egyes eltávozóval, erőteljesebb a kérdés: mi meddig maradhatunk?

Ez a fő kérdése Vajda Jánosnak is akinek a két legismertebb verse, s nekem kedvenc verseim egyike a „Nádas tavon“ című:

„Mi megyünk-e vagy a felhő,

vagy a lenge déli szellő,

A szeliden rám lehellő?

Gondolatom messze téved,

Kék ürén semmiségnek.

Földi élet, hol a réved?”

 

S ugyanezt a kérdést feszegeti a „Hajón“ című verse, de míg az előző versében szinte minden álló körülötte, szinte egyhelyben ringatja őt a csónak, és fölötte a felhő halad, addig a „Hajón“ c. mozgás aspektusból megváltozik a kép,

„Hátha az a mulandóság,

Mit mi annak képzelünk.

A valódi állandóság?

S csak a lét játszik velünk?

Hátha úgy van, hátha úgy van...

Az idő is, mint a part,

Változik, de mozdulatlan...

Mi megyünk csak, ő marad?”

 

Igen, az ebben a versben feszegetett kérdésre, jól adja meg a választ, amit ugyan a költő kérdőjellel látott el, de a mi számunkra Jézus feltámadásával megválaszolt már e kérdés, „a halál többé nem uralkodik“, így a múlandóság számunkra, a „valódi állandóság“-ot kell, hogy jelentse.

Szent Pál szavaival élve 1Kor 15,17.22: „Ha pedig Krisztus nem támad fel, semmit sem ér a hitetek... Amint ugyanis Ádámban mindenki meghal, úgy Krisztusban mindenki életre is kel.“

Majd a 42-44.49- es versekben jelenik meg számunkra az igazi biztatás:

„Romlásra vetik el – romlatlannak támad föl.

Dicstelenül vetik el – dicsöségben támad föl.

Erőtlenségben vetik el – erőben támad föl,

Érzéki testet vetnek el – szellemi test támad föl.

... Ezért ahogy a földi ember alakját magunkon hordozzuk, a mennyeinek az alakját is magunkon fogjuk hordozni.“

 

Visszakanyaródva Vajda János Hajón c. verséhez, most már Szent Pál szavaiból is megtudhattuk, hogy a költő filózófikus kérdése számunkra nem egy talány, hanem Krisztus ígérete alapján a teljes bizonyosságot kell, hogy jelentse: vagyis azt, hogy halálunk bekövetkezése nem az örök múlandóság kezdete, hanem a mennyei hazában az örökké tartó állandóságot jelenti.

Úgy legyen, Amen.

 

Stuttgart, 2015-11-06.

 

Zeitler Barbara

 




 

Visszaemlékezés: Bibliakör a Biblia-olvasásáról

Szeptember 2015

 

Majnek Antal püspök atya volt a vendégünk. Egy részt vendégünk, másrészt pedig előadó, elbeszélő.

 

Már elég régóta foglalkoztat az a gondolat: hogy is a legjobb elkezdeni a Bibliát olvasni. A téma meghallására nagyon megörvendtem, mert biztos voltam abban hogy jó tippeket fog majd a püspök atya adni. Ezzel kapcsolatosan egy pár gondolatot szeretnék megosztani.

 

Én úgy vagyok ezzel, hogy nagy lendülettel neki fogok, de amikor az „unalmas“ részekhez érek, elég hamar abbahagyom. Mint ahogy mindannyian tudjuk a Biblia több könyvből áll és nem mindig „könnyen olvasható“ történetekkel találkozunk.

 

Az egyház azt tanítja, hogy a Biblia Isten sugalmára írott könyv, ami megmutatja Isten irántunk való szeretetét, és az utat az üdvösség felé. De mi egyszerű emberek ezt vajon fel tudjuk-e fogni? Vagy egyaltálan megértjük Isten szavát?

 

A püspök atya arra buzdított, hogy fejezetenként olvassuk, vegyünk időt magunknak, godolkozzunk el az olvasottakon, beszéljünk a papbácsival/lelkiatyával, húzzuk alá a Bibliában azokat a mondatokat, szavakat amik abban a percben valamit mondtak. A Biblia helyes értelmezése nem egyszerű, ezért ajánlatos megfelelő könyveket, lexikonokat előszerezni, de, még jobb, „profi“ embereknél rákérdezni.

 

Miért érdemes a Bibliát olvasni? Ezzel kapcsolatosan olvastam egy történetet amit megszeretnék osztani: „A történet egy öregemberről szól, aki Kentucky hegyei közt élt fiatal unokájával.
Minden reggel a nagyapa korán kint ült a konyhában, és olvasta régi, megviselt Bibliáját. Az unokája, aki ugyanolyan szeretett volna lenni, mint ő, mindenben utánozni igyekezett a nagyapját. Egyik nap megkérdezte, „Papa, én is próbálom olvasni a Bibliát úgy, mint te, de nem értem azt, és amit értek, azt is elfelejtem, amint becsukom. Mire jó a bibliaolvasás?” A nagyapa, aki közben szenet tett a tűzre, csendesen odafordult hozzá, és azt mondta: „Fogd meg ezt a szeneskosarat, menj le a folyóhoz, és hozz egy kosár vizet!” A fiú úgy tett, ahogy mondták neki, bár az összes víz kicsurgott a kosárból, mielőtt visszaért volna a házhoz. A nagyapa nevetett, és azt mondta: „A következő alkalommal egy kicsit jobban szedd a lábad!”, és visszaküldte azzal, hogy próbálja újra. Ezúttal a fiú gyorsan futott, de a kosár csak üres volt, mire hazaért. A szuszból kifogyva mondta nagyapjának, hogy lehetetlen a kosárban vizet hozni, és elindult, hogy vödröt kerítsen a kosár helyett. Az öregember ezt mondta, „Nem akarom, hogy vödörrel hozd a vizet; én egy kosár vizet kérek. Meg tudod te azt csinálni, csak nem igyekszel eléggé”, ezzel el is indult, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy megnézi, hogyan sikerül a következő forduló. Bár a fiú tudta, hogy lehetetlen, most már csak azért törte magát, hogy lássa a nagyapja az igyekezetét. Megmerítette a kosarat, és futott, ahogy csak tőle telt. Természetesen sokkal azelőtt, hogy elérte volna a nagyapját, a kosár már üres volt. Alig bírt beszélni: „Látod, papa, nincs értelme, ugye te is így gondolod?”. Az öregember azt mondta: „Nézd meg a kosarat!” A fiú ránézett, és a kosár másmilyen volt. A régi, piszkos szeneskosár helyett egy tiszta kosár volt. „Fiam, ez történik akkor is, amikor a Bibliát olvasod. Lehet, hogy nem érted, vagy nem emlékszel mindenre, de amikor olvasod, az kívül-belül megváltoztat. Ez Isten munkája az életünkben. Ez az, amit csak Isten tud elvégezni, átalakítani bennünket kívül-belül, és lassan Krisztushoz, a Fiához hasonlók leszünk.“ (Forrás: velunkazisten.hu)

 

Mit tanultam meg a Püspök Atyával tartott Bibliakör alkalmával? Megpróbálom megtalálni a nekem megfelelő módot a Biblia olvasáshoz, az olvasottak magyarázatához pedig tudom, hogy mindig fordulhatok lelkiatyámhoz.

 

Benedek Annikó

Stuttgart



 

Oly korban éltem én e földön...

1956-október 23-ra emlékezünk

Amint utazásomkor a villamos kényelmes padján elhelyezkedtem, e cím verssorai jutottak eszembe Radnóti Miklós Töredék című verséből, miközben a vasárnapi ökumenikus szentmisére siettem. Az idén is, mint minden évben, megemlékeztünk 1956-os forradalmunk évfordulójáról. Azon gondolkodtam, hogy lám, kormányok mentek és jöttek, és eltelt egy bő évtized 1956-ig, mégis mennyire igaz az a bibliai mondás, nincsen új a Nap alatt („Ami volt, ugyanaz, ami ezután is lesz, és ami történt, ugyanaz, ami ezután is történik; és semmi nincs új dolog a Nap alatt.” - Préd. 1,9)

Pedig ha elolvassuk a verset, mindenkinek szemet szúr az a tény, hogy a költő mindenhol a múlt időt használta, amellyel mintegy azt jelezve, hogy az életének kegyetlen sorsfordulóját csakis egy egyszeri, és megismételhetlen kortörténeti szakaszként lehet fölfogni, mert annak tilos mégegyszer megismétlődnie, és mégis megismétlődött. És mégis, mégis, ki ne ismerne közülünk a radnótis – sorokból ’56 jogtipró korszakára, hogy „az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra” - s ezzel a galád ölni akarással lőttek bele a fegyvertelen békésen tüntető egyetemista diákok soraiba, ahol mint holmi játék ólomkatonák halálosan megsebezve földre buktak, s kiméletlen vad kezek mozdulatára, a haza legígéretesebb ifjú életei örökre a porba hulltak. Ha tovább olvassuk a verset, akkor igazat kell adnunk a Prédikátorok Könyvének, mert az 1944 májusában datált vers, amely a második világháború korára esett, de semmiben sem más, vagyis teljesen ráillik 1956-ra, és az azt követő terror-időszakra, hiszen úgyanúgy működött továbbra is, a versben is nyomatékosan hangot kapó, besúgások, ávós gyilkosok hőssé avanzsálása, s aki nem tapsolta meg hóhérait, azt úgy gyűlölték mint a versszavaival élve, a pestisest, s a nem klakker (azaz: tapsoló) költők mind az asztalfiókjaiknak írták verseiket, s arra vártak mind, hogy a „rettentő szavak tudósa Ésaiás“ újra eljöjjön és megszólaljon, hogy ismét átkot mondjon a velejéig megromlott korszakra, mert az ország elnyomottjai sóhaja az Ég felé szállt, s várták, hogy Isten haragja megnyilvánul az égből azoknak az embereknek minden gonoszsága és igazságtalansága fölött, akik igazságtalansággal elfojtják az isteni igazságot“ vagyis azt, hogy minden ember szabadnak született. (vö. Róm 1,16-25)

”Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.

Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt, s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, -
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.
Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bújhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, -
az ország megvadult, s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.
Oly korban éltem én e földön,
mikor gyermeknek átok volt az anyja,
s az asszony boldog volt, ha elvetélt,
az élő irigylé a férges síri holtat,
míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.
Oly korban éltem én e földön,
mikor a költő is csak hallgatott,
s várta, hogy talán megszólal újra -
mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, -
a rettentő szavak tudósa, Ésaiás"

Miközben Radnóti verssorain elmélkedtem, hamarosan megérkeztem a templomba, ahol nemcsak ismert arcok, de kevésbé ismertek is fogadtak, mivel protestáns testvéreinkkel főleg csak ökumenikus szentmiséken találkozunk, de számomra teljesen ismeretlen személyek is akadtak az egybegyűltek között, akikről csak a szentmise bevezető köszöntőjéből tudtam meg, hogy a megjelent vendégeinkben Stuttgart újonnan kinevezett főkonzulját, Dr. Berényi Jánost, és családját kell tisztelnünk...


A szentmisét október 18-án Dr. Tempfli Imre, a Stuttgarti Szent Gellért Egyházközség plébánosa, és paptársa Merlás Tibor atyák mutatták be. Igét Nt. Gémes Pál hirdetett, s az úrvacsora kiosztásában Nt. Bittner Abigél volt segítségére.

 

A mise bevezetőjében Tibor atya arra is kitért, hogy kikért ajánljuk fel az aznapi szentmisét, s kifejtette, hogy elsősorban azokért szól ez a megemlékező szentmise, „akik érted haltak, szent Világszabadság“, akik a legtöbbet adták, mert senki sem adhat többet, mint saját életét a hazáért. S bár az ötvenhatos időket követően Levágva népünk ezrei, Halomba, mint kereszt,“ és hosszú évtizedeken át nem volt szabad meggyászolnunk hőseinket, de ahogy népünk újra szabad levegőhöz jutott, újra „Emlék(ük) sír a lanton“ s mi összegyűltünk, hogy arra az ötszázra, vagy talán még annál is többre emlékezzünk, „aki énekli hangosan a vértanúk dalát“, s mint ahogy egykor Arany János is példaként emlegette a múlt idők bátor, s a megalkuvásra nemet mondó hőseit, úgy számunkra is mindenkor példát kell, hogy jelentsen bátor helytállása azoknak, akik a mi eljövendő szabadságunkért is küzdöttek. Igy emlékezetünk lantjának húrjain évről-évre fölcsendülnek 56-os hőseink dicső tettei.

 

Tibor atya bevezetőjét az Igeliturgia követte előbb az Olvasmány Iz 53,10-11, majd a schola elénekelte a válaszos zsoltárt, amely jól tükrözte azt az időszakot, amikor már már szinte reményt veszítve sóhajtott fel népünk bizakodva imádságos ajakkal az Ég felé: „Az Úrra hagyatkozik lelkünk, * ő a segítőnk, és ő a mi oltalmunk. Ref. Kegyes szemed legyen rajtunk, * tebenned van bizodalmunk.

A válaszos zsoltárt a Szentlecke, Zsid 4,14-16 követte, majd ezt követően Nt. Gémes Pál fölolvasta az Evangéliumot, amely eltért az évközi 29. vasárnapra rendelt, vagyis Mk 10,35-45-től, és helyette „Adjátok hát meg a császárnak ami a császáré, és az Istennek ami az Istené!” (Márk 12,17) szakaszt  olvasta, és ezen szentírási rész mentén fejtette ki gondolatait, elmondva, hogy miként akartak csapdát állítani kérdésükkel a zsidók Jézusnak, és Ö milyen ügyesen tért ki kelepcéjük elől, mintegy feléjük visszafordítva a nekiszegezett tőr élét, kifejtve azt, hogy világosan különbséget kell tenni a földi hatalom és az isteni hatalom között. Ügyesen kerülte ki a fariezus által megásott vermet, s tette ezt oly módon, hogy kérdésükre kérdés volt a felelet: „kinek a képe van a pénzéremre verve, nemde a császáré“, akkor ez a pénz amit ti nap mint nap a római hatalomtól elfogadtok, és kereskedtek vele, nem az én pénzem, csináljatok vele amit akartok, nekem nincs közöm hozzá. A tiszteletes úr az Evangélium szavai által arra is rámutatott, hogy bár a világból valók vagyunk, de mindennapi életünkben nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy az életünk Istentől való, így a mi képmásunkra Isten képmása van verve, mivel a Szentírásból is tudjuk hogy Önmaga képmására teremtette az embert, és életünket földi pályánk végén neki adjuk vissza, s ezért, fontos, hogy életünket ennek a fényében éljük le! Erről sohasem szabad megfelekeznünk.

 

A szentmise énekeit Kocsis Judit kisérte, és az áldozási áhitat csendjét az ő nagyon szép orgonajátéka töltötte ki.

Az ökumenikus szentmise Tibor atya és Gémes tiszteletes áldásával fejeződött be, majd végezetül elénekeltük nemzeti Imádságunkat, a Himnuszt.

 

Ezután rövid szünet következett. Majd annak elteltével az egybegyűlt hívek meghallgathatták Dr. Berényi János konzul bemutatkozó szavait, majd az 1956-ról szóló ünnepi beszédét.

Az ünnepi műsor Kocsis Judit orgonajátékával fejeződött be, s ezt követően a hívek fehér asztal mellett csengették ki az 56-ra való megemlékezés szép napját.

 

Méltóan emlékeztünk hát! Méltóan a hőseinkhez – és méltóan önmagunkhoz...

 

Zeitler Barbara

 

Stuttgart, 2015. 10. 20.



 

Kiránduló zarándokok

 

Október 17-én a Magyar Katolikus Egyházközség gyalogos zarándoklatot szervezett Egyházközségünk alapításának 68. évfordulója alkalmából. Elérkezett a várva várt nap, az időjárás nekünk kedvezett és nem utolsó sorban a jó hangulatot még a „tüzes víz“ is fokozta. A német pontosságú résztvevők egy része, hiába várta az S-Bahnt a kihirdetett időpontban, mert az nem érkezett meg.

A zarándokok találkozási pontja a beutelsbachi állomáson volt, innen pedig együtt folytattuk tovább utunkat.



A Prinz-Eugen-Halle-tól megkezdtük a gyalogos túránkat. Jobbról balról a szőlőtőkékkel körülvéve elértünk a „Repflurbereinigung“ emlékkőhöz, ahol rövid megemlékezést tartottunk.



Utunk folytatása közben csatlakozott hozzánk egy elveszett barányka, így 20 tagra bővült lelkes csapatunk.



Szerencsénkre a legjobb időszakra időzítettük zarándoklatunkat, hiszen éppen szüreteltek és a szőlőtőkék a szivárvány őszi színeiben pompáztak.



A kilátóhoz felérve gyönyörű kilátás tárult elénk: Großheppach és Weinstadt környéke.

Itt elfogyasztottuk a magunkkal hozott elemózsiát a védőital kíséretében.



Amíg a gyerekek játszottak, a nagyobbak szelídgesztenyét és diót gyűjtöttek. Nagy élményben lehetett részünk, testközelből szemtanúi lehettünk egy paplanernyős felszállásának. 

Testileg  és lelkileg teljesen feltöltődve indultunk haza.


Nagy lelkesedéssel várjuk a következő kirándulást, Imre atya és Tibor atya vezetésével
J.

 
Horvath Brigitta és Benedek Annikó


Nemzeti Ünnep, megemlékezés Stuttgartban

 

Október 18-án imádságos megemlékezésre gyűlt össze a katolikus és református közösség a Bruder Klaus templomban. Az igét Nt. Gémes Pál hirdette. A szentmisét és az ökumenikus  istentiszteletet rövid ünnepség követte.

Beszédet mondott és bemutatkozott Exc. Berényi János, stuttgarti főkonzul úr, valamint megemlékezett az ´56-os forradalomról.

Kocsis Judit zongoraművésznő kíséretében halhattuk két híres magyar zeneszerző, Liszt Ferenc - Ave Maria és Bartók Béla - Este a székelyeknél című művét.

Zárásként, a templomban közösen elénekeltük a Székely Himnuszt és a Szózatot.

Ezt követően mindenkit szerettel meghívtak a közösségi teremben tartott ágápéra.

 

 

 

Descriere: http://kanadaihirlap.com/wp-content/uploads/2011/12/forradalmi_zaszlo_negyedik_koztarsasag.png

 

Horváth Brigitta és Benedek Annikó



 

Szép volt

 

Október 4. vasárnap, Ferenc nap. Az Egyház egyik legszentebb szentjének, Assisi Szent Ferencnek napja. Szép egybecsengése volt e becses napnak és közösségünk tagja Ruttkay Tamás édesapjának, Ruttkay Sándor grafikusművésznek bibliai témájú kiállítása templomunkban.

A délutáni misén Tibor atya prédikációját hallgattuk, amely a napjainkban is igen aktuális kérdéssel, a házastársi hűséggel, az első emberpár óta létrejött férfi és nő együvé tartozásával foglalkozott, azt szembeállítva a szingli divat kiüresedett lelki kapcsolatával. A szentmisét követően Imre atya nagyon találó gondolatsorát hallhattuk a tudomány és a művészet összevetéséről. Az atya kijelentette, hogy szavait ne tekintsük szakmai értékelésnek, hiszen arra mások hivatottak. Amit mondott, mégis telitalálat volt: míg a tudomány az abszolút racionalitásról szól, cseppet sem figyelve az ember érzelmeire, addig a művészet mindannyiunk lelkivilágát, szívét veszi célba.

Majd a művészt szólította mikrofonhoz, aki néhány szót szólt önmagáról: 1951-ben született, grafikus és rajzi tanulmányait autodidaktaként végezte. A képzőművész körben eltöltött évtized juttatta olyan szakmai felkészültséghez, hogy felvételt nyerjen a Művészeti Alapba és a Képző- és Iparművészek Szövetségébe. Országos biennálék, triennálék résztvevője és közel két tucat önálló kiállítás van már mögötte.

Templomunkba hozott anyaga (húsz kép) főként az Újszövetség Krisztus Urunkkal foglalkozó jeleneteit ábrázolja (Háromkirályok, Vízzel keresztelés, Utolsó vacsora, Az Olajfák hegyén, Kereszten, Pieta, Hitetlen Tamás, Péter, Júdás), de volt rajz Ábrahámról és Izsákról, valamint Jóbról is. A grafikák pasztellkrétával készültek, de néhány kisméretű rézkarc is a falra került. A fent említett Assisi Szent Ferenc napját pedig három nagyméretű pasztell rajz és egy kis rézkarc köszöntötte. Az érdeklődők többször is végigjárták a kiállítást, megállva, majd visszatérve egy-egy, számukra kedves képhez. Tartalmas és igényes bemutatkozását láthattuk egy budapesti grafikusművésznek. A vasárnap délután az agapéval, egy jó hangulatú beszélgetéssel s egy koccintással zárult. Szép volt.

Stuttgart, 2015-10-09.




 

Vasárnap, a szentmise után, nem mindennapi élményben volt részünk: Ruttkay Sándor grafikus állított ki műveiből egy párat. Míg a nagyszámú résztvevő elragadtatásáról szóló beszámoló kész lesz, hadd hozzam itt, csak izelitőül a kiállítás megnyitásának és pár méltató kritikának a szövegét.

 

Szeretettel

Imre atya


Ruttkay Sándor

grafikus

 

Születési hely: Budapest

Születési dátum: 1951

 


Kiállítások az adatbázisban:

Mesterei: Kling György, Kirchmayer Károly, Benedek György.

Művészeti tanulmányait magánúton végezte, mesterei: Kling György, Kirchmayer Károly, Benedek György. 1972-ben oklevelet szerzett a Kirakatrendező Iskolában. Grafikáit, rajzait rendszeresen közölte a Népszabadság. Érzékeny vonalvezetésű, olykor drámai, máskor bensőséges vagy groteszk hatású grafikáinak legfőbb témája az ember. Főként színes-krétával dolgozik.

 

Egyéni kiállítások
1978 • Csili Galéria, Budapest
1980 • Eötvös Klub, Budapest
1985 • Fővárosi Művelődési Ház, Budapest [Barkóczi Józseffel]
1991 • Nagy Balogh Terem, Budapest
1992 • Csók Galéria, Budapest
1993 • Művelődési Ház, Hajdúszoboszló
1993, 1995 • Zichy Galéria, Leiden (NL)
1995 • Művelődési Ház, Dombóvár
1997 • Horváth Galéria, Nagycenk
1998 • Wittlich (D)
1999 • Magyar Kultúra Háza, Berlin [Bereczky Ildikóval, Gál Dezsővel, Kubinyi Zsuzsával].

 

Válogatott csoportos kiállítások
1985 • III. Nürnbergi Nemzetközi Rajztriennálé
1986 • Linz
1987 • Humor és Szatíra Nemzetközi Fesztivál, Gabrovo (BG)
1991 • Békéscsaba
2000 • Csoportkép nővel, Sziget Galéria, Budapest

 

Művek közgyűjteményekben
Megyei Könyvtár, Békéscsaba • Nógrádi Történeti Múzeum, Salgótarján.

 

 

Ruttkay Sándor kiállításának megnyitója

Stuttgart, 2015-10-04.

 

„A művészet – a tudományokkal ellentétben – az egész embert veszi birtokba, és a szívéhez talál akkor is, ha ez nem tudatos szándéka!” – írja Johannes R. Becher: Das poetische Prinzip című művében. Aki esetleg nem ismerné, Johannes Robert Becher (1891-1958) német expresszionista költő és politikus, a DDR első kultúrminisztere volt. Attól azonban még szépen fején találta a szöget...

 

1. A művészet más, mint a tudomány

A tudomány olyan tényekkel foglalkozik, amelyeket kísérletek alapján állapítottak meg. A tudomány célja e tények és az azokat irányító alapvető törvények megragadása.

A művészet számára a tények nem érdekesek. A művészi fantázia ki tud találni egy olyan világot, amely nem veti alá magát a fizikai törvényeknek.

 

A tudomány módszere a logika. Néhány egyetemes állításból kiindulva, logikus érveléssel új eredményeket vezet le.

A művészetnek nem kell logikusnak lennie. Senki sem próbálná Hamlet, Machbet vagy Lear király jellemét egzakt, logikus gondolkodás alapján megérteni. A művészet megértése érzelmi és intuitív alapon történik.

 

A tudományban az ego nem játszik elsőrendű szerepet. Az ember a világegyetem egyik része, és az univerzum törvényeit semmilyen személyes szimpátia vagy antipátia nem változtatja meg. Igy a tudós csak a fizikai események rögzítője, személye háttérben marad.

A művészet világában viszont elsősorban a személy a fontos, annak érzelmei s bizonyos, az életben adódó helyzetekkel szemben tanúsított reagálásai.

 

2. A művészet az egész embert veszi birtokba

A tudomány az embernek csak az értelmét érdekli, foglalja és esetleg bűvöli el. Az ember csodálattal gondol a minden iránt érdeklődő, a minden tudományt egyformán művelő ún. polihisztorokra, koruk (az utolsó egyetemes Johann Heinrich Alsted / Gyulafehérvár +1638, Brassai Sámuel +1897) lejárt. Ugyanis csak addig volt lehetséges a tudományokat egyformán művelni, amíg nem voltak olyan fejlettek és szerteágazóak, mint manapság. A tudomány tehát az embernek csak egy “szeletét” veszi birtokba.

A művészet viszont az egész embert. A szép mindenkit elbűvöl, mindenkit megejt és birtokba vesz. És teszi ezt vele egészen...

 

3. A művészet az ember szívéhez hatol, ha nem is ez a szándéka

A tudomány, mint láttuk, az értelmet fogja meg. Arra hat, azt hívja ki, azt veszi igénybe. Hisz az értelem a tények, a logika és az ego központja.

A művészet viszont az emberi szív közepébe talál. Sokszor nem értjük, máskor nem tudjuk értelmünkkel megmagyarázni, de a szívünk érti. Szavak nélkül is...

 

Ma nem egy tudóst, hanem egy művészt – bár tiltakozni fog ellene – fogunk megismerni. Ruttkay Sándort. Noha van szerencsém ismerni, hisz fia itt él közöttünk, sőt családjával egyházközségünkhöz tartozik, nem tisztem a méltatása, ahhoz jobban ért jóbarátja, akit ezennel most felkérek, hogy nyissa meg a kiállítást!

 

Imre atya

 

Ruttkay Sándor

Grafikus

 

„Ruttkay Sándor művészetének tárgyához kifejezőeszközként elsősorban a vonalat alkalmazza. A klasszikus tárgyhoz megtalálta a rajznak azt a formáját, amely emelkedetten is tud szárnyalni, de össze is tud töredezni a mondanivaló érdekében, s mint minden figyelemreméltó művészi megnyilatkozás, nem nélkülözi a humort sem. Tipikusan századunk terméke, a spontaneitás, az automatizmus, amely az álom és fél ébrenlét ösztönös vágyait, megérzéseit emeli a tudatba, s egészen sajátos benne, hogy ezzel a módszerrel nem a durvát, a retteneteset, hanem a szépet, a harmonikusat szuggerálja. Lazán hurkolódó vonalai szépséggé válnak, nemes fejekké és gyönyörű beszédes kezekké.

Azt mondják, hogy a rajz tudásról az emberi kezek ábrázolása árulkodik leginkább. Nos, Ruttkaynál hibátlan kezekkel találkozunk. A lebegő vonalak közé a valóságot bűvöli, vagy inkább annak égi mását.”

(dr. Haulisch Lenke, művészettörténész)

„Ruttkay Sándornak különös grafikai és szellemi eszköztára van. Azzal együtt, hogy szemünk letapogatása után érezzük a figurák karakterét, szándékait, lelkiségét, nyersességét, mindez mégsem nyers és konkrét. Ruttkay csak sejtetve rajzol. Különös látni, ahogy egy-egy motívumsort igen plasztikusan állít elénk, aztán elnagyol, lazán vezeti tovább vonalát, illetve tekintetünket. Persze ez a „lazaság”, „nagyolás” is mindig telve van fojtott feszültségekkel és persze alapossággal. Különös látnunk, ahogy a rajz folyamatában szinte átalakul a mű, szinte folyamatos metamorfózison megy keresztül, s a pozíciók változatossága jelenik így meg munkáin. Varázslóvá válik, mikor egy rajzban szinte több eseményt is tár fel előttünk, s így rajzi, vonalbeli burjánzásában időben és térben is kitágul a mű.”

(dr. Feledy Balázs, művészeti író)

„Puha, lágy színek, pókháló finomságú vonalak. Ezek Ruttkay Sándor grafikáinak, a krétarajz sejtelmességét is a kifejezőerő szolgálatába állító lélektérképeknek legjellemzőbb, egyetlen rápillantással ugyancsak észlelhető tulajdonságai. Ám a szemnek kellemes, a becses külcsínnel új és új nézőt toborzó lapok, még az emberi szenvedés különféle fázisait rögzítők is attól szépek, hogy grafikai erezetükben egyúttal ott az ábrázolt világ mélysége. A vonalháló mint gesztusértékű kinyilatkoztatás azért érték, mert érzelemrétegeket rejt. Legalábbis ez olvasható le Ruttkay embereinek arcáról: a fölüdülés, a titkolódzás, az irgalom – irgalom a betegek, az elesettek, az egyedül maradottak iránt -, a részvéttel teli együttérzés.”

(Szakolczay Lajos, kritikus, irodalomtörténész)

„Grafikai lapjain mindig valamilyen időtlen vággyal és viszonnyal, érzelemmel és indulattal szembesíti magát és nézőjét. Típusait lehetetlen, de szükségtelen is konkrét korhoz-helyhez kapcsolni. Művészi világa egyetemes: szkepszissel és humánummal, borongó melankóliával és bölcs humorral is átszőtt. Finom vonalainak pókhálószerűségei, fölindulásainak koromfoltjai, teremtő képzeletének füstszerűségei megállítanak, visszahívnak, megtisztító meditációra késztetnek.”

(Éles Csaba, művészettörténész)

„Grafikai eljárásának jellegzetes jegyei között említhető a szűkszavúság, az árnyalt, szép elhagyás, a biztos rajztudás, a gesztusok nagyvonalú, olykor expresszív kezelése, vagy a telítettség különböző arányainak, a negatív és pozitív foltrendszereknek a megjelenítése. Alkotásai egyidejűleg hordoznak klasszikus és modern jegyeket. A figurák, a komponálás, a megformálás módja jellegzetesen klasszikus irányultságú, ám kortársi kezdemény a grafikai vonalak megtörése, elhagyása, csak súlypontokon történő jelzése. Jellegzetes, háttértelen képein a figurák is háttértelenül lebegnek. Ha mégis némi súlyuk támad, az történetük következménye.”

(Balázs Sándor, művészeti író)

 



 

Felmutat égbe szent Gellért keresztje

 

A kárpátaljai munkácsi egyházmegye latin rítusú főpásztorát, Majnek Antal ferences püspököt fogadhatta körébe 2015. szeptember 18-án a Stuttgarti Szent Gellért Egyházközség. A püspök úr előbb a Szent Erzsébet Barátságklub péntek délutáni összejövetelét látogatta meg, s megtiszteltés volt számukra, hogy egy ilyen magasrangú főpapot láthattak vendégül.

De kit is tisztelünk mi a püspök atya személyében? Bemutatkozásából megtudhattuk hogy: Budapesten született 1951. november 18-án, s előbb a villamosmérnöki diplomát szerzett, s majd csak ezt követően kezdte meg a teológiai tanulmányait, amelynek részeként 1981 szeptemberében szerzetesi fogadalmat tett, s 1982. április 17-én Budapesten pappá szentelték. Ezután 1989 júliusáig a Szentendrei Ferences Gimnáziumban fizikát, technikát és hittant tanított, és innen érkezett püspöke megbizásából 1989 júlusától Kárpátaljára a magyar hívek papi szolgálatára . II. János Pál pápa előbb, 1995. december 9-én, cimzetes- majd ezt követően őt nevezi ki Rómában Kárpátalja megyéspüspökévé 1996. január 6-án.

A Barátságklub tagjai elbeszélgettek Antal püspök úrral mindennapi életéről, hivatásáról, a kárpátaljai egyház múltjáról és jövőjéről, és így hiteles válaszokat kaphattunk a diaszpora helyzetéről, gondjairól, s egyben az ukrajnai testvéregyházi kapcsolataiba is bepillantást nyerhettünk, s elbeszélése rávilágított a Kárpát-medencén innen és túl, a szorványban élő magyarokkal felvett kapcsolataira is. Megtudhattuk, hogy bár béke van Kárpátalján, de az emberek mégis félelemben élnek; félnek a katonai besorozástól; s nem kevésbé attól, hogy az emelkedő élelmiszerárak mellett már nem lesznek képesek arra, hogy csökkenő munkabérükből, megvegyék a mindennapi betevő falatjukat, hiszen a minimálbér - ami 9 ezer forint, s a minimál nyugdíj még ennél is kevesebb, csupán 8 ezer forint körül tendál – ami lassan már nem lesz arra sem elég, hogy életük fenntartásához szükséges gyógyszereiket megvásárolhassák.

Megtudhattuk, hogy kárpátukrajnai testvéreink megsegítésére megmozdult nemcsak az anyaország, de a világ összmagyarsága is, - s ekkor Imre atya közbeszólásából megtudtuk -, hogy a Szent Gellért Egyházközség 5.000,- EUR összegű gyüjtése is Majnek püspök úr híveit segítette. Bár ez az összeg csupán csepp volt ahhoz a nyomorhoz képest, amelyben távoli testvéreink élnek, de mégis hozzásegítette a rászorulókat abban, hogy ha rövid időre is, de hozzájussanak szükséges gyógyszereikhez, megvehessék élelmiszereiket, és majd a kemény téllben lakásuknak legalább egy helyiségét kifüthessék.

Természetesen, ilyenkor az ott élő embereknek nagyobb szükségük van a hitre, és az isteni vigaszra, így megtudhattuk, hogy a Nyugat-Ukrajnában élő embertársainknak fontos lételemük, hogy hisznek és remélnek a Jóistenben, templombajárók, és mind ők, s mind az ő nevükben a püspök úr is megköszönik adakozó segítségünket. Püspök atya elmondta, hogy minden szerdán a bemutatott szentmiséjét értünk, adakozókért ajánlja fel.  

A barátságklub-i összejövetelt egy három papos koncelebrált szentmise követte, amelyen a szentbeszédet püspökatya tartotta. Homiliájának témája az aznapi válaszos zsoltár szövege volt amelyet az előénekesek és a nép felváltva énekelt, s . amelynek az első sora megegyezett Mt 5,3 által felsorolt nyolc boldogság első titkával: Boldogok a lélekben szegények, * mert övék a mennyek országa.

Számomra érdekes volt a szentbeszéd fejtegetése, mert olyan dolgokra is kitért, amelyek fölött én eddig könnyedén átsiklottam, de most, hogy ráirányították erre a fígyelmemet, nekem is szöget ütött a fejemben. Már a zsoltár első sora is fontosnak találta kiemelni, hogy a zsoltár nem általában beszél egy boldog szegénységről, hanem csak azt a szegényt nevezi meg boldognak, aki lélekben szegény. Vajon ehhez így viszonyul a mi világunk is? Nem hinném. A világ szemében a boldogságnak elengedhetetlen feltétele a jólét, a siker, a gazdagság, a földi javakban való dúskálás. Püspök atya elmondta, hogy alkalma nyílt India nagy szegénységben élő népei között járva megfigyelni, hogy szegénység ide vagy oda, de ezek a koldus szegény emberek mégis boldognak látszanak, mert a boldogság nem más, mint út a céljaink felé, s ha az embernek van egy kitűzött célja, akkor a célok felé haladva, az akadályokat leküzdve, egyre boldogabb az ember. A püspök atya, azt is mondta, hogy a szó, „boldog“, nem túl jó fordítása a Szentirásnak, ezt inkább az „áldott“ „megszentelt“ szavakkal kellene behelyettesíteni, vagyis áldott az az ember akivel az Úr maga van, ezért semmitől sem kell félnie. Szeretném itt közreadni azokat a sorokat, amelyek a zsoltárban is elhangzottak:


„Válasz: Boldogok a lélekben szegények, * mert övék a mennyek országa. Mt 5,3.
E: Nem válthatja meg az ember önmagát, * váltságdíjat nem adhat Istennek.
Az élet váltságdíja túl magas, † a végén is kevésnek bizonyul ahhoz, * hogy örökké éljen és ne lásson pusztulást...
E: Ne bánkódj, ha meggazdagszik valaki, * és ha gyarapszik házának fénye,...
mert semmit sem visz magával, ha meghal, * nem követi őt dicsősége.
mégis az elődök nemzedékét követi, * azokét, akik napvilágot már sohasem látnak.
Zsolt 48,6-10.17-20

 

A zsoltárt elemezve, mutatott rá a püspök úr arra, hogy áldás az, ha maga Isten van jelen az életünkben, és átkozott az az állapot amikor Ő hiányzik az életünkből.
A szentmise után azonban még nem fejeződött be püspök atya aznapi egyházi szolgálata, mivel szokásosan minden harmadik pénteken missziónk tagjainak Imre atya bibliakört tart, s ezt vállalta most püspök atya magára. Tőle, mint szakavatott biblikustól megtudhattuk, hogy hogyan és miért olvassuk a Bibliát, és egyben az ő Szentírás-olvasási szokásait is megismerhettük. Elmesélte, hogy a közismert Békés-Dalos által fordított ősrégi „Könyvét“ , amelynek a margóját ceruzával rendszeresen széljegyzetekkel illette, - hogy ezáltal a számára fontosabb gondolatokat kiemelje - s éppen ezt a kipreparált példányát egy kölcsönadás után elfelejtették neki visszaadni, s ennek a hiányát még ma is erősen nélkülözi. Arra buzdított minket is, hogy inkább lassan, és elgondolkodva, a sorokat alapossan megrágva, próbáljuk a lényegi tartalmat kiszűrni, s ezáltal elmerengeni azon, hogy mit akar az Isten személy szerint számunkra ezekkel a sorokkal üzenni.
Mivel egyházi eseményekben bővelkedett ez a hétvége, így búcsúünnepünk előestéjére is jutott a programok közül.Ezen a napon azért töltötték meg a Bruder Klaus templom padsorait híveink, mert a 2013-ban országosan meghirdetett „Nyitott Templomok Éjszakája“ programnak már nálunk is nagy hagyománya van.
Az persze, hogy nálunk ilyen népszerű ez a program nem a véletlennek köszönhető, hanem annak, hogy Schulteis Éva, - aki már tavaly is elvállalta ennek a rendezvénynek a lebonyolítását, s az akkori előadásával olyan nagyon magasra helyezte a mércét, hogy idén már nem volt arra szükség, hogy mézesmadzaggal csalogassuk a híveket, jöttek ők maguktól is, és idén sem csalódtak. Még a legvájtfülübb művészetkedvelő innyencet is elkápráztatta a spanyolországi szakrális építészetről szóló előadása, amelyet tiszteletre méltó komoly professzionalítással tartott meg. Előadásának palettáján a következő városok egyházi létesítményei kerültek bemutatásra: Segovia, Salamanca, Avila, Madrid, Toledo, Cordoba és Granada.
De mielőtt képzeletben bejárnánk Hispánia tájait,előadónktól megtudjuk, hogy miben különbözik, és miben egyezik a román és a gótikus építőművészet:

Román építészet:

·                 XI-XIII. század

·                 fal: vastag, várszerű. Feladata: védelem is. Tart.

·                 félköríves boltív

·                 római keresztboltozat

·                 alaprajz: hajók, szentély, négyzet. Kötött boltozás.

·                 bélletes kapuzat

·                 ikerablakok fent, rózsaablak. Lent: lőrésszerű.

Gótikus építészet:

·                 XIII-XV. század

·                 fal: vékony, csak határol. Oszlop, pillér, borda, támpillér tart.

·                 csúcsíves boltív

·                 bordás keresztboltozat

·                 kötetlen boltozás

·                 bélletes kapuzat

·                 ikerablak, rózsaablak, nincs lőrés.

·                 fal helyett lehet üvegablak

Tehát ha összehasonlítjuk a két stílust azt láthatjuk, hogy a gótika szinte oldalági unokatestvére a romanikának, csak amig az első biztonságot sugárzó, vaskos lábakon álló, addig az utóbbi karcsú, égbeszökő tornyokat alkalmaz, egyfajta szembeállítása az embernek az isteni nagysággal.
A pireneusi-félsziget északi részén egészen a XI. századig az építőművészetre erősen rányomja a bélyegét az arab mór művészet, amelyet más néven arab gótikának is szokás nevezni, mivel formaelemei között a patkó,- és a szamárhát mellet csúcsív, ívboltozat is jelen van, és különféle boltívek mintájára faragott kupolákat és áttört köcsipkézetet is alkalmaz..
Majd az arabok és a mórok visszaszorításával teret nyer a keresztény művészet, amelynek csodálatos épület példányát láthatjuk Santiago de Composteleban, a XI. században Szent Jakab tiszteletére emelt székesegyház, amely Európa 3 leglátogatottabb zarándokhelyének egyike, s amelyet a Toulouse-i Saint-Sernin templom mintájára emeltek. A főoltár alatt, a szentély félköríves részénél helyezték el Szent Jakab földi maradványait. A székesegyház bejárata fölött elhelyezett 12 apostol figurája már nem utal a románkor merev szigorú, egysíkú elrendezésére, itt már az apostolok egymás felé fordulnak, mintegy egymással beszélgető csoport látszatát keltve.
Az épület 1985-ben fölkerült az UNESCO Világörökségi listájára.
A következő állomás Segovia volt, itt található a Szent Mária-székesegyház, amely az utolsóként emelt gótikus katedrálisnak számít Spanyolországban. A székesegyházat a 16–18. század között építették, és a meghatározó gótikus stílus mellett már reneszánsz jegyeket is tartalmaz.

Meghökkentő kép tárult Éváék szeme elé. Amikor Salamanca két székesegyháza közül a az 1100-as években épült kapuzatánál a gótikus ornamentika között egy oda nem illő szkafanderes űrhajós figurát láttak pózolni. De hát hogyan került oda erre a XII. századi épületre? Erre megtalálhatjuk a választ a középkori hagyományok között, mely szerint ha egy kőfaragó mester valamely javítást végzett az elődje munkáján, mindig otthagyott egy jelet, amely saját korára utalt, s így került 1993-ban a javítási munkálatok után a kapuzat ormára saját munkálatainak jeleként ez az űrhajós. Salamanca hírnevét az alapozta meg, hogy egyeteme közvetítette az arab kulturát, és annak eredményeit Európának (lásd arab számok), s az egyetem falai között tanult többek között: Keresztes Szent János, Loyolai Szent Ignác, Cervantes, Lope de Vega stb, s mint ahogy azt Éva említette Spanyolország legszebb városai közé sorolják.
Avilában, szent Teréz születésének helyén, elsősorban a román stílusú szent Szekundusz templomot érdemes megnézni. Nevét a XVI. szátadban a város Szent Péter tanítványának és egyben a város első püspökének az ezen helyen megtalált sírjáról nyerte, (korábban ez a templom Szent Sebestyén nevét viselte).
Avilában találjuk Spanyolország első gótikus katedrálisát, amelyet a XI. században a francia építész, Fruchel mester épített, s ennek építésénél előbb használtak hengeres kváderköveket, mint Párizsban, vagy Laonban.

Madrid. Az Elesettek völgyének hatalmas fehér emlékkeresztjétől kísérve lehet eljutni a kisvárosba.
A barlangtemplom tetejét egy hatalmas kereszt díszíti, ezzel is utalva arra, hogy Isten oltalma alatt áll a terület. Mellette található a királyi kastély, és a vele egybeépült San Lorenzo templom, amelyet II. Fülöp fogadalomból emeltetett, az általa szétlőtt Szent Lőrinc kolostor helyett, a kastély és kolostor rostély alaprajzú, az azon megsütött vértanú emlékére. A hűvös eleganciájú épület 207 × 161 m, négy saroktornya, kupolája, 86 lépcsőháza, 1860 helyiségének 2500-nál több ablaka érzékelteti méreteit. Belső terei, berendezése, festményei, kincsei méreteihez méltók. 10 m átmérőjű, nyolcszögű Panteonjában 26 uralkodó nyugszik. Külön egység a Palacio Real és a Bazilika.
Engem ottjártamkor az lepett meg, hogy az a Francisco Franco, akit olvasmányaimban (ld. Hemingway Akiért a harang szól) mint diktátor ismerhettem meg, s így számomra nem volt tőle elvárható egy olyan gesztus, hogy keresztett emeltessen minden elesett emlékére, függetlenül attól, hogy melyik oldalon, és milyen érdekekekért harcolt. Jól emlékszem még az idegenvezetőnk szavaira, aki úgy idézte Franco szavait, „ hogy mindenkit sirat valahol az édesanyja, s aki itt nyugszik, az mind életét adta a spanyol nemzetért, Isten akaratából történt a haláluk, de emlékük örökre fennmarad.“
A toledói öthajós katedrális helyén a VI. században a vizigótok emeltek templomot, ekkor már érsekséget is kapott a város. 711-ben a mórok meghódították a területet és mecsetté alakították át a templomot, majd ezt a helyükre érkező kasztíliaiak rombolták le, és 1086-ban elkezdték építeni a mai katedrálist, amelynek építése 1222-re befejeződött, de utánna még maradtak kisebb-nagyobb átalakítások mudejár, reneszánsz és barokk stílusban. A gótika bonyolult térfűzéseivel, s a gazdag dekorativ faragványaival méltán viseli a virágos gótika nevet. Ez a gótikus stílusú katedrális a katolikus Spanyolország „spirituális” központja, az ország primási főtemploma.
A bourgesi székesegyház mintájára épült templom mind a kora- s mind a késői gót stílusjegyeit magán viseli, a jobboldali befejezetlen tornyát El Greco fia Joel Manuel kupolává alakította át. Éva beszámolójában az is elhangzott, milyen értékes az 1517 és 1524 között készült ötvösművészeti szentségtartó (monstrancia) remekmű, amelynek súlya 196 kg., s anyaga színezüst, színarany és drágakövek.Én elgondolkodtam ennek a monstranciának a liturgikus rendeltetésén, mert ezt az ünnepi szentmiséken, körmeneteken vagy litániákon nem tudta egy pap sem megemelni, valószínűleg csak szentségimádásra használ(t)(j)ák. A világ talán legszebb faragott oltára is ebben a katedrálisban található.
Toledoban három kultúra is - az arab, a zsidó és a keresztény - is teret hódított.
Erre példa az Alcazar, egy belsővár, amit a római romokon a vizigótok emeltek, majd V. Károly császár alakíttatott át palotává, - és az alcazar szónak a jelentése: mór fellegvár - utóda, Fülöp császár 1561-ben azonban Madridot választotta fővárosául, ezért sokáig üresen állt. A XVIII. sz.-ban ide telepítették a katonai akadémiát, - ez adott még újra katonai szerepet az Alcazarnak.
Cordoba a VI. században a anyugati gótok, majd 711-ben a mórok kezére került 756-tól emirátus 929-től a cordobai kalifátus székhelya. A VIII-X. században épült fel híres katedrálisa, a La Mezquita, amely eredetileg arab mecset volt, és a X. században élte fénykorát Cordoba jelképe és büszkesége a Mezquita templom, amelynek a helyén a rómaiak idejében Lunus tiszteletére emelt templom állt, majd ezt a keresztény korban szent Lőrinc tiszteletére átépítették, s ezt a templomot 711 utántól egy félévszázadig a keresztények közösen használták az arab hódítókkal, úgy hogy az egyik felében a mecset volt, a másik felében a Szent Vince egyház. Az arabok megvásárolták a keresztények templom részét is, és megépítették gyönyörű mezquita templomukat, s a templom a XVI. századig érintetlen állapotban maradt, majd ekkortól beleépítik a mecsetbe a Szűz Mária tiszteletére emelt katedrális, s ezzel jóvátehetetlen károkat okoztak a mezquita templomban.
Granada római előzmények után a nyugati gótok, majd 711-ben az arabok foglalták el, akik a XI. században megalapították területén a granadai emirátust, amelynek fontos épülete az Alhambra, amely kecses oszlopaival, márvány íveinek erdejével az Ezeregyéjszaka világának megtestesítője Spanyolország földjén.

Én azért is hálás vagyok Évának, mert előadásával sikerült lefújnia a régmúlt porát spanyolországi úti emlékeimről, (1974)-ben én is bebarangoltam az ország műemlékekben bővelkedő városait, s így beszámolója segítségével gondolatban most újra bejárhattam az ódon templomépületeket, s képzeletemben ismét megelevenedhettek a régi szép emlékek. A magam, és mindannyiunk nevében megköszönöm, s egyben a továbbiakban is a hasonlóan szép előadások megtartását várom tőle.

Évától a szót Majnek püspök úr vette át, hogy megismertesse velünk Kárpátalja egyik legrégibb és legszebb székesegyházát, Tours Szent Márton tiszteletére szentelt templomot. A jelen templom kezdete a XIV századra nyúlik vissza, a történelem sok vihara tépázta mig a ma is látható formáját elnyerte: a XIV. században átalakították, majd a Hunyadiak felújították, majd a refomáció idején ahitújítók kezére jut, s a katolikusok csak 1660-ban vehették újra birtokukba.1686-ban Caprara a császári sereg vezére felgyújtotta, s ezt a templompusztítást csak úgy ahogy sikerült a katolikusoknak helyrehozniuk, így a valódi munkálatok az 1746-os évre halasztódott. 1800-ban Schönborn gróf egy oltárt építetett, amelynek oltárképén a templom védőszentje látható, - az ismert jelenettel, amelyen éppen a köntösét osztja meg a koldussal – s ez az oltárkép jelenleg is a főoltár disze. A képet Bécsben festették. A XIX. században a templomhajó megrongálódása miatt az egész templomot lebontották, s a régi templomból csak a szentély maradt meg, s ismét Schönborn gróf volt az, aki a költségek oroszlánrészét magára vállalta. Az új templom 1905-ben Czigler Győző tervei alapján Wagner Márton építőmester építette eklektikus stílusban, s a templom szentelése nagy ünepélyességgel 1905. szeptember 24-én történt. Sajnos a hívek nem sokáig örvendhettek szép templomuknak, mert 1945 után a templom újból felújításra szorult, de a szűkös anyagi helyzet na, és a politika ezt csak 1967-től engedte meg.
A XIX. század végére a templomhajó olyan állapotba került, hogy le kellett bontani. Csak a szentély maradt meg a régi templomból, amelyet kápolnává alakítottak. 1896-ban Schönborn gróf kezdeményezésére határozták el az új templom felépítését. A grófi család jelentős mértékben járult hozzá ennek finanszírozásához, a teljes összeg felét biztosította. Az új templomot Czigler Győző tervei alapján 1905-ben Wagner Márton jászapáti építőmester építette fel, a régitől eltérő tájolással, eklektikus stílusban. Az új templom alapfalait 1904. augusztus 7-én áldották meg, a már felépült templomot pedig 1905. szeptember 24-én szentelték fel nagy ünnepélyességgel. 1945 után a templom felújításra szorult, erre azonban, hosszas huzavona után, csak 1967-ben sikerült engedélyt szerezni. A templom építésének centenáriumára újabb külső felújítást kezdett az egyházmegye 2004-ben, amely sajnos még nem fejeződött be.

A templom 2002. március 27-én lett az újonnan alapított Munkácsi Egyházmegye székesegyháza. Orgonáját 1913-ban a budapesti Rieger Testvérek építették. A bejáratnál található a bezárt és megrongált zsófiafalvi templom oltárképe, Madarász Viktor festménye. A képen Szent István király látható, amint felajánlja a koronát Szűz Máriának, ill. általa a gondviselő Isten kezébe.

 
Az egykori szentélyből kialakított Szent Mihály kápolna a nyolcszög három oldalával záródik, és minden oldalról támpillérek támasztják. Az északi oldalán álló kerek torony tetejére csigalépcső vezet. A kápolna boltozata hálószerű; a bordák metszéspontjaiban kerek, rombusz és pajzs alakú zárókövek díszítik. A déli falban három részre tagolt gyóntatófülkét alakítottak ki. A kápolna nyugati részén neogótikus karzat magasodik. A nyugati oldal mindkét szélén a diadalív felső része látható. A kápolnában az átalakítások közben XIV. századi freskókat fedeztek fel.
Déli bejárata felett látható a templom átépítésében elévülhetetlen érdemeket szerzett Büdy Mihály 1563-ban készített címere. Anyakönyvet 1712 óta vezetnek. A liturgia nyelve: magyar, szlovák, ukrán.

Imre atya mindannyiunk nevében megköszönte a püspök atyának a tartalmas, és szép beszámolóját, és ezután egyházközségünk hívei a templom előtti téren, Mindszenthy biboros úr szobra előtti főhajtással, és a Himnusz eléneklésével fejezte ki a világ valamennyi katolikus hívőivel való egytemes összetartozását.

 

Szent Gellért-napi búcsú

2015. szeptember 20-án azért jöttek össze a stuttgarti- és stuttgartkörnyéki hívek, hogy védőszentjük halálának közösségi szempontból fontosnak ítélt emlékezetét életben tartsák. Milyen közösségi szempontokra gondolok itt? Hát a legfőbb közösségi szempont az, hogy csak akkor leszünk Egyház, ha hasonlóvá igyekszünk lenni egyházközségünk védőszentjéhez, szent Gellérthez, aki földi életében mindenben igent mondott Isten akaratára.
Majnek püspök úr részletesen kiemelte Szent Gellért életének főbb vonásai közül mindazokat, amelyek számunkra is követendő példák kell hogy legyenek.
A magyar történelemben kulcsfontosságú szerepet játszott szent Gellért. Abban az időben amikor ő élt, a tét nem volt kevesebb: vagy sikerül megszervezni a nyugati mintájú keresztény országot, vagy a magyarság menthetetlenül belehull a történelem népeket fölemésztő nagy süllyesztőjébe, mivel a történelmi évszázad már messze meghaladta a törzszsövetségeken alapuló állami formációkat. Erre az országmentő munkára vállalkozott szent István, s erre hívta meg segítőtársul a velencei származású Gerhardus Sagredo, bencés rendfőnököt, aki elvállalta ezt a feladatot, és buzgón látott neki a térítő munkának amelynek köszönhetően országszerte gyorsan terjedt a keresztény hit. Persze szép számmal maradtak olyanok is, akiknek a pogányság, és a vele együttjáró régi életforma egyet jelentett a korlátlan szabadsággal, s az, hogy a kereszténysággel együttjáró letelepedés, - amely a nép megmaradásának fontos alapköve volt -, egyben az addigi rabló portyázásoknak is egyszer és mindenkoron véget vetett. A földművelést eddig nem próbáló  katonáknak a körében ezért nagy zúgolódás támadt. De mi, napjainkban hogyan is vagyunk Szent Gellérttel, meghalljuk-e, hogy mit üzen rajta keresztül az Úristen - tette fel nekünk a kérdést a püspök atya, s azt mondta, hogy amennyiben az ember értékranglistája csúcsán nem az Isten áll, hanem akárki mást, vagy akármi mást imád, akkor ez az ember bálványimádó. Az emberiség életében sok olyan fordulópont volt, hogy letért a helyes útról, s ilyenkor, Hozzá visszavezető út iránytűje, mindig egy az Úristentöl küldött próféta volt. Ilyen volt az európai hírű Kapisztrán Szent János is, aki ugyancsak Illés próféta szellemében térítette vissza a reneszánsz időkben az Istentől elfordult világot az egy élő Istenhez. Kevésbé tudják ezt róla, pedig az ő életművének már csak a betetőzése volt a nándorfehérvári diadal. Hatalmas nagy lélek volt ő; Illés szellemében, Szent Pál szellemében élt és működött.

A magyarság szempontjából viszont Szent Gellértnek volt ilyen feladata, hogy az egész Kárpát-medencében a már valamennyire megtérőben lévő, és a pogányságra időnként visszatérő népet Krisztus útjára térítse.

Püspök atya, - hogy a magyarság továbbra is elkerülje a kis népek sorsát vagyis azt, hogy belehullik a történelem süllyesztőjébe azáltal, hogy önemésztően fölmorzsolja önmagát, s erre korunk és világunk máris ránkmelte fenyegetően a mutatóujját - három fontos dolgot emelt ki:

"A legelső parancsolat, amit az emberiség kapott, hogy ti. emberek, szaporodjatok és sokasodjatok, töltsétek be a földet és uralkodjatok a földön.

A másik dolog, amire figyelnünk kell: . És ne fordítva, ne a test, ne a matéria uralkodjon rajtatok. Nagyon elfeledett törvény ez, amire kevesen még emlékeznek az ortodox zsidók között, a muzulmán világban és Indiában. Mind a három népnél láttam, hogy mennyire tudatosan és istenfélelemmel, de ugyanakkor szeretettel is élik ezt az első, ősi parancsolatot.

Aztán egy következő, amit mindenütt elhanyagolnak, nálunk is: az Úr napját szenteld meg. A hetedik napon pihenj meg... Ez a lényeg! A szeretet és béke Istenénél kell mintegy feltöltődni, akkumulálódni a következő hét fáradozásaihoz, munkáihoz. Hat napig dolgozzál, a hetedik nap pihenj meg, azt az Úrnak szenteld.

Végül pedig fontos parancs, hogy az Úristenre mindig szünet nélkül figyeljünk, ahogyan Szent Pál apostol fogalmaz: „szüntelenül imádkozzál!”

Amikor most, hogy megírjam a beszámolómat egy kicsit behatóbban foglalkoztam a szenttel, hogy mi lehet életének tanulsága az én életemre, én erre vonatkozólag két fontos követendő dolgot találtam: Tudjuk róla, hogy nem Magyarország, hanem a Szentföld volt utazásásának főcélja, s hogy ezen változtatott Razina apátnak köszönhető, aki rábeszélte arra, hogy milyen nagy szüksége van földünknek az ő térítőmunkájára. Elgondolkodtam azon, hogy vajon hozzá hasonlóan én is képes lennék-e nagy álmaim föladására, hiszen az ifjú Gellért nem kevesebbet adott fel mint ifjonti fogadalmát a Szentsír őrzésére. Pedig bizonyos, hogy szentföldi útját hosszasan tervezgette, és a fejében már kristály tisztán állt a szentföldi út teljes hogyan-továbbja, s ő mégis igent mondott Razina apát kérésére.Bizonyára arra gondolhatott mielőtt megváltoztatta úticélját, hogy Razina apátot az Úristen vezérelte útjába, és az Ő szavának engedelmeskedik.
Vajon én is meghallom a hozzám intézett Isten- kérést ha máso/n/kon keresztül szólít meg? Le tudok-e mondani saját akaratomról, beadom-e a derekam egy nagyobb horderejű kérdés érdekében? Őszinte-e a válaszom ha „igent“ találnék a kérdésre mondani? Melyik fokán állok én a lelkifejlődésnek? - azt hiszem ezekre a kérdésekre a feleletem csak az lehet: hogy bőven van még tanulni valóm.
Patrónusunknak volt még egy másik nagyon fontos lelkivonása, amely különösen a mai zajos világunkban értékelendő: tudott elcsendesedni, megtalálta a maga belső csendjét. Amikor Szent István meghívja őt a 7 éves Imre fiának nevelőjéül, akkor szentünk 7 évig nevelte a fiút az esztergomi királyi palotában. Tanítványának életszentsége tanúsítja, hogy nevelő, oktató munkája nem veszett kárba! Ezután következtek a bakonybéli remeteség évei. A monostor melletti erdei kunyhóban tudott leginkább elmélkedni és dolgozni. Ekkor írta szentírásmagyarázó munkáit, többek között a Zsidókhoz írt levélhez és Szent János apostol I. leveléhez. Kár, hogy e munkái mind elvesztek. Kb. 1028-ig örülhetett a monostor csendjének és erdei magányának.nagyon megszívlendő lenne, ha mi is a zajosnak szeretett világunkban - még be sem tettük a lakásba a lábunkat, máris szól körülöttünk a rádió vagy a magnó - , követve példáját elcsöndesednénk, és a belső csöndjében csak az Istenre figyelnénk.

„ Légy csendességben, Isten hogyha hív.
            Halkan szólít, mint pásztorhangú síp."
           
(Sik Sándor: Légy csendességben)

Istenünk, ki Szent Gellért püspöknek vértanúságáért megadtad a halhatatlanság koronáját, engedd jóságosan, hogy akinek emlékezetét áhítattal üljük itt a földön, annak szüntelen pártfogása védelmezzen minket a mennyben!

A mise csendes perceit színesítette Kocsis Jutka orgona kisérete és Horváth Ottó szakszofon játéka, a bevonulásra elhangzó Jean Baptiste Loeillet (1680-1730): Allegro. Majd áldozásra Joseph Haydn (1732-1809): B-Dúr trombitaverseny II.tételét, az Andante-t, kivonulásra pedig Francesco Maria Veracini (1690-1750): Sonate IV tétel – Gigue-t adták elő. Jutka és Otto lebilincselő játéka nagyban hozzájárult a hívek misehangulatának áhítatához. Köszönjük nekik ezúttal is.

A mise a püspök atya áldásával, majd ezt követően a Magyar- és a Székely Himnuszok eléneklésével zárult.

A szentmise lelki tápláléka után az időközben elkészült finom ételek elfogyasztása kövezkezett, majd ezt követően a hívek ismét visszatértek a templomba, hogy meghallgassák Tibor atya színes riportját Majnek Antal püspök úrral, aki papi élete főbb állomásairól számolt be, többek között papi elhivatottságáról, püspöki kinevezéséről, a már eddig megtett megtett papi és püspöki útjáról, valamint a még előtte álló feladatokról.

A beszámoló kérdéskörei közötti szüneteket, Geng Ildikó gitárkiséretes és Böhm Timea Sillye Jenő által komponált zenéit adták elő. Megvallom, hogy ez az egyházzenei műfaj nem a szívem csücske, de Timea és Ildikó énekétől olvadoztam. Ildikó bársonyosan selymes, fényes hangja, éppen az a hang, amelyik nekem a világon a legjobban tetszik, csak sajnos meglehetősen kevesen vannak azok, akik ilyen hangot birtokolnak, nem győztem meghallgatni, amikor néhány évvel ezelőtt a neten rákadtam a „Veni, veni Emmanuelt“ éneklő Enye nevezetű hölgyre (ajánlom másoknak is a meghallgatását) ennek az énekesnő hangjával tudom rokonítani Ildikó hangját. Lehet, hogy Ildikó  által, még a Sillye Jenő zenét is megkedvelném. Timea és Ildi, csak így tovább! Köszönjük.

S zárószónak álljon itt repertoárjukból egy nagyon szép szövegű ének első versszaka, és Utóhangja.

Ehhez csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy utánanéztem, és ez nem Sillyétől származó ének, valamint nem is a szívsebész Papp Lajos alkotása, és az Utóhang sem Kányádi vers, hanem egy a nagyközönség előtt ismeretlen özvegyasszony önbiztatása, amikor a férje halála miatt búsult.

Az én Miatyánkom

Mikor a szíved már csordultig tele,
Mikor nem csönget rád soha senki se,
Mikor sötét felhő borul életedre,
Mikor kiket szeretsz, nem jutsz az eszükbe.
Ó, „lélek”, ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba, reményteljesen,
S fohászkodj:
MIATYÁNK, KI VAGY A MENNYEKBEN!

UTÓHANG

S akkor megszólal a MESTER, keményen-szelíden,
Távozz, Sátán – szűnj, vihar!
BÉKE s CSEND legyen!
Miért féltek, kicsinyhitűek?
BÍZZATOK! Hisz’ én megígértem Nektek!
Pokoli hatalmak rajtatok erőt nem vesznek
Hűséges kis nyájam, ÉN PÁSZTOROTOK vagyok,
S a végső időkig – VELETEK MARADOK!

 

Stuttgart, 2015-09-30.

Zeitler Barbara


 

Első zarándokutam a stuttgarti magyar katolikus közösséggel

 

Végre megérkezett a várvavárt pillanat ... Nagyon vártam, hogy ”már” végre a megszokott rutinból, a stresszes munkanapokból és a komplikált privát életből, egyszerűen kilépjek, valami újat lássak, hallhassak és persze lelkileg feltöltődjek. Kiváncsian, nyitottan az újra és, miért ne, tele reménnyel indultam neki a zarándokútnak.

 

Nagyon röviden szeretném összefolglalni a legfontosabb élményeket és azokat amik a legjobban megérintettek.

 

Kezdeném a baráti, családi hangulattal. Gondolom mikor valaki azt mondja megyek zarándokútra, az első gondolata az lenne hogy csak ima, elmélkedések, templomi énekek, szóval “csak egyházi” programok/beszélgetések lesznek. Persze mindez hozzá tartozik, de nem csak ez …. Számomra a változatosság fontos és ezt a változatosságot a zarándokút kulturális oldala is hozta meg. Nagyon hálás vagyok, hogy ennek az egyházközségnek a tagja lehetek.

 

El kell árulnom, hogy nagyon lassan “dolgozom” fel a látottakat, a hallottakat. A rengeteg képet valahova be kell sorolni…

 

Az első állomásunk Madrid volt. Hosszú tágas utak, szép épületek, templomok. Meglátogattuk a Prado Múzeumot és a Királyi Múzeumot. A legjobban El Greco és Murillo festményei ragadtak meg. A zarándokút következő napjain a két festő festményeit több helyen is megcsodálhattuk.

Másnap Petra idegenvezetőnk vezetésével tovább utaztunk és meglátogattuk a 16-ik században épült El Escorial uralkodói kolostor–palotát. Többek között itt láttható a királyok pantheonja, 26 spanyol király és királyné koporsóját őrzik.

Segovia városba érkezve az első látványosság az Ibériai-félsziget egyik legjelentősebb római kori műemléke, a római vízvezeték. A város másik jelképe az Alcatraz várerőd, amit kivülről csodálhattunk meg.

Harmadnap. A következő látványos város Salamanca. Az óváros gyönyörű épületei miatt az UNESCO világörökségi listájára is felkerült. Itt található Spanyolország talán egyik legjelentősebb egyeteme, ahol a tanítás már 1130 óta folyik.

A katedrális oldalán láthattuk a modern kor “szobrát” is, vagyis egy űrhajóst.

Ezt a szép napot esti sétával és énekléssel fejeztük be, a hotel előtt pedig néző (vagy jobban mondva hallgató) közönségünk is volt.

Negyedik nap. Zarándok útunkat folytattuk Avilai szent Teréz szülővárosába, vagyis Avilába. Csoportunk a városfalon sétálva csodálhatta meg a tájat és a város egyik részét. Majd miközben egy téren végig sétáltunk, megcsodálhattunk nagyon szép csipkéket. Ugyanis épp azon a napon volt megszerveze egy verseny kiállítás, ahol a versenyzők bemutatták az ügyességüket. Majd a San Vincente bazilikát és a Szent Terez kolostor-templomot néztük meg. Az utóbbiban pedig a szentmisét tartottunk.

Toledo Spanyolorszag közepső részén található város, belvárosa pedig az UNESCO vilagörökség része. A város fontos szellemi és kulturális központja volt a keresztények, zsidók és muzulmán vallásúaknak. Híres volt még acél és ezüstjéről is.

Ötödik nap. Zarándokútunk fő céljához, vagyis Guadalupeba, vasárnap érkeztünk meg. Történelmi város, hagyományos középkori épületekkel, szűk, kanyargos, hangulatos kis utcákkal. De a legértékesebb az a fekete Madonna.

“A legendák szerint a 13 században egy cáceres-i tehénpásztornak megjelent a Szűzanya. A történet szerint a pásztor elvesztette egyik tehenét, s nem akadt a nyomára. Három napig kereste az erdőben, mire holtan találta nyájának tagját. Késével keresztet vetett az állat bőrén, mire az feléledt holtából, s e pillanatban tűnt fel hirtelen Szűz Mária. Utasította a pásztort, hogy menjen társaiért, és hozza őket is e helyre, mutassa meg nekik tehenét, s hogy mily csodás eset történt vele. Mikor ideérkezik a társaság, egy szoborra fognak lelni, melyet ne mozdítsanak el helyéből, hanem építsenek egy házat számára. Később pedig majd igen fontos templom fog állni e helyütt és egy nagy város fog épülni. Így szólt a Madonna kívánsága és jövendölése, mely a legendák szerint beigazolódott. A Szent Lukácsnak tulajdonított alkotás tiszteletére valóban építettek egy kápolnát, mely egyre bővült. Később pedig kolostort is emeltek e helyen, mely ugyancsak épült-szépült és még a királyokat is zarándoklatokra késztette. A Madonna-szobor tisztelete a 15-16. században érte el csúcspontját, mikor a spanyol földről induló felfedezők szinte kötelezően járultak a Szent Szűz tiszteletére alkotott műalkotás elé. Ekkor vált a Guadalupei Madonna (Señora de Guadalupe) igazán a spanyolok által újonnan meghódított területek védőszentjévé. “ (Wikipedia)

Hatodik nap. Sevilla, a város régi, romantikus, sikátorszerű utcái, különleges épületei, a virágokban és a mediterrán növényekben gazdag parkjai és kertjei nagyszerű élményt nyújtottak. Az idegenvezető elmondta, hogy Sevilla utcáin és parkjaiban rengeteg narancsfa látható, amikor pedig virágzik akkor jóillattal tölti meg és varázsolja el a várost.

Az Alcázar - amelyet a mór építészet egyik csodájaként emlegetnek - a pompától, a régi idők kalifáinak gazdagságától ragyog ma is. Bent a mozaikdíszítésben, a hatalmas méretű festményekben és gobelinekben gyönyörködhetünk, de láthatók itt belső udvarok és kertek is.

A Katedrális egyik különlegessége Kolumbusz Kristóf síremléke, amit négy, szoborba formált spanyol férfi tart, egyik kezükben kereszttel, a ruhájukon címerrel. Ezzel tiszteletüket fejezik ki az “ Újvilág” felfedezőjének.

Este pedig egy nagyon szép meglepetésben és egyúttal szép élményben volt reszünk: Sevilla esti fényben pompázott, az egyik parkban pedig épp a fúvós zenekar gyakorolt. Mindanyiunk meglepetésére láttuk, hogy nagy része fiatal, és önkéntesen gyakoroltak késő este jókedvvel.

Hetedik nap. Cordobát mint a tolerancia városát ismerték, ahol a zsidók, keresztények és muzulmánok éltek együtt békességben. Itt meglátogattuk a Mezquitát, Európa egyik legnagyobb mecsetjét. Különleges elmény az oszloperdőben sétalni. Megfigyelhettük, hogy különböző méretűek és színűek az oszlopok és szinte minden oszlopnak más története van. El se tudtam képzelni milyen lehet egy mecsetben katolikus templomot látni... Egyrészt érdekes, másrészt pedig példa lehet a mai társadalomnak az egykori békés együttlét.

Az idegenvezetővel a zsidó negyedben végig kalandozva, megnéztük az apró régi zsinagogát, tovább haladva a leírhatatlanul szép, árkados, virágos belső udvarokat néztük meg.

Nyolcadik nap. Lelkileg feltöltödve és új célok kitűzésével indultunk vissza Stuttgartba.

 

Mi fog hiányozni? Az esti séták, a baráti hangulat, az éneklések, a papbácsinak/atyának a csettingetése, a közös imák, az egymásra “másképp” való odafigyelés…..és sok-sok minden, amit szavakban nehéz kifejezni.

 

Tehát már várom a következő zarándokútat és a Jóisten segítségével oda is el fogok menni.

 

Stuttgart, 2015 szeptembere

 

Benedek Noémi Annikó

 

 

 

 



Egy kis nosztalgiázás a vasárnapi Zarándokok Találkozója kapcsán...

 

Hála Istennek, újra itthon vagyunk. Megjöttünk a spanyolországi zarándoklatunkról. Hogy milyen benyomással, azt elmondhattad a Frankfurttól Stuttgartig tartó, visszafelé vezető felejthetetlen úton. Szinte mindannyian ugyanazt mondtátok: „...Előbb az emlékeknek le kell ülepedniük...” „...Most azt sem tudom, mit emeljek ki a sok látvány közül...” „...Még nagyon frissek az események...”

 

Jómagam is csak ilyesmiket ismételgettem: „Nagyszerű volt... Felemelő... Fönséges...”

 

Most, egy nappal mindeneknek túlján (vagy elején?) már mélyebbre látok!

 

Ami engem megkapott, az a sok boldog arc és csillogó szem volt, amelyeknek tükrében jó egy hétig magam is sütkérezhettem...

 

Figyeltelek, s tanúja vagyok: boldog voltál egy pár napra!

 

Nem, nem kell lelkiismeretfurdalásod legyen azért, mert jól megy sorod, mert örömöd telik az életben. Nem azért kaptad Istentől ajándékba az életed, hogy ezt a földi létet valahogy „túléld”, „megúszd”, „átvészeld”. Szabad Neked élned, szabad neked boldognak lenned, szabad örülnöd, szabad keresned azt, hogy életednek minőséget adj!

 

Tudnod kell viszont: ahhoz, hogy boldog légy, nem szükséges egy luxus autó. Elég egy egyszerű autóbusz is, mint a mienk volt, amely egyszer-egyszer makrancoskodott is...

Ahhoz, hogy igazán boldog légy, még csak az sem szükséges, hogy pénzedet a világ legdrágább városaiban add ki... Elég egy mára jelentéktelen kisvárossá süllyedt kis Trujillo, ahonnan valamikor a hódítók kiindultak, vagy az ismeretlen – Toledóhoz közel eső – Torrijos, ahol esti sétánkon úgy megvert az eső...

Ahhoz, hogy boldog légy, nincs szükséged udvaroncok seregére. Elég egy maroknyi jóbarát, akivel együtt beszélgethetsz, nevethetsz, imádkozhatsz, énekelhetsz, és – akiknek figyelmességét és szeretetét élvezheted...

Ahhoz, hogy boldog légy, még csak különleges, érdekfeszítő, izgalmas nagy kalandokra sincs szükséged. Elég egy egyszerű esti séta, mint Sevillában, ahol este fél tizenegykor az Úrnapi körmenetre készülődő fiatal fúvósok csodálatos és lelkes zenéje a bőröd alá bújt... Vagy az a csend és meghittség, ami az avilai és a guadalupei székesegyházban percekig illetve órákig körülölelt...

 

Emlékszel?

 

Istenem, látszólag micsoda semmiségek!

 

De ha mélyen eltöprengsz, akkor magad is rájösz, hogy életed éppen ilyen Istentől kapott rózsaszírom-apróságokból áll! Halkuló kis sziromcsodákból... De mindegyiken keresztül Isten szól hozzád, hogy: „Jövök!”

Ha mélyen eltöprengsz, akkor magad is rájösz, hogy néha a szeretetből ajándékba kapott kis  apróságok sokkal boldogabbá tesznek, mint egy hatos a lottón...

Ha mélyen eltöprengsz, akkor magad is rájösz, hogy néha (néha? sokszor!) egy partner, egy barát vagy ismerős hálás, csillogó szeme többet ad Neked, mint egy páncélszekrényben őrzött bankkontó vagy csillogó ékszer...

 

Vagy nem?

 

Ne feledd hát: Isten azt akarja, hogy életutadon boldog légy!

Ne feledd hát: Isten azt akarja, hogy „útközben” (zarándokolva) találd meg a boldogságot!

Ne feledd hát: a boldogság sokszor olyan közel van hozzád, mint ... egy autóbusz székei... vagy a toledói és a cordobai szűk utcák kis házai...

 

Csak szem kell hozzá, hogy észrevedd őket, és olyan szív, amely szépségük titkát megfejti...

 

Ilyen szemet és szívet kíván Neked – és minden Olvasójának, (zarándoktársi) szeretettel

 

Imre atya

Stuttgart, 2015-06-04.


Zarándoklatunk Steinhausenbe, a világ egyik legszebb falusi barokktemplomába


2015 július 12-én, egy álmos vasárnap kora reggelén összegyültek a Stuttgart környéki magyar katolikus hívek a Bruder Klaus templom előtt, hogy kezdetét vegye kis zarándoklatuk a Bad Schussenried közelében fekvő Steinhausen-i kegytemplomba, amely a művészettörténészek meghatározása szerint a "világ egyik legszebb falusi barokk templomának" hírében áll.

A magasra tartott templomzászlónk kíséretében bevonult a 40 főt számláló hívősereg a templomba, hogy egy rövid áhítattal, a Szűzanya szerető közbenjárását kérve, megkezdjük zarándoklatunkat. Míg énekelve és imádkozva felajánlottuk útunkat Máriának, mintegy varázsütésre elszállt szemünkből az álmosság, pedig nem kevesen közülünk, mint pld. Boldizsár Piroska, vagy Mezei Éva, hosszú utat tettek meg azért, hogy együtt tölthessük ezt az értékesnek mutatkozó vasárnapot. Míg semmitől sem sürgetve felkászálódtunk a buszra, a markos férfiak ellátták a "fogd meg munkát", így bekerültek a csomagtartóba a padok és asztalok, amelyek aztán a szentmise utáni erdei csemegézésünk legnagyobb kényelmét szolgálták.

Miután elhelyezkedtünk a buszban, Imre atya két jobbkeze, Dávid Melinda és Zumbühl Csilla kiosztották számunkra az imádságokat és énekekeket tartalmazó "Zarándok füzetet", s miután magunk mögött hagytuk a nagyvárosi forgatagot, ebből a füzetből imádkoztunk és énekeltünk, s mintegy ráhangolódva Imre atya prédikácójára, elimádkoztuk a Hétfájdalmú rózsafüzér titkait.

Miután befejeztük a buszban reggeli áhítatunkat Imre atyától megtudhattuk, hogy Németország vallási térképét alapvetően a Frank birodalom idején megindult katolicizmus elterjedése alkotta, amely a reformáció XVI. századi elterjedéséig egységes államvallásnak számított, s ettől az időtől lett Baden-Württemberg a protestantizmus fellegvára, de kivételt képezett ezalól az a terület, Felső Svábország, amerre velünk buszunk kanyargott. Mivel a statisztikusok adatai szerint Németországban nyugaton és délen él a katolikus népesség többsége, vagyis megállapítható, hogy csak Württemberg északi részében és a Rajnai Palotagrófságban főleg protestáns a népesség, mig az egyéb tartományi részekben, különösen délen, főképp római katolikus. Plébánosunk kifejtette hogy miért van ez így: "cuius regio eius religio" vagyis: a lakosoknak kötelező volt a fejedelem vallását követni. Ha egy adott terület fejedelmének érdekei úgy diktálták, hogy kifizetődőbb számára, ha a protestantizmushoz köti gazdasági érdekeinek szekere rúdját, akkor ő, és a birtokán élő háza népe mind egytől egyig, s kivétel nélkül protestáns lett, s akik viszont úgy látták jobbnak, hogy ők kitartanak a pápa mellett, azoknak a birodalma is megmaradt katolikusnak.

Közben hamarosan megérkeztünk első pihenő állomásunkhoz, a Dornstadti Raststätte-hez, ahol alkalom nyílt arra, hogy ki-ki bepótolhassa elmaradt reggelijét, s majd húszpercnyi szünet után ismét folytattuk útunkat Biberach felé, hogy megismerkedhessünk azzal a várossal, ahonnan egykor a XVIII. században a szatmári svábok zöme kirajzott, hogy az új hazában keresse boldogságát.Tehát útban Steinhausen felé megálltunk a nagyon szép kisvárosban, Biberach an der Riss-ben.

Rövid sétát tettünk az óvárosban, ebben a tipikus sváb kisváros favázas házakkal szegélyezett ódon terén, s mert a Szent Márton templomban, amelyet meg akartunk tekinteni, éppen a szentmise folyt, csak kívülről tekinthettük meg az eredetileg gótikus stílusban épült, s majd a barokk-korban barokk-elemekkel kiegészített szimultán templomot. Hogy miért nevezzük így, erre is megkaptuk lelkészünktől a választ: Ezt az 1330-70 között (majd 1373-ban kibővitett templomot) katolikus templomnak építették. Majd a reformáció vérzivataros éveiben a templomot át kellett engedni a hitújítóknak, - s ez az időszak az általunk jól ismert okok miatt nagy kárt okozott a templomnak - a protestáns mozgalmak németországi megjelenése együttjárt a képromboló mozgalmak kibontakozásával, templomok feldúlásával, s ennek áldozatául estek a biberachi Szt. Márton templom kápolnái, oltárai freskói stb. Csak 1548. augusztus 13-tól, tehát 17 év eltelte után, vehettek ebben a templomban ismét szentmisén részt a katolikus hívek. Ettől az időtől mind a két felekezet használja, egymást követő időrendben, tehát innen ered a "szimultán" templom elnevezés. A templom tornyán a négy égtájban elhelyezett toronyórák nincsenek egymással összehangolva, mindegyik más-más időt mutat, s hogy miért van ez így, erre is megkaptuk a választ. Tudjuk, hogy a különböző korok emberei nem rendelkeztek saját tulajdonú órával. Mig a mezőn munkájukat végezték tudniuk kellett, hogy mikor kell a munkát abbahagyniuk, hogy még időben eljussanak a szentmisére. Az ördög incselkedése azonban gyakran közbeszólt, s akadályozta, hogy szentmisén vegyenek részt. Azért, hogy ne tudja, melyik időpont a legalkalmasabb arra, hogy valamit kieszeljen, minden óra mást mutatott, s ezzel irritálták, s akadályozták a közbelépését.

Itt gyártották azt a "barchent", amit nagymamáink ruhatárából jól ismerünk, s amit hétköznapi viseletként hordtak, s most itt megtudhattunk azt is, hogy többek között ennek a textilanyagnak a szövése is elősegítette Biberach felvirágoztatását. Így igen korán szabad királyi városként, önálló vásártartási joggal rendelkezett. Imre atyától megtudhattuk, hogy ez azzal az előjoggal ruházta föl a várost, hogy nem tartozott adót fizetni a mindenkori királynak, s minden városi monopoliumát a saját térségének javára fordíthatta, de a befolyt jöveldelméből volt köteles tanácsházát, iskolát, kórházat építeni, tüzoltósági és egyéb közbiztonsági szerveinek anyagi fedezetét biztosítani , s valamint a város működését elősegítő szociális intézményeket létesíteni, s ezeket a város javára fönntartani.


Meg is néztünk egy ilyen intézményt, a Szentlélek-Kórházat, amely jelenleg múzeum és templom. Itt ünnepli kis biberachi közösségünk egy hónapban egyszer szokásos, ágápéval egybekötött szentmiséjét...

Ismét visszamentünk buszunkhoz, hogy folytassuk útunkat a steinhauseni kegytemplomba, ahová hamarosan meg is érkeztünk. A templom előtt már népes számban vártak ránk a Szent Gellért egyházközség részegyházainak hívei, s így egyesülve a területi csoportokat kb. 150 fő vett részt ezen a zarándoklaton. Lelkes örömmel üdvözöltük egymást, majd mindannyian betértünk a templomba, ahol hamarosan kezdetét vette a szentmise. Az e napra rendelt Igeliturgia a következő volt:

Isten már az Ószövetségben is prófétákat küldött, népet választott magának, hogy a nemzetek között tegyenek tanúságot az egyetlen Istenről. Az Újszövetségben pedig Jézus apostolokat hívott és küldött, Egyházat alapított, hogy tanítása eljusson minden emberhez, hogy az Egyház tanúsítsa: "Nincs üdvösség senki másban", csak Jézus Krisztusban, "mert nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetnének." (ApCsel 4, 12)

 

OLVASMÁNY Ám 7, 12-15

Ámosz próféta Kr. e. a VIII. században élt. Ebben a korban az északi ország kiterjedt és gazdag volt. A fényűzés azonban ellentétben állt a szegények sorsával, és a fényes, külsőséges istentisztelet nem kedvezett az igazi vallásosságnak. Ámoszt, az egyszerű pásztort Isten tette prófétává, szavának Isten adott erőt.

 

SZENTLECKE Ef 1, 3-14

Szent Pál apostol a 60-as évek elején írta e levelét. Az Efezus közelében fekvő Miletoszban van egy régi felirat: "A belépés csak zsidók és istenfélők számára engedélyezett." A judaizmus kizárólagosságával szemben az Apostol feltárja Isten szándékát. Ő üdvözíteni akar mindenkit, ezért kegyelmét árasztja ránk.

 

ALLELUJA vö. Ef 1, 17-18

Urunk, Jézus Krisztus Atyja világosítsa meg lelki szemünket, * hogy megértsük, mily reménységre hívott minket.

 

EVANGÉLIUM Mk 6, 7-13

Az embernek biztonságot ad, ha tartalékja van, ételben, italban, pénzben. Krisztus a teljes Istenre hagyatkozást kívánja apostolaitól. Munkájuk ekkor lesz eredményes.

 

Mint ezt már fenntebb is jeleztem - mivel a kegytemplom a Miasszonyunk tiszteletére is emeltetett, - Imre atya homiliájának témáját, annak a Hétfajdalmú rózsafüzérnek a titkaiból merítette, amelyet utunk során a buszban elimádkoztunk.

Mit mondott prédikációjában Imre atya? Először is azt magyarázta meg, hogy honnan, és mikortól ered az a kifejezés, hogy a Szűzanya "fájdalmas", mivel a rózsafüzér 1. titka ezt fejezi ki:

1 Titok: Akinek bemutatásakor lelkedet a fájdalom tőre járta át
Gyertyaszentelőkor, amikor Jézust bemutatták a templomban, az agg Simeon pap jövendölése Máriának, hogy szívét majd tőr járja át szent Fia, Jézusa miatt, s hogy honnan tudta ezt? Ezt az alleluja antifonája mindennél beszédesebben mondja el: "az agg Simeon a Gyermeket karjában tartotta, de mégis a Gyermek az, ki az aggot kormányozta", s ezt a szöveget gyönyörű gregorián dallam kíséri. Tehát a pici Jézus babából kiáradó erő teljes bizonyosságot jelentett neki, hogy nem akármilyen gyermeket tart karjában. és a pap fölfígyelt erre az égi jelre.
A művészek egyik kedvenc témája lett kőbe, vagy fába faragni a Piétát, vagy vászonra megfesteni a Fájdalmas Szűzanyát.
A templom Piétája amely nagy tiszteletnek örvend az 1350-es évekből származik, és általa az imakérések közül - hívatalos bejegyzések szerint - több mint 300 ima meghallgatása teljesült.
Imre atya beszélt arról a Piétáról is, amely a világ valamennyi szobor alkotásai közül a legismertebb. Megalkotása óta megszámlálhatatlan turista kereste fel már Rómában a Szent Péter bazilikában. Ez az egyetlen szobra a művésznek, amelyet kézjegyével is ellátott, és a Mária keblén lévő szalagra a következőket irta: "A firenzei Michelangelo Buonarroti készítette." Ezért a szobráért több szemrehányást is elkönyvelhetett a művész, mert fiatal leánynak mintázta meg a korban már igencsak benne járó Máriát. Mikor ezt a kérdést a mellének szegezték, az volt a válasza, hogy aki mentes minden bűntől, tiszta testben és lélekben, azt nem kezdi ki az idő vasfoga, és ez az oka annak, hogy fiatalnak ábrázolta. Sajnos üvegfal mögé helyezték, mert 1972-ben egy magyar származású ausztrál geológus nekiesett kalapáccsal és kárt tett benne.

2.Titok: Akivel Egyiptomba menekültél

Mi, akik már átestünk egy honcserén tudjuk, hogy mit is jelent fölcserélni megszokott környezetünket, új nyelvet tanulni, új barátokat keresni, átélni az újrakezdéssel együttjáró teljes létbizonytalanságot, mi igazán átérezzük, hogy milyen lelki hullámzáson ment keresztül Mária.

3.Titok: Akit három napon át bánkódva kerestél

Ha valakinek része volt abban, hogy fizikai vagy lelki valóságban elveszítse gyermekét, vagy úgy, hogy a elragadta a halál, vagy úgy, hogy már teljesen levált a lelki köldölzsinorról, s így már nincs már meg a korábban meglévő közös nevezőn, teljes a kiszakadás a családból, és a barátok hatására teljesen új, és számunkra követhetetlen utakon jár, az meg tudja érteni, hogy aggodó félelmében anyaként mit érzett a Szűz, hogy már harmadik napja nem leli a 12 éves gyermeket.
4. Titok: Akit a nagy kereszttel terhelve a Kálváriára menni láttál.

5. Titok: Akit megfeszíteni láttál.
6. Titok: Akinek holt Szent testét öledbe helyezték .
Minden szülőnek az a legnagyobb fájdalom, ha féltő gonddal őrzött gyermekét szenvedni látja. Micsoda kint kellett elviselnie, amikor azt látta, hogy ártatlanul mérhetetlen szenvedésnek van kitéve, és ő, az anya, aki eddig a széltől is óvta, most csak a szemtanúja lehet ezeknek a szörnyű jeleneteknek, de ahhoz, hogy megvédje, nincs hatalma. Bizonyára egész életét odadobta volna Fia élete cserébe, de nem volt menekvés, ismerjük az "Ó magyar Mária siralom" sorait: "Kegyelmezzetek meg fiamnak, Ne legyen kegyelem magamnak, Avagy halál kínjával, Anyát édes fiával. Együtt öljétek"..., s mert ez nem volt lehetséges, maradt a bénult segíteni nem tudás. S mikor ölébe helyezik az elalélt merev testét Fiának, fájdalommal, és belenyugvással nézi, s tudja, hogy a földi életben már csak ezek a közös percek maradtak számukra.

7.
Titok: Akit (a feltámadás hitében) sírba tenni láttál
"Ó, Szentséges Szűzanyánk, a te Szeplőtelen Szíved keserves vergődést élt át, amikor szeretett Jézusodat sírba tenni láttad. A Te feltámadásba vetett hited tartotta csak benned a lelket."

Imre atya prédikációjának hatására - ahogy a padsorok között körbenéztem - nagyon sok anyai szem nem maradhatott szárazon, annyira plasztikusan emberközeli megjelenítéssel érzékeltette a Szűzanya fájdalmát, hogy beleélés által nem tudtuk magunkat annak hatása alól kivonni, s a Szűz fájdalma mindannyiunk szívét lelkét megérintette.

A templombelsőt a szentmise alatt csak futólag vettem szemügyre, s tüzetesebben csak a mise végén szemléltem meg a látnivalókat.
Főiskolai tanulmányaim során, tanáromtól M. Kiss Páltól, aki Magyarországon az esztétika jeles szaktekintélyének hírében állt, s akit lexikális tudásáért én is nagyon tiszteltem, elég sok elmarasztalót hallottam a barokkstílusról, így talán megfertőződve az ő véleményétől, még ennyi év után is, kissé viszolygok a barokk stílustól. Nem tudom, hogy nélküle is elvetném a barokk túl diszített, túl cicomázott, túl formált, túl idealizált stílusát? Azt, hogy mit látunk szépnek, két dolog befolyásolja: a velünk született szépségérzetünk és a külvilágtól adaptált etalonok, ide sorolható valószínűleg a tanárom véleménye is. „De gustibus non est disputandum” - vagyis az ízlésekről nem lehet vitatkozni, mondja a latin bölcselet. Az én szívemhez inkább a román és gótika magasba törő tiszta vonalai állnak közel, s ha már egyszer valamely épületnek a barokkhoz van köze, akkor az csak akkor nyerheti el tetszésemet , ha mértéktartó, és nem fitogtatja önmaga gazdagságát, ugyanúgy mint ezt szülőhelyem Soroksár rk. barokktemploma is teszi, amelynek neves építésze bár barokkstílusban épült, de a nyomasztó zsúfoltságot igencsak kispórolta belőle, mivel nagyhírű, (csak feltételezések szerinti építésze Mayerhoffer András, vagy tanitványa ) ismertebb épületei (az Egyetemi templom, és Gödöllői Grassalkovich kastély stb.) kerülte a barokkos zsúfoltságot.

Persze, idekivánkozik annak a tisztázása is, hogy mit is nevezünk szépnek? A szép szubjektiv kategoria, szép az, ami érdek nélkül tetszik, s itt most az a kérdés, hogy tetszhet-e nekem minden érdek nélkül saját szülőföldem temploma? Tudjuk, a mi kutyánk kölyke, a mi lovunk csikaja, mindig a legszebb. De mi bajom van nekem a barokkal?,  és álljon most itt, mit is mond erről könyvében a tanárom. M. Kiss Pál: Művészetröl mindenkinek. " Barokk művészet. Az 1550-1750-ig terjedő időszakot barokknak nevezzük. (Az olasz barocco eredetileg izléstelent jelent, gondolkodásban nyakatekertet.) A barokkot a reneszász nyugodt formavilágától eltérően mozgalmasság, nyugtalanság, különleges, szeszélyes diszítőelemek megjelenítése jellemzi.)" A barokk szó a portugál barroco-ból ered, ami tökéletlen, formátlan gyöngyöt jelent. Jelentéséhez mindig a "szabálytalan", "szokatlan", "érthetetlen", "bizarr", "értelmetlen" fogalmak tapadtak, s így került be a korabeli enciklopédiákba, szótárakba, kritikákba is. S hogy a gyöngy szóhoz valami köze lehet, mi sem mutatja jobban mint az, hogy a barokk stílus gyakran jeleníti meg a gyöngykagyló. Itt Steinhausenben is bőséggel találkoztunk ezzel a motivummal. (Bár az is igaz, hogy nemcsak a barokk, de Szűz Mária szimboluma is, aki magába rejtette a legdrágább gyöngyöt, Jézust.) Viszont a stílusok általában később, már új művészeti elképzeléseket valló korszakokban kapnak nevet, és ezért az elnevezések olykor bírálnak is, valamiféle gúnyoros kicsengésük van. A barokk stílusjegyei a reneszánszból származnak, s azok továbbfejlesztései.

A fentebb említett szeszélyességből bőven adott példát a steinhauseni templom is, mint például a templomablakban a stukkódísz, a makkot szorongató mókuskája, az ablak egyik szélén, a másik szélen a csőrével kopogtató harkály. A másik ablakon kiterjesztett szárnyú sas van. Erre szoktuk mi megkérdezni, na jó, de hogyan került a csizma az asztalra? Vagyis mi keresnivalójuk van ezeknek az állatoknak a templomban? Vajon ezen kreaturák alkotása közben mit gondolt a templom Zimmermann testvérpár építőművésze,  Dominikus , aki a templomot1728 -1733 építette és stukkódíszekkel ellátta... És testvére Johann Baptist, aki a mennyezet freskóinak a felelőse volt, s a kupola ovális alakú felületén témát témára halmozott. Az ovális felületen megfestette az első emberpárt, aki előtt bezárult az Édenkert, amelynek gazdag bőségét a freskón látható ciprusfa, pálmafa, gránátalmafa, különféle virágok, és kehelyalakú kút jeleníti meg, s a kupola déli és északi részén, az abban az időben ismert négy földrész, Európa a birodalmi sassal, Afrika az elefánttal, Amerika krokodillal, és Ázsia a tevével karakterizálják. Itt is - szerintem - öncélúan az állatok seregszemléje, és mindezek mint egy színpadi akt úgy vannak elrendezve, s érzésem szerint mindez csak manir, távol minden vallási tartalomtól, csak az emberek elkápráztatása érdekében történik, és nem az Isten legnagyobb dicsőségére...

 

A szentmise, valamint a "kultúr-feltöltődés" után, már erősen követelte gyomrunk a harapnivalót. Előkerültek a busz hasába rejtett padok és asztalok, hogy az Isten madárfüttyös, lomb kupolás, szabad egű templomában ki-ki nekilásson az otthonról magával hozott elemózsiájához, de nemcsak ahhoz, hanem a szorgos kezek által előállított sütemények is körbejártak, s bár Erzsike akadályozva volt abban, hogy résztvegyen ezen a zarándoklaton, de nővérével Eszterrel elküldött egy nagyon finom süteményt. Szerintem neki az jelentene megoldhatatlan feladat kihívást, hogy hogyan lehet egy süteményt elrontani, mert eddig minden elkészített süteménye cukrászati remekmű volt.

Nemcsak a sütemények, de gyümölcsök: piszke és ribizli a bőven jutott gyümölcsös " böségszarú kosárból, amely Schrepler Judittól került kinálatra, de ezenkívül volt még bor, sör, pálinka, s mindaz, mi szemnek szájnak ingere. Nem is csoda, hogy a nótafa, Imre atya vezetésével olyan nótázásba kezdtünk, hogyha lett volna az "ebédlőnknek", a nagyerdőnek négy fala, - de hát egy sem volt - bizonyára mind a négy falát kirúgtuk volna jókedvű nótázásunkban.

 

Nekem ezen a zarándoklaton egy különös élményben is részem volt. Megismerkedtem Kotsipper (szül. Tillinger) Máriával Ulmból, akiről kiderült, hogy ugyanúgy mint én, Soroksárról származik. Jó volt fölemlegetni a közös ismerősöket, -akadt belőlük jócskán - s megtudni a szülőhely friss híreit. Bizonyára mások is hasonló találkozásokban részesülhetnének, s ezért mindenkit csak biztatni tudok, hogy ragadják meg az ilyen, s az ehhez hasonló kinálkozó alkalmakat.

Itt Radnóti Miklós Nem tudhatom c. verse jutott eszembe. "Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám ... messzeringó gyerekkorom világa. Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága". Ezeket az érzéseket csak az egytőről fakadt emberek képesek ugyanúgy, vagy hasonlóképp átérezni, mások biztosan úgy lennének a mi nagyra becsült Soroksárunkkal, mint Petőfi a Kárpátokkal, vagyis, "tán csodállak, de nem szeretlek, képzetem hegyvölgyedet nem járja."

 

Mint mindennek ennek a színes együttlétnek is egyszer végeszakadt, s ki-ki megkezdte az útját azzal a járművel, amivel jött. Mi is visszaindultunk a busszal Stuttgartba. Visszafelé unalom elűzőnek Imre atya egy 26 kérdésből álló szellemi tesztet eszelt ki, amelyen a részvétel szabadon választott volt. Amikor az eredménykihírdetésnél kijelentette, hogy a győztes jutalma egy pohár mise bor, amelyet a pénteki szentmise után lehet elfogyasztani, bennem, aki ismerem a misebort, mert gyakran kínálja ezzel a híveket péntekenként, akkor rögtön az jutott eszembe, hogy a "jutalom" szó nyelvbotlás volt, s helyette a "bűntetés" szó illik, mert igen, igen savanyú borról volt szó... S mindjárt az jutott eszembe, hogy azok akik nem soroltattak a nyertesek közé, most úgy gondolkodhatnaknak mint a róka, Lafontaine: A róka és a szőlő meséjéből: " Róka koma a szőlőhegyre tartott. A farkas megkérdezte: "Mit akarsz ott?" Felelt a róka: "A tyúkpecsenye után jólesnék egy kis csemege." És ment. A szőlőben a lugasok léceiről dúsan lógott a sok finom fürt. Rókánk lábujjhegyre állva ágaskodott utánunk, de hiába: nem érte el, s búsan elkullogott. Az első, akivel találkozott, a farkas volt; így hunyorgott feléje: "Nos, ízlett?" - "Mi?" - "A csemege!" - "Miféle csemege?"- " Hát a szőlő!" - "Ja vagy úgy? Nem kellett. Utálom a savanyút." (Rónay György felldolgozása)

Ezúttal (most pénteken) azonban nem jártunk úgy mint a róka, hanem finom misebort kaptunk. (Biztos elfogyott már a savanyú!?)

 

"A Nagyboldogasszonyunk iránti bizalom nem veszhet ki népünk szívéből. Nekünk továbbra is megújuló hittel, töretlen bizalommal kell felkeresnünk a kegyhelyeket, és istenkereső lélekkel kell zarándokolnunk, bárhová, ahol Isten bőséggel árasztja kegyelmeit ("rendel") fia édesanyja által. A szent helyeken milliók találtak már vissza Istenhez és találtak vigaszt Isten Anyjánál, akit olykor nem véletlenül nevezünk a Térdenálló és Könyörgő Mindenhatóságnak. Égi Édesanyánk ő, aki hathatós édesanyai szavával közbenjár értünk, isteni Fiához vezet bennünket; anyai kérésére Isten Fiától senki sem távozik üres kézzel."

 

Stuttgart, 2015-07-20.

 

Zeitler Barbara

 

 


 

Jövöre veled ugyanitt

 

A böblingeni egyházközség búcsúünnepe

 

Június 28-án, vasárnap, Boldog Scheffler János és Boldog Bogdánffy Szilárd püspökök ünnepén tartják a böblingeni magyar katolikus testvéreink búcsú ünnepüket, s erre szeretettel meghívták egyházközségük valamennyi hívőjét..

 

De mit is nevezünk búcsúnak? A búcsú ótörök származású magyar szó amely jelentése a „felmentés, bűnbocsánat” fogalmát takarja, s a szó magában hordozta már a középkortól kezdve, azt a jelentéstartalmat, hogy a katolikus egyház bűnbocsánatot hirdetett a résztvevőknek, vagyis a katolikus értelmezés szerint, az ember búcsút vesz a reá váró bűntetéstől, Jézusnak, az Egyház révén közvetített kegyelme által.

 

Míg utam rövid szakaszán villamossal utaztam, elgondolkodtam azon, hogy a ma emberének már milyen keveset kell tennie azért, hogy a saját maga vagy szerettei javára teljes búcsút nyerjen. Arról nem is beszélve, - és ha még ezt is a mérleg serpenyőjébe odatesszük,- hogy a mi teljes búcsú elnyerésünket mindig gy meghitt együttlét követi, akkor szinte teljesen eltörpül a mi áldozatvállalásunk. Ezeket a gondolatokat nálam egy régi olvasmányom sorai indították el, amelyet több mint 20-évvel ezelőtt olvastam, amikor túristaként három hétre Párizsba készültem, "Hans Jantzen: Francia gótikus székesegyházak", c. könyvében. E könyv alapján nézzük meg, mit tett a középkor embere, hogy elnyerje a teljes búcsút. Robert de Mont-Saint-Michel 1144-ben így ír: "Ezévben első ízben láttunk híveket Chartres-ban, akik kordék elé fogták be magukat, s ezek kövekkel, fával, gabonával és egyéb, a székesegyház építéséhez szükséges dolgokkal voltak megrakodva. A templom tornyai mintegy varázsütésre nőttek a magasba....Alázatos lelkű emberek mindenhol bűnbánatot tartottak s megbocsájtottak ellenségeiknek. Férfiakat és nőket láttunk, amint nehéz terheket cipeltek mocsarakon keresztül s énekszóval dicsérték az Úr csodáit, melyeket szemük láttára vitt végbe." Haimon, St Pierre-sur apátja ezt mondja: "Ki látott vagy hallott már valaha is ahhoz hasonlót, hogy a világ gazdagságában felfuvalkodott és dicsőségben sütkérező hatalmasságai és fejedelmei, de sőt még nemes születésű hölgyek is büszke fejüket meghajtották, s magukat igavonó baromként kordék elé fogták légyen, hogy templomépítésben résztvevőknek bort, gabonát, olajat, meszet, köveket és fát vígyenek....Miután pedig a zarándokok megérkeznek ahhoz a templomhoz, melynek éptésénél segédkezni kivánnak, szekérvárat emelnek, s az egész éjszakát jámbor virasztással, valamint zsoltárok éneklésével töltik", és mit kell korunk emberének megtennie ugyanezért a kegyért? - összevetve az évszazadokkal előttünk járó eleink áldozatos tenni akarásával -, megállapítható, hogy jóformán semmit.

 

"Minden búcsúnyerés feltétele a kegyelem állapota, a búcsúnyerés szándéka és az elöírt ima vagy cselekmény elvégzése. (Templombúcsú esetén: szentmisén való részvétel, szentgyónás, szentáldozás és a Szentatya szándékára egy Hiszekegy, Miatyánk és Üdvözlégynek az elimádkozása.)" Így ha mindezekbe belegondolunk, csak a véletlen az, hogy a részegyházak búcsúünnepei az egész Szent Gellért egyházközség hívei számára miért is nem képezik lelki életük központi részét, mert hiszen a búcsújárás által a hívek teljes bűnbocsánatot nyernek, és ezáltal a megigazult emberben meghal régi, bűnös énje, és új istengyermeki élet kezdődik (Róm 6,1-7), s szent Pál is erre buzdít minket."Vessétek le a régi embert!"

 

De azért sokan gondoltuk ezt így, és ezért a böblingeni Szent Bonifáciusz templom padjait szinte teljesen megtöltötte a közel és távolról jövő hívősereg, s több, mint százan vettünk ezen a szentmisén részt.

 

Én, aki potyautasként pottyantam Stauder Bandiék autójába velük együtt ideje korán érkeztem, így megtapasztalhattam, hogy a közösségi ház konyhájában már a kora reggeli óráktól serény férfi kezek, - a Csipet-csapat tagjai - munkálkodtak, és gondoskodtak testi jólétünkről, s arról is, hogy mivel e napon korán reggeliztünk, így gyomrainkban korábban elharangozták a delet, így a szentmise után minél gyorsabban ebédhez jussunk. De kikből is áll ez a Csipet-csapat, akiket mi a mise előtt szorgoskodni láttunk? Álljon itt a nevük, mert minden dicséretet megérdemelnek: Gnandt Georg, azaz Gyuri, a főszakácsok gyöngye, Heinrich Gábor a főkukta, Fastantz Pali nem csak mint kukta, de ügyintézői minőségben is (mert, ha ő nincs, nehéz lett volna elképzelni, hogy a közösségi termet, még ha suttyomban is, de megkaphatjuk szinte kerek két napra) és a lelkes csapat Betuker Ferenc, Heinrich Ferenc, Ritli László, Reich István, Eberst Günter, .....és kedves párjaik.

 

S a szervezés hajtómotorjai Schultheis Éva és Fastantz Pali voltak, akik tevékenységét kis közösségünk viharos tapssal hálálta meg.

 

Miután kiszimatoltuk, hogy milyen munka folyik a konyhában, hamarosan megkezdtük a szokásos mise előtti énekkari próbánkat, hogy a misén már zökkenőmentesen énekelhessük a Sillye Jenő által komponált modern énekeket.

 

A szentmisén az Olvasmány a Bölcs 1,13-15 volt, s amelynek szövege a következőket mondta: "Hisz Isten nem alkotta a halált, és nem leli örömét az élők vesztén. Azért teremtett mindent, hogy legyen, s a földkerekség nemzedékeit gyógyulásra szánta. Nincs meg bennük a romlás mérge, és nincs a földön az alvilág országa! Az igazság ugyanis örök és halhatatlan." Az Evangélium Mk 5, 21–43 a vérfolyásos asszony csodás gyógyulásáról, és Jairus lányának föltámasztásáról szólt. Imre Atya homiliájában összekapcsolata a két Szentírási részt, és kiemelte : "Szép és szent az Isten elgondolása az emberről, az ember életéről. Ő a saját képmására alkotta az embert, azt akarta, hogy boldog legyen a földön." Az Evangéliumról pedig a következőket mondta: A beteg asszony és Jairus nem hiába bíztak az Úr jóságában és hatalmában. Mi sem csalódunk, ha beléje vetjük bizalmunkat"

 

Imre atya arról beszélt, hogy amikor teológiai tanulmányainak elmélyítésére Rómába küldték, - s ezért a kiküldetésért ő nem győzött eleget hálát adni nap-mint nap a Szent Péter bazilikában -, így arra is gyakran alkalma nyílt hogy Sixtusi kápolnában megcsodálhassa a Michelangelo által festett menyezeti képet, amely a világ egyik legismertebb alkotása, és egyben 540 ²m-es területével legnagyobb egybefüggő freskója. Ami Imre atyát a leginkáb lenyűgözte, a freskó legismertebb része, az „Ádám teremtése" volt. Jól ismerjük ennek a témáját a Biblia Teremtés-történetéből, de ennek leírásától erősen eltért a nagy művész. A freskón nem a Paradicsomban, hanem az űrben játszódik a történet, ahol az angyalok köréből kimagasodó Úristen ujját nyújtja a félkönyékre támaszkodó "sárból gyúrt" Embernek, Ádámnak, aki az Úr ujjának érintésétől élővé válik. A vasárnapra rendelt Evangélium is arról beszélt, hogy a hit által Jézus érintése által meggyógyult egy beteg asszony, s mert Jairus is hitte Jézus csodatévő hatalmát, ezért az isteni érintés halottaiból életre támasztotta kislányát. És mit mond nekünk ez a történet? azt, hogy a szó erejének érintésével, mi is a krisztusi szeretet tolmácsolói lehetünk, ha az Ö szavának erejével és energiájával közelítünk mások felé.

 

Befejezésként álljon itt egy-egy könyörgés az egyházközség két védőszentjének hívatalos miseimádsága (a szentmise első könyörgése)

 

Mindenható örök Isten,

Te megadtad Boldog Scheffler János püspöknek,

hogy haláláig küzdjön az igazságért,

és így az Egyház iránti hűség és engedelmesség példaképe legyen.

Add, hogy hű odaadását követni tudjuk,

és a mennyei hazában örök otthonra leljünk.

A mi Urunk Jézus Krisztus, a te Fiad által,

aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben,

Isten mindörökkön-örökké.

Ámen.

Irgalmas Istenünk, aki Boldog Szilárd püspök vértanúnak

megadtad a legyőzhetetlen lelki erősséget,

hogy a szenvedésben is hűséges maradjon Egyházadhoz,

közbenjárására add,

hogy a hitet, amelyet szavával hirdetett, megtartsuk,

és az utat, amelyet példájával mutatott, kövessük.

A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik

a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.

Ámen.

 

S mert nemcsak lelkitáplálékkal él az ember, hanem..., ezért átmentünk a közösségi terembe, ahol a "mindennapi kenyerünk"-höz még kiegészítőül finomabbnál finomabb falatok vártak a megéhezett hívekre. Azt hiszem, senkinek sem kell részleteznem azt a tényszerű megállapítást, hogy világszerte a főzés nagymesterségében miért a férfi szakácsoké a pálma? Itt is tanujelét adták annak, hogy milyen jól forgatják a főzőkanalat. Persze a cukrászat nagymesterei a nők voltak, így a számla teljesen kiegyenlítődött, s így Hencidától Boncidáig folyt vidám lakmározásunk, s mert a templomban a sok énekléstől erösen kiszáradt a torkunk, ennek is megtalálták a kellő ellenszerét a böblingeni rendezök, így ki-ki finom borokkal, vagy kisüstivel kezelhette a torkát.


Ha vendéglátóink úgy mint a középkor embere nem is, vagyis nem a kőfalu templomok. de lelki-templomok építésében alaposan kivették részüket. Én tudom, hogy ugyanúgy mint az évszázadokkal ezelőtt élt elődeinknek a munkáját, így az ő ádozatos munkájukat is bőven megjutalmazza az Úristen, s mert az ő munkájuk valamint a süteményeket adományozó asszonyok kezemunkájából befolyt összeg csak egy kis csepp ahhoz a tengerhez képest, amelyet rászoruló és nélkülöző honfitársaink megsegítésére létesített alapitványok rendre-másra fölemésztenek. Imre atya alapítványa is nehézsosrsú, háború dúlta, kárpátaljai testvéreink sorsát, valamint a diaszpótában élő magyarság megmaradását segíti elő.


S mert "Isten a jókedvű adakozót szereti" 2Kor 9,6-11 így természetesen a jókedvből sem volt hiány, s táncos lábak nagy jókedvükben késő délutánig rugták a port, s fergeteges hangulatban, megköszönve a szíves vendéglátást, csak annyit szeretnék ehhez az eseményhez hozzáfűzni, hogy Jövöre veled ugyanitt...”


Zeitler Barbara

Stuttgart, 2015. 06. 30.

 



 



 

 


 

Egy kozmikus szombat margójára


Langyosnak ígérkezik a reggel, noha a fellegek mögül esélytelenül próbálkoznak a napsugarak. Sebaj, a lényeg, hogy esőre nem kell számítani.  A busz utolsó percig várakozik a kissé megkésett utasokra. A barátnője vidáman integet, szerencsére nem a legutolsó helyek egyikét kell elfoglalnia. Máris kigördülnek a szombati koranyárba. Valahol Németországban, nem távol, nem is közel, választott otthonuk egy újabb színhelye felé.....


Térben csekély száz kilométer, időben közel tizenötmillió év. Útirányuk egy szó szerint megesett földgolyó, szinte szabályos kör alakú sebhellyel a felszínén, amely maga a termékeny élet. A táj kései örökösök hagyatéka, az idemerészkedők jussa, maga a bizonyosság, hogy már a kezdetektől folytonosan belakta az ember ezt a vidéket. A mostani kráterlakók ugyanis leginkább a szorgalmukról híresek. Különös, ez a sok-sok évet áthidaló telepátia.  A történelem forgataga gondoskodott arról, hogy hozzáértő kezek egy arra érdemes vidéken tegyék a dolguk.  A Ries, amely a valamikori Római Birodalom provinciáját, Raetiát idézi, ma zömében bajor felségterület sváb igyekezettel spékelve.....


A kráterperem külső határán a büszke Ipf-magaslatán akad meg a tekintete, valamikor az egyik legnagyobb kelta hercegi székhely, ma ásatások színtere, igazi szenzáció ez a hely. Az alacsonyabban fekvő innenső rész már kráterfelszín. Centruma felé haladva csakhamar feltűnik Nördlingen, egy, a romantikus úton tökéletesen megmaradt középkori városka. A legjelentősebbek egyike itt a térségben. Néhányuknak már messziről ismerős a Dániel-torony égbe emelkedő délceg, hívogató látványa. Jellegzetesen kráterkőzetből épült, egymagában jelképez ásványtant, építészeti stílust, történelmet, hagyományt....





Végállomásuk most mégis egy másik, a kráter becsapódásának északi peremén elterülő, talán valamivel kisebb város. Oettingen miniatúra jellege csalóka, ugyanis több száz évig uradalmi székvárosa Bajorország egyik legrégebbi nemesi családjának, akik előnyös házassági kapcsolataik révén szinte az egész térséget magukénak tudhatták. Wallerstein, Harburg, hangzatosan csengő nevek, ez utóbbi Luxemburgi Zsigmond német-római császár hűbéradományaként kerül a család birtokába. Az Oettingen-ház múltja és jelene, dicsősége és hanyatlása, kettős kincs, kettős mozgatórugó, úgy szeli ketté a várost min a Wörnitz folyó, és a múltban leledző békés-felemás felekezeti hovatartozás egyazon utcán, egyik oldalon protestáns barokkal, és ha már a Jakab úton, a cicomás Jakab templommal, másik oldalán katolikus-favázas polgárházainak sorával, letisztult templomának gótikus oltáraival.....valóban felemás.....





Archeológia és geológia.... kettősség, amelynek egy közel ezer méter átmérőjű aszteroida becsapódása, a világ egyik legjobb állapotában fennmaradt gigantikus krátere sem szabhat határt...

A sváb követ szorongatja a kezében. Földhözragadtan szemléli, tapogatja, kővé meredt időtlensége mögött megtalálni véli a földöntúlit, görcsötös felszíne alatt különleges ásványok nyomait. Magasnyomás, lökéshullám, több ezer fokos hőmérséklet, erőviszonyok, amelyek a kozmosz és egy föld nevű bolygó találkozásából születtek. Véletlen? Talán. Évmilliókkal később, sváb szorgalommal a környék épületeibe befalazva a világmindenség. Suevit-darabkák, a tarka törmelék rengetegében...... A kő amelyet nem dobtak félre az építők.....



A földfelszín csodái után irány a mély. A Ries Geológiai Parktól alig egy kőhajtásnyira, kissé már hazai vizeken, a Lona völgyében, a romos Kaltenburg közelében, - maga is alig hiszi el - a korában "Hundsloch-nak" nevezett helyen...... Mert az állati tetemeket rejtő, jelentéktelen hasadék létezésének ténye és a württembergi királynéról, Charlottéról elnevezett barlang felfedezése között eltelik pár száz év. Lelkes helyi ácsmesterek és egy erdész kitartó próbálkozásának köszönhető, hogy Dél-Németország leghosszabb cseppkőbarlangja szinte teljes egészében látogatható. Bemerészkedve valóban egyedülálló élményben van része, betekintés a cseppkövek csodálatos világába, amelyet az idő, az ásványok, a lassan szivárgó víz munkája közel három millió éven át tett olyanná, amilyennek a pillanat tört része ma láttatja....





Bent a szinte hangtalanul legördülő vízcseppek koppanása, félhomály, egy vízköpőre emlékeztető alakzat, állandó 9 Celsius-fok és állandó páratartalom..... Kint az első lélegzetvétellel különös érzés, szinte fojtogató fülledtség, langyos esőcseppek és fény....

...Majdnem száraz lábbal keltek át a mai napon, eseménydús órákkal, tarka élményfoszlányokkal, galaktikus szombatban egy zsebre tett kővel a tarsolyában.....Mintha a "Bunter Breccie" színes ásványlenyomatai között megbúvó coesit, gyémánt, vagy moldavit diszkrét jelenléte ragyogna át  ......


Köszönettel a szervezőknek,

Schultheis Éva


2015. június 13- án

 

Bicikli-zarándoklat a Rems folyó partján

 

 

„Brrrrrrrr, június 20-a van ma, és ilyen hideg?” - gondoltam magamban, amíg Dettingenből a Kirchheim-i vonatállomásig bicikliztem. Hát a jó Isten megszánhatna bennünket és ránk tekinthetne egy kis Nap erejéig! Mára terveztük Egyházközségünk Bicikli-zarándoklatát a Rems folyó partján Lorch-ig, és ilyen zord az idő?!

 

De a jó Isten mégis csak reánk tekintett!

 

Nem volt sok napsütés (igaz abból is adott egy keveset!), de egy lelkes, biciklizni szerető, egymás társaságát kereső és kedvelő, jókedvű emberek társasága verbuválodott össze.


Huszan voltunk összesen. Voltak akik később csatlakoztak hozzánk. Voltak akik családi okok miatt hamarabb elköszöntek tőlünk, és hazamentek. Fiatalok, gyerekek is jöttek velünk, a jövő generációja is képviseltette magát személyükben.


Jókedvűen, nevetve, viccelődve értünk el előbb Waiblingenbe, majd onnan Schorndorf-ba, ahol betértünk egy vendéglőbe.

Mindenki igényének megfelelően kávézott, evett, majd folytattuk utunkat Lorch felé.

 

Útközben, egy erdő melletti tisztáson még focira is sor került: a lányok megverték a fiúkat...

Lorch-ba érve megtekintettük a Szent Péter és Pálról elnevezett szép kolostort.

Imre atya röviden ismertette velünk a kolostor történetét, utána a toronyból szép panorámában, majd meg a kolostor gyógynövényekkel teli csodálatos kertjében gyönyörködhettünk.

 

Esőben indultunk visszafeló Lorch-ból, de jó Isten ismét reánk tekintett!

 

Felszakadoztak a felhők, mire megint visszaérkeztünk Schondorfba, már kellemes volt az idő.

Letelepedtünk egy kávézóban, a felnőttek kávét, a gyerekek fagyit kaptak Imre atyától.


Beszélgettünk, nevettünk, és mindenki egy kellemesen eltöltött nap emlékével ült fel a Stuttgart irányába induló vonatra.

 

Köszönjük neked, Imre atya, hogy kialakítottad bennünk az összetartás, az együtt valamit alkotni akarás eszméjét!

 

Köszönjük mindenkinek aki ezt megértette, és velünk tartott!

 

Dénes-Hügel Èva


 

Mindannyiunk régi álma vált valóra!

Mária várt és mi indultunk, mentünk.
Vonaton, majd gyalog, amíg odaértünk.
Jöttünk nyugatról, délről, a tengerentúlról,
de célunk egy volt: hogy lelkünk megújuljon!
Minden állomáson várt a lelkes tömeg
hogy zenével, énekkel, zászlókkal intsenek.
Nagyvárad, Kolozsvár, Csíkszereda székely népe
túlcsorduló szeretetét hozta elénkbe.
A kegyhelyre érve lassan énekelve
hömpölygött a tömeg fel a hegytetőre.
A nagy oltár mellett felmagasodva
állt fenségesen Baba Mária szobra.
Néztünk fel reá nagy megilletődéssel
és örömmel teli, túlcsorduló szívvel.
Egy volt a célunk, egy a reményünk,
egy a kérésünk és egy az anyanyelvünk.
Sok közös imával és énekkel elértük,
hogy a mi Édesanyánkhoz hazatérhettünk.

Ezeréves határnál, a kontumáci kápolnában elhangzott

csodálatos szentbeszédben, a papi pályafutása elején

lévő csángó atya intelmei közül egyett szeretnék kiemelni

"Mindig figyeljünk arra, hogy az évek során ne cseréljük

fel zarándok tarisznyánkat a turista hátizsákkal"!

Csodálatos zarándok út volt, szemünk sokszor könnyel tele

de ennyire felszabadultnak és boldognak már

rég nem éreztük magunkat.

 

KÖSZÖNET a Székely vendéglátóinknak a családi befogadást.

KÖSZÖNET a Székely gyors szervezőinek a profi munkát.

ISTEN Áldása kisérjen benneteket utatokon.

 

 

2015. 6. 13 Deggingen

Szegi Oszkár

 

Ui. Olvasd el Nagy Angéla élménybeszámolóját a Csíksomlyói zarándokútról.
 

 Nagyon sok  szines élménnyel gazdagodva tértem vissza  Székelyföldről, a Csiksomlyói búcsúba repitő Csíksomlyói expressz vonat zarándokként. Én budapesti lakos vagyok, de  németországban élő barátnőm révén a stuttgarti katolikusok csoportjába tartozhattam, akik nagyon kedves,  Magyar emberek, szívükben az Istenbe vetett hittel és  híven örzött magyarságukkal.Nagyon hamar közel éreztem magam hozzájuk, és végig  szuper hangulatban telt a hosszú vonat út, s a zarándok út is,   népes társaságukban.

Először láttam ezt a csodálatos ősi magyar földet, és  rögtön,már a vonatból ámulatba ejtett. Az elképesztően szép, képeslapokra illő tájak, és a kertekből integető helyiek, soha nem felejthető látványt nyújtottak számomra,

Az erdélyi városok és kis falvak olyan  kedves fogadtatásban részesitettek minket,  zarándokokat,  amit eddig én el nem tudtam képzelni. (Nagyváradon,a vonat ablakba feladott virágcsokor, és nemzeti szin szalaggal átkötött pár szem cukorka, egyszerűen  lesokkolt, a szó jó értelmében) 

Azt hiszem most tudtam igazából átérezni mit  is jelent az a szó HAZAFIASSÁG. A 4 nap alatt,  meg sem tudom számolni hányszor  szökött könny a szemembe, és hányszor futkosott a hideg a hátamon mialatt a Székely himnuszt énekeltük, és néztem a minket kitörő örömmel és szeretettel fogadó erdélyi testvéreinket.

Őket, akiknek távol az anyaországtól, idegen államigazgatás alatt kell őrizniük magyarságukat, s ennek a hosszú vonatnak ( csupa magyar zászlós) puszta látványa is erőt ad nekik ehhez.

Külön élmény volt, hogy velünk utazott a vonatban Szabó Sándor Ontario állambeli református püspök is, akinek a különféle helyszineken, megemlékezéseken mondott igehirdetései és  beszédei nagyon megérintették a szivemet,

 Mivel az én vallásom református, számomra az ő szavai ismerősnek tűntek, de egyben kimondottan új  élmény volt őt hallgatni.

Maga a Csíksomlyó zarándoklat egy külön oldalt érdemelne, de ha  mégis megpróbálnám egy szóval jellemezni, talán így írnám: FELEMELŐ! Mind a hely, mind az ott elhangzott, bemutatott  liturgia, az oda vezető út,  még az emberek tömege és látványa is!, Igen még az is felemelő volt!  A temérdek ember, több mint 600 ezer, a nagy meleg ellenére sem volt terhes, idegesitő, nem láttam ingerült embereket, nem láttam intézkedő biztonsági őrt, sem  mogorva rendőrt, nem voltak  felesleges kordonok, csak sok  türelmes , kedves ember, akit mind az Istenbe vetett hitük megerősödése, és Csiksomlyói búcsújárás  szellemi -vallási hagyománya miatt vándorol el újra és újra a Szűzanya csodatevő szobrához,hogy megtisztuljon.

A kegyhelyig megtett útnak egy közös jellegzetessége van: a búcsújárókat egyöntetű lelkesedés és áhítat hatja át, amelyet a Szűzanyához való érkezés, a vele való találkozás öröme táplál. Ez a lelkesedés és áhitat minket is átjárt, Még a  nagy meleg  és az előző napi 20 órás vonat út ellenére  is éreztem, azt a különös szellemi összhangot és leirhatalan összetartozás élményt ami  ott , akkor  mindannyiunkban közös volt,az anyanyelv, lakjunk bárhol a világban elszórva.

A szálláshelyünkről,  az igazi kis Csíkcsatószegi székelycsaládról, akik saját  házukba, saját ágyukba szállásoltak el, szintén csak szuperlativuszokban tudok beszélni. Kedvességük, egyszerűségük és vendégszeretetük hihetetlenül jól esett, és egy életre szivembe zártam őket.

A kirándulás második napján amikor is az ezer éves határhoz utaztunk, a Csángó magyarok földjére, szintén elmondhatalan élményekkel lettem gazdagabb.   A fogadtatás az állomáson, a szeretettel  nekünk sütött kenyerük, az örömük, a kertből integető öreg nénik, bácsik, mind mind újból   könnyeket csaltak a szemebe, de a könnyek ellenére hihetetlen boldogságot éreztem a szivemben, annak az örömét hogy de jó, hogy most itt vagyok, itt lehetek, ebben a valőszintlenül gyönyörű természetben, ezekkel a kedves emberekkel,és mindezt átélhetem.

 A   népviseletbe öltözött csángó kisfiúkkal kötött barátságunk, és az együtt énekelt magyar himnusz,ott az Ezer éves határnál. mind mind felejthetetlen élményekkel ajándékozott meg.  Na és a visszaúton, a  Madefalvai megemlékezésről már ne is beszéljünk! Csodálatos nap volt ez is.És annyi minden fért bele egy napba, hogy szinte hihetetlen volt számomra!Néha mintha "filmen nézném" érzésem volt.. ez mind velem történik? :-)

Aznap este  vendéglátónk még Tusnádfürdőre is elkocsikázott velünk, hogy lássunk medvét élőben... és olyan szerencsénk volt, hogy  láttunk is,  két kis medvebocsot.  

Ráadásként részt vehettünk a 18 évesek  bálján a falu művelődési házában, ahol a székely népviseletbe öltözött fiatalok táncában gyönyörködhettünk.

Ezek után a Pünkösd hétfői hazaútra bár fáradtan ,de annál  több élménnyel gazdagodva indulhattunk, és erre még jobban rásegitett a Csikszentsimoni fiatalok fúvós zenekara, akik  már kora reggel az állomáson zenéltek nekünk.

Vendéglátóink, úgy búcsúztak tőlünk a vonatnak integetve, mintha régi barátaiktól köszönnének el. Annyira megkedveltük mi is őket, hogy olyan szivesen maradtunk volna még pár napot, amit most már tényleg pihenéssel töltöttünk volna... vagy mégsem?? :-) 

Száz szónak is egy a vége KÖSZÖNÖM A SZERVEZÉST Szegi Oszkárnak és kedves nejének Hajnalkának, hogy ezt az utat és társaságot igy összehozták, és ezáltal ilyen csodás élménnyel lettem gazdagabb.

A szivem visszahúz Erdélybe, annyi szépet meg kell még néznem ott, remélem találkozunk még, és utazunk még együtt a Csodák Földjére!

Igy legyen!

 

  Baráti öleléssel Nagy Angéla Budapestről

 

 



 

Jótékonysági Nap Stuttgartban

„A jótékonykodás lényege, hogy önzetlenül váljunk meg szeretett és nagyra becsült dolgainktól azért, hogy másoknak jót tegyünk.”

2015. május 17-ei vasárnapot a Stuttgarti Magyar Katolikus Egyházközség is a jótékonyság szellemiségében töltötte: ezen a napon a kárpátaljai magyar testvéreink megsegítésére érkeztek ruhák, élelmiszerek, és a jótékonysági vásár teljes bevételét nekik ajánlotta az egyházközség. Lázas készülődés, sütés, rendezkedés, és szervezés előzte meg a hétvégét, majd reggel fohászkodás az égre pillantva, s meglátva a felbukkanó esőfelhőket, mindenki azt kérte a Jóistentől, hogy ezen a napon is segítségünkre legyen. Egy régi népi mondás szerint, ha angyalok járnak-kelnek, akkor a napsugarak követik az úton őket… ez velünk is így volt, és kitartott a szép idő egész nap.

Egyházközségünk legszorgalmasabb tagjai reggel nyolc órakor gyülekeztek a Bruder Klaus templom előtti téren, s hamarosan hangulatos, virágokkal ellátott asztalok és padok lepték el a teret. A tradicionális gulyásfőző versenyre idén 4 csapat jelentkezett: A Hunnia Baráti kör lelkes csapata mellett Villányi Adalbert, akit családja biztatott a versenyben, Kinzel Lászlónak párja Mónika nyújtott segítő kezet, mellettük Kind Ferenc és Lippai Csaba léptek azon bátor emberek közé, akik arra vállalkoztak, hogy az ebédre összegyűlt lelkes tömeget igazi magyar gulyáslevessel örvendeztetik meg. Természetesen mindenki a saját bográcsa felé csalogatta az illatok után kutatókat, saját kidolgozású fortélyokra, bevált receptekre, és természetesen magyaros hozzávalókra hivatkoztak.

A finom illatok mellett Huber Mátyás és Brenner László jóvoltából házi pálinkát is kóstolhatott a nagyérdemű. 10 órakor már a jótékonysági bazár is megnyitotta kapuit az első érkező vendégek előtt. Számos konyhai eszköz, könyv, társasjáték, festmény, babakelengye és ékszer várta a jótékonykodni vágyókat.

12 órakor szentmisével folytatódott a nap, melyet Imre atya celebrált, majd 13.30-kor kezdetét vette közös ebéd, s a templom előtti asztalok, és padok megteltek boldogan kanalazó emberekkel, és boldog gyerekzsivajjal. Amíg érkezőket Huber Mátyás, Zumbühl Vilmos, illetve Szegi Oszkár várta a kasszánál, addig a süteményes standnál megannyi szorgos asszony sürgött. A házi finomságok idén is nagy sikert arattak, gyümölcscsodáktól a mákos kalácson át a pogácsáig akadt itt minden, „mint szem-szájnak ingere”, s egytől egyig elfogytak.

A napot egy igazán különleges zenei produkcióval zártuk. 15 órakor harsonák csendültek fel anyák napja tiszteletére, és megkezdődött a Magyarországról érkező Four Bones Quartet harsonanégyes zenei utazása. A zenekar megalakulása óta bejárta Európa számos országát, felléptek többek között Angliában, Ausztriában, Bulgáriában, Csehországban, Dániában, Észtországban, Németországban, Romániában, és Szlovéniában is.  Ázsiába visszatérő vendégek, ahol 2009-ben hat koncertből álló turnéval képviselték Magyarországot. Németországba visszatérő vendégek, mi stuttgartiak pedig különösen szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen rendszeresen koncerteznek ezen régióban. A négy harsonás tavaly Stuttgartban indította útjára a 2014-es turnésorozatát, s akkor megígérték, visszatérnek a Bruder Klaus templom falai közé. Magyar Péter, Gáspár Olivér, Kiss Bálint és Gyetvai Péter igazi elkötelezettjei elegáns és különleges hangszerüknek. Repertoárjuk széles skálán mozog a korai reneszánsztól, az ismert klasszikusokon át, a mai kortárs zenét is bemutatva, ugyanakkor a könnyedebb melódiákon, népszerű műveken át egészen a jazz világáig terjed. Samuel Scheidt Galliard Battaiglia és Mozart Ave verumját a közönség egyik kedvenc darabja (Smetana Moldva) követte. S felcsendült Bartók Béla Este a székelyeknél, Georg Tibor Bevezetés, Téma, variációk c. darabja is. A koncertre érkezők másik kedvenc zenei csemegéje Brahms Magyar tánc Nr.5. jazzesített feldolgozása és Kálmán Imre leghíresebb operettjének (Csárdáskirálynő) egyvelege volt, melyet percekig tartó tapssal jutalmaztak. A harsonakvartett 2011-ben megjelent Crossroads c. lemezéről ez alkalommal Stollár Xénia Tango Alocado c. remekművét hallhattuk, s a tánc varázslatos világából a cirkusz, a varieté és a tevegelő dallamok felé „utazhattunk” Gyetvay Károly Edith c. alkotásával. A koncert végül az 1930-as évek Amerikájának swing-korszakában ért véget (Duke Ellington: In a sentimental mood, Mood indigo). A meghívását, a percekig tartó vastapsot a harsonások a New York, New York c. dallal, illetve egy bolgár népdallal köszönték meg.

Ezen a napon mindenki, aki ellátogatott közénk, erőt meríthetett az egyházközségünket összetartó erejéből, az önzetlen jótékonyságból és a segítőkészségünkből. Köszönet illet minden egyes dolgos kezet, aki a maga módján és képességei legjavát nyújtva, hozzájárult a nap sikeréhez, s reméljük hamarosan folytatás is lesz.

Szabó Brigitta

Stuttgart, 2015-05-25.


PS. Nézd meg a képeket a Képtárunkban!

 


 


A jöttmentnek is joga [lett] Istenéhez apái módján és nyelvén fohászkodnia.


Igen, a "jöttmentnek is" vagyis a Flüchtlingnek, más szóval a menekülteknek, - ahogyan itt minket Németországban neveznek. "A jöttmentnek is van joga Istenéhez apái módján,és nyelvén fohászkodnia" Reményik Sándor: A templom és iskola c versét idézve, amely vershez e sorokat is hozzáfűzi " Ti megbecsültök minden rendet, Melyen a béke alapul. De ne halljátok soha többé Isten igéjét magyarul?! "

Nem ezt mi sem tudjuk magunkról elképzelni. Hál Istennek az akkori 1947-es akkor még külön badeni és külön württemberi politikusok is úgy látták azt jónak, hogy a sorsüldözött magyaroknak, ne csak a fizikai, hanem azokon túlmenően a lelki javakat is biztosítsák. S mivel a szétszóratásban élő magyaroknak jelentős része nem beszélte jól, vagy talán egyáltalán nem is beszélte a német nyelvet, ezért részükre 1947. május 13-án Stuttgartban, és annak kiterjesztett hatókörzetében - és az egyesülésig, 1952-ig, Badenben, és Württembergben, létrehívták a magyar katolikus egyházközséget, s ezzel kezdetét vette, az anyanyelvi pasztoráció, megteremtve ezzel a nemzeti hitgyakorlásunk lehetőségét.

Tehát 2015. május 13-án azért is zengett a harang hívó szóval, hogy szentmisén ünnepelhessük meg azt a nagyszerű alkalmat, hogy 68 évvel ezelőtt lehetőséget adtak annak a Baden-Württembergi magyar kisebbségi népcsoportnak, amely a Németországban élő magyarok közel egyharmadát foglalja össze, hogy az élükre állított magyarajkú lelkigondozó közreműködésével , anyanyelvükön hallgathassák a szentmiséket, s ezen a napon, és ezen a területen első lelkipásztorának D'André Károlynak, lámpást adott a kez(é)be az Úr:

" mert hosszú volt és meredek az út.

s magányos sötét tájon vitt keresztül:

im dalt fakasztott ajk(á)n.

És lámpást adott

kez(ébe) az Úr."

(Bess Streeter Aldrich: És lámpást adott kezembe az Úr)

 

Még a lámpást vívő magyar papok hosszú sora követte Károly atyát, s ez adta meg nekünk a lehetőséget arra, hogy idén május 13-án is immáron 68 éve mi, a Németországban, s ezenbelül Stuttgart környékén élő magyarok anyanyelvünkön dicsérhetjük az Úrat. Ezen a napon hálát adni jött össze ez a kis hívősereg. Bár idén ez a jubileumi nap Urunk mennybemetelének megelőző estéjére esett, - ami annak szokott velejárója lenni, hogy sokan elutazzanak közülünk a hosszú hétvége miatt - de ennek ellenére is megteltek a templom padjai híveinkkel.

Napjaikban a közénk fénythozó lámpást az Úr a kaplonyi születésű Imre atya kezébe adta s 2007. július 1-én, s azóta ő az aki közöttünk az iránytmutató fényt hordozza, s aki évről évre, hétről hétre, vasárnapról vasárnapra az oltártól és az ambotól anyanyelvünkön szól hozzánk, s hirdeti nekünk ezen a nyelven az Úr Igéjét.

S tette ezt most is, a Magyar Katolikus Misszió megalakulásának évfodulóján is. Miután Benedek Anikó felolvasta az aznapra rendelt olvasmányt, az Ap.Csel 17,15.22-18,1 et, Imre atyától meghallgathattuk az Evangeliumot, a Jn. 16,12-15. "Még sok mondanivalóm volna számotokra, de most még nem tudjátok elviselni. Amikor pedig eljön az igazság Lelke, ő elvezet majd titeket a teljes igazságra, mert nem magától fog szólni, hanem azt fogja mondani, amit hall, és az eljövendő dolgokat hirdeti nektek. Ő majd megdicsőít engem, mert az enyémből vesz, és kijelenti azt nektek. Mindaz, ami az Atyáé, az enyém; azért mondtam, hogy az enyémből vesz, és kijelenti azt nektek. "

Èn Jézus ezen szavainál arra gondoltam, hogy a magyar lelkivezetés nélkül, vajon képesek lennénk-e arra, hogy akár szikráját is felfogjuk annak a lényegnek, amelyre az "igazság Lelke" akar tanítani, együtt tudnánk-e Vele haladni azon az úton amely elvezet "(minket) a teljes igazságra"? Mert mi, akik egy egészen más kulturkörből jöttünk, vallásosságunkat is máshogyan éljük meg, mint a minket befogadó ország polgárai. Az én lelkemre, sokkal inkább hat balzsamként, ha magyarul énekelek vagy imádkozom a szentmiséken, mintha ugyanezt németül tenném a német szentmiséken. A magyar szenténekek szövegei úgy érzem, hogy a lelkem legmélyéből fakadnak, mert ezek akár az én gondolataim is lehetnének, hozzám szólnak, s egészében sajátomnak érzem őket. Legtöbbjüknek szövegét is és dallamát is kívülről ismerem, így ezeket már teljes átérzéssel énekelhetem, anélkül hogy az ismeretlen szöveg nehézségeivel kellene megbirkóznom.

Úgy érzem, hogy a szövegek azért is hatolnak lelkem mélyére, mert ezek részei magyar gyökereimnek is, amelyről Wass Albert A gyökér marad c. versében így ír:

" Élünk ma is, ahogy lehet,

Isten-hitünk szent erejével

magyar szívünk szeretetével

őrizzük ezt a gyökeret.


Míg Isten a mi menedékünk

és hűség minden fegyverzetünk,

addig félnünk nem szabad:

mert a gyökér, az megmarad!

Ki hűséget vet – életet arat,

és a gyökér, az megmarad!"

 

Imre atya szentbeszédében arról beszélt, hogy egy jó egyházi közösség az mindig két arcú: egyrészt a kifelé való nyitottság jellemzi, vagyis a még kívülállók, még nem hozzánk tartozók befogadásra való hajlandóság, másrészt a zártság, amely a jó családoknak a sajátossága, s ez nem más mint, hogy ígyekszik a közösség belső problémáit a közösségen belül tartani, s azt belülről megoldani, valamint az esetleges belső surlódásokat, disszonanciákat sem adja a nagyvilág szájára.

Erről az 1 Kor 6,4-ben is olvashatunk: " Amikor tehát világi dolgokban pereskedtek, azokat teszitek meg bírónak, akik az egyházban semmit sem számítanak? 5Azért mondom ezt, hogy szégyelljétek magatokat! - vagyis plébánosunk homíliában leginkább arról hallhattunk, hogy fontos a nyitottság és zártság kérdésének helyes és biztos aránya, vagyis a nyitottság és zártság jóértelemben vett emblematikus tulajdonságainak érvényre juttatása közösségünkben.

A szentmise végeztével előbb megkoszorúztuk Isten Szolgája. Mindszenty József bíboros mellszobrát, aki kétszer is meglátogatta kis közösségünket, majd átmentünk közösségi termünkbe, hogy ott fehérasztal mellett tegyünk pontot erre a szép, május-áhítatos estére. A kosarakból, és táskákból előkerültek a finom falatok, többek között az izletes magyaros pogácsák, (köszönet érte Kanizsa Áginak és Stauder Marikának), és Schultheis Èva is elhozta "minöségellenőrzésre" legjobb sajáttermésű "csanálosi" borát, (s ezúton neki is köszönet érte), vagyis egyszóval, többen is készültek közülünk arra, hogy méltóképp megünnepelhessük ezt a jeles alkalmat, és az ünnep jelentőségének megfelelöen csengessük ki ezt a napot, missziónk fennállásának 68. évfordulójának napját.

 

A dinom-dánom befejezte után, Imre atya elénk tárta egyházközségünk történelmi múltját: Az itt élő magyarok több hullámba érkeztek Baden-Württemberg területére. Az első kitelepültek nem önszántukból jöttek, hanem német származásuk miatt bűnbakként, kormányrendeletre kellett elhagyniok az országot a háború után. Ezidő tájt azonban olyanok is országelhagyásra kényszerültek, akik a megbuktatott kormányban magas poziót töltöttek be, vagy akárcsak kisebb politikai szerepvállalásuk miatt a hatalomra jutott kommunista rendszer előtt kompromitálták magukat, s ezért ha otthon maradnak, börtön vagy a halál leselkedett volna rájuk.

Mint ahogy az már ezen írásomban szerepel, ezeknek az első magyaroknak lelkigondozásásával Sproll püspökatya 1947. május 13-án a Maros-megyei marosillyei minorita atyát, D` André Károlyt bízta meg. Hajlott kora ellenére sokat fáradozott a reá bizott híveinek érdekében.

A háború utáni magyarjainkat, az 1956-os forradalom menekültjei követték. Sokan tartoztak közülük azokhoz, akik a leszámoltatástól féltek, mások viszont a megalakult rendszer politikáját követni nem tudó és nem akaró irányzathoz tartoztak. Majd őket követően igen sokan hagyták el az óhazát a Kádár- , a Titó- vagy a Ceaușescu-rezsim embert megpróbáló évei alatt, és boldogulásukat az új hazában keresték. Ezutóbbiak többsége képezi a mai magyar misszió tagságának derékhadát.

Imre atya a baden-württembergi magyar lelki pasztoráció papjai közül ez alkalommal csak P. Fekete Bertalan Géza atyát emelte ki. Ö 1956-1959 közötti időszakban volt a magyarok lelkipásztora. Róla azt tudtuk meg, hogy Szabolcs-megyében Kisvárdán született 1913. február 28-án, és Szombathelyen, 1936-ban szentelték pappá. 1945-ben elhagyta az országot, és Németországban telepedett le, ahol nagy erőbedobással vetette be magát abba a munkába, amely a diákokat középiskolai szinten képezte ki, s tették ezt a legmostohább körülmények között is, kezdetben akár a vasutállomásokon veszteglő vonatszerelvényekben. Fáradhatatlanul vett részt abban is, hogy a háború által elsodort családokat újra egyesítse. Lapkiadással is foglakozott, kiadta a Szent István népe című újságot. Mindent elvállalt azért, hogy sokat próbált magyar népe jövőjét, biztosabbá és jobbá tegye. De hogyan is szól a sokat emlegetett gúnymondat? "Négy magyar, öt párt".De ide idézhetjük Ady Négy-öt magyar összehajol című versét is, amelyben a költő görbetükröt tart elénk, hogy amikor a legnagyobb összefogásra lenne szükség, akkor oly gyakran széthúzásra vetemedünk, de "miért is, miért is, miért is?" Plátói a kérdés, mi tudjuk ezt jól:

"S itt valahol, ott valahol,
Esett, szép, szomorú fejekkel
Négy-öt magyar összehajol.
Miért is, miért is, miért is?"

 

S, hogy Fekete Géza atya esetében miért is? Nála az volt a baj, hogy lojális volt püspökéhez, Mindszenty József bíboros úrhoz, és ezt azok a papok akik behódoltak a magyarországi békepapi mozgalomnak, nem jó szemmel nézték. Koholt vádakkal, - hűtlen vagyon kezelés miatt - bevádolták elöljárójánál, s még arra a hitványságra is készek voltak, hogy megfélemlítsék, és manipulálják az elődjét, a már igen öreg D` André Károlyt, s rávegyék őt arra, hogy Fekete atya ellen valljon. Sajnos, a súlyos ellentétet nem sikerült feloldani, így a Stuttgart környéki magyarokat megfosztották egy igen tehetséges, jólképzett, és értük tenni akaró magyar pap segitségétől, s aki így három év (1956-1959-ig) lelkes papi szolgálat után, megválni kényszerült a magyar missziótól.

Szabadjon itt azt is elmondani, hogy nemcsak vádlói voltak Fekete Géza atyának, hanem lelkes védői is, akik fáradságot nem kimélve kilincseltek a püspök atyánál, hogy az ne azokra hallgasson akik méltatlanul szidalmazzák az atyát, mert ő erre a szidalomra nem szolgált rá. Most, hogy Imre atya a könyvében a nevét is olvasom a védelmezőnek, Maczky Lászlónak, neve olvastán az jutott az eszembe, hogy lám milyen a hálás utókor, mi sem felejtkeztünk el eddig róla, mert évről évre mindenszentekkor megálltunk imádkozva a sírjánál, de most itt főhajtással is tisztelgek nevének.

A magyar misszió 68. évfordulója legyen számunkra egy üzenet, hogy mi is Fekete Géza atya nyomdokán járva, vegyünk részt mások ügyeinek hordozásában, "mert senki sem különálló sziget: minden enber a kontinens egy darabja ;ha egy göröngyot mos el a tenger: Európa lesz kevesebb:... mert egy vagyok az emberiséggel: ezért hát sose kérdezd kiért szól a harang: érted szól." Mondja a költő John Donne, s ha mi is így tudunk közös ügyeinkre tekinteni, hogy én "egy vagyok az emberiséggel" akkor a közösség terheinek viselése magánüggyé válik, s akkor talán a teherre sem teherként tekintünk már, s akkor mi is mint Garai Gábor artistái vallják, monhatjuk:

" Ezrekbe fogódzók, ha hittel
mondanánk, mint ők odafönn
élik, hogy: a másik ügyéhez
egész létemmel van közöm!…"

De most kanyarodjunk vissza kiindulási témánkhoz, a magyar nyelven történő misézéshez, valamint ahhoz a tényhez, hogy az anyanyelv szavai nagyon fontos szerepet játszanak mindannyiunk életében. Tamási Áront idézve: „A magyarságot […] nemzetté a magyar szó teremtette. Mint jelképes erő és hatalom, a magyar szó, nekünk a legnagyobb ereklye. Kegyelet, hűség és becsület illeti őt.” Az, hogy miért is annyira fontos, hogy magyar nyelven hallgassuk a szentmisét, arra a legpregnánsabban Kosztolányi Dezső ezen sorai világitanak rá: „Minden szó olyan, mint a hangvilla, megüt egy hangot, mi vele rezgünk, s akkor egyszerre zengeni kezdenek bennünk azok a titkos és tudattalan kísérőjelenségek is, melyek a fogalomhoz kapcsolódnak”, s ez a varázs csak a magyar szavak kiejtésénél jöhet bennünk létre.

 

Ezért álljon itt befejezésül Faludy Györgynek a magyar szívet megdobogtató szép versének, első és utolsó versszaka:

 

Faludy György: Óda a magyar nyelvhez

Kéri Pálnak

Most, hogy szobámban ér az est setétje,
te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje,
s ajkad, melyről az esti fák alól
először szólt az ének magyarul.
Arcod tatár emléke már ködös,
de titkunk itt e földön még közös
s a te dalod zsong minden idegemben
itt, idegenben.

Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk
és forró, mint forrongó szellemünk.
Nem teljesült vágy, de égő ígéret,
közös jövő és felzengő ítélet,
nem hűs palackok tiszta óbora,
nem billentyűre járó zongora,
de erjedő must, könnyeinkben úszó
tárogatószó.

(Páris 1940)

 

Stuttgart, 2015-05-20.

 

Zeitler Barbara

 

 

 

 

 

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni...

 

Egy egyházközség minőségi működésének az a meghatározó és elengedhetetlen feltétele, hogy egyháztanácsosai a közösség plébánosával a feladatok elvégzésében jól együttműködjenek, és a közjó érdekében egymással szorosan karöltve munkálkodjanak. Erre a feladatra és meghívásra mondott igent az a 12 kiválasztott személy, akiket áprilisban 14 fő közül választott ki a több mint 500 főt számláló hívősereg, s akiket itt most név szerint is szeretnék felsorolni: Benedek Annikó, Dénes-Hügel Éva, Fekete István, Geiger Erika, Dr. Horváth-Rizea Diana, Huber Mátyás, Józsa Levente, Dr Kovács László, Szabó Brigitta, Szegi Oszkár, Villányi Adalbert, Zumbühl Csilla, Frick Tibor, Gál Zsófia.

 

Imre atya ismertette velük, hogy ez a tisztség milyen feladatokkal jár, majd együtt , s beszédében kitért arra is, hogy az nem lehetett véletlen, hogy éppen ők azok, akikre a kiválasztásuknál a hívek bízalma esett, hozzáfűzve azt is, hogy az Isten szőlőskertjének munkásainak kiválasztását soha sem bízza a vak véletlenre. Annak is elrendelt oka van, hogy vasárnapról vasárnapra ők, s velük együtt mi mindnyájan úgy érezzük, hogy nekünk ott a helyünk, ahol az Isten a Fő, és bár a nagyvilág mai embere mindenütt a legelső, a fő akar lenni, mi azt is érdemünk feletti megtiszteltetésnek vesszük, hogy az Isten kiválasztott minket arra, hogy az élő egyház, azaz az élő Isten testének tagjai lehetünk, mert Ő hívott meg minket erre a feladatra, és hogy templomában, ahol asztalához fogadott, s hozzánk is, - mint egykor Keresztelő Jánoshoz - így szólt: anyád méhében ismertelek téged, s mielőtt kijöttél onnan, megszenteltelek Téged. Ezért mi is Kosztolányival együtt büszkén vallhatjuk:

 

Bízony, ma már, hogy izmaim lazúlnak,

úgy érzem én, barátom, hogy a porban,

hol lelkek és göröngyök közt botoltam,

mégis csak egy nagy, ismeretlen Úrnak

vendége voltam. (Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség)

 

Imre atya szentbeszédében egy kis történetet mesélt el nekünk, s amelyet emlékeimből előidézve szeretnék itt Önökkel is megosztani: Egy baráti társaság a hegyekbe ment kirándulni, ahol rájuk esteledett. és ezért  egy kis tisztáson megpihenve tábortüzet raktak. A lobogó tűz mellett, - amelyre mindenki a maga gyüjtötte fát ráhelyezte -, és ez az idilli békés, madárfütty koncertes holdfényes békés este idézte elő, hogy  egy bensőséges, testet és lelket átjáró boldog érzés töltötte el őket. Egy emberként úgy érezték, hogy milyen jó ez az összetartozás, s hogy ők itt a  békesség honában örülhetnek egymás társaságának. Talán magukban úgy sóhajtottak fel, mint az apostolok a Tábor hegyen, "Uram jó nekünk itt lennünk". Miközben gondtalanul beszélgettek, a társaság egyik tagja, valamit mondott. Ebben a mondásában semmi rossz szándék nem volt, s ezért mondata senki felé nem is volt kihegyezve. Ennek ellenére, - mint az túl érzékeny lelkeknél gyakran előfordul -  az elmondott történet tartalmában egyik tagja a csoportnak magára ismert, pedig a beszélő részéről abban semmi szándékosság nem volt. Sértetten és duzzogva vette el a tűzből azt a darab fát, amelyet ő helyezett a máglyára a tűzrakásnál. Elvonult a társaságtól, és a hűvösebbé vált éjszakában leült a már alig-alig hunyorkáló fahasábja mellé. Az ő arcát nem borították fénybe a villódzó lángnyalábok, és bár egyre szorosabbra húzta össze magán kis mellénykéjét, az már a hűvösödő estében nem védte meg a hidegtől.Ezért hát fölállt, fölvette ismét azt a fát, amely korábban még a közös tábortűz része volt, - de mivel hogy a többi fa éltető ereje már nem szította tüzét,  teljesen elhamvadt, és így elkülönülten nem ontott meleget. A lányt, hogy újból együtt volt társaival, valami melegség járta át, és ismét boldog volt.

Meglehet, hogy ez volt az az érzés, amit néven úgy nevezünk: "similis simili gaudet" a "hasonló a hasonlónak örül", mert mi mindnyájan annak örvendünk, ha lelki közösségben lehetünk a hozzánk hasonlókkal.

 

Amikor Imre atya befejezte a történetét, akkor világosodott neg előttem, hogy miért is jöttek az új egyház tanácstagok egy darab fáhasábbal a szentmisére, és miért is helyezték - mintegy felajánlási adományt - az oltár zsámolyához. Nekem József Attila Tél c. verse jutott az eszembe, amelyet Udvardy László megzenésített kórusműveként oly szivesen énekeltem Fővárosi énekkarban mert megfogott annak szívet melengető tartalma.

 

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,

Hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska,

Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,

Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! -

S rászórni szórva mindent, ami szép.

Dalolna forró láng az égig róla

S kezén fogná mindenki földiét.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,

Hisz zúzmarás a város, a berek...

Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni

És rakni, adjon sok-sok meleget.

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,

Hogy fölengednének az emberek! (József Attila: Tél)

 

Igen, azt a tüzet meg kéne rakni, hogy mindenki aki közénk jön fölengedjen, és azt érezze, hogy közöttünk a legjobb helyen van, s így tud hálát adni Istenének: "Uram jó nekünk itt lennünk". S ezen munkálkodnak majd az eljövendő ötévben a frissen megválasztott egyházközségi tanácsosaink, s ezt ők fogadalomukkal is megerősítették. Imre atya kitért arra is, hogy midegyikőjük értékes talentumokat kapott az Úristentől, hogy majd a vállalt egyházi feladataikat a legjobban elláthassák, és azt az Uristen és midannyiunk javára kamatoztassák. Mint az a korintusi levélben van (Kor 12,1-14,40):

"A kegyelmi adományok különfélék ugyan, de a Lélek ugyanaz. 5A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz. 6És az erőmegnyilvánulások is különfélék, de Isten, aki mindezt mindenkiben cselekszi, ugyanaz. 7A Lélek megnyilvánulásait mindenki azért kapja, hogy használjon vele. 8Egyik a bölcsesség szavait kapja a Lélek által, a másik a tudományét ugyanattól a Lélektől. 9Más valaki a hitet kapja ugyanabban a Lélekben, ismét más a gyógyítások adományát az egy Lélek által, 10vagy csodatévő hatalmat, prófétálást, a szellemek megkülönböztetését, a nyelveken való beszédet vagy a nyelveken való beszéd értelmezését. 11Ezt mind egy és ugyanaz a Lélek műveli, tetszése szerint osztva kinek-kinek"

Ezek azok a karizmák, amelyet mind a 12-en megkaptak az Istentől, hogy mindannyiunk javára kamatoztassák. Lelki erősítésül, a szentáldozásban ez alkalomból ők a "kiválasztottak", két szín alatt, a Kenyér és Bor színében áldozthattak meg.

 

A szentmise után, a templom előtti kis téren, az oltár zsámolyáról előkerült mindegyikőjük fahasábja, hogy megrakják vele "azt a tüzet, hogy "dalol(jon) forró láng az égig róla, S kezén fogná mindenki földiét," s hogy az aznapi Evangélium szavait is ide idézzem, csak ebben az esetben, ha mindenki felelőséget vállal a földié(r)t, csak akkor valósulhatnak meg köztünk a napi Szentírási rész szinte az erre az alkalomra testre szabott szavai: "Ha bennem maradtok, és az én igéim tibennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok, és megkapjátok. Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy sok gyümölcsöt hoztok, és tanítványaim lesztek".

 

Adja Isten, hogy ez mindig így legyen! Mi, az egyház hívei, imáinkba foglava segítjük az újonnan megválasztott egyháztanácsosokat, hogy ég áldása vezérelje munkájukat, s hogy ezáltal is mihamarabb beköszöntsön már az az állapot, amikor az Isten királysága itt a Földön megvalósul.

 

A leköszönő régi egyháztanácsosoknak Imre atya egy oklevél adományozásával hálálta meg buzgó fáradozásukat, amelyet az elmúlt öt évben egyházközségünk javára kifejtettek. Ezek a következők voltak: Benedikt Ildikó, Bóna Áron, Dénes-Hügel Éva, Fekete István, Geiger Erika, Horváth Ottó, Kocsis Judit, Dr. Kovács László, Kováts Miklós, Szegi Oszkár, Zumbühl Csilla. Póttagok: Dr. Szőkefalvi-Nagy Ágnes, Huber Mátyás és Kollmann Gyula.


Mintahogy gondolom senkinek nem kerülte el a fígyelmét, hogy a régi tagok közül, többek neve az új periódusban is szerepel. Ők azok, akik az új egyháztanácsban ismételten szerepet vállaltak.

Mi tudjuk, hogy a Jóisten senkinek sem marad az adósa, s bőven megjutalmazza őket itt a Földön s egykor az égben is, és kiárasztja rájuk, és családjukra bőséges áldását.

Igy legyen!

 

Zeitler Barbara

Stuttgart, 2015. május 6.

 



 

 Az elmaradt lényeg

 

Talán emlékszel 2012. március 28-i beszámolómra „Szokatlan meghívás” címmel. Három év után tovább folytatódik a következő meseszerű történet, de más szereplőkkel.

 

Hol volt, hol nem volt az óperenciás tengeren is túl, valahol Stuttgartban él egy házaspár, akik harminc évvel ezelőtt – saját hibájukon kívül – elszalasztották a lényeget, és ezt 2015.április19 bepótólták.

 

Kedves barátaink, egy kötetlen beszélgetés alkalmával mondták, hogy most üljünk le, mert olyan valamit fognak velünk közölni, amit még nem hallottunk, s ha meghalljuk, jobb ha ülünk.

Hát elmondták... Részünkről csodálkozás, székelyesen szólva: erős csend. Megértettük, mindkettőjük számára ez nagyon fontos!

De nem csak mi csodálkoztunk, hanem a rottenburgi püspökség is, mert a hivatalos dolgok intézésénél visszakérdeztek, hogy nem-e tévedés történt, hisz a leendő feleség neve a titkárnőé...

 

Vasárnap aztán egy gyönyörű napra ébredtünk, hisz esküvőre voltunk hivatalosak. Sütött a nap, és a déli harangszóval megkezdődött a szentmise.

Imre atya bejelentette a jelenlévők nagy csodálkozására, hogy a szentmise végén esküvő lesz, aki akar, az maradjon.

Prédikációjában aztán megemlítette hogy a házassági előkészítőn, mindig elmondja a fiataloknak a következő viccet:

A székely jegyespár is házassági előkészitőn vesz részt, majd a pap – hogy rávezesse a házasság egyik örömére, a gondok megosztására a házasulandó legénykét – megkérdezi tőle, hogy van-e problémája az életben?

A legény hosszú gondolkozás után rávágja: "Nincs". Mire sokat sejtetően megszólal a székely leányka:  "De majd lesz"!

Szétnéztem, és volt mit látnom az arcokon, mekkora igazság volt ebben a viccben (krónikás megjegyzése).

 

Tréfa félre, a szentmise után kimentünk a templom elé, majd a násznép bekísérte a "fiatal házasúlandókat"  Isten házába, és Imre atya ünnepélyes szertartás alatt összeadta Melindát és Ferit. Harminc év után tehát beteljesült a várva várt egyházi eskü!

 

Volt utána hetedhét országra szóló  lakodalom, sajnos csak estig tartott, de így is felejthetetlen maradt minden vendég számára.

 

Ők pedig Isten áldásával, boldogan élnek, míg meg nem halnak!

A mese itt még nem ért véget, folytatás következik de biztos más szereplőkkel .............

 

 

Szeretettel,

Deggingen 2015.04.26

Szegi Hajnalka és Oszkár

 



 

A SZENT HÁROM NAP ÉS HÚSVÉT ÜNNEPE



Az idei évben is nagycsütörtöki szentmisével nyitottuk meg a húsvéti ünnepkört, amelyet közösen ültünk meg egyházközségünk német híveivel, így a liturgia nyelve is német és magyar nyelvű volt, valamint a mise népénekei úgy az Sz.v.Ú-ból mint a Gotteslob-ból lettek kiválogatva.

Imre atya bevezető beszédében arra is kitért, hogy ez a nap nem a bánaté, mert az egyetemes egyház ezen a napon a Pászka öröműnnep napját ünnepli, s Jézus a zsidó húsvét ünnepét választotta az új húsvét megalapítására, s ekkortól a Pászkába Krisztus teste is belelényegült. Ez volt az a nap, amelyen az utolsó vacsora termében, - vagyis abban a teremben, amelyet Márk evangelista özvegy édesanyja bocsátott rendelkezésükre - Jézus tanítványaival együtt nagy szeretetben elfogyasztotta a húsvéti vacsorát. Ez az ünnepnap eredetileg a zsidókat az egyiptomi fogságból való kiszabadulásukra emlékeztette, s amely eseményt az aznapi Olvasmány, a Kiv.12.1-8.11-14 is felidézte. Minden öröműnnepre emlékeztet: a liturgia színe a viola színről, vagyis a bünbánat színéről fehérre váltott, amely a nem szabályozott főünnepek és ünnepek színe; a díszítéseknél a virág ismét szerepet kapott, igy az oltár mögött álló "rózsavenyige keresztet" fehér virággirlanddal fonták körbe. Megszólalt a Glória, amely hamvazószerda óta elmaradt, a csengetyük erőteljesebben szóltak, és zúgott bongott a harang, s az orgonista is erősebb regisztereken játszott, de a könyörgés után a nép már kiséret nélkül, akapella énekelt: s a harangok ilyenkor a szájhagyomány szerint Rómába mennek, és a csengők elhallgattak, helyettük a kereplő szólt. Az utolsó vacsora, amely a katolikus egyház számára egyben az első szentmise volt, mert ezen alkalommal hangzottak el előszörJézus az átváltoztatás szavai, és mint tudjuk, az átváltoztatás csak szentmise keretében jöhet létre és erről az aznapi Szentleckéből 1Kor 11,23-26 is értesülhettünk: „Az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárulták, fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és így szólt: ,,Ez az én testem, amely értetek adatik. Ezt tegyétek az én emlékezetemre!'' A vacsora után ugyanígy fogta a kelyhet is, és így szólt: ,,Ez a kehely az új szövetség [Jer 31,31] az én véremben. Tegyétek ezt, ahányszor csak isszátok, az én emlékezetemre!'' Mert amikor ezt a kenyeret eszitek, és ezt a kelyhet isszátok, az Úr halálát hirdetitek.”

Az egyház felemás érzéssel ünnepel nagycsütörtökön. Örül, hogy Jézus beváltotta szavát, "nem hagylak titeket árván" és a pünkösdkor eljövő vigasztaló Szentlélek mellé, üdvösségünk zálogaként odatette Önmagát, az Oltáriszentség tápláló-éltető erejét, amelynek vételéhez hozzáfűzte a következőket: 53Jézus így szólt hozzájuk: "Bizony, bizony, mondom néktek: ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok a vérét, nincsen élet tibennetek. 54Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. 55Mert az én testem igazi étel, és az én vérem igazi ital. 56Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az énbennem marad, és én őbenne. 57Ahogyan engem az élő Atya küldött el, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, élni fog énáltalam... ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké, mert az a kenyér, amelyet én adok oda a világ életéért, az az én testem" (Jn 6,56-58)

 

De még a szenvedés órái hátra vannak, Jézus a vacsora után még szeretetből és alázatból ad leckét nekünk, dereka köré kendőt kötött, és egytől egyig megmosta a tanítványok lábait. Majd ezt követően kimentek egy majorba a Getszemáni kertbe, amely szintén Márk evangelista édesanyjáé volt, s így történhetett meg, hogy nemcsak a tanítványok voltak jelen Jézus elfogatásakor, hanem Márk is, aki a kertben aludt, s mint ahogy az Evangéliumból tudjuk, miközben Jézust a katonák elfogták, ő ijedtében még a takaróját is elhagyva elmenekült.



A nagycsütörtöki liturgia a mise végén az oltárfosztással fejeződött be, ebben a templomban jelenlévő férfiak is segédkeztek. Imre atya egyre-másra adta át nekik az oltár díszeit, így lekerült minden az oltárról, oltárterítő, feszület, gyertyatartó, tömjéntartó, a paténa, míg végül ugyanúgy mint akit jelképezett - a ruháitól megfosztott Jézust - ráaggatott ékeitől lecsupaszitva állt húsvét vigiliájáig a hívek előtt, s eddig a napig szentmisét sem mutatott be az egyház.

 

S közben a templomban sorra kialudtak a fények, s a félhomályban megkezdtük szentségimádási áhítatunkat, ahol az imakéréseket a mindennapi életből, míg énekeink szövegét az Sz.v.Ú. Imakönyvből merítettük.

 

Nagypénteki szertartás

 

Ezen a napon Krisztus halálára emlékeztünk. Csupán néhány nap választja el virágvasárnapot a nagypéntektől, és mégis milyen másnak irják le az evangélisták ugyanazt a zsidó népet. Virágvasárnap még így hozsannázik a nép:"Hozsanna Dávid fiának! Áldott, ki az Úr nevében jön! Hozsanna a magasságban!" (Mt 21, 8). majd nagypénteken ugyancsak ez a nép "keresztre vele" feszítsd meg-et kiált. Meglehet, hogy a főpapok saját hatalmukat féltették Jézustól, akit mint tanítót szívesen hallgatott, s egyben tódult utána a nép, és széles körökben szert tett a népszerűségre. Ugyanakkor, amikor szamárháton bevonult Jeruzsálemben, akire a nép mint nemzeti hősre tekíntett fel, akitől azt várták, hogy felszabadítja őket a római uralom alól. Arról nem is beszélve, hogy a csodálatos kenyérszaporítással igen nagyot nőtt a szeműkben.

 

Krisztus szenvedéstörténetét a Passió tárta elénk, amely szereplőit számunkra a következő híveink jelenítettek meg:

 

Evangélista: Benedek Anikó

Jézus: Imre Atya

Pilatus: Zumbühl Vilmos

Poroszló: Kováts Miklós

Péter: Borsos Endre

Szolgáló: Schrepler Hajnal

 

s a passióban szereplő zsidó népet pedig a hívők egy maroknyi csoportja demonstrálta. Miközben a Passiót hallgattam, mint mindig, most is megrökönyödtem azon, hogy emberek önszántukból, s élvezettel nézték végig Krisztus szenvedéseit, kezdve a megostorozástól a kereszt kínhaláláig, s gúnyos beszólásaikkal, a szánalom legkisebb jele nélkül élcelődtek a gigászi szenvedésen, "másokat megmentett, s magát nem tudja megmenteni", s még halála perceihez is volt gúnyos megjegyzésük. Amikor így kiáltott fel: Eli, Eli, lama sabaktáni! S mivel a kereszt alatt álló bámészok arámul nem értettek, s - mivel az eredeti héber nyelvben Illés neve Élijáhu, vagy Élijá- ezért csúfolódtak vele így: "Hadd el eljön- e Illés, hogy megmentse Öt.

 

S addig amíg a csőcselék, - (ma ők lennének a katasztrófa-turisták) akik a mindennapi szórakozásukat élték ki, addig Jézus értük is az Atyához imádkozott, s a 7 följegyzett mondata közül   három az  irántunk való szeretetének bőségéből fakadt:

 


 

1.    Atyám, bocsáss meg nekik, nem tudják, hogy mit cselekszenek (Lk 23,34)

2.       Asszony, ez a te fiad! És nézd, ez a te anyád! Jn 19,26-27)

3.       Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? (Mk 15,34,  Mt 27,46)

4.       Szomjazom. (Jn 19,28)

5.       Atyám a Te kezedbe ajánlom a lelkem (Lk 23,46)

6.       Beteljesedett (Jn 19,30)

7.       Bizony én mondom neked: még ma velem leszel a paradicsomban. (Lk 23,43)



Nagypéntek, amikor még nem látszik az alagút vége. Minden sötét és reménytelen, így gondolkodhattak az apostolok, akik félelműkben elbujdokoltak. Hiszen a Mester akit annyira szerettek, hagyta magát elfogni és keresztre feszíteni. Ők az egész egzisztenciájukat tették isteni Tanítójukra. Jézus így mondta nekik: "Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára” (Lukács 9,62), és ök alkalmasak akartak lenni. Olyan sokszor van negatív kicsengése azoknak a soroknak, hogy az apostolok is magára hagyták Jézust, és Péter is háromszor is megtagadta. Magamat képzelem a kiválasztott apostol helyére, és teljes a bizonyosságom affelől, hogy nekem is inamban szállt volna a bátorságom.

Imre atya arról beszélt, hogy az apostolokat a történet reményvesztetté tette, s majd csak a feltámadást követően ocsudtak fel ebből a rezignált állapotból. Arról is beszélt, hogy mennyire predesztináltak vagyunk arra, hogy az ilyen és hasonló helyzeteket ne a helyükön kezeljük. Azt mondta, hogy vannak emberek, akik magukat fejük búbjáig beleássák magukat abba a tudatba, hogy az élet számukra csak rosszat tartogat. Amikor haldokló beteget látogatott meg Frankfurtban, akkor a már üveges tekíntetű férfi felesége mondta, "hogy tudja atya, az egész dolog nem ér váratlanul, mert mi mind a ketten ugrásra készen vártuk a sorscsapásokat, megedzettem magam már a rosszra, így egy rosszal több vagy kevesebb?” Imre atya ehhez csak annyit tudott hozzáfűzni, hogy ez a reménytelen életforma, nem tudna az ő életvitele lenni.

 

Ismert mondás Friedrich Nietzsche kijelentése "Isten halott" - az 1882-ben megjelent "A vidám tudomány"c. harmadik könyvében, A nagypénteki Igeliturgia végén Schulteis Éva elszavalta:Tóth Árpád Tetemrehívás c. versét, amelynek Nietsche kijelentése akár kulcsmondata is lehet, és mi nem adhatunk nekik igazat, mert a kereszthalál Jézust csak emberi mivoltában, és nem az isteni természetében ölte meg, mert az Isten senki által el nem pusztítható..



Tóth Árpád: Tetemrehívás

 

Olykor a bíbor alkonyatban
Elnehezedik a szívem -
Felnézek a nagy, csuda égre,
És látást látok, úgy hiszem.

 

Boldogtalan fantáziámnak
Úgy rémlik, a felhők felett
Azért a csönd: meghalt az Isten,
És ravatalra tétetett.

 ...

Valaki megölte az Istent,
És fekszik némán és hanyatt;
S reszketve a gazdátlan űrnek
Lakói hozzá bolyganak.

...

 

Egy nagy csöpp, bús, meleg isten-vér -
S a földön bíbor alkonyat
Gyúl tőle a sötét hegyek közt -
S én fölemelem arcomat,



És úgy érzem, e fájó arcnak
Nem lehet többé mosolya,
Mert ember vagyok én is, én is,
Az isten véres gyilkosa.

 

Ugyanezt kérdés formában teszi fel a Nobel békedíjas Elie Wiesel "Hol van Isten?". A történet egy koncentrációs táborban játszódik. A foglyok felügyelője egy két méternél is magasabb holland férfi, - akit épp úgy, mint a kisfút, az angyalarcú kis segítőjét, - az egész láger igen kedvel. Egyszer amikor a láger vezetői kutattást tartottak, eldugott fegyverekre akadtak nála. A holland felügyelőt és a kisfiút Pipe-t napokig kínozták, de a fegyverekre vonatkozólag nem kaptak semmi felvilágositást, s így három embert, s köztük a kisfiút a foglyok szeme láttára felakasztották. A súlyuknál fogva a két felnőttet hamar elérte a vég, de a gyermek több mint egy fél órán át vívta a haláltusáját. Ezt látva, az egyik fogoly azt kérdezte, "Hol van az Isten?" Mire én, - mondja az író egyes szám első személyben - azt feleltem, hogy ott lóg a harmadik kötélen.

 

Mennyire más, bizakodóbb hangot üt meg Babits Mihály: Eucharistia c. verse, amely a mindkét irodalmi műben említett "Isten-halálnak" gyökeresen mond ellent.


Az Úr nem ment el, itt maradt.
Őbelőle táplálkozunk.
Óh különös, szent, nagy titok!...
a mi királyunk, Krisztus, nem halott!
A mi királyunk eleven!
A gyenge bárány nem totem.

 

Valóban nem ment el, harmadnapra legyőzte a halált, és a megváltás örömteli eseményét megvitte a pokol tornácán várakozó lelkeknek, "alászállt a poklokra" -imádkozzuk "Az apostoli hitvallásban".

 

Húsvét vigiliáján, nagyszombaton.

 

A szentmise a tűzszenteléssel kezdödött, miközben a skola azt énekkelte:

 

„A Kőből született tűz fényét keressük.

Ez a jel megtanít: életünk reménye,
Krisztusnak testében adatott meg nékünk,
ki Szegletkőnek hívatta önmagát,
melyből a fényt adó új szikra születik."



Vagyis arról szólt ez az ének, hogy a "Kőből," vagyis a "Szegletkőből" s (a nagybetü utal itt rá,) hogy Krisztus fényét keressük, és ennek a továbbadására szólított fel minket Imre atya, amikor háromszor is azt énekelte, hogy "Krisztus világossága", majd az ezért adott hála kifejezés után, a templom előtti kis máglyáról tűzet vett a húsvéti gyertyával, hogy ennek fényének továbbadásával, gyertyával a kezünkben, s ennek a fényével ismét vissza vonuljunk a templomba. Ezt a szertartásban az

 

Exsultet, a húsvéti örömének követte.



Ebből az énekből, amelyet Imre atya énekelt, álljon itt néhány sor, de olyan szép a szövege, - s ezt nemcsak én mondom, de Mozart állitólag azt mondta, hogy minden művét odaadná cserébe, ha ő írhatta volna ezt a dallamot, - s ismerve zeneműveit, ha igaz, hogy ezt mondta, nem akármilyen kijelentés ez.



"Áldott éj, a halál bilincsét ekkor törte szét Krisztus, és az alvilág mélyéről, mint győző, tért vissza. Mert semmit sem érne földi életünk, ha a megváltás ránk nem árad. Ó milyen csodálatra méltó atyai jóságod hozzánk! Ó kimondhatatlan szeretet és jóság, hogy a szolgát megmentsed, Fiadat sem kímélted érte. Lám, mennyire szükséges volt Ádám vétke, hogy Krisztus legyen váltságának díja! Ó szerencsés vétek, hogy ilyen hatalmas és fölséges Megváltót kívánt és érdemelt!"

 

A Szó liturgiája, az Isten igéje következett, amely az Ószövetségi előképekben és az Újszövetség beteljesedésében adja elénk megváltásunk nagy művét. A húsvét liturgiájának ebben a részében Isten szabadító tetteire emlékezünk. Ez után következett a

 

Viz liturgiája


A keresztelő víz megáldása. Ez a Viz Krisztus halálából és föltámadásából fakadó élet és kegyelem jele. Ilyenkor - mint ahogy ez az ősegyházban is szokás volt - a keresztelés következett. Ez egy nagyon szép beiktatott része volt a misének, mert egy tündéri aranyos kisfiút, a kb.12-14 hónapos Dávidkát keresztelte meg Imre atya, aki látvalevően az egész misét végig élvezte, és valószínű, hogy nagy sikerélményt jelentett számára, hogy a közelmúltban megtanult tapsikolni, mert ezt a produkcióját többször is előadta nekünk, s az is örömére szolgálhatott, hogy már csöpp lábacskáin már egészen jól elálldigál. A szülőkkel és keresztszülőkkel együtt mi, a hívek is, megújítottuk keresztségi fogadalmunkat.

 

A Kenyér és Bor liturgia, az Eucharisztia következett.

 

A szentáldozás után a scola elénekelte az "Itt jelen vagyon" című éneket, és húsvét vigiliáján ennél alkalmasabb éneket nem lehetett volna találni, amely jobban kifejezte volna ennek az ünnepnek a lényegét:

 

"Itt jelen vagyon, az Istennek ereje" - ugyanúgy mint Babits is elmondta az "Eucharistia" c. versében, "Az Úr nem ment el, itt maradt." Jelen lehet köztünk az Isten, mert nagycsütörtökön az Oltáriszentség megalapítását is ünnepeltük, s azóta az Isten minden szentmisén a saját kereszthalálát és feltámadását reprezentálja. A keleti egyházakban - láthattuk Lev Tolstoj Feltámadás c. filmjében- így köszöntik egymást a hívek: Krisztus feltámadt! És erre a válasz: Valóban feltámadt! S Vele együtt: "A bűnből mink is támadjunk!" énekeljük a 68.számú Sz.v. Ú énekünkben. A keresztény Kultúrkörben a feltámadó Krisztus jelképe, azonban már jóval korábbról is ismert volt a szokás, hogy a halott mellé tojást temettek a feltámadás reményében.
A templomajtóban  egyházközségünk elöljárói a - feltámadásra emlékeztetőül, - színes tojásokkal ajándékoztak meg bennünket.


Húsvét vasárnap:



Húsvét vasárnapján, ugyanúgy mint a vigilia napján tekíntélyes számú hívő sereg gyült össze a templomban. Mi magyarok bizonyára úgy vagyunk megalkotva, hogy szeretünk ünnepelni, s szeretjük húsvéti szenténekeinket, s miközben énekeljük ezeket, szinte átszellemülve tud megnyugodni a lelkünk, s elmélyülve a szent szövegek olvasásában, az alapvető hitigazságokat könnyedebben tudjuk elsajátítani. A magam nevében beszélve, én nagyon sokat tanulok ezekből az énekekből, mert nagyon sok mindenre ráébresztenek.S így valahogy voltam az aznapra kijelőlt Olvasmánnyal, Apostolok Cselekedetei 10,34, 37-43 is. Mindeddig nem tűnt fel, hogy a Szentírás nem egy, hanem két Szentlélek eljövetelről beszél, de bennem eddig csak a pünkösdi eljövetel tudatosul. Pedig ha a húsvét vasárnapi Olvasmányt egy sorral továbbolvassuk (a húsvét vasárnapi Olvasmány a 10,43-al fejeződött be) akkor a 10,44 -től erről meggyőzödhetünk: 44Péter még be sem fejezte a beszédet, s a Szentlélek már leszállt mindenkire, aki hallgatta a tanítást. 45A zsidókból lett keresztények, akik Péterrel érkeztek, ámulatba estek, hogy a Szentlélek ajándéka a pogányokra is kiárad. 46Mert hallották, hogy megkapták a nyelvek adományát, és magasztalják az Istent.." Az Evangélium felolvasása előtt scolánk elénekelte a "Halleluja Jézus köztünk él" c. éneket

 

Az aznapra rendelt Evangélium is érdekes kijelentéseket tartalmazott, s az egyik ilyen kijelentésre Imre atya egy bibliakörön hívta föl a figyelműnket, amikor utalt arra, hogy Pétert a botlása ellenére is elfogadták apostol társai mivel engedelmesek voltak Jézus akaratának aki egyházát Péterre bízta. A következő történet mindannyiunk számára ismert.

 

Miután képtelenségnek tartották a tanítványok azt, amit az asszonyok közöltek: a kő elhengerítve, Jézus nincs a sírban, erről maguk is meggyőződni akartak. János fiatalabb volt, de talán a kiváncsisága is

 jobban hajtotta, előre futott, s mint ahogy a Szentirás mondja, nem lépett be, hanem meghagyta ezt az előjogot Péternek, csak miután az már belépett akkor lépett be ő is. Nem mindennapi gesztus.

Egy másik értékes lelkivonására is ráirányitja figyelmünket a szentíró. "Azután odaért Simon Péter is, aki követte őt, és bement a sírboltba. Látta letéve a gyolcsokat és a kendőt, amely a fején volt, nem a gyolcsok mellé helyezve, hanem külön egy helyen, összehajtva. Akkor bement a másik tanítvány is,

aki először érkezett a sírhoz; látta és hitt. Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia halottaiból."

Imre atya azt mondta homiliájában, hogy az apostolok egyszerű tanulatlan emberek voltak, hogyan is tudták volna értelmezni mindazt, amit a próféták jövendöltek Krisztus haláláról és feltámadásáról.

Sem Péter, sem János nem értette az Irást, de Jánosról azt olvashatjuk, hogyőö a látottaknak hatására, "hitt", neki a szíve, és Jézus iránti szeretete súgta meg az igazságot, mondta nekünk Imre atya.

S igy szól Antoine De Saint-Exupéry: A kis herceg könyvéből vett idézet a szeretetről: „Jól csak a szívével lát az ember”, és különben is, a hit, az nem az értelem dolga, azt hogy 2x2=4 azt tudom, s értem, azt nem kell már hinnem.

Szentáldozásra a scola az "Ez az a nap" taizei éneket énekelte.

A mise végén Dávid Melinda felolvasta Túrmezei Erzsébet versét

 

Húsvét után

 

         

 

HÚSVÉT ELŐTT. nehéz, szomorú léptek.
Húsvét előtt. zokogó, bús miértek.
Húsvét előtt. ajtók, kemények, zártak.
Húsvét előtt. arcok, fakóra váltak.
Húsvét előtt. szívek, üres-szegények.
Húsvét előtt. kihamvadott remények.
Húsvét előtt. egy nagy "Minden hiába!"
Bús eltemetkezés az éjszakába.

 

De húsvét lett! Feltámadott a Mester!

HÚSVÉT UTÁN. el a gyásszal, könnyekkel!
Húsvét után. futni a hírrel frissen!
Húsvét után. már nem kérdezni mit sem!
Húsvét után. új cél és új sietség!
Jézus él! Nincs út, mely messze esnék!
Húsvét után. erő, diadal, élet!

Csak azokért sírjunk húsvéti könnyet,

Akik még mindig Húsvét előtt élnek.

 

Húsvéthétfő

 

Ezen a napon ismét együtt ünnepeltünk a német egyház híveivel, s az Igeliturgia és a szenténekek két nyelven váltakoztak, s ez inkább a németeknek adott izelítőt a magyar keresztény kultúrából, mintsem nekünk, hiszen mi két hetenként a német szertartáson veszünk részt. De mégis, az ami igazi kulináriumot jelentett a németek számára, hogy a templom kapuban, ápolva és tovább folytatva magyar húsvéti hagyományainkat féfi híveink figyelmességből kölnivel meglocsolták a jelenlévő hölgyeket, hogy el ne hervadjanak.

De a lényeg ettől távol esik.

Húsvét lényege: "Ha Krisztus nem támad fel, szerencsétlenebbek vagyunk mindenki másnál!" (1.Kor 15, 14)"

Zeditler Barbara


 

Elkésett szeretet
Húsvétvasárnap, 2015.


A római katona az akkori világ legmodernebb hadseregéhez tartozott. Fölszereltsége, kiképzése okán is rábízhatták a birodalom védelmét. Akár háborúkban harcolt, akár belvillongást vert le vagy őrt kellett állnia –, szolgálatán a birodalom fennmaradása múlott. Mivel ekkora volt a tét, ha egy katona őrség közben elaludt, nem hagyták, hogy felébredjen: megfojtották vagy leszúrták. Hisz az éber őr: az alvók biztonsága, az alvó őr pedig: a város, az emberek, az ország halála...

Szent János húsvéti beszámolója szerint Jézus feltámadása akkora riadalmat keltett – áttételesen nem csak – Jeruzsálemben, hogy a vezetőség ezzel a képtelen hazugsággal próbálta menteni a helyzetet. Hogy az őrök elaludtak, a testet ellopták. Giccses és művészi festmények egyaránt ennek ellenkezőjét örökítik meg, ahogyan a riadt őrők földre esnek és kezüket szemük elé tartva szemlélik, miként emelkedik föléjük diadalmasan a Feltámadt Krisztus. Ráadásul eme hazugságért a katonákat busásan meg is fizették. Hatalom és kiszolgáló személyzete cinkosan összekacsint. Jézus születésekor már ott az ármány, holtan is vigyáznak sírjára, feltámadásakor is hazugsággal palástolják gonoszságukat. A „haladó” emberiség akkor is, ma is így szeretné elhallgattatni az Igazságot.

A kereszténység későbbi századaitól tájainkon is szép liturgikus nagypénteki szokás, hogy – amint karácsonykor betlehemet –, ilyenkor szent sírt készítünk, virággal díszítjük és őrt állunk, nehogy ellopják Jézus testét. A templomban halálos csend, s amit eddig elmulasztottunk, most bepótolhatnánk: leróhatjuk az imádság, az odafigyelés kegyeletét az immár halott Jézus szobra előtt. Letehetjük eléje az elkésett szeretet virágait. Ebben a ciklámenes, hortenziás csöndben elmerenghetünk tévelygéseinken, be nem tartott fogadalmainkról, megszegett ígéreteinkről. Kihasználjuk a kapóra jött esélyt, hogy ráncba szedjük gondolatainkat, megnyugtassuk magunkat, békítsük furdaló lelkünket.

A szent sír szájánál legalább pótoljuk, amit akkor a félénk asszonyok, a gyáva apostolok elmulasztottak. De pótolható egy egész évi „hiányzás” egy „húsvétos templomozással?” Letudható-e a mennyei egyházadóból? Fel lehet-e tankolni több napra-hónapra levegőből, vagy folyamatosan lélegezni kell?...

Bár tudjuk hogy feltámad, és harmadnapra üres lesz a sír, mint a nagy lovagkirály Szent Lászlóé Arany János balladájában –, emberi természetünk szerint igényeljük ezt a szent játékot, mert tele van drámaisággal. Jézus kereszthalált szenvedett, de feltámadt. Értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért történt mindez...

Húsvét hajnalán van egy jó hírünk! Hogy aki elkésett a követésben, most felismerhesse. Hogy aki lemaradt, felzárkózhasson. Aki addig nem hitt Benne/Neki, most megérinthesse. Aki kerülte társaságát, most asztalához telepedjen. Vele étkezzék.

„Több évtizede kispapként magam is térdeltem az egri bazilika szentsírja előtt... Egyszer csak nagymama és kisunokája csoszogtak közel a sírhoz. Sutyorogva beszélték meg a részleteket. Majd a kisleány derűsön megszólalt: –Ne sírjál, Jézuskám – úgyis feltámadol!” – írja le megrázó élményét Juhász Ferenc gyöngyösi plébános.

Gyermekkorom húsvétjait meghatározó, máig eleven emléke a szentsírőrzés, ahol nem is a fegyelmezett csönd, az egyenes állás vagy a megerőltető térdeplés játszott szerepet, inkább a megrendítő istenközelség, amelybe ez a szent, falusi hagyomány már sarjadó kamaszként belevont minket a megváltás drámai tettébe. Nem lehettünk kívülállók, még csak közönség sem, hanem részeseivé váltunk ennek az isteni műnek. A passió élő szereplőiként alakítottuk az „eseményeket”.

Mária Magdolna, és félelemtől/örömtől reszkető társai ezen a húsvéti reggelen tanúkká értek. Isten megelőző szeretete bevárja a késésben lévőket is. Megszégyenülés helyett irgalom, félelem helyett öröm. Ezt teszi a Feltámadott azzal, aki keresi őt. Aki, ha elaludt is, ébredés után felszítja lámpását, és megy a Vőlegény elé. Makay Ida versében (Hitetlen Ima) vakságról ír:„Akit szerettek, s többé nem szeretnek; / Olyan az, mint a vak ki egykor látott. / Örök sötétjén gyötrőn megremeg / a fény emléke. És megkövült átok / lesz minden szépség. Nézd: a küszöbödre / ülök, világtalan. S bár rég nem hiszem, / a csodát várom. Most öld meg örökre / a fény emlékét. Vagy nyisd meg szemem.”

Hasonlóan fogalmaz a már klasszikussá vált, gyönyörű filmben (Cinema Paradiso) az idős mozigépész, aki egy szörnyű tűzesetben megvakult. Így szól ífjú barátjához: „Mióta megvakultam, sokkal jobban látok...”

Nem a hitünk vetíti Jézust az üres sírba, hanem ellenkezőleg: a Feltámadott erősítette meg övéit ezzel az új tapasztalattal, látással. Ő él. Órákkal későb a tanítványok már úgy keltek fel mellőle: az Úr az! A késedelmes szívűekből elkötelezett tanúk lettek. A találkozás szülte hit tette őket hitelessé, töltötte el örömmel.

Már nem csodálkoztak az asszonyok beszámolóján. S már nem keresték az élőt a holtak között. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy Egyszülött Fiát adta, hogy mindaz aki benne hisz el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”

Húsvét örök üzenete ez: a feltámadás jegyében megszületni, élni és meghalni - az egyetlen, emberhez illő magatartás.

Ft. Sebestyén Péter

Forrás: http://peterpater.com/content/hu/Alkalmi-irasok/5/Elkesett-szeretet-89

A 2015-ös lelkigyakorlat

Az egyházközségünk hívei számára az  idei lelkigyokorlatot a romániai Szatmár-megyéből érkező Solomayer Sándor plébános úr tartotta. Lelkigyakorlatos programjának címe: „Erőforrásunk a szentmise”.

 

Solomayer atya Kálmándon született 1966. február 12-én. 1993. július 17-én szentelték pappá. Előbb segéd­lelkész volt a Szatmár Székesegyházban. 1997-től hittanár és spirituális a Hám János iskolaközpontban és a Szent Antal plébánia lelkésze. 2001-ben visszakerült a Szatmári Székesegyházhoz, és innen látta el Alsóhomoródot és Színfalut. 2002. januárjától kisegítő lelkész volt Nagybá­nyán a Krisztus Király plébánián. 2002-2004 lelkigyakorlatos tovább­képzőn vesz részt P. Jálics Ferenc SJ mellett a németországi Gries­ben. 2004 ősze óta pedig a szatmárnémeti Szent János apostol és evangélista templom plébánosa.


A homiliai témájában a szentmise, mint vallás-fogalmi kategória, a következőképpen hangzott: a szentmise tág értelemben Eucharisztia, ( görög „eu” és „kharisz” ) „hálaadás” szavakból eredezik, vagyis minden szentmise egyben hálaadás is. Nevét az utolsó vacsora szavaiból nyerte: „Kezébe vette a kenyeret, hálát adott” (euchariszteszasz). Az átváltoztatás csak szentmise keretében jöhet létre, s lesz a kenyér Eucharisztiává, más szóval Krisztus Testévé és Vérévé. Vagyis a pap a reá ruházott papi átváltoztatási hatalmát csak a szentmisén képes kifejteni. Ha az átváltoztatási aktus elmarad, és egy korábbi misén átváltoztatott szentostyát veszünk magunkhoz, akkor nem beszélünk szentmiséről, hanem igeliturgiáról. Ezért, mint ahogy azt Sándor atya mondta, a szentmise tágabb értelemben Eucharisztia, (hálaadás), szűkebb értelemben pedig az Oltáriszentség. Maga a szentmise szó, (a lat. „mitto”, küld, „elbocsát” szóból ered. Az ősszel a keresztény értelmiségi találkozón dr. Osztie Zoltán atya erre részletesen kitért az Oltáriszentségről szóló homiliájában. Azt mondta, hogy az áldozati liturgia megkezdése előtt a bűnösöket, és a katekumeneket, a mitto szavakkal elbocsátották. Ma már az elbocsátás szavai a mise végére kerültek: „Ite missa est” a szentmise véget ért, menjetek békével” tehát ez az a „missa” szó az, amely szóval a szentmiséinket jelöljük.

A szentmise azzal kezdődik, hogy a pap az oltárhoz érkezik a ministránsokkal, kellő tiszteletadást végez, tisztelettel megcsókolja az oltárt, s ezt nemcsak a maga, hanem minden hívő nevében is megcselekszi. Fontos azt tudnunk, hogy az oltárcsóknál a fogalmak kicserélődnek, és így az oltárcsók aktusa egy olyan baráti csók, amely nem az oltárt, hanem magát Krisztust illeti.

Ezt folytatja a szentmise bevezető része, az Igeliturgia: az igehirdetés, vagyis Isten örök elrendeléséből származó üzenetének közvetítése. Az aznapi Igeliturgia: a Ter 37,3 -4.12 -13 a 17 b 28, és az Ev. Mt. 21,33-43.45-46 volt. Amely a homiliában ellentétpárként szembeállította , a Szőlősgazda, vagyis az Isten tevékeny gondoskodó jóságát, és a bérlő, vagyis az ember háládatlan gonoszságát. Mint oly sokszor az Újszövetségben Jézus ismét az Ószövetségből, Izajás 5. fejezetéből idéz. Ő az az Izajás próféta, aki a református Adynál Ézsaiasként szerepel, és akit Radnóty „Ésaiásnak”, a súlyos átkok tudósának nevez.

"Radnóti Miklós: Töredék „mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, - a rettentő szavak tudósa, Ésaiás."

Joggal, és méltán emlegetik fel mindig az embert megpróbáló időkben Izajás prófétát, de milyen kontextusban van Máté 21,33-43.45-46-nál a próféta jelen? A könyvéből vett részben, egy új Isten képpel találkozunk, amely elmélyíti az isteni gondoskodásról alkotott világképünket, és egy új jellel szemlélteti azt a megfoghatatlan valóságot, ami az Isten és az ember viszonya. Ószövetségi alapon a zsidóság jelenti az Úr szőlőjét, Izajásnál 5,1. A szőlősgazda termékeny földbe nemes szőlővesszőket ültetett, ennek ellenére ”Igen, Seregek Urának szőlője Jeruzsálem háza, és Juda népe dédelgetett ültetvénye. Azt várta, hogy igaz tetteket vigyenek végbe, s lám gaztetteket követnek el.”

S ugyanigy a pénteki Evangéliumban Mt. 21,33-43.45-46, amely a fenti sorok párhuzama Krisztus példabeszéde a gonosz szőlőművesekről, akik a gazdától bérbe vett szőlőt leszüretelték, a gazda szolgáit és fiát pedig megölték. S mit tett erre a gazda? „ A gonoszokat a gonoszok sorsára juttatja, szőlőjét pedig más bérlőknek adja ki bérbe, akik idejében beszolgáltatják a termést.” Majd Jézus így folytatta a beszédét a Zsolt 118,22 -t idézve „ a kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkővé lett.”A kő fontos krisztológiai jelkép, azt emeli ki, hogy Krisztusnak fontos alapozó szerepe van a közösség vagy az egyház épületében. Nem volt véletlen, hogy nekem Csanád Béla fordításában az I. századi Himnuszunk „Boldog város Jeruzsálemből” a következő zsoltársorok jutottak eszembe: „Jó alapnak, szegletkőnek Krisztus az, ki küldetett, ki a falat anyagában kétszeresen megköti, kit Sion magára vállalt, s Benne hívén megmaradt.”

Az Evangélium központi megállapításán keresztül kanyarodik vissza Sándor atya homiliájának nyitó gondolata: „ Krisztus az a szegletkő, amely be akar épülni az egyház, - s mivel az egyház mi vagyunk – minden egyes hívő életébe, vagyis az, hogy Krisztus személyesen, szegletkőként van jelen az életemben, és végső órámban is. S ezért hálásnak kell lennem iránta. Az önzetlen, tiszta szívből jövő hála, ima. Ezért a vendég atya arról is beszélt, hogy földi pályánk végén az egyház a mi nevünkben ad a temetési szertartásban hálát, és így énekel az elhunyt nevében:

„A hála hangja, íme, felkiált: Maroknyi létemért áldalak Téged. És megköszönöm Uram, az irgalmas halált, örök hazámba elszólító parancsodat. Mert néked élünk Uram, és néked halunk.”

Nagyböjt első vasárnapja Szatmáron a házasok napja volt, ahol a következő kérdést tette fel a házasoknak: miért vagyok hálás a házastársamnak? Egyik anyuka a következőket mesélte: A közelmúltban sielni mentem a családommal. Mivel s családban ebben a sportban nekem jut a legkevesebb babér, még egy kicsit elidőztem a hegytetőn. Ahogy így elmélázva letekintettem a tovasuhanó szeretteimre, egy olyan jóleső hálaérzés fogott el. Boldog voltam, hogy ehhez a családhoz tartozom, és enyéimnek tudhatom őket.

Ezután Sándor atya önmagának is föltette a kérdést „én miért vagyok hálás saját egyházközségemnek, amelyet én vezethetek a Jóisten rendeléséből? Hálát kellett adnom azokért a sok jótéteményekért amelyeket híveimtől kapok, számtalanszor fordul elő, hogy szívesen látott vendégként asztalukhoz ültetnek. Milyen jó lenne, -gondoltam közben én, - hogy mint Ady kis faluja, bennem is meg lenne az a belső késztetés, hogy az Istentől kapott javakért igaz szívvel hálát adjak...

„Harang csendül, Ének zendül, Messze zsong a hálaének, ... Az én kedves kis falumban Hálát adnak A magasság Istenének.

Arra, hogy mi miért legyünk hálásak segítő ötletet adot az atya azáltal, hogy elmondta hogyan zárul esténként az ő hálaadó imája: hálát adok Neked Istenem, hogy van két egészséges lábam, amelyek elvisznek oda, ahová menni szeretnék, hogy van két kezem, amelyekkel elláthatom mindennapi teendőimet, és így nem vagyok más emberek segítőszolgálatára ráutalva, hogy van két jóllátó szemem, amelyek által gyönyörködhetek a teremtett szépséges világodban, és így tovább. Tehát mindezt a magunk életére lefordítva, nekünk magunknak is megvan a magunk mindennapi hálát adni valója. S eközben mi a fogyatékosság mentes képességeinket úgy birtokoljuk, hogy közben észre sem vesszük, hogy mindezeket onnan felülről kaptuk, és mindezt nem kellene a dolgok természetes rendjének tekintenünk.

Petőfi ugyan az „István öcsémhez” című versében arról beszél, hogy az édesanya értékét csak az elvesztésével együttjáró hiányérzéssel tudjuk igazán érzékelni. - „ Mi ő nekünk? Azt el nem mondthatom mert nincsen rá szó, nincsen fogalom, de megmutatná a nagy veszteség ha elszólítaná tőlünk őt az ég.”

Nem ugyanígy lennénk mi is ha egyszer megtapasztalnánk azt, milyen dolog az, hijján lenni valamely eddig birtokolt képességünknek? Gyakran siker orientáltságunk az, ami visszatart attól, hogy kifejezzük hálánkat. Ezzel kapcsolatban egy kis történetet mesélt el az atya a saját életéből. Egy alkalommal a gondjára bizott 60 gyerek közül egyesek valami csínytevést követtek el. Ezen ő annyira elkeseredett, hogy kérdések özöne cikázott át az agyán, s folyton csak azt kérdezgette, hogy hogyan lehetnek ilyen háládatlanok? S mert éppen a sötét szemüvege volt rajta, egyre jobban belelovalta magát a bánatba, s végül leroskadt egy székre a konyhában, és könnyekre fakadt. Aztán ráesteledett, így rendes szokása szerint megkezdte esti őrjáratát, hogy ellenőrizze minden rendben van-e a házban, vagyis a villany mindenhol eloltva, elektromos berendezések kikapcsolva, víz és tűzhely elzárva? Ahogy így mindenhová bekukkantott, szemébe ötlött mindaz, amit eddig észre sem vett. Láttván a teli éléskamrát, a komfortos berendezést, fürdőszoba, vízvezeték, fűtőtest, benne ekkor egy új érzés kerekedett felül, és egy csapásra elfújta eddigi bánatát, és Isten gondoskodó szeretetéért eltöltötte őt a hála.

Jézus meggyógyított 10 bélpoklost. Ebből a csoportból csak egyetlen meggyógyított tért vissza hálát adni. Vajon én melyik csoporthoz tartozom? Ahhoz a kilenchez amelyik egyszerűen minden köszönet és hála nélkül elfogadta azt, hogy az Irgalom megszánta kitaszítottságukat, és visszaemelte őket a társadalomba? Vagy én vagyok az az egyetlen egy, aki visszatért, hogy Jézusnak megköszönje a gyógyulását?

A szentmise végeztével a markos férfiak Imre atyának segítettek a hórukk munkában, hogy másnapra berendezzék a közösségi termet, így másnap reggel már berendezett terem várta a kb. 60 fős lelkigyakorlatost, hogy a finom reggeli elfogyasztása után 10 órakor megkezdje Sándor atya vezetésével az első elmélkedést, amelynek a címe „Kilépés a komfortzónából és belépés az intim zónába!” volt.

Lukács 5, 1-11 történetével kezdtük elmélkedésünket. „Miután – Jézus – abbahagyta a beszédet, ezt mondta Simonnak: Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra! „ Jézus Simon Péter bárkáját választotta, hogy a Genezáreti tó partjától eltávolodva a csónakból tanítsa az egybegyült népet. Péter egész éjszaka fáradt, dolgozott. Semmit sem fogtam – mondja Péter. „Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat”, akkor van ugyan ellenvetése a sokat tapasztalt halászembernek, hiszen egész éjszaka hiába dolgozott, de mégis azt mondta: „de a te szavadra mégis kivetem a hálót.” Hitte, hogy ha Jézus mondja, akkor biztosan meglesz az eredménye, még ha előtte tapasztalatból ellenkezett is, hiszen ha az éjszaka - amely alkalmasabb időpont a halfogásra - is eredménytelen volt, akkor hogyan remélhetne a napkeltén halfogást, s bár ellenkezik minden eddigi tapasztalattal, „de a te szavadra.”

A hit mindig kilépést jelent a komfort saját zonából, és belépést Isten közelébe, Isten intim zónájába. Lk. 7,36-50 A bűnös asszony vendég volt Simon farizeus házában, egy bűnös asszony aki megtudta, hogy Jézus ott van, hivatlanul, az emberi közlekedési szabályokra fittyet hányva, mert a szívére hallgatott, a Mester jósága vonzotta őt, lába elé vetette magát, könnyeivel öntözte, s hajával szárította fel, kenetekkel kente meg. Nem számított semmi más, csak Jézus közelsége. Teréz anya otthagyta szerzetét, mert ráébredt arra, hogy úgy követheti a legjobban Krisztust, ha a legelesettebbek közé megy, s a leprások gyógyításnak szentelte életét.
Flüei Szent Miklós akinek nagy tekintélye volt mint bírónak és tanácsosnak, de mert meghallotta Jézus hívását odahagyta 10 gyermekét és feleségét, és elment remetének. Sobirous Szent Bernadette sem habozott elegett tenni a felhívásnak, amikor Lourdban meghallja Szűz Mária hangját, hogy igyál ebből a sáros vízből, és mosd meg benne az arcodat! Mert hite mindennél nagyobb volt, legyőzte a sáros vízzel szembeni undorát, hite győzedelmeskedett felette. Scheffler János püspök is a lelkiismeretére hallgat, mert úgy érzi, hogy szatmári övéinek szűksége van az ő gyámolítására, és ezért nem fogadta el a győri püspöki kinevezést, ezáltal szembe került az őt menteni akaró pápával. A felsorolást még sorolhatnám tovább is, de ez a lista nagyon hosszú lenne.

Ezután Sándor atya rátért egy következő témára: a bűn negativuma és pozitivuma. A bűn negativuma: szembekerülés Istennel, pozitivuma: Isten irgalmának megtapasztalása. Bűnre való hajlamunk miatt nem tudunk állandóan Isten közelében megmaradni, hanem kiesünk s visszatérünk, s megint kiesünk, s megint visszatérünk, mivel nehéz, hogy végleg önakaratból megmaradjunk Isten mellett. Péter is sokszor arcra esik, s mégis az Atya ezek ellenére éppen neki nyilvánítja ki, Jézus Istenfiúságának mibenlétét, s ezt Jézus a többiek előtt azonnal szóvátesz: ...”nem a test nyilatkozta ki”. S mégis Péter az, aki röviddel később meg akarja mondani Jézusnak, hogy miként nem szabad, hogy a Mester élete alakuljon..., hogy Te szenvedj, az nem történhet meg! Mire Jézus: „távozz tőlem Sátán.” Hiába bizonygatja Simon Péter, hogy az életét is odaadná a Megváltóért, mielőtt harmadszorra megszólal a kakas, - mint ahogy azt Jézus előre megmondta - harmadszorra is elárulta a Mesterét. Mi akarjuk irányítani a világot. Péter is megmondja, hogy Istennek hogyan kell megváltania a világot: ez a hatalomvágyunk, birtoklásvágyunk, elismerés utáni vágyunk, de Isten nem ezen az úton akar vezetni minket. A szentmise közgyónásában mellünket verve mondjuk: „én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem”, közben viszont arra gondolunk, hogy mindenki hibás, de mi nem. A szívünket verve, inkább azt kellene mondanunk az „én vétkem” helyett, hogy „itt a baj, itt a baj, itt az igazán nagy baj”, vagyis a mi szívünkben. Ennek a felismerése igen fájó pont az életünkben, mivel nehezen vállaljuk magunkat, de ebben nem szabad belekeserednünk.

Sokszor megfigyelhető, hogy egyes családok jobban összekovácsolódnak a bajok mentén, más családok beleroppanak a bajokban, és széthullnak, de miért van ez így? Ennek az az oka, hogy megvan bennük magukba nézés képessége. Ilyen az a házassági történet, ahol a felek 20 évig kínozták egymást, de képesek voltak arra, hogy tiszta lappal folytassák együtt az életüket. Most már újra összerázódtak, és ha döcögve is, de azért életük szekere újból halad.

A bűn az, amelyik elválaszt Istentől, s embertől. Péter esetében, hiába tagadta meg háromszor is, Isten ezen nem ütközik meg, s nem távozik mellőle, nem sértődik meg ezen, ő tudja, hogy milyen az ember.

Egy amerikai iró azt mondta, hogy azért nem szeretünk gyónni, mert nehéz nekünk a gyónásban a személyes Isten előtt állnunk.

Sándor atya önmagáról mesélte, hogy mielőtt plébános lett, a katolikus középiskolában (Hám János) volt spirituális, más szóval a növendékek lelkivezetője. Ez testre szabott munka volt számára, szívesen törődött a reá bizott kispapokkal, s így munkáját nagy lelkesedéssel végezte. Miután munkájára szűkség volt egy megüresedett plébánián, püspöke plébánosi feladatokkal bizta meg. Életének ezen változása nagyon megviselte, súlyos önmarcangolásokon ment keresztül, s ahogy mondta Sándor atya: „én akartam a magam sorsát irányítani, holott már egyszer Isten kezébe tettem le életem”. De nem volt hiába való ez az önmarcangolás, mert Isten kriziseinken keresztül akar minket megdolgozni, s a kriziseken keresztül akar valami nagyon szépet kihozni.

Amikor az Evangéliumot olvassa a pap, kereszttel jelöljük homlokunkat, szánkat és szívünket. Mit jelent ez a jelölés? A homlok=gondolataink; száj=dolgok; a szív=érzéseink, de ez a három dolog nincs nálunk mindig összhangban. Néha könnyebb elmenekülnünk Istenhez, mintsem házastársunk folytonos zsörtölődését hallgatnunk. Egy rákos nő mesélte, hogy életében akkor volt a legboldogabb, amikor a hordágyon betolták őt a műtőbe. Előtte soha nem tudta magát még úgy elengedni, úgy érezte, hogy ami lesz, az jó lesz, mert itt, vagy ott, de mindenképp Istennel marad, és kapcsolatát megőrzi Istennel. A keresztfán az egyik lator, már haldokolva jött rá, hogy életét mennyire elrontotta, és élete utolsó pillanataiban bánta meg bűneit. Egy koncentrációs tábort megjárt terapeuta vallotta, hogy mindenhol megvalósítható a szeretet, s mekkora szeretete van annak, aki szeretetből saját szájától vonja meg a falatot, hogy másokat boldogítson vele. Asziszi Sztent Ferenc mondta, hogy az az igazi boldogság, ha egész napi fáradságos koldulás után, holtra fagyva éjszaka bekopogtat egy kolostor kapuján, és az ajtót nyitó kapus, ahelyett hogy beengedni, még szidalmazva el is zavarja mondván: menj innen te koszos koldus. Ha még ezek után is boldog tudok lenni, - mondta Szent Ferenc – akkor én Istennel rendben vagyok.

Ezek után átmentünk a templomba, ahol egy gyönyörűségesen szép, és új szövegű, és hozzánk közelálló mert mindennapi éltünkre vonatkoztatható keresztúti áhítatot tartottunk. Ezt a szentmise követte.

A mise homiliájában Sándor atya a felajánlásról, az átváltoztatásról, és az áldozati liturgiáról beszélt nekünk. Az aznapi Evangélium egy igen kényes témát feszegetett, amely nem igen szokott prédikációk kedvenc témája lenni. A templomtisztításról szólt az Irás. Jézus kötélből ostort font, és kiűzte a pénzváltókat és kereskedőket a templomból. Ez egy meglehetősen szokatlan jézusi cselekedet, hiszen Ő tudatunkban a szelídség és béketűrés Istene, aki Pétert is arra intette, hogy tegye vissza hüvelyébe a kardját. Az ami jónak indul, ha az ember Isten nélkül fog hozzá, el tud romolni. Természetes, hogy a zsidóknak valahol meg kellett venniök az áldozati ajándékot, a templomadó kifizetése sem maradhatott el, de ha mindez a lelkiek rovására megy, mert már nem az Isten, hanem az üzletelés a fontos, akkor ennek valahol gátat kellett szabni. De Isten a rosszból is tud jót csinálni, ha odaadjuk azt Istennek. A kenyér, amit az áldozati oltáron felajánlunk, magként a présbe kerülve örlődött, hogy az oltáron fölajánlható Jézus megváltó szenvedése legyen, az a bizalom, hogy „Atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek.” Ha nem akarunk Isten tisztító megváltásában részt venni, az olyan mintha hegymenet behúzott fékkel akarnánk feljutni a hegyre. A megváltásban csak a szeretetben való bekapcsolódás útján részesülhetünk. A felajánlásnál a pap a hívek nehézségeit beleváltoztatja az átváltoztatásba, Krisztus szenvedéseibe.


Hálás köszönet Sándor atyának, hogy megtartotta számunkra idei lelkigyakorlatát. Úgy gondolom, hogy szentbeszédei, élményei, tapasztalatai mindannyiunk lelkében kegyelmi gyümölcsöket teremnek. Nagy élmény volt valamennyiőnk számára ez alatt a két nap alatt meghallgatnunk plébános úr beszédeit. Ajánlom az elkövetkező években, hogy még több hívő vegyen részt az ilyen lelkigyakorlatokon, mert a mai világban egyre inkább felértékelődnek azok a lehetőségek, ahol alkalmunk nyílik lelki feltöltődésekre. Adja Isten, hogy így legyen.

 

Zeitler Barbara

2015-03-13.

Farsang Eislingenben

Az ötszáz éve született Avilai Nagy Szent Teréz (1515 –1582) a derű híve volt. Elmondása szerint: „Jobban félnék egy savanyú apácától mint egy sereg gonosz lélektől!” Ha valaki emiatt szemrehányást tett neki, így válaszolt: „Erre mind szükség van, hogy elviselhessük az életet”.

 

 

Avilai Nagy Szent Teréz példáját követve idén Eislingenben ünnepeltük a farsangot. Először szentmisén vettünk részt és Imre atya prédikációját hallgattuk a szavak hatásáról életünkben. Szentbeszédét az evangélium idézésével kezdte, amelyben Jézus: „Akarom, tisztulj meg!” szavakkal, tehát csak három szó elmondásával meggyógyított egy leprást. Imre atya összehasonlította Jézus szavait a mi szavainkkal, szűkszavuságát a mai kor szócséplésével (például egy-egy új termék piacra hozataláért több mint huszonháromezer szót tartalmazó kimutatást készítenek és ezzel ellentétben Isten tíz parancsolata csak 43 szóból áll). És arra buzdított, hogy csak jó szavakat mondjunk, mint Ő, és a rossz szavakat ne mondjuk ki. Mert a bántó kimondott szót már nem lehet visszavonni...

 

A szentmise után ágápéra hívtak bennünket az eislingeni hívek és legátusok. A sok szorgos kéz a közösségi termet és az asztalokat a farsang jelvényeivel diszítették fel, az asztalokon pedig finom édes és sós sütemény, eper- vagy málnalekvárral megtöltött berliner, kávé és tea várt ránk.

 

Az eislingeniek mellett az ulmi és a stuttgarti hívek jelmezes csportja is eljött farsangot ünnepelni, és mondhatom, nagy élményben volt részük.

 

Az idén a bor volt a farsang témája. A bor történetét viccekkel és nótákkal tarkították a kitünő előadók: Kinczel László, Schwab János, Stankovics Béla és Szegi Oszkár. Köszönet Tschirák Manyikának a szép zongorakíséretért.

 

A farsangi mulatság meglepetése volt Fischer Marika és Szegi Hajnalka kettőse, akik a „Két nő a vonatban” című jelenetet mint igazi színészek adták elő. A közönség vastapssal köszönte meg a vicces előadást. A képek pedig magukért beszélnek...

 

Köszönet az eislingeni legátusoknak és segítőinek ezért a szép ünnepért. Ilyen események megszépítik a munkával eltöltött hétköznapjainkat és mosolyt csalnak arcunkra, ha visszagondolunk erre a napra.

 

Dávid Melinda

 

2015.02.21.


 

A január 31. megünnepelt 40. Stuttgarti Jótékonysági Bál bezárta kapuit.

 

A báli bizottság szervezői és segítői sok önkéntes munkával a szabad idejüket áldozták fel azért, hogy a vendégek jól érezzék magukat és azt a kevés nyerességet, ami a sok költséggel járó bál után megmarad, nemes célokra fordíthassa az egyházközség.

Sok dícséretet kaptunk: tetszett a vendégeknek a nyitó tánc, a zene, a bemondók, Imre atya, Prof. Dr. Ódor László és Berényi János konzul beszédei, Bálint Natália gyönyörű nívós koncertje, a cserkészek színes, humoros fellépése és a Csöbörcsök tánccsoport felejthetetlen tánca.

 

Sokan a bécsi illetve a drezdai operábálhoz hasonlították a mi jótékonysági bálunkat. Szerintük nívós, kitünő a szervezés, jól érzik magukat és máskor is el szeretnének jönni.

 

De kritika is elhangzott: sokan megjegyezték, hogy a bál nívóját csökkenti a nagy zaj, mert a vendégek akkor is hangosan beszélnek, amikor a színpadon a bemondók, Imre atya, a Bálint Natália koncertje, illetve a vendégek beszéde hangzik el. Pedig érdemes meghallgatni Imre atyát, a meghívott vendégeket és a bemondókat. Sokan azt mondták, ez hozzátartozik a jó neveléshez, hogy ha valaki hozzánk szól a hallgatásunkkal tiszteljük őt meg...

 

Talán sikerül ezt jövőre megvalósítani?

 

Dávid Melinda

2015.02.14.


 

Ezzel a bált megnyitó szöveggel, dr. Ódor László köszönő szavaival, valamint egyik önfeledt percét megörökítő képpel szeretném megköszönni a bál Rendezőbizottságának, önkéntes segítőinek, támogatóinak és nem utolsó sorban résztvevőinek a remek, sikeres estét, amely ismét bebizonyította, hogy egy nemes cél érdekében igenis lehet összetartóan, egymást segítve dolgozni – és szórakozni. Isten adjon még a Baden-Württembergi (és Nyugat-Európai) magyarságnak sok ilyen nívós rendezvényt!

Baráti szeretettel: Imre atya.

 

 

Ódor László: Stuttgarti megszólalás a bálon: (köszönet a Stuttgarti magyarságért díjra)

 

Kisgyerekkoromban, réges-régen, amikor még egységes volt a világ előttem, azt hittem, hogy mindenki magyar e Földön. Annyi széthúzásra, veszekedésre, gyűlölködésre panaszkodtak Trianon után Kárpátaljáról magyar földre átmenekülő nagyszüleim, mint magyar átokra, gyilokra, vészre, hogy azt hittem, az összes háborúban mi szerepelünk, egymás ellen: magyarok magyarok ellen. Aztán később, mikor már bölcsebb lettem és egyetemre jártam, fölfedeztem Heinrich von Kleistnél egy elbeszélésben, hogy Berlin alatt, a hétéves háborúban mindkét oldalon mi harcoltunk ugyan, de vigyáztunk egymásra! Titkos nyelvünket mint egy Gaunersprachét használva magyar huszárok azt üvöltözték egymásra, míg a másik hadsorokat rohamozták, hogy (…bassa meg bassa meg ahogy Kleist írja: den berühmten ungarischen Schlachtruf), nehogy már egymást lekaszaboljuk!

Tehát vigyáztunk egymásra!

Kedves magyarok, akik most itt vagytok, magatokban, gyermekeitekben vagy unokáitokban akárcsak fél- vagy negyedvért  magyarok, kérlek, tartsatok össze: nem mások ellen, hanem magatokért!

Elsőként is lássátok be, bölcsen, magyarul szólva: toleránsan azt a sajnálatos tényt, hogy nem lehet mindenki magyar! Bizony még otthon sem, pedig hát az Magyarország! Magyar ország, ugyan már!

Aki tud lenni bármilyen ember, bármilyen náció tagja e Földön, akár német is, azzal már érdemes beszélni, komolyan. Mert az tudja, hogy a nemzeti vállalás nem más, mint a humanizmus, az emberi létezés konkretizálása.

Tehát hogy magyar vagyok, azt jelenti, in concreto, hogy: ember vagyok. Ugyanígy lehet bárki ember, csak fogalmazza meg magát: mint közösségi lényt!  Legyen – milyen jól mondja a német - Selbstverständnis-e! Azaz: tudja önmagát. Hogy merre, mennyi a világ, vagyis legyen ki- illetve beszámítható. S amint van kommünéje, lehet vele kommunikálni. Még a magyar a magyarral is!

Szegény magyarok ritkán tudják, hogy a fő emberség-jel: az együttműködni tudás.

Hogy ne lopjam az időt a táncolni feszülő lábak elől, csak ennyit mondok s kérek: a Stuttgarti Magyarok Szövetsége legyen élő valóság! Példa drága nagyszüleim lesújtó véleménye ellen: legalább magyar magyarnak ne legyen ordasa! Vagyis emberek legyünk egymással.

Örülök, hogy a díjról döntők méltányolták döntő fáradozásaimat annak érdekében, 1) hogy a mind jelentősebb számban Baden-Württembergbe érkező magyar állampolgároknak legyen helyben magyarországi kapcsolatuk (főkonzulátus), 2) hogy a stuttgarti magyar összefogás fokozatos és valódi kiépülése megvalósuljon, 3) hogy a Magyarországról eljönni kényszerülő vagy eljönni akaró magyar fiatalok kapjanak tényleges segítséget: kulturális és nyelvi-gyakorlati képzést, előkészítő és itt kísérő tanácsadással vigyázva beilleszkedésüket (Betreuung mint az „angyalok”). Ebben való közreműködésem Budapestről is folytatom. Azt a „kognitív szótár”-t, melyet 1998-ban az Osiris Kiadónál megjelent „”német-magyar olvasmányos szótár”-am folytatásaként „Kulturwörterbuch der deutschen Sprache” címmel most írok, (előre mondom) a stuttgarti magyarság javára fogom ajánlani.

S van egy szózatos fogalmunk: a haza, a Vaterland, a Heimat, a „Daheim”. Ha talán igaz, hogy a legtöbben itt a teremben a pénz kategóriáiban gondolkodnak, mégis a kérdés: hol lesz otthon, aki eljött hazulról s talán haza se megy már? Akár tetszik, akár nem, a haza egyetlen, ugyanaz marad:   Magyarország. Azt mindenképpen szeretni, támogatni kell. Még annak is, aki erdélyi, felvidéki, kárpátalji  vagy vajdasági. Magyarország őrizője egy lényeges letétnek. Ami a magyarság.

Deák Ferenc, aki a Kiegyezésben még nagyhatalommá kopácsolta össze Ausztriát és Magyarországot, abban a Vielvölkerstaat-ban is kimondta teljes, máig érvényes szóként, hogy: a haza minden előtt!  Csakhogy egy kortársa a nemzetiesítő eufóriába belesírta, ami máig is érvényes:

 

„Mennyi szájhős!  mennyi lárma!

S egyre sűlyedt a naszád;

Nem elég csak emlegetni:

Tudni is kell jól szeretni,

Tudni bölcsen, a hazát.”

 

Így köszönöm a megbecsülést, a Stuttgarti Magyarok Szövetségének a díját „a Stuttgarti Magyarságért”. Kívánom, mutasson példát hazulra, az egész Földre is, hiszen mindenütt élnek magyarok, de akár a fél- vagy negyedmagyaroknak is, akik már épp csak törik a nyelvünket vagy már nem is tudják, de magyarságukat észben tartják: legyen messze sugárzó példa a stuttgarti próbálkozás: a különbségek, különbözőségek fölötti összefogás

Aminek köszönöm, hogy részese lehettem s remélem, lehetek még a jövőben is.

Célunk volt, s elértük: van Magyarországnak ismét hivatalos fóruma, képviselete, főkonzulátusa, kicsi-követsége Stuttgartban,. Amely egyben a magyarok segítő fóruma is lesz. A főkonzul úr itt van velünk: Berényi János! Isten hozta, - a magyar kormány küldte!

Végül profán dolgot mondok, de múlatlan igényt: Es lebe die Freundschaft zwischen Deutschland und Ungarrn, auch hier, in Baden-Württemberg.! Éljen a hagyományos,  magyar- német barátság, itt Baden-Württembergben is!

Tudom, milyen nehéz az eli-landban élni, gyökeret ereszteni. Kívánom, hogy legyenek otthon az életükben, - also: dass Sie sich in Ihrem Leben zuhause fühlen.

Ismételt köszönettel a szeretetért, a közös gondolkodásért, a Díjért:

Ódor László

 

 

Megnyitóbeszéd a 40. Stuttgarti Magyar Katolikus Jótékonysági Bálra

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Vendégeink! Kedves Barátaink!

 

Nagy szeretettel köszöntöm Önöket a 40. Stuttgarti Magyar Katolikus Jótékonysági Bálon, amelyet ezúttal a fényűző élet, az igazi luxus keresésének jegyében rendezünk meg.

Amikor 1944. július 31-én Grenoble közelében Antoine de Saint Exupéry egy felderítő repülővel lezuhant, a világ nem csak egy nagyszerű pilótát, de egy brilliáns írót is elveszített. Világhírét 7 remek könyve alapozta meg. Fő műve, a Kis Herceg, 80 millió példányszámban mind a mai napig a világirodalom egyik legsikeresebb és legolvasottab könyvei közé tartozik.

Most tőle idézek egy mondatot, amelyet Jótékonysági Bálunk mottójául választottam: „Ha csupán anyagi javakért dolgozunk: magunk építjük magunk köré börtönünket. Bezárjuk magunkat hamunál hitványabb pénzünkkel, amely semmi olyat nem nyújt, amiért érdemes élni. Csak egyetlen igazi fényűzés van: az emberi kapcsolatoké.”

 

Hogyan is mondja Exupéry:

1. „Ha csupán anyagi javakért dolgozunk: magunk építjük magunk köré börtönünket…”

Az ember alkotó lény. Ilyennek teremtette Isten. Gondolata nagy részét az előrehaladás, a boldogulás és a kellemes élet megteremtése köti le. Ehhez szüksége van az anyagiakra. Ez nem kárhozandó, hisz azokat is Isten teremtette, hogy boldogulásunkat szolgálják. Az anyagiak viszont veszélyessé válhatnak számunkra, „ha minden munkánk és gondolatunk a megszerzésük körül forog. Gyűjtünk először azért, hogy a hét sovány esztendőre meglegyen. Aztán, hogy bőségben éljünk. Majd hogy gyermekeinknek ne kelljen dolgozniuk. S még azután is gyűjtünk, mert megszoktuk. Már nem azért gyűjtünk, hogy éljünk, hanem azért élünk, hogy gyűjtsünk” – írja mély életbölcsességgel Gárdonyi Géza írónk.

Konkrétan két nagy veszély rejlik az anyagiakban: gátlástalanná tehetnek. „Aki mindent pénzért tesz, pénzért előbb-utóbb mindent megtesz.”

Azután elszigetelnek. Egy 2 évvel ezelőtt megjelent tudományos felmérés szerint is, akik a sikert az anyagi dolgok megszerzésében mérik vagy az anyagi javakat „boldogság-pirulaként” fogják fel, azok sokkal magányosabbak, mint az átlag. „Ha csupán anyagi javakért dolgozunk: magunk építjük magunk köré börtönünket…”

 

Másodszor Exupéry szerint:

2. „... hamunál hitványabb pénzünk semmi olyat nem nyújt, amiért érdemes élni…”

Természetesen vannak olyanok, akik ezt nem így látják. Különösen a fiatalabb nemzedék. Egy Szalai Vivien nevű budapesti újságírónő így ír a világhálón: „A pénz szabadságot ad, bármit megtehetsz a segítségével. A legszebb helyekre utazhatsz, a legjobb helyeken ehetsz, a legszebb ruhákban járhatsz. Hogy mindez nagyon felszínes dolog? Kit érdekel?! Inkább legyek tömve pénzzel egy felszínes világban, mint széplelkű csóró a taposómalomban. Az értéket az én szememben pénzben mérik. Ha pénzed van, az emberek felnéznek rád, irigyelnek és folyton veled akarnak lenni.”

Viviennek szabad ezt írnia, mert még fiatal. Viszont ő is rá fog jönni, mint a hozzá hasonlóak, hogy pénzért csak ilyen felszínes dolgokat lehet venni, de igaz értékeket soha! Milyen okosan írta már a régi gulyás-kommunista rendszerben Gábor S. Pál: „Ha pénzed van, annyi mindent megvehetsz, / autót és egy szép lakást. / De igaz értéket szívedben keress, és ne nézd a csillogást. / Nem lehet boldogságot venni, a szegény néha gazdagabb, / amiről azt hitted, hogy szép lesz, / csak egy múló pillanat...”

Én már tudom, hogy amiért érdemes élni, azt pénzért nem veheti meg az ember: a hűséges és igaz barátot, vagy a szerető házastársat éppúgy nem, mint az egészséget, a valódi örömet és az igazi boldogságot. Az én életmottóm ez: „Ha két forintod van, csak az egyikért végy kenyeret a testednek, a másikért végy virágot a lelkednek, hogy annak is legyen miből élnie.”  

 

Végül, hogyan is mondja Exupéry?

3. „Csak egyetlen igazi fényűzés van: az emberi kapcsolatoké.”

Milyen istenien el van rendezve az emberi élet: akinek semmije sincs, az is lehet boldog.  Hogyan? Ha van valakije! Az az ember, akinek barátai vannak, akinek jó, nemes, őszinte, szeretetteljes kapcsolatai vannak, az luxusban él! Nem hiába mondta idős, tapasztalt rektorunk a Teológián: „Urak, aki 60 évig élt és nem gyűjtött annyi barátot magának, hogy még 60 évig éljen belőlük, az elrontotta az életét.”

Gyerünk, barátaim, éljen az igaz, őszinte barátság! Ápoljuk emberi kapcsolatainkat, ezen a Bálon is, nehogy arra ébredjünk, hogy szegényebbek lettünk, és elrontottuk az életünket! Mert az igazi luxus, a fényűző élet titka a szeretetteljes, őszinte, nemes baráti, emberi kapcsolatokban rejlik.

Ennek jegyében a 40. Stuttgarti Magyar Katolikus Jótékonysági Bált megnyitom!

 

Hiermit eröffne ich den 40. Ungarnball!

 

Stuttgart, 2015-01-31.


 

Karácsonyi események egyházközségünkben

 

A várakozás Adventben, a beteljesülés Szentestén és a karácsonyi ünnepnapok jelentik nekem a legszebb időszakot az évben.

 

Gyermekkoromban az ajándékvárás állt a középpontban és a szentestei éjféli mise, amelyen mint kiskorú már részt vehettem.

 

Felnőtt korom óta minden Advent idején a várakozás örömérzése tölt el. Örülök a roráté miséknek és az utána következő közös reggelinek a hölgykoszorúval, a szépen feldiszített üzleteknek, szeretem a különböző karácsonyi piacokat és a fényben úszó várost.

 

Felejthetetlen marad az örmények által felállított betlehem a szamosújvári Barátok templomában a gyönyörű figurákkal, az elefántháton ülő mór gyerek szobrával, aki egy kalapot tart a kezében; a kalapon egy nyílás aprópénz bedobására és minden érem bedobása után hálából köszönésképpen bólint fejével a szerecsen.

 

Sokáig azt hittem, ennél szebb betlehem nem is létezik...

 

Imre atya ötlete volt új betlehemi figurákat vásárolni és az egyháztanácsosok valamint legátusok, köztük Szegi Oszkár és Fekete István valósították meg ezt az álmot. Nagy segítségükre volt a Margarete Ostheimer játékgyár alkalmazottja, Schlemmer Ferenc, aki az üzem vezetőivel megbeszélte a rendelésünket.

 

Mintaképpen egy betlehemi figurát be is bemutatott Szegi Oszkár az egyik egyháztanácsos gyülésen, ami valamennyi résztvevő tetszését megnyerte.

 

A gyár időben el is készítette ezt a különleges és egyedi rendelést és az adventi időszakban meghívta a vezetőség az egyházközség egyháztanácsosait és legátusait egy üzemi vezetésre és a betlehemi figurák átvételére.

 

A gyár 2 vezetője, Wolfgang Schühle úr és Stephan Zech úr valamint a gyár tulajdonosnőjének unokahúga nagy szeretettel fogadtak bennünket, Imre atyát az egyháztanácsosok és legátusok egy csoportjával. Schühle úr bemutatta nekünk a játékgyárat és dolgozóit, akik a figurákat készítették. A gyár vendégszobájában fátyollal letakarva helyezték el a betlehemi figurákat. Itt csodálhattuk meg őket először...

 

Szentestén az új betlehem előtt imádkoztunk és térdet hajtottunk mint a pásztorok a Kisjézus előtt. Vízkeresztkor a tiszteletet adókhoz csatlakoztak a háromkirályok is...

 

Egyszerűen felejthetetlen volt!

 

Adja a Jóisten, hogy még sok éven át magyar szentmise keretén belül vezessék gyermekeiket szüleik az új betlehemhez!

 

Dávid Melinda

2015.01.11.

 

 

 


 

Karácsonyvárás advent második vasárnapján.

 

Az idei 2. Advent vasárnap változást hozott a Stuttgarti Szent Gellért egyházközség életében, értsd ezalatt, hogy a szeptemberben közzétett Értesítőben -amely félévre előre meghirdeti misék menetét, egy felmerülő váratlan akadály miatt: ( püspöki határozatra Pilis György atya megvált egyházközösségünktől) s ez a változás, Imre atya szervezőképességének nagy kihívását jelentette. Ezért, hogy a miserend teljesen ne boruljon, megszervezte a stuttgarti helyettesítést, és ő maga ellátta az ulmi misézés feladatát. Felkérte Gegő István atyát, - aki szerencsénkre november 30. -tól egy közeli német egyházközségben, a Sindelfingenhez tartozó Goldbergben látja el pasztorációs feladatait- hogy misézzen nálunk Stuttgartban. István atya már egy régi arc számunkra, hiszen két évvel ezelőtt, - tehát még azelőtt, mielőtt elrendelte volna püspöke a távolabb fekvő Ochsenhausenbe - már rendszeres papi szolgálatot látott el missziónk területén.

István atya prédikációja főleg Iz 40,1-5.9-11 támaszkodott. Arról beszélt, hogy az Úrjövet, hasonlít egy vendégváráshoz ahol a vendég tiszteletére kitakarítunk, hogy kellőképp vendégelhessük meg a várva várt vendéget. Más egyéb feladataink is vannak még a hozzánk érkezés megkönnyítésére, amit még tőlünk telhető gondosságot követel, István atya beszédében ezt, a felénk vezető út akadálymentesítésében jelölte meg. Az adventi önvizsgálat fontosságáról is beszélt, arról, hogyha önmagunkba tekintve nem látunk az elmúlt évhez viszonyítva semmi pozitiv változást, akkor ez az év egy eltékozolt év volt számunkra. Szavai lelki épülésünk szempontjából igen megszívlelendők voltak.

 

A szentmise végeztével még nem siettünk haza, mivel a karácsony beköszönte előtt még egy adventi koncert-innyencséggel várta a körülbelül 50 főnyi közönséget két vendégművész: a Németországban, Stuttgartban elő Németh Klaudia gitár, és a jelenleg mainzi Nagy Noémi fuvolaművésznő.

Győrben jártak mind a ketten a Széchenyi István Zeneművészeti Főiskolára, ahol Klaudia Varga Tibor tanítványaként az országos zeneakadémiai verseny 3 helyezetje lett. Onnan ismerik egymást Noémival, de csak itt Németországban kezdtek el 3 éve együtt muzsikálni.
Németh Klaudia először nyolcévesen kezdett gitározni szülővárosában, Pécset, ahol díjat nyert a 2000-ben és 2003-ban meghirdetett országos zeneiskolai gitárversenyen. 2009-ben egy nemzetközi gitárosversenyen Ausztriában bejutott a finaléba, ahol kiváló helyezéssel zárt. 2010-2013 Frankfurtban tanult, és itt szerzett Katona Péter tanítványaként diplomát.
Mind a ketten pedagogusként is dolgoznak, Németh Klaudia egy éve Frankfurtból Stuttgartba költőzött, Nagy Noémi pedig Mainzban él, de továbbra is együtt muzsikálnak. Sajnos, a fuvolaművésznő a civil életben nem nagyon híve a kitárulkozásnak, így pályafutásáról nem találtam a neten adatokat, így az ő bemutatásával adós maradok.
Repertoárjuk széles tárházából a következő kilencet választották ki:

1. Beethoven G-dur zongorakoncertjének 1. tétele

2. Claude Debussy - a Lenhajú lány prelűdje

3. Wolfgang Amadeus Mozart - F-dur 3 tételből álló divertimentója

4. Giovanni Batttista Martini - Plaisier d'amour

5. Georg Friedrich Händel - A-moll szonátájának 1. és 2. tétele

6. Bölcsődal

7. angol ballada

8. Gabriel Fauré - Bölcsődal

9. Franz Schubert - Ave Maria

10. Ó, jöjj - népének (fuvola, gitár és hívek)

 

Most nézzük meg az általuk bemutatott műveket sorban:

Beethoven G-dur zongorakoncertjének 1. tétele

Erről a műről azt tudhatjuk meg, hogy a mester utolsó zongoradarabja volt, amit még saját maga mutatott be 1807 márciusában, amely nagy sikert aratott. A bemutatásra Lobkovicz herceg palotájában került sor. Ugy tartják, hogy miközben Beethoven zeneművét írta az alvilág őreít kérlelő Orfeuszra gondolt. A G-dúr versenymű első ütemei személyes önvallomás, amelynek titkát a komponista rábizta a zene tolmácsolójára. Ez a téma kis hangközlépésekben mozog, inkább sóhajokból mint kijelentésekből áll, inkább rábeszél, mint kijelent. A két művésznő igazi kreativ felkészültséggel ültette át ezt a rábeszelő feladatot ki-ki a saját hangszerére. Úgy éreztem, hogy érzik s tudják, hogy miről szól a zene, s játékukban ráéreztek a zene érzelmi logikájára.

 

2.Claude Debussy - a francia zeneóriás prelűdje leginkább Chopin prelűdjéhez hasonlatos, főképp amiatt, mert mind Chopin, mind Debussy prelűdjei rögtönzésszerű karakterdaraboknak tekinthetők. Az első sorozat nyolcadik darabja a Lenhajú lány címet viseli, amit ezen az előadáson hallhattunk. Ebben a jelenségeket ábrázoló képek teljesen impresszionista stilusúak. Az egyes zenei motivumok szinte átmenet nélkül folynak egymásba, mert az impresszionisták mind a zenében mind a költészetben de nemkülönben a festészetben is azt hirdették, hogy a természetben semmi sem állandó, minden mozgásban van. Ezért ebben a zenében is úgy szólaltak meg az egymást követő motivumok mint a klasszikus korban, de nem volt rájuk jellemző a lezártság, inkább az egymásba olvadó folytonosság, mert az impresszonizmus azt hirdette, hogy az összbenyomás az, ami fontos.

Igy fontos feladat hárul a művészeti előadókra : elvinni hallgatóit oda, ahová csak a lélek juthat el, s ezt oldották meg bravurosan Noémi és Klaudia, játszi könnyedséggel és észrevétlen zenei "trükkökkel" egyensúlyozva, tették lehetővé, hogy bár az impresszionista művészet, mint ahogy nevében is benne szerepel, a benyomásokra épít, s az akkor és soha máskor-t fejezi ki, de én úgy éreztem, hogy mindazon által, tolmácsolásuk révén ez a muzsika is mindenki számára érthetővé válhatott, annak ellenére is, hogy Debussy nem törekedett egy-egy dallam végigvezetésére. Monet, a francia kortárs festő helyesen fogalmazta meg zenéjének lényegét: "Harmóniái és hangszínei önmagukban is képesek hatni." és ezt a hatást erősítette fel bennem vasárnap a fuvolaművészet már-már Paganinije, Noémi.

 

3. Wolfgang Amadeus Mozart - F-dur 3 tételből álló divertimentója.

Mozart 1782-86 között írja az összes zongoraversenyműveinek felét: 15 művet. Az övé a legmisztikusabb zene, mert rendkívül egyszerűnek tűnik. Érdekes, hogy zenei eszközeinek nagy része megegyezik Salieriével de míg az előző muzsikája nem indít meg, az utóbbié viszont annál inkább. 1780 után zenenyelve már hasonlíthatatlan, egyedülálló mozarti hangon szólal meg. Kétféle értelmező tábora van a zenei misztikájának: az egyik úgy gondolja, hogy ami misztikus, az homályos, alig sejthető, a másik, - s véleményem szerint ezek a helyesen vélekedők - azt vallják, hogy a megvilágosodás, a fény, az áttetsző egyszerűség hatása, ami Mozartban olyan megfoghatatlan, s ez sokkal titokzatosabb. Nekem már szinte úgy tűnik, hogy ez a mozarti titokzatosság, ez a misztikusság a zeneköltő szabadkőművesi mivoltából eredeztethető. (Wohltätigkeit elnevezésű szabadkőműves páholyba december 14-én vették fel, és nem sokára elérte a mester fokot is. Általában úgy tartják, hogy a hallhatatlan műve a "Varázsfúvola" is magánviseli a szabadkőművesség jegyeit.)
Vissza a divertimentóhoz. Az olasz eredetű szó jelentése, mulatság, szórakozás, amelynek fénykora a bécsi klasszicizmus idejére, vagyis Mozart korára esett, akinél ez a személyesebb lirai hangvételben mutatkozott meg, és aki ezt a szimfóniákhoz hasonlatos emelkedett hangvételben szólalta meg, elsősorban a lassabb tételeiben. A zenemű táncos jellegéböől adódó követelménynek eleget téve könnyed és mégis virtuoz előadásmódjával Noéminak sikerült megnyernie a lelkesen tapsoló közönséget.

4. Giovanni Batttista Martini - Plaisier d'amour.

Ha valaminek, akkor ennek a témának, "A gyönyörű szerelem" -nek mindannyiunk számára leghitelesebb és elfogadottabb tolmácsolói voltak ezek az ifjú Titánok. Gondolom, hogy mindannyian ha egy kicsit eljátszunk a gondolattal, arra a végkövetkeztetésre jutunk, hogy a "tanítványok" legyenek különbek a "mesternél" mert mit is tudhatott Gionanni Battista Martini a szerelemről, hiszen már 15 éves korában belépett a ferences rendbe... Templomi karnagy volt 1725 és 1743 között.

 

5. Georg Friedrich Händel - A-moll szonátájának 1. és 2. tétele

Nézzük meg, hogy mit jelent a szonáta szó fogalma, és milyen vállfajait ismerjük ennek a zeneműfajnak: szonátának nevezzük azokat az egy vagy több tételből álló zeneműveket a reneszánsztól a klasszikus korig terjedően, amely valamilyen hangszeres muzsikára vonatkozott. A klasszikus kortól kezdve a zenei tételek száma 3-4-re állandósult, és ezek közül az első mindig, de lehet a 2. és a 4. tétel is, szonáta formájú, és ez a különleges formájú szerkesztés más műfajokban is meghonosult, pl. a szerenádban, példa erre Mozart "Egy kis éji zenéjének" első tétele.

A zenetörténet az 1750-es évekkel lezárja mind a barokk s mind a benne új utakra törekvő rokokó korszakot is. Ezt váltja fel 1750-1820-ig terjedő klasszikus kor. A komponista Halleba, 1685. február 23.-án született és - Londonban, 1759. április 14. halt meg. Mint születési adataiból láthatjuk zenei munkásságának korszaka a barokk-korszakra esik. Akkor tud egy művész igazán rátalálni egy darabra, ha nem a mai, modern nyelvet használja, hanem az adott korszakét. Ehhez hozzátartoznak: az artikuláció, a hangzás és az, hogy a játékmód során próbálja meg a művész, hogy követi az eredetit. Mivel a barokk-korszak meglehetősen távoli időszak, ezért a hiteles tolmácsolás érdekében meg kell találni annak a kornak a formanyelvét, amely nagyon nehéz feladat elé állítja a ma művészeit. Szerintem, ezt a feladatot is mesterien oldották meg vendégművészeink.

 

6.Majd egy bölcsődalt hallhattunk Debussy kortársától, amelynek nyugodt hangvétele balzsamként hatott lelkünkre, elandalított és e jótékony hatástól kedélyünk is oldottabbá vált.

 

7. A magyar koncertpódiumokon ritkán felbukkanó Angol balladának hatásos dramaturgiával felépített eőadásában sodró lendülettel és szenvedéllyel mutatták meg azt, hogy az idegen hangzású angolballadák világában is otthonosan mozognak.

 

8. Gabriel Fauré - Bölcsődal

Ennek a zeneműnek műsorra tüzése nagy önbizalomra vallott, hiszen ez a z a szám, amely az Op. 56-ot viseli, nem kisebb zenei géniusznak mint Jean-Pierre Rampal (őt tartják a világ első számú fuvollistájának) állandó repertoárja között szerepel.

 

9. Schubert - Ave Maria

Ezzel a záró műsorszámmal, amely a vasárnapi koncerten hab volt a tortán, akartak Noémi és Klaudia a templomban jelenlevő közönségnek kedveskedni.

 

Ezek után közösen fuvola, és gitár kisérettel elénekeltük az Ó, jöjj, ó jöjj c. - népéneket

 

Ez a koncertműsor a lelkeket magasba emelte, és az a koncentrált figyelem a gitár és fuvola összhangjában gyönyörű percekkel ajándékozott meg bennünket, mert az általuk tolmácsolt műveket csakis ilyen két nemes lelkű művésznő játszhatta el ilyen nagy odaadással és átéléssel, élvezett volt őket látni és hallani ahogy megszólaltatták hangszereiket, s ahogy a műfajok különböző nyelvén, és különböző korok zeneszerzőinek inspirációin keresztül, a meghitt, a fájdalmas, és örömteli érzéseket saját zenei nyelvükre lefordították.

A jelenlévők közül nyilván sokan gondolták úgy - e sorok írójával együtt -, hogy interpretációjuk szuggesztivitását, sűrűségét, hitelességét ezen az estén nem lehetett felülmúlni.

Kivánjuk Klaudiának és Noéminak, hogy szolgálják továbbra is ilyen szerényen a zeneművészet szent eszméit. Őszinte és rokonszenves művészegyéniség csendült ki zenei játékukból. Óriási tapsorkán volt a jutalmuk, na és ezenkivül még egy-egy csokor virág is. Csak így tovább!

Ez az este is mint ahogy hagyományosan lenni szokott, a közösségi teremben elfogyasztott agapéval zárult.

 

Stuttgart, 2014-12-10.

 

Zeitler Barbara


 

Skóciai Szent Margit templombúcsú Eislingenben 2014.11.23.

 

Az eislingeni búcsú jó híre már messzi tájakra is eljutott és nem csak a finom töltöttkáposztáért amit ott szorgalmas kezek az ünnepség előestéjén készítenek...

 

Hajnalka és Oszkár legátus-egyháztanácsos-házaspár valamint Moni és Laci legátus-házaspár már régóta hívogattak bennünket a búcsúra. Ebben az évben eleget tudtunk tenni a meghívásnak és nem bántuk meg...

 

Egy nagyon szép szentmisén vettünk részt, Imre atya tartalmas prédikációját hallgattuk és a két zeneművész, Kocsis Judit orgonaművésznő és Horváth Ottó altszaxofonjátékában gyönyörködtünk. A művészek a bevonuláskor Jean-Baptiste Singelee Fantasie Partorale művét, felajánláskor Wolfgang Amadeus Mozart Ave verumját, áldozáskor Julien Porret Concertino Nr. 9 altsaxofonra és orgonára és kivonuláskor Michael Bergson Louise di Montfoort művét játszották.

 

Imre atya szentbeszédében Skóciai Szent Margit életét mutatta be nekünk, aki III. Malcom skót király felesége volt, mindvégig döntő befolyást gyakorolt férjére és hatására a király kivetkezett vad szokásaiból.

 

Imre atya felsorolta nekünk prédikációjában azt a 3 tényezőt, amitől egy házasság boldog. 1. Minden ember egy másik ember számára az első helyen akar lenni. 2.Nála segítségre akar találni, és 3. Neki segítségére akar lenni. Ez a három dolog szükséges a jó házassághoz. Több nem kell. De kevesebb sem elég...

 

A koncerttel egybekötött szentmise után átvonultunk a közösségi házba, ahol már messziről káposztaillat fogadott bennünket.

 

Legalább két tucat szorgalmas kézpár vett részt a búcsú előestéjén a több mint 800 töltelék készítésénél. A különböző vidékekről elszármazott háziasszonyok más és más módszerrel göngyölik a káposztát. Másképpen tanulták a Délvidéken, Szatmáron vagy a Székelyföldön, de méretben és ízben egyformán ízletesek.

 

A káposztát követték a finomnál finomabb torták, sütemények, borok és a kávé.

 

A búcsút Horváth Ottó zongorajátékával fejeztük be, aki kedvenc nótáinkat, slágereinket játszotta el nekünk.

 

Köszönet a vendéglátásért és köszönet a sok önkéntes segítőnek. Jövőre is jövünk...

 

Dávid Melinda

 

 

 


 

Búcsú Weingartenben 2014. november 8.



A szeptemberi Szent Gellért búcsúra ellátogató weingarteni legátusok és hívek, többek között Merk Csaba és Giesswein Alois, meghívták a stuttgarti híveket, hogy ismételjék meg a tavalyelőtti búcsús látogatást.

Imre atya kérdésemre azt felelte, ha elegendő jelentkező van, rendelhetek újból egy autóbuszt.

A hívők toborzásában Stauder Éva, a Barátság Klub vezetője és Kocsis Albert legátus is kivette a részét; így Ulmból 16 hívő szállt fel az autóbuszra. Az emeletes buszban a 48 zarándok jó hangulatban folytatta útját Biberach felé. Ott röviden megnéztük a Spitalkirche-t, ahova a biberachi hívek járnak szentmisére. Itt Kozán Pál legátus mutatta be nekünk a templomot. A bemutatás után megleptük Imre atyát névnapja alkalmából és közösen elénekeltük az „Ároni áldást”.

 Imre atya az úton a búcsúk fontosságát fejtette ki. Kezdeményezésére a Baden-Württembergben szétszórt 14 miséző helyek híveinek többsége már választottak maguknak egy-egy védőszentet és rendszeresen búcsúünnepséget szerveznek.

 A weingarteni hívek Szent István király fiát, Szent Imre herceget választották védőszentjüknek.

 Sokan meghatodtak, amikor a vendégek Imre atyával és a zászlót vívő Huber Mátyással az élen a weingarteni hívek sorfala között a „Boldogasszony Anyánk” kezdetű énekkel vonultak be a templomba.

 A szentmisén Merlás Tibor atya köszöntötte a híveket és kiemelte szavaival a búcsú, a hívek találkozásának fontosságát.

 Imre atya homiliájában Szent Imre herceg erényeit vázolta fel nekünk, elsősorban tisztaszívűségét, bátorságát és mély hitét.

 Külön élményt jelent a szentmisén, ha olyan szent énekek hangzanak el, amelyeket mi nem ismerünk, mivel a szatmári hívek hozták el a szülőhazájukból, de nagyon szép a szövegük és a dallamuk is. Ezek közé tartozik a „Jézus, hozzád siet ma néped” vagy „Uram, jó nekünk itt lenni”.

 A szentmise után agapera hívtak meg bennünket a weingarteni vendégszerető hívek a közösségi házba, ahol előre a stuttgarti híveknek kijelölt asztaloknál foglaltunk helyet. A nagy terem megtelt vidáman beszélgető hívekkel, akikre a finom vacsora mellett sütemény és kávé is várt. Aki az autóvezetéstől felmentést kapott megkostolta a különböző finom szeszes italt is, többek között pálinkát és bort, amit Alois kinált nekünk.

 A színpadon Merk Csaba legátus köszöntötte az egybegyült híveket, Imre atyát névnapján ajándékkal és Kreiter Terikenéni pedig egy nagyon szép énekkel.

A stuttgarti egyházközség nevében tovább folytattuk az ajándékozást és kis meglepetéssel köszöntöttük Kreiter Terikenéni, Giesswein Tamás, Lieb Csaba és Merk Csabá weingarteni legátusokat áldozatos munkájukért.

 Az estét Pfeiffer Béla együttesének köszönhetően tánccal fejeztük be.

 Azzal a reménnyel váltunk el egymástól, hogy legközelebb a reutlingeni Szent Erzsébet illetve eislingeni Skóciai Szent Margit búcsún találkozunk újból...

 

Dávid Melinda




Mindenszentek ünnepe 2014

 

 

Mindenszentekkor idén is a legszebb virágdiszekbe öltöztek a temető sírhantjai, és hivalkodó csillogó ékül szolgálhatott számukra a megannyi gyertyafényből és napsugárkévéből szőtt lángtenger, amely elárasztotta a steinhaldenfeldi sírkertet. Valahogy úgy érztem, itt és most, semmi sem emlékezetet az elmúlásra, hacsak nem, az erősen megkopaszodott fák, amelyek jelezték már az ősz bekőszöntését, ellenére a vénasszonyok nyarára emlékeztető langymeleg időjárásnak.

 

A találkozás időpontját, - ugyanúgy mint az előző években is bevett szokás volt - 10 órára tűzte ki Imre atya. Már messziről láttam, hogy találkozóhelyünk szinterénél a főbejáratnál, már jó néhányan várakoztak, és élvezték az első novemberi nap áldásos melegét. Mint minden jónak ennek is hamarosan vége szakadt - és csoportunk autók karavánján elindult hogy szentmisén vegyen részt a közeli Bonifacius templomban, ahol Rózsafüzér imádsággal kezdtük meg elhunyt halottaink emlékére bemutatott egyházi áhítatunkat.

 

A szentmisén az enapi Igeliturgia szorosan ötvözte az elmúlással, és megigazulással kapcsolatos témakört. Elsőnek a Jelenések könyvéből hallottuk a 7.2-4.9-14; ,,Ezek azok, akik a nagy szorongatásból jöttek, és fehérre mosták ruhájukat a Bárány vérében [Dán 12,1; Ter 49,11]."

Az én fülemet a leginkább ez a mondat ütötte meg Egy, a hitben járatlan személynek, milyen abszurdnak tűnhet ez az ellentmondás "vérben fehérre mosni valamit" holott nekünk, akik a Szentírást valamelyest ismerjük, azonnal feltűnik a nagybetűs szókezdet, hogy a "Bárány" vérében lett lelkük ruhája fehér, s ők is - és velük s egyaránt mi is - ezáltal igazultak, ill. igazolódunk meg.

Az eznapi Szentlecke 1 Jn 3.1-3 volt, amelyből szintén csak egy mondatot szeretnék kiemelni, éspedig azt az egyet, amely Imre Atya homiliájának legjelentősebb részét képezte, s amely így szólt: "Tudjuk azonban, hogy amikor meg fog jelenni, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, amint van. Mindaz, aki ezzel a reménységgel van iránta, megszenteli magát, mint ahogy ő is szent."

Imre atya ezt úgy fejezte ki, hogy a "szent" szót csak abban az értelemben szoktuk használni, hogy az a szent, aki a túlvilágban már üdvözült, vagyis már a mennyországba jutott. Pedig az Újszövetség tanítása szerint Isten új népe az Egyház is szent. Ugyancsak az Efezusi levél egyenesen arról beszél, az Atya Isten az ő Szent Fiában "arra választott ki a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk" (Ef 1,4). A kegyelem erejéből, Krisztus megváltása révén tehát valamennyien szentségre, szent életre vagyunk hivatva. "Célotok a megszentelődés, jutalmatok az örök­élet" - mondja szintén Szent Pál.

Természetesen a mai Evangelium is Mt 5.1-12 is beszélt az "odaáti országról" és arról, hogy kik birtokolják majd. Az Úr Jézus szerint "boldogok a szegények, akik üldözést szenvednek, mert övék a mennyek országa".

Imre atya ismertette az ünnep lényegét, és kialakulásának kezdetét amely annak a 7 millió keresztény vértanúinak emlékére keletkezett, akiket a Római birodalom végzett ki, s akiket már a harmadik századtól szentként tisztel a keresztény hagyomány. Tehát ez az ünnep volt a Mindenszentek ünnepe. Majd a XI. században egy clunyi apát arra gondolt, hogy a Mindenszentek után egy napot a tisztitótűzben szenvedő halottainknak kellene szentelni, s ez a nap, a Halottak napja, közvetlenül a Mindenszentek tiszteletének napja után, azaz november másodikán legyen, amikor is az egyház minden elhunyt hívőjéért imádkozik.

 

A szentmisét befejezve ismét visszatértünk kiindulásunk szinteréhez, a temetőkapuhoz. Miközben belépek a temetőkapuján az jut az eszembe, hogy amint Dante "Isteni szinjátéká-"ban a pokol kapuján a következő felirat szerepel: "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel" ennek analógiájaként a temetők kapuja fölé találó lenne a következő felirat: Lélek, ki itt belépsz, valóra válhatnak reményeid legszebb álmai, erről a költő Pierre de Ronsard is hasonlóan vélekedett, miközben mindentől búcsút intett halálos ágyán. (Fordította Illyés Gyula) :

Kertet, házat, hazát

Boldog ki félreáll. Még boldogabb, ki megtér
az ősi semmibe; de még boldogabb ennél,
ki angyalnak siet Krisztus körébe föl,

lenthagyván könnyedén romlandó sár-ruháit,
melyekkel itt a sors, végzet, szerencse játszik:
ki lélek már, szabad a föld nyügeitől!

 

Mi, akik tudjuk, hogy elhunyt szeretteink Istennél tovább élnek, és gondolnak ránk, ahogy mi is gondolunk rájuk.Ez a mai nap is nekik, vagyis az ő emlékezetüknek szól. Itt szeretném felidézni a nagy gondolkodó költő szavait, aki nemcsak mint költő jeleskedett, de mindemellett munkatársa volt a Vigilia, az Élet, az Ezüstkor s az Új Ember lapoknak is, és aki ezen írásában nagy hozzáértéssel fejtegeti mindenszentek lényegét.

Pilinszky János A tél küszöbén (részlet)

"És nem véletlen az se, hogy az egyház épp ide, a tél küszöbére, az elmúlás kezdetére helyezte - s egymás mellé - mindenszentek és halottak napját, ünnepét. Tette ezt nyilván ama nagyszerű ellentmondás jegyében, melynek a halál csak látszata, tartalma azonban az élet, s tegyük hozzá, a szó legigazibb, legemberibb, tehát leginkább szellemi értelmében - élet. Halottaink szeretete elsőrendűen az élet iskolája. Igaz, nem az élet mechanikus folyamatainak, amelyeknek a nagy természet engedelmeskedik, hanem annak a másiknak, mely teremtő ellentmondásként épp a tél küszöbén kezd új munkába, fokozott kedvvel és lelkesedéssel.A külső kép: a hervadásé, a halálé és a menekülésé. Egyedül az ember függeszti szemét a mindenség lankadatlanul működő csillagaira, a távoli és nagy egészre, s azon is túlra."

Francois Villonnak főként azt a versét idézik, amikor a kivégzése előtt, még a halállal is volt kedve incselkedve komédiázni:

„ Most egy kenderkötéltől fejem, megtudja majd, mit nyom fenekem."

De én most nem ezt, hanem a mélyen vallásos Villont akarom most itt megidézni, aki utolsó tromfjaként úgy próbálja kicsikarni ima közbenjárásunkat a maga és társai lelkiüdvéért, hogy közben megzsarol minket: "Ahogy ti most rajtunk, előbb-utóbb Rajtatok Isten akként könyörül."

(Azt hiszem, hogy ez a tény, nem elhanyagolható fontos mozgatórugója temetőlátogatásunknak, mivel ez holtunk után a mi reményünk kifejezője is, értűnk is lesz majd ki imát mond.)

Embertestvérek, még élni tudók,
Ne tekintsetek ránk szívtelenül.
Ahogy ti most rajtunk, előbb-utóbb
Rajtatok Isten akként könyörül. ...

Ejtsetek szót, ha a mi szánk kihül,
A Szűz Fiánál: bármit cselekedtűnk,
Adjon kegyesen módot menekednünk,
Ne mennykövével büntessen azonnal.
Meghaltunk, senki se bántsa a lelkünk,
De kérje Istent, legyen irgalommal.
(Illyés Gyula ford.)

 

Érdemes sokszor elidőznünk a Kor.15.53-57 reményt adó sorainál. A Krisztussal haladó keresztények reménysége ez a szentírási rész, amelyet Szt. Pál ad a korintusi hívek kérdéseire. Valószínűleg őket ugyanúgy mint minket is, foglalkoztatta, hogy mi történik szeretteikkel, akiket talán épp a közelmúltban kísértek a sírhoz, talán egyesek közülük vértanú halált haltak, vagy mi lesz velük földi pályafutásuk végén? Erre az akut kérdésre a diadalmas válasz: A Benne bizóknak az Isten "a diadalt adja nekünk."(Pál korinthusiakhoz írt első levele 15:53-57)

53 Mert e romlandó testnek romolhatatlanságba kell öltöznie, és e halandónak halhatatlanságba.

54 Amikor pedig (ez a romlandó romolhatatlanságba öltözik, és) ez a halandó halhatatlanságba öltözik, akkor teljesül be, ami meg van írva: "Teljes a diadal a halál fölött!

55 Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod?"

56 A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény.

57 De hála az Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által!

 

Goethe a Vándor éji dala című pársoros versében mintha csak azt mondaná, légy résen, ugyan áll még a te zászlód, de nem tudni, hogy hol a befejezés, hol a meccs vége, amikor leint téged is a bírói zászló. " Várj; a te békéd Sincs messze már. "

Vándor éji dala

Csupa béke minden orom.

Sóhajnyi szinte a lombokon
a szél s megáll.

A madár némán üli fészkét.

Várj; a te békéd
Sincs messze már.

Johann Wolfgang von Goethe (Ford. Szabó Lörinc)

 

Ahogy lassan bandukoltam együtt a stuttgarti menetben, fölnéztem, s láttam ahogy egy falevelet kitartóan himbált a szél. Azonban az levélnyelével görcsösen kapaszkodott a faágba, s igyekezett magát meg nem adni az erőtlenül fújdogáló szellőnek. Ám mindhiába, a természeti elemekkel nem lehetett végtelenül dacolni. Egy rezdülés, és hopp, sértett zizzenéssel megadta magát, s hullott lábunk alá, s többi levéltársával együtt, puha színes levélszőnyegévé lett talpunknak.

"C'est la vie, ilyen az élet, hangzik a banális szólás-mondás". Még kapaszkodunk, még süt ránk Isten éltető napja, de meddig fonják, mérik és végül mikor vágják el életűnk fonalát Klótho, Lakhészisz és Atroposz azt senki sem tudja. Ahogy a kezdete is csak az Istentől volt eleve tudva, ugyanúgy a vége is.

Most még mi, akik együtt imádkozzuk a pappal a "De profundis clamavi ad te, Domine-t. a 129. zsoltárt," vagyis a magyar szöveg szerint: „A mélységből kiáltok Uram, hozzád, Istenem, figyelj a szómra! Fordulj felém és hallgass figyelmesen könyörgésem hangos szavára! Ha a bűneinket, Uram, felrovod,Uram, ki az, aki előtted megállhat? De nálad bocsánatot nyer a vétek ezért félve tisztelünk Téged " ez az a kérőima, amelyet az egyház az elhunyt lelkekért való imádkozáskor szokott elimádkozni. Mi nem tudjuk, hogy mikor imádkozzák el ezt az imát a mi fejünk felett is, de már most előre hálás szivvel megkőszönjük azokat az imákat, amelyeket nemcsak itt a temetőben, de az Egyház november 2-án szüntelenül felajánlja, mint áldozatot minden elhunyt hívőjéért, s ezt teszi a zsolozsmájában is, s mindannyiunk számára ismert a szentmise közbenjáró imádsága: "Emlékezzél meg a feltámadás reményében elhunyt testvéreinkről, és mindazokról, akik irgalmadban bízva távoztak el a világból; bocsásd őket szent színed látására." Én ilyenkor mindig fölsorolom magamban azokat az élők köréből eltávozott személyeket, akik szívemnek nagyon kedvesek voltak.

 

Amai napon ezt körülbelül ötvened magammal tettük meg amikor a stuttgarti egyházközösség magyarjaival együtt imádkozva és énekelve meg-megáltunk egy-egy magyar honfitársunk sírjánál. Imre atya a Bonifácius templomban a szentmise végén elmondta azt a tanulságot, amelyre őt még szeminarista korában oktatták a jó öreg professzortanárai, jelesül hogy a Jóisten nemcsak hogy nem személyválógató, de az imádkozási hely kiválasztását is az emberre bízza. Meghallgatja a hozzánktartozókért elmondott imánkat itt Stuttgartban is, amennyiben nem áll módunkban sírjukhoz ellátogatnunk. Igy imáink itt a stuttgarti főtemetőben őérettük is szóltak. Bárhol is nyugosznak szeretteink, Isten világossága fényeskedjék nekik!

 

Temetőlátogatásunk végén, a hívek bőség-szarújából a legfinomabb étel-különlegességek kerültek elő, mondhatni olyan kulináris dolgokból is részesedhettűnk, mint például a csőröge fánk - aminek csak a Jóisten a megmondhatója, hogy mikor ettem utoljára -, ezenkivül fasírozott, pogácsa, linzer, és hogy jobban csússzon a falat, a teljes lukuluszi lakoma leöblítésére szolgáló törköly, és a - nevét sem ismertem de unikumszerű italféleség, és szomjoltóként már kontyalávaló italként narancsital "szerepelt az étlapon".

Igy hát ha nem is fehér asztal mellett, de fehér pad mellett csengettük ki ezt a mai napot.

Köszönjük a szép időt az Istennek, köszönjük az együtt-imádkozást a testvéreknek, és és köszönjük a megvendégelést vendéglátóinknak.

 

Zeitler Barbara

 

Stuttgart, 2014-11-02.

 

 

 

 

 



 

Amikor népünket „fortélyos félelem igazgatta”...

Emlékezés 1956-ra - 2014. október 19.-én.

 

Már több évtizedes múltra tekint az a hagyomány, amelyet egykor a stuttgarti magyar lelkészek  kezdeményeztek, s amely szerint a közösen megtartott ökumenikus istentisztelet ad az 1956-os nemzeti ünnepünknek minden évben méltó keretet. A szentmisét október 19-én Dr. Tempfli Imre, a Stuttgarti Szent Gellért Egyházközség plébánosa mutatta be. Igét Nt Gémes Pál hirdetett, s az úrvacsora kiosztásában Nt. Gémes István volt segitségére.

Nt. Gémes Pál szentbeszédének témáját Szt. Pálnak az Efezusiakhoz írt leveléből (5, 15-20) merítette, s ebből azt emelte ki, hogy döntő fontosságúak a keresztény emberek számára a lelki megújulás elvei. Az Isten bölcsességet adott az embernek, amelynek helyes felhasználását az emberre bízta, de fontos, hogy a döntéseinknél mindig az Úr akarata érvényesüljön. A tiszteletes úr, kitért a beszédében arra is, hogy a bor, mint élvezeti ajzószer helyett, inkább a Szentlélektől kell megitasodnunk, hogy ezáltal fakadjunk a zsoltárok hangján dicsőítő énekekre.
Ezt tette szentmise folyamán anya és fia, vagyis Kocsis Jutka és Tibor. Az, hogy Kocsis Jutka ilyen művészi művelője hangszerének, az egyáltalán nem meglepő, de annál inkább az, hogy fia, Tibor, aki szinte még tegnap volt az az apró gyermekpalánta aki mára felnőtté cseperedett, s művészi tökéletességgel kezeli a hegedűvonót, s ez – mint ahogy ezt mondani szokás – nem egy misét, de többet is megér. Érdekes történet, amit talán ő maga észre sem vett, hogy miközben gyönyörű hangokat csikart ki hangszeréből a Gounod Ave Maria előadásánál, egy pici baba belesírt a darabba. Aztán úgy látszik őt is meglepte ez a varázserejű zene, - amely úgy éreztem hogy egyenesen az Istenig is elért -, s így a kisbaba is beletemetkezhetett ebbe a szép zenébe, mert teljesen fölhagyott a sírással.

A három ministránst sem lehet az emlités nékül hagyni, s annál is inkább nem, mert a mise folyamán engem egészen elbűvölt Huber Conny. Olyan szeretettel terelgette a két szárnyai alá rendelt csibéit, a kis „Tarziciuszokat” vagyis Liviát és Tomit, hogy ez a Connyból kiáradó szeretet, amely oly természetszerűleg ontotta lelkének gazdagságából a meleget, hogy hirtelen úgy éreztem magam, hogy ez a kis „ szeretet pedagógus” most itt a szentmisében nekem is leckét ad, hogy hogyan is kell ezt csinálni, s közben engem is átnevel, átformál.

A szentmise áldása után elénekeltük a magyar Himnuszt.

Ezt követöen Tömösvári Emese, mint a műsor konferansziéja lépett a mikrofonhoz, és az 1956-os forradalom rövid bevezetője után, átadta a „szót” hogy az újonnan alakult Kratochwil dalárda előadhassa „A jó lovas katonának „ című verbunkot.

Majd Emese ismét visszavette a szót, s arról beszélt, hogy milyen baráti szellem uralkodott a Corvin közi bajtársak között.

Ezután Kozma László: 1956. November 7 (Gérecz Attilához) című verse következett Fekete Bálint tolmácsolásában. A vers arról a 27 éves Gérecz Attiláról szólt, aki hónapokat töltötta a Budapesti Országos Börtön szigorított magánzárkájában. 1956-ban szabadult. Szabadságharcosként november 4-étől részt vett az utcai harcokban. A Rókus kórháznál két szovjet tankot kilőtt, de egy harmadik tank gépfegyversorozatából halálos lövés érte.

Ismét a konferanszié a szó. Dávid Gyula kolozsvári irodalomtörténész professzor visszaemlékezését hallhattuk. Az ő bűne csak annyi volt, hogy november 1-én a házsongárdi temetőben, megemlékezett többedmagával, vagyis diákjaival az elesett 56-os hősökről, s emlékükre gyertyát gyújtottak. 1957. május 22-én amikor a pere megkezdődött, vele együtt ültek még a vádlottak padján Páskándi Géza és Bartis Ferenc is. Dávid Gyulát ezért a nem súlyos kihágásért 7 évi börtönbüntetésre ítélték.

Kiss Dénes: Átlőtt szivvel Október 23. emléke című verse, - amelyet Dr. Kovács László adott elő,- a pesti fiúknak állított örök emléket.

A műsor fénypontja vendégszónokunk Dr. Szalay Tamás a Magyar Kultúrintézet igazgatójának megemlékezése volt. Beszédének érdekes pontja volt Kádár János utolsó beszéde, amely 1989. április 12-én hangzott el. Először a youtubon akartam ezt a beszédet meghallgatni. Kiderült, hogy hangzó anyagként nem használható, teljesen zavaros, és nem mindenhol követhető a beszédszöveg. Ennek a beszédnek nincs egy egységes vonalvezetése, s az elhangzott mondatok is teljesen töredezettek benne. Az egészből az tűnt fel, hogy Kádárt a megtorlástól való félelme teljesen az őrületbe kergette, ilyen mondatok hangzanak el a beszédben: „És én, törvényesen nem vagyok bíróság elé állítható, mert súlyos beteg vagyok, az dokumentálva van, csak nem nálam, mert az orvosi titoktartás kötelező, és ezt nem is csinálhatja meg senki, hogy ahhoz hozzányúlni, aki beteg (nem beszámítható), mert az felettesre, meg mindenkire kötelező, a paciensre is.”

A beszédében lépten-nyomon a felelősség szót használja, összevissza beszélt, és közben  folyton hárítani próbált, folyton-folyvást a betegségéről beszélt, és a beteg ujját mutogatta. Ez a kádári őrület hasonlatosnak tűnt nekem az Arany János balladából ismert Walesi bárdok Edward krályának őrületéhez, ahol a király hallucinálásában a vértanuk halálhörgését hallja folyton, vagy pl.az Ágnes asszony, aki megölte a férjét, őrületében lankadatlanul a lepedő vérfoltját mossa, mert ezzel a pótcselekvéssel távol akarja magától tartani a kiömlő vér beszennyező foltját...

Kádár több mint egy órásra nyúlt beszédében csak egyszer említi meg névszerint Nagy Imrét, a többi esetben az „embernek” nevezi.

Szalay igazgató úr beszédében fölelevenítette a Kádár-korszak véres eseményeit, amely magyar történelem példátlan méretű kivégzéssorozatról szóltak, így a Mansfeld Péter-féle szörnyű esetéről, amelynél hóhérai kivárták, hogy betöltse a 18. életévét, s a születésnapja után 2-3 nappal kivégezték.

Beszélt azokról a jeltelen sírokról, ahol az elhunytat kátránypapirba göngyölve, szögesdróttal összekötözve, meggyalázva arccal lefelé temették el, s beszélt a zömében 1957 és 1961 között zajlott kádári megtorlásokról is.

A meghívott vendégszónokunk szép szavakkal méltatta Mindszenty József biboros-hercegprimásunkat, aki bátran emelte fel a szavát mind a kommunista mind a nyilas diktatura ellen is. A hercegprímás szobra itt áll a templomunk előtt, hogy erősítse bennünk a hitet és a nemzeti összefogás gondolatát.

Az ünnepségen Emese Dr. Endrédi Szabó Lajos visszaemlékezéseit idézte, majd egy verset hallhattunk amellynek elóadója Benedek Annikó volt. Tollas Tibor: Október 23. címmel, a fiatal fiúk életüket is feláldozó hősi helytállásáról.

Énekekkel zárult az előadás. Szabó István énekművész énekelte el „Az 56 csepp vér” c. musicalból a „Maradj hűséges a földhöz” c. betétdalt.

Befejezésül közösen elénekeltük a Szózatot és a Székely Himnuszt, majd átmentünk a közösségi terembe, hogy fehér asztal mellett egymás társaságban töltsük el ezt a fennkölt, szép estét.

Köszönet MINDENKINEK, aki bármilyen formában is részeltetett benne!

 

Stuttgart, 2014-10-20.

 

Zeitler Barbara

 

Isten szolgája Márton Áron püspökre emlékeztünk a Rottenburg–Stuttgarti Egyházmegyében

 

A stuttgarti Szent Gellért Magyar Katolikus Egyházközség és a Jakab Antal Keresztény Kör közös szervezésében a „Szórja fényét a világon szerteszét” – Főhajtás Erdély nagy püspöke, Márton Áron emléke előtt című emlékprogram-sorozat keretében október 4-én Balingenben, 5-én, vasárnap délelőtt Schwäbisch Gmünd magyar katolikus közösségében, délután pedig Stuttgartban a Bruder-Klaus-templomban emlékeztünk meg a Gyulafehérvári Egyházmegyét negyvenkét éven át irányító, jelenleg boldoggá avatására váró erdélyi főpásztorról, püspökké szentelésének (1939. február 12.) hetvenötödik évfordulója alkalmából.





A felolvasott, az elvárt gyümölcstermés elmaradása, illetve a szőlőskert szolgáinak sorozatos tévedése felett eltűnődtető szentírási szövegek alapján (Iz 5,1–7; Mt 21,33–43) Vencser László mindhárom szentmisén rámutatott: teremtett világunkban mindennek és mindenkinek megvan a maga Istentől kapott feladata, hivatása, rendeltetése, aminek tudása és képességei legjavával kell igyekeznie megfelelni – mint tette azt Isten szolgája Márton Áron püspök, aki, felismerve a számára kijelölt utat, kitartással, hűséggel, szüntelenül a jóra való törekvéssel haladt azon végig.

Stuttgartban a szentmisét és a Márton püspök boldoggá avatásáért szóló fohász elimádkozását követő emlékműsor első pillanataiban, az október 6-i nemzeti gyásznapunk vigíliáján Varga Gabriella arra kérte Vencser Lászlót, hogy az előadói asztalon elhelyezett két gyertya közül az egyiket gyújtsa meg az aradi vértanúk emlékére, majd a honvédtisztek hadbíróság, illetve kivégzésük előtt elhangzott szavainak felolvasásával, továbbá Balogh József Aradi őszi dal című költeménye által hívta közös emlékezésre a jelenlévőket.


A tizenhárom magyar hős előtti főhajtás percei után a műsor vezetője Tempfli Imréhez, a Szent Gellért Magyar Katolikus Egyházközség plébánosához, a rendezvény házigazdájához fordult, arra kérve őt, hogy gyújtsa meg az asztalon lévő másik gyertyát Isten szolgája Márton Áron püspök emlékére, egyúttal szóljon – egykori gyulafehérvári papnövendékként, de történészként is – a nagy püspökről. Tempfli Imre többek között elmondta: Márton Áron alacsony termetű ember volt, mégis óriásnak tűnt kispapi szemükben, és mindig biztonságérzetet jelentett számukra. Amikor például a Securitate hívatta őket, a boldog emlékű püspök mindig azt mondta nekik: bármit kérdeznek, hivatkozzanak rá. Imre atya felidézte azt a beszélgetést is, amely Márton Áron és Petru Groza akkori román államfő között zajlott 1955-ben. E szerint amikor Márton Áron a börtönből való szabadon bocsátásakor megkérdezte tőle, hogy mi ennek a feltétele, a válaszból pedig kiderült, hogy nincs feltétele, a beszélgetést követően az irodájából eltávozott Márton Áronról Petru Groza megjegyezte: „Ez egy nagy ember.” Valóban nagy ember volt, aki derekasan helytállt a kíméletlenül nehéz időkben. Nem véletlenül emlegetjük őt ma is úgy, hogy „a nagy püspök”.


A székely zászló alatt, Hatzack-Lukácsovits Magda nagyméretű Márton Áron-portréja és a nagy elődök tiszteletére égő gyertyák mellett Tempfli Imre történeti áttekintését Vencser László személyes élményeivel egészítette ki, a közösség három, székely népviseletbe öltözött tagja pedig – Józsa Levente, Zumbühl Vilmos és felesége, Zumbühl Csilla – tolmácsolták Dávid Erzsébet Láttam a püspököt, Bartis Ferenc Márton Áron századik születésévében, valamint Széllyes Sándor Székely Karácsony című versét.


A program végén a közönség soraiból vették át a szót azok, akik találkoztak Erdély nagy főpásztorával. A csíktaplocai születésű András Margit, a 2011 decemberében elhunyt székely jezsuita szerzetes, szociológus András Imre húga elmondta: őt Márton püspök bérmálta, ez az első élménye vele kapcsolatban. Később, az ötvenes években, amikor Gyulafehérváron tartózkodott, többször láthatta a püspököt a székesegyház oltáránál a szentmiséi alkalmával. András Margit azzal zárta szavait, hogy amikor Márton Áron nevét meghallja, mind a mai napig valami nehezen megfogalmazható, különös öröm tölti el. Dávid Melinda, a stuttgarti magyar egyházközség titkárnője is felidézte: őt is Márton püspök bérmálta, 1969-ben, Szamosújváron. A templom zsúfolásig megtelt, a püspök a szószékről szólt a jelenlévőkhöz, és ezt az élményt soha nem tudja elfelejteni. Horváth Gyula nyugalmazott építész, a Münchenben német pasztorációban szolgáló Horváth János plébános ikertestvére, aki annak idején Gyulafehérváron a megyei közigazgatásban az építészeti osztályon dolgozott, ugyancsak azt emelte ki, hogy Márton Áron püspök atyai gondoskodásával mindig mindenkit védelmezett.

A stuttgarti megemlékezésen is nyilvánvalóvá vált: az Erdélyből elszármazott hívek mélyen a szívükben őrzik a boldog emlékű püspök emlékét, ugyanakkor szívesen és élénk érdeklődéssel ismerkednek vele és az erdélyi múlt más nagyjaival a Kárpát-haza más területeiről Nyugatra vándorolt, hitüket gyakorló katolikusok és más vallásúak is.

Ezek az érzések és benyomások mind benne voltak a műsor végén a Székely Himnusz közös eléneklésében is…

*

A Németországban, a Rottenburg–Stuttgarti Egyházmegyében tartott programok, benne a stuttgarti rendezvénnyel részei voltak a Jakab Antal Keresztény Kör egész éves Márton Áron-emlékprogram-sorozatának, amelynek célja, hogy azt a, nagy főpásztor boldoggá avatásáért megfogalmazott imádságot, amelyet a hívő katolikusok Erdély templomaiban rendszeresen elimádkoznak, a határon túl élő, Erdélyből és a Kárpát-medence más tájairól elszármazott magyarok is elimádkozzák, egyúttal közösen emlékezzenek és illő főhajtással tisztelegjenek Isten szolgája előtt.

 

Varga Gabriella

 

Templombúcsú 2014

Templomainknak is, ugyanúgy mint nekünk embereknek van névnapjuk és születésnapjuk is. Névnapjukat - mint ahogy ezt szentbeszédében Mayer Mihály püspök úr is megemlitette - búcsúünnepnek szoktuk nevezni, és egybeesik a védőszentjük névünnepével. Patrónusunk 968. évfordulóját ünnepélyes 5 papos szentmise keretében ültük meg. A mise főcelebránsa Nm. és Ft. Mayer Mihály nyugalmazott pécsi püspök, Nm. és Ft. Gerhard Pieschl limburgi segédpüspök, Msgr. Franz Kaspar limburgi prelátus, Molnár Endre plébános valamint a vendéglátó plébános, Dr. Tempfli Imre Stuttgartból és Hatzack Idmár diakónus voltak.

 

Mayer Püspök úr nem jött üres kézzel, megosztotta velünk tudását és Szent Gellért életének példázatát tárta a hívek elé. A nekünk föltett kérdésre, maga adta meg a választ - miért modern és egyben ma is követendő példa a szent vértanú élete - színesen ecsetelte azt kort, amelyben a szent vértanú élt, és amelyet a mindenkori évszázadoknak, így számunkra is, krónikásaink továbbörökítettek. Szent Gellért vértanú hírneve nem maradhatott meg országhatárunkon belül. Honnan tudom én ezt ilyen biztosan? A bizonyíték erre tartományunkon belül található. Ilyen, a legendától nem független, az az önállónak tekinthető forrás, vagyis az a töredék, amelyet Felix Heinzer lelt fel, egy 14. század elejére datálható pergamenkódex két oldalán (Karlsruhe, Badische Landesbibliothek, Hs. St. Peter perg. 23. kötetben a 113 rektó és verzó oldalon), de beszél róla a Pozsonyi Évkönyvek nagyobb legendája is.

Szent Gellért, az olasz származású szerzetes, hittérítőnek készült, ezért hajóra szállt, hogy a Szentföldön hirdesse az Igét. Útközben egy nagy vihar a dalmát partokra sodorta. Szent András monostorába került, ahol hajdani szerzetestársával Razinával találkozott. Ő hívja el a magyarság térítő munkájára, s így lesz Szent István király fiának, Imrének is a nevelője. Az utókor számára is örök példa marad elhivatottsága, így nem véletlenül választja országszerte sok katolikus iskola névadó patrónusának Szt. Gellértet... Az édesapa, Szent István, hogy országát a pogány behatásoktól megvédje, - füzte tovább prédikációjának szálait a püspök úr - uralkodásra képtelenné tetette a pogány Vazult, aki elmenekült az országból, de a sors furcsa színjátéka, hogy éppen ennek az Istentől és a kereszténységtől elforduló embernek az unokája, a lovagkirály Szent László volt az, akinek ma a legtöbbet köszönhet a magyar kereszténység. Ö volt az, aki pénzt, erőt és fáradtságot nem kímélve, 1083-ban szentté avatatta István királyt, fiát Imre herceget, Gellért püspököt, valamint Zoerard-Andrást és Benedek zoborhegyi remetéket. S mint tudjuk, a középkorban messze többet jelentett egy ország hírnevének, ha egy honpolgárát életszentsége alapján szentté avatnak, mint az, ha napjainkban valaki Nobel-dijjal öregbíti a magyar nemzet hírnevét. A szentek tisztelete meghatározta a középkori emberek gondolatvilágát. Hosszú zarándokútakat is felvállaltak csak azért, hogy egy-egy szent sirja mellett imádkozva különféle ügyeikben közbenjárását kérjék. Ereklyeként tisztelték azokat a tárgyakat, amely egy kis darabkája a szent földi maradványának, ezt azután ünnepélyes keretek között a főoltárban helyezték el, miután ezt az ereklyét előzőleg az egyházi vezetőség jóváhagyta. Amikor Mayer püspök úr Szlovéniában járt, hogy ő is résztvegyen azon az egyházi aktuson amelyen II. János Pál pápa Slomek püspököt a szlovén egyház első és mindmáig egyetlen szentjét 1999-ben Mariborban boldoggá avatta. Érthető volt, hogy miért kérdezte meg a szlovén riporter a magyar püspököt, hogy vajon nekünk, az ötször akkora népességű Magyarországon élőknek vannak-e szentjeink? S a püspök úr alig titkolt büszkeséggel kérdezett vissza: "a határon belülieket, vagy kívülieket soroljam?"

"Az igazak lelkei azonban Isten kezében vannak, s a halál kínja nem éri őket." Olvasta Kind Angéla az Olvasmányban (Bölcs 3,1-9). Az Evangeliumban (Mt 10,28-33) pedig a következő állt: "Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni." És én itt azon elmélkedem, hogy milyen jól hangolnak minket a Szentírás ezen szavai, Szent Gellért - mondhatni búcsú-beszédére,- (ezek halálának előestéjén hangzottak el )- amelyet mint az István alapította csanádi püspökség első főpásztora mondott: "Testvéreim és barátaim - szóltam -, holnapra az Isten Bárányának asztalához vagyunk hivatalosak. Mentegetőzés nélkül siessünk, haljunk meg Krisztusért!" "Non scholae sed vitae discimus." Ma a szenvedés evangéliumát fogom hirdetni..."

Számomra mellbevágóak ezek, s a következő mondatok is, amelyeket 1046-ban, paptestvéreihez intézett: "Megtiltják már azt is, hogy beszéljünk, pedig püspök a nevünk. Ha jól látom, némelyeknek az a szándéka, hogy az udvari tisztviselők támogatásával az egyházi hatalom és tekintély végül is egészen meggyengüljön." Miért mondtam hogy "mellbevágó mondatok ezek ?" mert ugyanezek a szimptomák a mai világunkban is jelen vannak (jelenlegi és korábbi honomban is, és ezt nem a politika rovására irjuk). Ezzel már igen korán találkoztam Németországban.

1982-ben amikor egy hétre harmadmagammal a Baden-Württemberg területén lévő Owingenben (gregoriánt éneklő schola társaimmal) vendégeskedtem, akkor a falu templomának épp búcsúünnepe volt. A falu  plébánosa, aki szükebb pátriámból Soroksárról származott, előre figyelmeztetett minket, hogy ne számítsunk arra, hogy az általunk honi földön megszokott búcsúünnepben lesz részünk, mert a német viszonylatoknak megfelelően, ott már régen kikoptak az efféle ünneplések. Én biztos voltam abban, hogy ez nem József atyán múlott, aki a soroksári neveltetéséből adódóan, fényesebb búcsúünnepekhez szokott. Ismertem őt, s tudtam róla, hogy milyen politikai nyomás mellett is megtartotta papi hitét. Mivel papként nem működhetett, kántorként maradt meg az egyház szolgálatában. Jól jött József atyának, hogy egy kis izelitőt nyújtottunk az owingeni híveknek, hogy hogyan is lehetne egy templombúcsút méltóképp megünnepelni. Ebben Osztie Zoltán atya is segítségünkre volt, aki mint újmisés pap, 4-5 km-rel arrébb vállalt nyári helyettesítést, hogy nyelvtudását egy kissé fölpolírozza. Igy kölcsönösen meglátogattuk egymást, s így ő még a búcsúünnep nyolcadán belül, újmisét mutatott be.

Egy kicsit ez a gondolat motoszkált most vasárnap is a fejemben. Jó az, hogy mi tartjuk a tradicióinkat. Hagyományaink megtartanak bennünket, csak ezek ápolásával érezhetjük otthon benne magunkat. Még emlékezünk Merlás Tibor atya nagyböjti lelkigyakorlatára, amelynek ő a "Gyökerek" címet adta, nekem ez jut most itt eszembe, hogy lelki építkezéseinknek a búcsúkkal kapcsolatos hagyományaink és tradicióink is mind, mind, fontos építőkövei, s ezért fontos ezek ápolása, és az is fontos, hogy ünnepeink fényét soha ne engedjük magunkban megfakulni.

Vajon sikerült-e nekünk ezekből a nagyon is magyaros ünnepi érzelemvilágból valamit útravalóul adni magasrangú német pap vendégeinknek. Belecsempésztük-e tudatuk egy hátsó zugába, hogy milyen is a sírva-vigadó magyar lélek. Úgy gondolom, hogy igen. Valamit megsejdített abból Gerhard Pieschl limburgi püspök úr, hogy milyenek is vagyunk mi magyarok, ha előbb talán nem is, de amikor kétszáznál több torokból zengett s zúgott az Istent kérlelő Nemzeti Himnuszunk, - amely imádság, s ez a világon példa nélküli - akkor valós képet alkothatott rólunk. Bizonyára ugyanúgy mint ránk rájuk sem maradt hatástalan Kocsis Jutka szép orgonajátéka és kísérete és Horváth Ottó szaxofonjátéka, akik tolmácsolásában a következő zenemüveket hallhattuk: Jean-Baptiste Singelee (1812-1875): Fantasie Pastorale - Allegro moderato, Wolfgang Amadeus Mozart (1756-1791): Ave verum, Julien Porret (1896-1915): Concertino Nr. 9 altsaxofonra, Michael Bergson (1820-1898): Louise di Montfoort - Allegro brillante.

Sajnos Magyarországon is sok helyen elindult, sőt ez a helyzet szűkebb pátriámban Soroksáron is, rossz ötlettől vezérelve, hogy szakítsanak a hagyományokkal, és csak a napján ünnepeljék meg a búcsú ünnepét, vagyis ha történetesen augusztus 15.-e szerdára esik, akkor a hét közepén van egy ünnepélyes esti mise, amikor az énekkar is énekel. Akik a munkájuk miatt ezen nem tudnak részt venni, azok magukra vessenek. Hogy is mondta Szt. Gellért?: "az udvari tisztviselők támogatásával az egyházi hatalom és tekintély végül is egészen meggyengüljön." Sajnos Soroksáron ugyanúgy mint Németországban nem a politika támogatásával, hanem az egyházi hatalom az, amely saját magát gyengíti, ahogy mondják: saját farkába harap, vagy "nemeskürtyesen" kifejezve "Önfia vágta sebét".

Jó azt tudni, hogy mi egy olyan egyházközséghez tartozunk, amelynek az effajta egyházi törekvések vadhajtásai nincsenek innyére, és a hagyományokhoz hűen ünnepli meg a búcsú ünnepet, és ügyel arra is, hogy a szentmise után egy igazán családias fehér asztal melletti ünneplésre legyen lehetősége a híveknek, amikor végre nem kell órákat töltenie főzőcskézve a konyhában, így nagy beszélgetésekre is időt szakíthasson barátai számára.

A testi táplálék után arra is van gondja, hogy ne csak a test, de a szellem is gyarapodjék. Fontos részét képezik ünnepeinknek a kultúrműsorok. Az idei műsor fontos raritétje Hatzack-Lukacsovits Magda festő- és képzőművésznő kiállítása volt. Miért mondom hogy ratitét? - ezt férjétől Hatzack Idmártól tudhattuk meg: a már sokat tapasztalt művésznő, aki bár tudása szerint már teljes fegyverzetében állhatna a világ előtt, mégis Hatzack-Lukacsovits Magda elég keveset szerepelt a nagy nyilvánosság előtt, annak ellenére, hogy ezen a stuttgarti templomi tárlaton valóban érett, élvonalbeli műveket láthattunk tőle. Néhány festménye úgy hangulatában, színvilágában és ecsetkezelésében engem Prokop Péter festészetére emlékeztetett. Bizonyára sokan emlékeznek közülünk arra, amikor 2011. november 6-án Egyházközségünk közösségi termében a szentmise után agapéval egybekötött író-olvasó találkozón vehetett részt a mintegy 60 érdeklődő. A körünkben jelenlévő írónő, (egyben Mezőhegyes polgármestere)  Faltin Erzsébet, ismertette a 2008-ban megjelent "A királyné" című történelmi regényét,  Boldog Gizella első királynénk regényes keretek között játszódó kortörténeti életrajzát. Szemléltetési eszközül  két  posztert  is hozott, amelyek  Hatzak-Lukacsovics Magda festőnő Arad-Gályi Szt. Gizella rk. templom freskóiról készültek, és a szentéletű királyné életének fontos epizódjait mutatják be, és már akkor is sokunk érdeklődését felkeltette a festőművésznő. Ezúton is kivánunk ehhez az Istennek tetsző életpályhoz sok sikert, és a Jóisten áldása kísérje munkáját továbbra is.

Ezen a szép búcsúünnepen remélem mindannyian lelkiekben gazdagodva, és a misszió többi részegyházából - itt gondolok elsősorban a nagy számban érkező Weingarteni vendégeinkre -, akik vasárnap délután visszautaztak szép emlékekkel tértek haza, és velünk együtt ők is várják az ilyen szép délutánok folytatását és a további találkozásokat is.

Isten fizesse meg százszorosan minden segítőnek azt, amivel közösségünk védőszentjének, Szent Gellértnek a méltó megünnepléséhez hozzájárult.

 

Stuttgart, 2014-09-25.

Zeitler Barbara

 

 


Nagyon köszönöm azoknak, akik tegnap eljöttek az Üldözött Keresztények Vasárnapján bemutatott szentmisénkre. Mint a szentbeszédben mondottam is: ragaszkodjatok hitetekhez, mert csak abban van boldogságtok és üdvösségtek. És ne feledkezzetek meg imáitokban azokról a keresztény testvéreitekről, akiket ma szerte a világon olyan kegyetlenül üldöznek hitükért!

 

Szeretettel

Imre atya

 

Stuttgart, 2014-09-14.

Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén

 

 

 

Imanap az üldözött keresztényekért

Stuttgart, 2014-09-14.

 

 

Bevezető ének: SzvU 229,1

Bevezetés




A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia őszi rendes ülésén döntés született arról, hogy szeptember 14-én vasárnap az ország templomaiban minden misében közösen imádkozzanak a hívek az iraki és a világ más országaiban üldözött keresztényekért. Egyházközségünk csatlakozik az ima-kezdeményezéshez, s ennek jegyében szentmise keretében imádkozzunk a keresztényüldözések elszenvedőiért.

 

Kyrie

Dicsőség

Olvasmány: Sir 27,30 – 28,7

Válaszos zsoltár helyett:

Szentlecke: Róm 14,7-9

Álleluja helyett: SzvU 444,1-2

Evangélium: Mt 18,21-35


 

Prédikáció

 

Egyetemes könyörgések

 

Pap: Irgalmas Istenünk! Ma azokat a panaszainkat hozzuk eléd, amelyet azzal az elnyomatással, erőszakkal és üldöztetéssel kapcsolatosan fogalmaztunk meg, amelyeknek keresztény testvéreink szerte a világon ki vannak téve.

 

1. Azokért, akik másokat elnyomnak, arra kérünk, hogy szereted törölje ki szívükből a gyülöletet.

Nép: Kérünk, Téged, hallgass meg minket!

 

Áldásod bénítsa meg az erőszakot és elnyomást.

Nép: Kérünk, Téged, hallgass meg minket!

 

Bocsánatod egyengesse szívükben a megtérés útját!

Nép: Kérünk, Téged, hallgass meg minket!

 

2. Azokért, akik a közhatalmat gyakorolják, arra kérünk: engedd, hogy bátran lépjenek fel az igazság és az igazságosság mellett!

Nép: Kérünk, Téged, hallgass meg minket!

 

Erősítsd bennük a becsületesség és a megvesztegethetetlenség szellemét.

Nép: Kérünk, Téged, hallgass meg minket!

 

Ébreszd fel lelkükben a gyengék és üldözöttek iránti felelősségüket!

Nép: Kérünk, Téged, hallgass meg minket!

 

3. Azokért a keresztény testvéreinkért, akik üldözést szenvednek: ne engedd, hogy Jézus Krisztusba vetett hitükben megbotránkozzanak!

Nép: Kérünk, Téged, hallgass meg minket!

 

Üldözöttségükben légy oltalmuk, szükségükben reményük, félelmükben és gyászukban vigasztalójuk!

Nép: Kérünk, Téged, hallgass meg minket!

 

Jézus Krisztus legyen a szeretetben és a szenvedésben példaképük!

Nép: Kérünk, Téged, hallgass meg minket!

 

4. Mindazokért, akiket hitükért üldöznek: óvd meg őket a szörnyűséges tapasztalatoktól!

Nép: Kérünk, Téged, hallgass meg minket!

 

Engedd, hogy olyan felebarátokra találjanak, akik otthonukat és szívüket megnyitják nekik.

Nép: Kérünk, Téged, hallgass meg minket!

 

Enyhítsd szenvedésüket, adj nekik végre szabad vallásgyakorlatot, mentsd meg életüket!

Nép: Kérünk, Téged, hallgass meg minket!

 

5. Magunkért is kérünk Urunk: engedd felismernünk, hogy hogyan fejezhetjük ki együttérzésünket üldözött testvéreinkkel!

Nép: Kérünk, Téged, hallgass meg minket!

 

Mutass nekünk utat, hogyan segíthetünk rajtuk a nagy távolság ellenére is!

Nép: Kérünk, Téged, hallgass meg minket!

 

Ne engedd, hogy ellankadjunk az értük végzendő közbenjáró imában!

Nép: Kérünk, Téged, hallgass meg minket!

 

Pap: Mindenható Istenünk! Bízunk irgalmadban, és dicsőítünk Téged, Fiad, a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki veled és a Szentlélekkel együtt él és uralkodik, mint Isten, mindörökkön-örökké.

Nép: Ámen.

 

Felajánlás: SzvU 229,5

 

Áldozás: SzvU 142-1-3

 

Hálaadás: SzvU 151,1-2.5-6

 

Imák

Istenünk, értünk szenvedő Szent Fiad így tanított minket: „Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket, és hazudozva minden rosszat rátok fognak. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben jutalmatok”.

Kérünk, emlékezz meg keresztény testvéreinkről, akik bárhol a világban Nevedért üldözést szenvednek.

Adj nekik erőt a megpróbáltatásokban, vigasztalást a szorongattatásban és lelki erőt hitük megvallásához.

Kérünk, add meg üldözött testvéreinknek, hogy tanúságtételükben szilárdan kitartsanak, és folytonos békében élhessenek.


Mindenható Isten, áldunk téged és tudjuk, hogy te mindenkit számon tartasz, aki a te nevedért szenved. Imádkozunk most azokért, akik börtönben vannak hitük miatt. Bátorítsák felebarátaikat, hogy nyíltan és félelem nélkül tegyenek ők is tanúbizonyságot Rólad.

Vigasztalás Istene, add a te kegyelmed azoknak, akiket kínoznak akár testileg, akár lelkileg vagy szellemileg a hitük miatt, hogy elviseljék a szenvedést és Krisztus követésének részeként tekintsenek rá.

Kegyelmes Isten, kérünk, hogy azok, akik mártírhalált halnak az érted megvallott szeretetük miatt, hadd ismerhessék meg igazán Krisztus feltámadásának erejét, a bátorítását annak, hogy a szenvedést megoszthatják Vele. Urunk Istenünk, az özvegyen vagy árván maradtaknak add a Te jelenléted vigasztalását, ha a halál árnyékának völgyében járnak is.

Mennyei Atyánk, segíts nekünk figyelmesnek lennünk testvéreink iránt, akiknek szerte a világon szükségük van arra, hogy melléjük álljunk, amíg a te nevedért szenvednek.

 

Imádkozunk azért, hogy ne szeressük annyira az életünket, hogy megkíméljük a haláltól. Ó Uram hallgasd meg imáinkat. Ámen.

 

Miatyánk...

Üdvözlégy Mária...

 

Szűz Mária, Béke Királynéja, könyörögj érettünk! 

 

 

Befejezés: SzvU 65,1-2.16.

 

A hit nemzetmegtartó ereje a szórvány magyarságban

A magyarországi KÉSZ, (Keresztény Értelmiségiek Szövetsége), a délvidéki KÉK (Keresztény Értelmiségiek Köre), a Kassai Szent Gellért Pasztorációs Oktató Központ, valamint a stuttgarti Erasmus-Akadémia (ERAK) egy közös cél, a közjó elérése érdekében bontotta ki közös zászlaját 2014. szeptember 5-én.

Az ünnepi aktusra Stuttgartban a Magyar Katolikus Egyházközség nagytermében került sor, ahol is a Szent Korona területén jelenleg is élő, vagy onnan elszármazó értelmiségi magyarok alírásukkal jelentették ki együttműködési szándékukat. Az együttműködési szerződés beterjesztői: Dr. Osztie Zoltán a KÉSZ elnöke, Budapest-Belvárosi főplébánia plébánosa, Pásztor Zoltán kassai püspöki helynök, a Kassai Szent Gellért Pasztorációs Oktató Központ elnöke, Szabó Károly a Keresztény Értelmiségi Kör elnöke Szabadkáról, és Dr. Trencséni János a stuttgarti Erasmus Kör elnöke, és a felsorolásban utoljára, de nem megfeledkezve az ötletgazdáról, Dr. Tempfli Imréről a Stuttgarti Szent Gellért Magyar Katolikus Egyházközség plébánosáról.

Az ünnepség első felének a péntekenként rendszeresen összegyülő társaság, a sttuttgarti „Barátság Klub” biztosított megfelelő keretet, ahol a Barátság Klub vezetője Stauder Éva távolléte folytán, a fehér asztal melletti vendéglátó tisztséget Jekel Anna vállalta magára, ő köszöntötte a 16 főből álló vendégsereget, és egyben a barátság klub tevékenységét is ő mutatta be. Ezt rövid ismerkedési beszámoló követte, részben a délvidéki és parciumi ill. erdélyi missziós tagok mutatkoztak be. Röviden bepillantást nyerhettünk Szabó Károly délvidéki elnök beszámolójából, hogy milyen gondokkal és nehézségekkel kell megküzdeniük, de a szépszámú eredményeket sem hallgatta el.

Ki hitte volna, hogyha az egymással ismerkedő feleknek ennyire sok a közös mondandója, akkor milyen gyorsan elszáll a rendelkezésünkre álló órácska. Mivel a Szentmise nem várathatott magára, így mint mindig, most is pontban 18 órakor elkezdődött. Bár a Barátság Klub felekezeti hovatartozás nélkül vár minden jó szándékú magyar érdeklődőt, de régről bevált szokás, hogyha protestáns testvéreinknek nincs egyéb sürgős teendőjük – ők is szívesen betérnek hozzánk a szent liturgiára. Most azonban a szokásosonál gyorsabban múlattuk az időt, és ezért sietős léptekkel kellett átvonulnunk a plébánia-templomunkba, hogy ott résztvehessünk a 3 papos koncelebrált szentmisén. A szentmise főcelebránsa Pásztor Zoltán kassai püspöki helynök volt, az Igeliturgia két közvetítője Szabó Károly Keresztény Értelmiségi Kör szabadkai elnöke, és Dudás Zoltán diákonus volt, a rövid, de igen magvas szentbeszédet pedig Dr. Osztie Zoltán a Budapest-Belvárosi főplébánia plébánosa mondta. Prédikációjának témája, - mivel Imre atya tájékoztatásából tudta, hogy jelenleg a péntekenkénti katekizmus keretén belül a Szentségekkel foglalkozunk, és ebben a soron következő rész az Oltáriszentség témaköre, így Zoltán atya szentbeszéde alkalmazkodott eddigi témakörünkhöz, de ugyanakkor hangot adott az aznapi Evangéliumnak is Lk 5,33-39, így beleszőtte hogy Jézus a vendégváró vőlegény, várja asztalához az egyházát, a menyasszonyt, és amint azt Zoli atya mondotta, nem igen lesz abból egy jó házasság, sőt, semmilyen házasság sem lesz ott, ahol az asztalközösségnek hátat fordít a menyasszony, vagyis az egyház, az egyház pedig a hívők serege, azaz mi vagyunk. Példázatában arról is beszélt, hogy az őskeresztényeknél, csak a katekumenek, meg a szentáldozástól eltiltott bűnösök nem vettek részt a Krisztus testéből való részesedésből. Nekik ilyenkor ajtót mutattak, és el kellett hagyniuk a közösségi termet. A többiek számára azonban ünnepnek számított az, hogy az Oltáriszentség vételével lélekben eggyé válhattak Krisztussal. Nagyon léleképítő volt Zoltán atya beszéde, sok mindenre rávilágított, amire én addig, személy szerint nem is gondoltam.

A szentmise végeztével ismét átmentünk a közösségi terembe, hogy – ezuttal a mi Erasmus-Akadémiánk vendégeiként – ott folytassuk témánkat, ahol az abbamaradt, vagyis a négy területi egység értelmiségi körének jöveteli céljánál, éspedig egy közös szerződésen alapuló együttműködés megbeszélésénél.

Mindannyian jól sikerült ötletnek és sikernek könyveltük el az összefogási kezdeményezést.

Napjainkban, amikor a széthúzások korát éljük, amikor találó keserűséggel a népi közszáj így beszél: „ három magyar, négy párt”, akkor különösen nagy hangsúlyt kap egy olyan kezdeményezés, ami ennek pontosan az ellenkezőjét bizonyitja, vagyis 4 magyar, egy párt. Ezt a trojkát amely itt, Stuttgartban bontogatja immáron közös szárnyait, az hajtotta a közös igába, hogy egymást segítve és fölkarolva, együttesen, de a tagok külön-külön is igyekezzenek az Isten vetésében példamutatóan helytállni. Itt Petőfi Apostol c. vers „szőlőszem monológja” jut eszembe: „A szőlőszem kicsiny gyümölcs, egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék." A szőlő szőlőszemekből áll össze, és mi, akik külön-külön csak egyetlen szőlőszemnek véljük magunkat, ki Magyarországon, ki Kassán, ki Szabadkán, ki Stuttgartban, de mégis, ki-ki a maga helyén társaival összeállva, együtt, egyetlen szőlőfürtté válunk az isteni venyigén. Imre Atya a vasárnapi szentbeszédében azt mondta, ha a fotballstadionok lelátótribünjeit mint a szardiniásdoboz halai úgy megtöltené a szurkoló tábor, akkor sem lehetne őket közösségnek nevezni, és ugyanigy az áruházak mozgólépcsőin szoros egymás mellett le-fel haladó emberek, sem alkotnak közösséget. Hiányzik belőlük az a kovász amit Istennek nevezünk, az a plusz, amit a Szentírás úgy nevesít: „Ha ketten, hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük én is.” Minket bármely szegletjén éljünk is a Földnek közösséggé kovácsol az Egyisten hit, és a similis simile gaudet (a hasonló a hasonlónak örül), és ezt igaz testvéri szeretettel teszi.

Mi kell, hogy érezzük azt, hogy nekünk küldetésünk van ebben a világban, és azt is tudatosítanunk kell, hogy a Jóisten azért adott nekünk kellő mérvű tehetséget, és hozzá elhivatottságot, hogy a világ teremtésében részmunkásaivá legyünk, a „teremtés nyolcadik napjá”-nak a teremtői (Thornton Wilder). Az értelmiségi réteg feladata az, hogy fáklyavivőként útat mutasson az utána haladóknak, és ahol érdemes, ott mindenkor hallassa a szavát, ahogy Dr. Osztie Zoltán atya mondta, hogy ez nemcsak a papok, hanem egyben a felelőségüket érezni és felvállalni tudó hivek feladata is. Az, hogy ez miért is annyira fontos, hadd álljon itt egy rövid megtörtént példázat.

Amikor megjelent Duray Miklós: Kutyaszorító-Önéletrajz – és beszélgetések önmagammal. c. műve, Csoóri Sándor előszava kísérte ezt a könyvet. Én ekkor a Fővárosi Szabó Ervin Központi Könyvtár Budapest Gyűjteményében dolgoztam, és talán életemben akkor először gondoltam arra, hogy lám a hatalom is tud félni, és pedig tőlünk, az értelmiségiektől (Bibó István: „aki fél, nem szabad ember”). Megvallom, jó eső érzéssel töltött el, hogy ők sem szabadabbak mint mi, pedig mögöttük ott sorakoznak a rendcsináló ágyuk, tankok százai , és állig fölfegyverzett karhatalmisták is, és mégis félnek tőlünk, akik velük szemben csak a szó hatalmával felfegyverezve dacolhatunk. Én akkor némi elégtétellel nyugtáztam mindezt, hogy mivel rászogált az akkori politika, hát jó az, ha félnek, tőlünk, és nem tudnak minket megnyergelni a saját érdekeik szolgálatára.

Történt az ominózus Duray könyv (New York Püski Kiadó) megjelenése után, (kb. 1984-85-ben,) hogy amit addig a FSZEK még soha nem tett meg -, kibérelte a Vörösmarty mozit, és mindannyiunkat arra kötelezett , hogy résztvegyünk egy sebtében összehívott értekezleten. Talán az értekezlet összehívásának még más egyéb fontos apropója is volt, mégpedig az, hogy éppen abban az időben ( velem egy könyvtári osztályon) dolgozott Balogh Júlia, Csoóri Sándor élettársa, és akiről a FSZEK vezetősége úgy gondolta, hogy Júlia személye, árnyékot vet a könyvtárra. A kolléganőm röviddel azelőtt vált meg előző munkahelyétől az MTV-től, ahol Hajdú Jánosnak a Hét c. műsor főszerkesztőjének volt a beosztott munkatársa, s munkatársi viszonyuk nem volt éppen felhőtlen. Ilyen előzmények után, várható volt, hogy Hajdú Aczél György közreműködésével (aki a mindenkori magyar kultúrélet legnagyobb hatalmú pápájának számított) elég csunyán elbántak Csoórival, s akit ennek következtében meglehetősen hamar, „ad acta” helyeztek. Álljanak itt most azok a mondatok - mert ezek számunkra is minden időkben tanulságként is szolgálhatnak -, amely Előszó a „Kutyaszorítóból” végül kiütötte a regnáló kormány összes biztosítékát: „A be nem avatkozás „szent elvének” a jóváhagyásában mindkét Európán kívüli nagyhatalmat komoly felelősség terheli: Amerikát és a Szovjetuniót egyaránt. Az elsőt a jóhiszemű dilettantizmusa, a másodikat a harsány és igézetes, de hamisításon nyugvó internacionalizmusa miatt. Bedel-Smith amerikai küldött az 1946-os párizsi béketárgyaláson kijelentette: „Az Egyesült Államok polgára nehezen érti meg, hogy a faji kisebbségek fönn akarnak maradni, amikor asszimilálódhatnak.” Törzsgyökeres amerikai lángelműség! Roosevelt özvegye az ENSZ Emberi Jogok Bizottságának akkori elnöke ugyanezt az amerikai kovásszal kelesztett gondolatot dagasztotta tovább: „Ha tiszteletben tartják az egyének jogait, úgy nincs többé szükség a kisebbségek jogainak a kinyilatkoztatására.”

A könyvtárosi értekezlet célja egy agymosás volt. Szánkba akarták rágni, a kormány által már előre jól megcsócsált gondolatokat, hogy miként kell erről az ügyről nekünk, könyvtárosoknak vélekednünk, és hogy csakis elvárásaiknak megfelelően szabad ebben a kérdésben nyilatkoznunk, s igyekeztek minket a saját uszályukba befogni. Mivel egy dologgal tisztában voltak: egy könyvtáros a maga tudatformáló erejével sok sok embert „megronthat”. Az értekezlet sztereotip mondatai közül, csak egyetlen mondat ragadta meg a figyelmemet amit Kádár Jánostól kölcsönöztek: „olyan repülőre, amelyen magyarok is ülnek nem lövünk.” - Hát persze, a politika szinterén csak a fegyverek hangján lehet szót érteni, a politikának súlyponti kérdésekre csakis így lehet reflektálnia.

Németh László a kisebbségi létet nem az önkorlátozással, ellenkezőleg a jövővel és a minőség eszméjével kapcsolta össze. Az 1943-as nagyváradi beszédét egyetlen kristályos gondolatra alapozta: „A kevesebb joga az élethez az, hogy különb. A kisebbség jogosítványa, ha elit tud lenni.”

De kérdezem én, vajon meddig lehet még a húrt feszíteni? Mikor morzsolódnak föl a szórványban élő magyarság utolsó védbástyái? Még a „különbek”, az „elitek” vitézül állják a sarat, még állnak a vártán a Szabó Károly-féle kemény legények, (Keresztény Értelmiségi Kör elnöke Szabadka) – de amint mondotta: számuk egyre inkább megfogyatkozóban, mert akik a Délvidéken magyar gimnáziumba jártak, - mondta ő - azok az anyaországban folytatják az egyetemet, hogy majd későbbi boldogulásukat is ott keressék. A lecsatolt területeken a magyarság további létének megtartásáért emberfeletti küzdelem folyik. Mi semmit sem tudunk kezdeni az identitás nélküli amerikaiak Bedeth-Smithek, és Roosveltnék olyanféle tanácsaival, hogy - tessenek asszimilálódni -, mert mi éppen az önarcuságunkat akarjuk megvédeni foggal és tizkörömmel.

A mi identitásunk Radnótiéval közös: nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom / Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága.

Kedvesnek találtam Szabó Károly azon kijelentését, hogy azon igyekszik, hogy az együtműködésünk szálait még szorosabbra varrja, s mindent tőle telhetőt megtesz a baráti kapcsolat kiépitésének elmélyítéséért.

A szórványban élő magyarok másik képviselője, a Kassáról érkezett Pásztor Zoltán, aki püpökhelyettesi feladatai mellett, mintegy kibővített pasztorációs feladatként elvállalta, hogy a szlovákiai magyar értelmiségi csoportnak az élére áll. Szlovákiában már jövőre lesz 25 éve, hogy megalakult a magyar értelmiségieket felkaroló szervezet. Ennek megünneplésére jövőre egy több napos lelkinapokkal szeretnének készülni és erre odavárja az új partnerkapcsolat résztvevőit is.

Osztie Zoltán atya is jó ötlettel állt elő, az ő tarsolyában a stájerországi Máriazell szerepelt, mert mint ahogy az invitálásában ezt megemlítette, ehhez a kegytemplomhoz a magyarok a XIV. század óta, ezer szállal is kötődnek. Ez az épület, amelyet magyar királyunk Nagy Lajos, fogadalmi ajándékul fölépittetett, és ez az az Istenháza, amely a magyarok legősibb zarándok helyévé vált.

Nekem mint hívő értelmiséginek, jó látnom és megtapasztalnom ezt a „szent szövetségi trojka” egymásba vetett bizalmát. Garai Gábor Artisták c. versének sorait juttatja eszembe: „Ezrekbe fogodzók, ha hittel mondhatnánk, mint ők is odafönn élik, hogy a másik ügyéhez egész létemmel van közöm.”

Miközben a hívősereg egy része a szentmise bemutatott áldozatában vett részt, egy másik csoport, „Vadat és halat, s mi jó falat, Szem-szájnak ingere, sürgő csoport, száz szolga hord, hogy nézni is tereh.” Tehát prózai hangra is lefordítva, olyan lukuluszi lakomában részesítettek minket, hogy a tíz ujjunkat is megnyaltuk utána. És ez még nem minden, miközben a tagságunkat megpecsételő aláiróív kézről kézre járt, és a szervezetek megajándékozottai átvették az ajándékokat, előkerült Keresztes Dénes jóvoltából egy faládika, tele csak privilégizáltak számára elérhető tokaji nedücsemege, hogy megtapasztalhassuk, hogy milyen kegyben részesített minket az Úristen, amikor értünk „Tokaj szőlővesszein. Nektárt csepegtet"-ett. Dénes, és Tokajon maradt, a nyugati magyartestvérei iránt felbuzduló adományozó barátja jóvoltából még fokozottabb jó hangulatban vettünk búcsút tovább utazó barátainktól, kivánva nekik áldásos tevékenységükhöz jó eredményeket, és kitartást, és hogy nemes feladataik ellátásában vezérelje őket a Szentlélek ereje.

Álljon itt biztatásul Juhász Ferenc: Te ekével, te tollal, te kalapáccsal c. versének versrészlete,

„kinek fényes a lelke, szép szavával,

akire hallgatnak a vizek, az dalával,

szelidítse meg a vizeket,

az erős gyúrja meg a fémet,

adjon lelket a lelkes anyagnak, teljes erejéből,

ki ekével, ki kalapáccsal, tollal,

építse, építse ezt a hazát”

Én még itt a költői gondolathoz azt fűzném hozzá: hogy legfőképp építse itt a Földön az Isten országát.

Ez az „építkezés” immáron a közös célnak ellátására szerveződő „négyek” vállára nehezülő feladattá is vált.

Stuttgart, 2014-09-09.

Zeitler Barbara

 

 

„Haza telefonáltam” – James Foley, a dzsihadisták által barbár módon megölt amerikai újságíró líbiai fogságából írt levele

A 40 éves riporter gyászszertartását augusztus 24-én, vasárnap tartották Richmondban. Augusztus 26-án este a város Jézus templomában imavirrasztáson vettek részt a hívek a Marquette Jezsuita Egyetem szervezésében, ahol James Foley 1996-ban szerzett diplomát.
Utolsó fogsága 2012-ben kezdődött Szíriában. A radikális iszlámisták Irakban fejezték le augusztus 19-én.

„Phone call home” – Haza telefonáltam

„Marquette Egyetem mindig barátom volt. Az a fajta, aki arra ösztökél, hogy többet tegyél, hogy jobb legyél, és végül kialakítja egyéniségedet.
Az egyetemmel elmentem néhány önkéntes útra Dél-Dakotába és Mississippibe és ráébredtem, hogy egy túlságosan védett gyerek vagyok, a világnak pedig valódi problémái vannak. Megismerkedtem olyan fiatalokkal, akik szívüket oda akarták adni másoknak. Később önkéntes munkát végeztem egy Milwaukee középiskolában és arra gondoltam, hogy belvárosi tanár leszek. Marquette azonban talán soha nem volt olyan jó barátom, mint amikor újságíróként börtönbe kerültem.

Két kollégámmal együtt elfogtak és Tripoliban egy katonai fogolyközpontban helyeztek el bennünket. Minden nap nőtt az aggodalmunk, hogy anyukáink pánikba esnek. Kolléganőmnek, Clare-nek, fel kellett volna hívnia anyukáját születésnapján, amely az elfogatásunkat követő napra esett. Én még mindig nem akartam teljesen elhitetni magammal, hogy anyukám tudta, mi történt. De továbbra is ismételgettem Clare-nek, hogy az én anyukámnak erős a hite.

Azért imádkoztam, hogy tudja: minden OK. Imádkoztam, hogy tudjak vele kommunikálni a világegyetem valamilyen kozmikus útján keresztül.
Elkezdtem a rózsafüzért imádkozni. Ezt tette volna édesanyám és nagyanyám is. Tíz Üdvözlégy Máriát imádkoztam el minden Miatyánk után. Sokáig tartott, csaknem egy órán át, hogy leszámoljak 100 Üdvözlégy Máriát az ujjperceimen. És ez segített, hogy összpontosítsam gondolataimat.

Clare és én együtt imádkoztunk, hangosan. Energiát adott, hogy közösen kimondtuk gyengeségeinket és reményeinket, ahelyett, hogy csöndben és egyedül imádkoztunk volna; olyan volt, mintha Istennel beszélgettünk volna.

Később egy másik börtönbe vittek bennünket, ahol a rezsim politikai foglyok százait tartotta fogva. A többi rab azonnal szeretettel köszöntött és jól bántak velem.
Egy éjszaka, fogságunk 18. napján, néhány őr kivezetett a cellából. A hallban egy hét óta először viszontláttam Manut, egy másik kollégát. Megkínzottak voltunk, de végtelenül boldogok, hogy látjuk egymást. Fent, a fegyházigazgató irodájában egy disztingvált férfi, öltönyben így szólt: „Gondoltuk, hogy talán szeretnék felhívni családjukat”.

Elmondtam egy imát, majd tárcsáztam a számot. Anyu válaszolt. „Anyu, anyu, én vagyok, Jim”.

„Jimmy, hol vagy?”

„Még mindig Líbiában. Úgy sajnálom. Nagyon sajnálom”.

„Ne legyél szomorú, Jim” – kérte. „Ó, Apu éppen most ment el… Annyira szeretne veled beszélni. Hogy vagy, Jim?” Elmondtam neki, hogy kapok ennivalót, az enyém a legjobb ágy és úgy bánnak velem, mint vendéggel.

„Valóban így bánnak veled, Jim?”

„Igen, a líbiaiak csodálatos emberek. Egyfolytában imádkozom, hogy megtudd: minden OK. Érezted az imáimat?”

„Ó, Jimmy, olyan sokan imádkoznak érted. Minden barátod: Donnie, Michael Joyce, Dan Hanrahan, Suree, Tom Durkin, Sarah Fang, mindnyájan érdeklődtek telefonon. Testvéred, Michael olyan nagyon szeret téged” – mondta anyu, majd sírni kezdett. „A török nagykövetség próbál veled kapcsolatot teremteni, valamint az Emberi Jogi Figyelő (Human Rights Watch) is. Találkoztál velük?” Mondtam, hogy nem.

„Imavirrasztást tartanak érted Marquette-ben. Nem érzed imáinkat?” – kérdezte anyu.

„De, érzem őket” – és egy másodpercig arra gondoltam, hogy talán mások imái erősítettek és tartottak felszínen.

A tiszt intett egyet, búcsúzni kezdtem, anyu sírva fakadt. „Anyu, én erős vagyok, minden OK. Valószínű, hogy otthon leszek Katie diploma kiosztásánál” – ami egy hónap múlva volt esedékes.

„Mi mindnyájan szeretünk téged, Jim!”- mondta anyu. Letettem a kagylót.

Az agyamban százszor is visszajátszottam azt a telefonhívást, édesanyám hangját, barátaim neveit, azt, hogy anyu ismeri helyzetünket, abszolút hitét az ima erejében. Elmondta: barátaim összefogtak, hogy minden tőlük telhetőt megtegyenek, hogy segítsenek. Tudtam, hogy nem vagyok egyedül.

Tripoliban töltött utolsó éjszakámon, 44 nap után először volt alkalmam, hogy internetes összeköttetéshez jussak. Így hallgathattam Tom Durkin barátom beszédét, amelyet értem mondott a Marquette virrasztáson. Egy barátokkal, hallgatókkal, papokkal, diákokkal teli templomban a legjobb beszédet nézhettem végig, amit egy testvér adhat egy másiknak.

Olyan volt, mint egy vőfély beszéde és egy dicshimnusz egyszerre. Egy hatalmas szívről tett tanúságot és csak egy futó villanása volt azoknak az erőfeszítéseknek és imáknak, amelyek az emberekből kiáradtak. Ha semmi más, akkor az ima volt az a kötőanyag, az a ragasztó, ami lehetővé tette szabadságomat, először egy belső szabadságot és később azt a csodát, hogy szabadon engedtek egy olyan háborúban, amelyben a rezsimet valójában semmi sem ösztönözte arra, hogy kiszabadítson bennünket. Nem volt értelme, de a hit mégis megtette”.

(vm)

 

 

Jövőre, újra, Bicaj-zari!

 

 

            Még a Nap is másként kelt, alig győzte kivárni végre a hajnalt... Onnantól pedig igazán nem az itt megszokott udvarias kimértséggel mosolygott, hanem teli szájjal nevetve, felhőtlen örömmel tekintett le kis csapatunkra, s minél tovább gyönyörködött bennünk, annál tüzesebb lett a kedve.

            Nem is csoda! Mi, a Stuttgarti Magyar Katolikus Egyházközség biciklis zarándokai, nem kisebb lelkesedéssel gyülekeztünk szombat reggel a stuttgarti főpályaudvaron, hogy, immár harmadik éve, együtt tekerjünk az Úr dicsőségére. 

S-Bahnnal mentünk el Marbachig, ott még egy gyors „bekrémezkedés”, majd elő térkép, navigátor, szimat és ösztön, s szakértő vezetőink már tudták is, merre van Lauffen! 

            Csoportos biciklizésben, az az egyik legjobb, hogy nem vagy egyedül. Soha. Hacsak éppen nem azt szeretnéd. Melléd teker valaki, vagy te csapódsz valaki mellé, s a beszélgetésben föl sem tűnik, hány kilométer szaladt el mellettünk. Bár néha a szó is eláll, olyan gyönyörű a nyári táj...  A frissen aratott gabona szalmaillatát még most is érzem, ha lehunyom szemem.

            Első uzsonnaszünetünk volt a legtáplálóbb. Nemcsak testiekben, hisz Éva még süteménnyel is kínált,  hanem, főleg, lelki-szellemi táplálék terén.  Hallottál már Aquinói Szent Tamás repülő ökréről? Tudtad-e, hogy egyes családokban a háztartás legjobban értesült tagja a hűtőszekrény, s rajta csak a benne lakó paradicsomok tesznek túl? Elképzelni sem tudod, milyen ötletet kaptunk a lejártan ránkmaradt sör újrahasznosítására... S a férfiak szelektív hallásáról is bizony volt még mit tanulnunk... (Hogy nem egészen érted, miről is beszélek? Nem baj. Legközelebb gyere el te is, és érteni fogod!)

Mindezek ugyanis hihetetlenül lényeges (és fölöttébb szórakoztató) összetevői voltak zarándoklatunknak. Mint az a felismerés is, hogy bizonyos különleges úticélok eléréséhez különleges adottságú vezető szükségeltetik. Történt ugyanis, hogy csapatunk némely tagja már a szomjhalál küszöbén tikkadozva sóhajtozott egy korsó hideg sör után, de a sörözők, sörkertek mind elmenekültek, egy sem méltóztatott utunkba kerülni, mígnem aztán, megszánva epekedő híveit, Imre atya maga tekert az élre, -- s láss csodát, egyre-másra bújtak elő rejtekükből a sörözők, fagyizók! Hiába, ez szimat kédése, erre születni kell!

Be is tértünk a legelső helyre, s ott bevártuk a makrancoskodó biciklilánc megszelidítőit (apropó, tudtad, hogy láncot megszorítani is pont annyi ember kell, mint vadászni?  ld. Ez elment vadászni, ez meglőtte, ez hazavitte, ez megsütötte, ez - megette. Azaz öt darab...). Imre atya mindenkit meghívott egy kör hideg sörre.  Túlzás nélkül állíthatom, életem legfinomabb sörét ittam ott.  Köszönöm! (s a szakértői segédletet is!).

            Megújult erővel tekertünk tehát tovább, s Lauffenben, nagy örömünkre, újabb zarándokok csatlakoztak hozzánk. Megnéztük az óvárost, majd a Szent Regiswindis templomban elimádkoztuk a zarándokok imáját, és énekeltünk.

Ezután, ha már ilyen szépen megismerkedtünk a város és a templom történetével és szépségeivel, illett, hogy gazdasági fellendüléséhez is hozzájáruljunk, a magunk (illetve Imre atya) szerény lehetőségeihez mérten: a rekkenő hőségben újabb sörkerti látogatás következett, ismét csak Imre atya meghívására. Köszönjük! Az is finom volt!

            Visszautunk, mint maga az élet: a cél ugyan biztos előttünk, de a feléje vezető legjobb út nem mindig nyilvánvaló, s bizony néha keményen meg is kell dolgozni. De együtt még a kaptatókat is legyőztük! Hát hogyne győztük volna, hisz a fagylaltozás még csak ezután következett! Az valóban életmentő volt! (Elárulom, én itt tudtam meg, hogy a bicajosok vizespalackját bármelyik kereskedelmi egységben szívesen feltöltik csapvízzel. Tényleg.)

            Estére aztán, kissé lebarnulva, leizzadva s porosan ugyan, de a jóleső fáradtságnál is nagyobb örömmel és büszkeséggel a szívünkben beértünk a marbachi állomásra. Megcsináltuk! Mind! Nem adtuk fel! Végigtekertük!

            Tudni szeretnéd, milyen érzés? Legközelebb gyere el te is!

            Hogy nem vagy olyan sportos? Én sem. De valahányszor lerobbantam, nem maradtam egyedül. S bevártak. Igazi bajtársak! Tudod, a templomban azt énekeltük, hogy "Szeretet áradjon köztünk...  hadd legyünk testvéri szívvel mindnyájan egyek..." -- s mi azok voltunk. Ráadásul, megsúgom neked, hogy idén -- földalatti mozgalomból ugyan, de --  megalakult a bicaj-zarisok e-bike szakosztálya. (Ó, a szent bicikli...) Tehát, akár elektromos biciklivel is jöhetsz. Csak gyere! És hozd a barátaidat is!

            Köszönöm Évának, Sándornak és Imre atyának az önfeláldozó, gondoskodó szervezést-vezetést, mellyel egészen hazáig kísértek, Dianának a fényképeket, Ágnesnek, Csillának, Lászlónak, Zitának, Attilának és feleségének, Zsuzsinak valamint Eriknek az együtt-tekerést! Köszönöm minden csapattársamnak a jókedvű együttlétet, bajtársiasságot, s hogy egy csapat lehettünk!

Jövőre, újra, Bicaj-zari!

                                                                                            

                                                           Egy (csupán) két kerékkel megáldott zarándok

 

 

 

 

Kis zarándoklat

 

A Stuttgarti Magyar Katolikus Egyházközség immár hagyományosan évadzáró „kis zarándoklatot“ szervez a Rottenburg-Stuttgart-i Egyházmegye valamelyik kegytemplomához.

Az idén, július 7-én, a Rottenburg és Tübingen városok közelében fekvő Wurmlingen község hegyi kápolnájában (Bergkapelle-Sankt Remigius) tartottuk a zarándok-szentmisét.

Az előzőleg többnapi esős idő után csodálatos napsütéses idő köszöntött bennünket.

Azelőtt néhány héttel voltunk a Nagyzarándoklaton a festöi Itáliában. Róma, Firenze, Pádua és Assisi megcsodálása után, az ember szinte azt hiszi: már semmi sem lesz látványos és szép.

Tévedés. Ulmból indulva, átszelve a Schwäbische Alb hegyvonulatot, Bad Urach érintésével, igen csak szép tájakban gyönyörködhettünk. Igaz, az Alpok hóvalborított csúcsai nem voltak láthatók, de az most nem is hiányzott. Elhagyva Tübingen várost, már messziröl felismertük a „kápolnánkat“.

A kápolna a helységtől egy jó km távolságra, egy dombtetőre épült 475 m tengerszint fölötti magasságban. A „Hegy“ lábánál lévő parkoló hely 335 m magasan fekszik.

Tehát kb. 140 m magasságra kellett az erős napsütésben felkapaszkodni. De hát igy igazi a búcsú, ha az ember egy picikét megszenved érte.

Felérva a kápolnához leírhatatlanul csodálatos panorámában volt részünk az égtáj minden irányában. Ez igen! Ez megérte a fáradozást. Egyből mindenki megfeledkezett a „nehéz" kapaszkodóról.

Két autóbusszal Stuttgartból, valamint Weingarten-Biberachból és több kiskocsikkal érkeztünk.

A kápolna tele lett. Ez azt jelenti, hogy kerek 100-an lehettünk.

A szentmisét 3 tisztelendő atya celebrálta. Imre atya, Pilis György atya, valamint a meghívott vendégünk, az aranymisés Schönberger Ferenc atya, aki a Szatmár megyei Túrterebesről származik. Ezt csak azért jegyzem meg, mert az utóbbi 20 esztendőben, Túrterebesről 3 papot is neveztek ki püspöknek (Reizer Pál, Dr. Cserháti Ferenc és Schönberger Jenő személyében).

A kápolnában gyönyörűen hangzottak a magyar katolikus énekek. Köszönet Andree Brigittának az orgonajátékért.

A szentbeszédet az aranymisés Ferenc atya tartotta. Szívhezszóló beszédében többek között kihangsúlyozta a „hivatás fontosságát. A hivatást nagyon komolyan kell venni minden vonalon - mondta. Nem kimondottan a lelkipásztori hivatásról beszélt, hiszen az élet minden területén vannak hivatások, orvosok, tanárok, öreg- illetve betegápolók, szakmunkások, hivatalnokok stb. Tehát mindenütt. És ennek elérése érdekében meg kell az életben erősen küzdeni, tanulni, dolgozni. S mindenekfölött a legnemesebb és legértékesebb az „anyai hivatás“, amelyre sajnos a utolsó évtízedekben egyre kevesebben vállalkoznak.

A szentmise „aranymisés“ áldással ért véget. Mindannyian éreztük, hogy ez nem egy akármilyen hétköznapi szentmise volt. Kaptunk valamit. Érdemes volt.

Aztán lesétáltunk a parkolóba. Hát ez már lényegesen könnyebben ment mint felfele. Mire a zarándokok leértek, a fiatalabbak, már fel is állították az asztalokat, padokat. Kezdődhetett a zanrándokút kötetlenebb része. Mindenki jól „felszerelve” érkezett otthonról. Étel, ital volt bőségesen. Természetesen az ágápé is imával kezdődött és fejeződött be. Mindenki kinálgatta a szomszédait a hozott finomságokkal. Jó hangulat alakult ki.

Közben, ahogy az egy zarándoklathoz illik, énekelgettünk is egyházi énekeket. Majd még egy kis nótázás is gazdagította a nap eseményeit. Új ismerkedések és barátkozások jöttek létre. Minden szép volt. Feltöltött lélekkel indultunk haza.

Megérte.

Jövőre vajon hova megyünk?

 

Kocsis Albert

Ulm, 2014. 07. 23.

 

A kép lelőhelye: http://www.tuepedia.de/images/thumb/5/5b/Wk_7.jpg/300px-Wk_7.jpg



CSALÁDI NAP 2014

 

Székely Magda: Kirándulás esőben

Kirándulunk vasárnap
apu, anyu meg én,
fejünk fölött faágak,
a lombon enyhe fény.

Már csokrom is van jó nyaláb,
és magyaráz apu,
ez a zsálya, az meg szarkaláb,
s az ott útilapu.

Letelepszünk a padra,
és megterít anyu,
van minden, tészta, alma,
sült hús meg savanyú.

Egyszerre csak zeng, elborul,
nagy felhő már az ég,
és csöppre csöpp kopogva hull,
pattog a buborék.

De nem áztunk meg a padon,
egy csöpp se hullt oda,
tetőtől talpig szárazon
értünk mégis haza,

mert egy esőkabátban,
az erdő közep%

Magyar Kurir Uj Katolikusok DRS.de Vatikani Radio